Május 2003
Kávéházak - Kocsmák

Láng Gusztáv

Söröző(k) a Piros Madárhoz

Otthontalanok voltunk. Hajléktalanok nem, mert volt (került) fedél a fejünk fölé, s volt (akadt) ágy – dívány, dikó, priccs –, ahol álomra hajthattuk fejünket. Az ébredés meg az álom között azonban ott tátongott az egész nappal, mely nemcsak tanulásra szolgált (szerintünk), hanem például együttlétre, beszélgetésre, tervezgetésre – arra az álmodozásra, melyet nem alvásunk önkénye sző, hanem vállalt vágyaink. Erre azonban nem volt helyünk.

Léteztek ugyan a „kulturált szórakozás” megtervezett színhelyei az egyetemen, mint például egy klub, melyben összegyűlhetett az ifjúság. Volt itt rádió (melyen persze senki sem hallgathatta, amit szeretett volna, mert a jelenlévők között mindig akadt, aki felemelte szavát a „kozmopolita ízlés” ellen, ha dzsesszre tévedt a kereső, idegen, „nyugati” hírműsorokról nem is beszélve), sakk, gyakorta szervezett, közös kultúrműsor, a köztük lévő időben pedig barátkozás, bárki bárkihez szólhatott, odaülhetett (oda is ült), hiszen az intézmény célja a „közösségi szellem” ápolása volt, leszoktatásunk az átkos individualizmusról. Itt tehát együtt lenni úgy, hogy mindenki mástól elkülönüljünk (ami a barátság lényege és létfeltétele) lehetetlen lett volna.

Maradtak a kocsmák.

Nem a sörözők (mely a címben kizárólag a jóhangzás mián szerepel, afféle költői licenciaként, mert az épülő szocializmus akkoriban – 1953-at írtunk, Sztálin halálának évét – éppen sörhiánnyal küzdött. Ha a városban valahol csapra vertek egy hordót, gyorsan híre ment („sör van itt meg itt”), s mire odaért a szomjazó, hosszú sorba állhatott a pénztár előtt, hogy kiböjtölje és megkapja áhított korsaját. Kocsmák, melyek az eufemisztikus „falatozó” nevet viselték cégtáblájukon (a kocsmázás nyilván nem állt összhangban az „új típusú ember” szokásaival, az italt azonban, már csak állami monopólium volta miatt, el kellett adni valahol), szóval a büffék (románul bufet, a gyengébbek és fiatalabbak kedvéért), s ahol végre minden asztal (a mienk is) külön szigetet alkotott, megvédhetőt a tolakodó fraternizálástól, színhelyét a baráti beszélgetéseknek. Zsúfolt és harsány magányt.

Nem voltak hangulatosak. Emlékeimben – bár leírhatnék akár egy tucatot is a korabeli kolozsvári csapszékek közül; volt belőlük rengeteg – nyoma sincs a Krúdy megjelenítette kiskocsmák különleges világának, egyediségének, anekdota-keretként működtethető díszleteinek. Nem is kerestünk bennük hangulatot. Italt kerestünk, mondhatnám cinikusan (vagy töredelmesen), de ez sem teljesen igaz. A közös magányt kerestük, s ehhez a jogot csak itallal lehetett megváltani. A kettő – az ital és a magány – így lett elválaszthatatlan.

A közös rítus – rendszerint hárman voltunk, Páskándi Gézával és Bálint Tiborral – verskézirattal kezdődött. Rá- és bevezető beszélgetés után persze, amely azonban sohasem tartott tovább néhány percnél és az első deci bornál. Géza felolvasta új versét, mi pedig lelkesen megdicsértük. Majd kezünkbe adta a kéziratot, s elkezdtük latolgatni az egyes sorokat, szavakat. A dicséret és a bírálat jól megfért együtt; az előbbi mintegy az utóbbi szeretetteljes voltát igazolta. Néha – ritkán – megtörtént, hogy ott helyben változtatott a szövegen, megjegyzéseink hatására. Néha csak legyintett: „Igazatok van, de majd a következőben...” S mert az apró kifogások többnyire tőlem származtak, lassan kialakultak a szerepek – Géza kiosztotta őket –; ő a nemzedék lírikusa, Kálmánka (Bálint Tibor) a prózaíró, én a kritikus.

Ezután beszélgettünk, hosszan és egyre szerteágazóbban, ahogy fogyott a bor, és gyűlt a vallani való. A vers azonban megadta e beszélgetések állandóját; milyen az irodalom, s milyennek kellene lennie. S mi a teendőnk e „kellene” érdekében. Egy újító nemzedék három alapító tagjának éreztük magunkat, átérezve feladatunk fontosságát, sőt magasztosságát. Meglehet, más kocsmákban ugyanígy ültek és beszélgettek ugyanilyen csoportocskák, eltelve ők is küldetésük magasztos voltával – de hát nem tudhattunk egymásról, s csak jóval később, szövegekkel szembesülő magányomban jöttem rá, hogy ez a soha össze nem álló nemzedék mégis létezett.

Ennek a nemzedéknek lett volna lírai kiáltványa a Piros madár, Páskándi Géza első verseskönyve. E kocsmázások jelentik e kötet keletkezéstörténetét s nemzedéki „recepcióját”, hiszen mi ketten, a két barát voltunk első „értelmező közössége”. Egyben az utolsó is, hiszen a kötet alig került ki a nyomdából, vitték is a papírmalomba, mert szerzőjét letartóztatták. Meggyőződésem lett, hogy ez a versgyűjtemény – mely, mint datálásomból kiderül, hosszan készült, jóllehet Páskándi Géza igazán termékeny költő volt ezekben az években – tartalmazza kezdeményként mindazt, amit a rákövetkező nemzedék kiteljesített. Benne van az a tiltakozás a korszak minden ideológiai hazugsága ellen, melyet később – e virtuális nemzedék késett kritikusaként – az „erkölcsi ellenzék” világképének neveztem; benne van a hagyományváltás megannyi gesztusa: a kapcsolódás a hatalom által eltitkolt „másik” József Attilához, a tragikushoz, a szenvedélyes igazságkeresőhöz, a szabadvers-kísérletekben pedig Kassák és a fiatal (a Kassák-tanítvány) József Attila újrafelfedezése. A letartóztatás, majd a börtön azonban meggátolta a költőt abban, hogy folyamatos jelenlétként folytassa, amit e kétségtelenül egyenetlen, a maga idejében azonban fordulatnak számít(hat)ó könyvében elkezdett, a könyv „kivégzése” pedig elejét vette lehetséges hatásának. De ez érvényes az egész (soha meg nem szerveződött) nemzedékre is: minden tagjának pályája megtört közvetlenül 1956 után, s éppúgy évek küzdelmével találtak vissza „nemzedéki” küldetésükhöz, mint a börtönből szabadult Páskándi Géza. (Neveket nem sorolok, nehogy bármelyikük rám szóljon, hogy milyen jogcímen sorolom őt bármiféle irodalmi „nemzedékhez”, s főleg milyen jogcímen sorolom közéjük magamat is.)

Ígéretem – az ugyanis, hogy az első „komoly” cikkemet, kritikai tanulmányomat a Piros madárról írom – így maradt beváltatlan. Könyvmáglyák fűtőanyagáról nem lehet kritikát írni, ez minden inkvizíció törvénye – még ha a könyvmáglyát „ipari feldolgozás” helyettesíti is. Írtam aztán később Páskándi-könyvekről, szerzőjük örömére is. Emlékszem, egyszer egyik könyve megjelenésekor titokban megkérte a rovatvezetőt, hogy ne velem írasson róla; tartott a „szigoromtól”, s akkor éppen „jó sajtóra” volt szüksége, nem érdekből, hanem lelki nyugalma érdekében, a börtön utáni szorongásos állapotának oldására. Mégis velem írattak, s mikor elolvasta, meghatottan mondott köszönetet. „Rólad mindig jó cikket írok” – ütöttem el a dicséretet. „Az nem cikk” – emelte fel az ujját –, „az egy esszé.” Elnevettük magunkat; egy pillanatra visszatért a visszatéríthetetlen idő, amikor szerepet és rangot osztottunk egymásnak, de hát meglett férfiak ezt, ugye, csak pillanatokra játszhatják.

A színhely – a kocsma – is elvesztette korábbi színhely-rangját; néha betértünk, de már csak a kényelem kedvéért, hogy ülve váltsunk néhány szót, s az italt is csak kóstolgattuk, sokszor rosszkedvűen, ahogy egy rossz, de lerázhatatlan szokáshoz viszonyul az ember. A verseskönyvről – Páskándi Géza első könyvéről – jóval később, szülőföldjén tartottam egy kurta előadást, hogy hajdani ígéretemnek eleget tegyek, de inkább éreztem mélabút utána, mint a sikerhez illő örömöt.

Így, ilyen zátonyok között sikkadt el mindkettőnk „indulása”. Ezért ha visszaemlékszem „kocsmáinkra”, mindig a nemlétezőkre emlékszem; a nem létező nemzedékre, a nem létező kötetre, a meg nem írt kritikára – tulajdonképpen szomorú mindez. Amit azonban nem tudok megírni, az az, hogy mielőtt „nemlétezővé” lényegült volna, mind a felsoroltakat oly szépnek álmodtuk, ahogy csak egyszer – és nagyon fiatalon – tud álmodni az ember.

Ezért ha pályát változtatnék, és nyitnék egy gusztusos sörözőt, melyben kiváltképpen fiatal költők és kritikusok érezhetnék jól magukat, cégére egy piros madár lenne. Fölfelé néző és villanó, mint az álmaink.