Április 2003
Ablak a jelenre

Igyártó Réka; Kinda Szidónia; Ács József Géza; Gödri Veronika; Pál Katalin; Biró Ágnes; Nagy Réka; Márton Orsolya; Széman Emese Rózsa írásai

Igyártó Réka

Mikes Kelemen Elméleti Líceum, Sepsiszentgyörgy

N

agyapám 1916. október 26-án született Budapesten, tehát pontosan ugyanabban az évben, amikor Románia augusztus 14-én belép az I. világháborúba. Most valószínűleg azt kérdeznék, hogyan került dédnagyanyám Budapestre, hogy ott szülje meg nagyapámat, és akkor miért beszélek itt Romániáról?

A Kerezsi család Polyán (mostani Kézdiszent-kereszt) községben élt. Dédnagyapám megkapta a behívót Ze-rnestre, hogy indulni kell a háborúba. Dédnagyanyám elment meglátogatni, de sajnos Románia közben belépett a háborúba. Augusztus 14-e után már nem indultak vonatok Polyán fele, csak Budapest fele, így dédnagyanyám arra ült fel. Így jutott el Budapestig, ahol az unokatestvérééknél húzódott meg a háború végéig. Pénzük nem volt, mégis haza kellett valahogy jönniük Budapestről. Nagyapám születését tehát befolyásolta az I. világháború. (…)

Kaukázusban volt fogságban, ahol kőbányában dolgozott. Ott bizony nagyon sanyarú dolga volt, hiszen mindennap korpalevest ettek, fapapucsban hordták a köveket. Pusztított a malária, a vizes mellhártyagyulladás. (...) Eme sok szenvedés ellenére mégis kibírta azt a négy évet, amit sokan nem bírtak, mert elvesztették a reményt. De ez a háború, fogság egy egész életre megmaradt az emlékezetében, a lelkében, a háború megváltoztatta: kitartó, reménnyel teli emberré tette.

Olyan emberré tette, akire szükség volt, szükség van és szükség lesz a társadalomban.

Kinda Szidónia XII.o., Papiu Ilarian Nemzeti Kollégium, Marosvásárhely

Már nagyon sokszor elgondolkodtam az Önök által fölvetett kérdéseken, de míg a rohanó világ zaján keresztül próbáltam felmérni jelen helyzetemet, nem sikerült, a köd, a homály nem oszlott el. Olyan volt ez, mint mikor az ember tükörbe néz, de nem lát mást, csak önmagát. Viszont, ha odalép az ablakhoz, és kinéz rajta, sokkal gazdagabb világot lát. Látja embertársait, a tájat, házakat, és így rájön, hogy ő is ennek a környezetnek része. Amikor elcsendesedtem és visszafele tekintettem, megtaláltam helyemet: jelenem a múlt ablakán keresztül szemlélve, családom történetének felkutatása által lett tiszta számomra. (…)

Az orosz hadsereg vágtatott a falukon keresztül, üldözve az előttük haladó német hadsereget. A németek nagyobb pusztítás nélkül haladtak keresztül a falun, az oroszok viszont több család állatait elkobozták; a faluban pusztítottak annak ellenére, hogy éjszakára ott a faluban szálltak meg. Főhadiszállásuk a Soó dédszüleimnél volt. Kegyetlen, erőszakos katonák voltak, de a család nehéz helyzetét látva megesett a szívük rajtuk, és ételeiket megosztották a családdal. Dédanyám is kiszolgálta őket, amivel tudta, sőt még a vadasdi borral is megkínálta őket, ami nagyon ízlett a katonáknak.

Ács József Géza Lucian Blaga Líceum, Szászrégen

Csak egy vaskos történelemkönyv pár száz oldala. És egy cím: A 20. század... Ezt nézzük, nagymamám és én. A jelen tükrében. Nagymamám mesélni kezd. (...)

„A harmincas évek Budapestje, hidd el, egészen más volt, mint most. Ti nem tudjátok ezt elképzelni. Nem őrült rohanás, zaj, nem erkölcstelen világ. A szüleimmel eleinte a sasadi családi házban laktunk. (...) A nagyvárosi életnek csak a nyugodt harmóniája hatott el eddig. Édesapámnak Pesten, a Márvány utca sarkán volt ekkor már egy kis, de jól menő könyv- és papírkereskedése. Szép évek voltak ezek, boldog gyermekkori éveim. Családunkban teljes békesség honolt. Az egész ország a vihar előtti csend békés perceit élvezte. Ekkoriban, a nagy gazdasági világválság leküzdése után senki sem látta előre a vihart. Bár az újonnan hozott szociális reformok jelentősen javítottak a munkásosztály helyzetén, a magyar társadalomban roppant szociális feszültség gyülemlett fel. Édesapám kezdettől fogva belekapcsolódott a politikába. Én és a velem egykorú gyermekek csak a mozivászon híradóiban éltük meg a politikát (…) Édesapám, erdélyi lévén, hazavágyott. Talán minden, ami a sorsomat illeti, ebben a pillanatban dőlt el. Három telt vagon, és sok-sok emlék. Ezt vittük Szilágyságba magunkkal.”

Gödri Veronika IX.o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár

Édesanyámtól tudom, hogy milyen boldog volt nagymamám, amikor részletfizetésre megvehették az akkor divatos Bobâlna szobabútort, az Alba Lux mosógépet, a Fram hűtőszekrényt, a televíziót, a villanyvasalót, a villany kávédarálót, de azért mindvégig őrizgette a szénvasalóját, a kézi kávédarálóját is. Legfőbb boldogságát a családjában lelte.

Nézem az előttem levő ezüstös díszítésű csorba teáscsészét, és nagymamára emlékezem. Látom jóságos, mosolygó arcát, görbült termetét, s hallom mesélő hangját. Többször is elmesélte a hat teáscsésze történetét, amelyet csak nemrég értettem meg igazán.

Nagymamát a Székelyföldről Kolozsvárra hozta a sors, s így a hozományba kapott kevéske földre nem tartott igényt. Sikerült eladnia a földeket az otthon maradt nővérei egyikének, és a kapott pénzből nagytatámmal együtt boldogabb napokat álmodtak. Megtörtént a bejelentés nélküli pénzbeváltás, és a föld árából hat teáscsészét sikerült vásárolnia. Nagymama ezeket a teáscsészéket „földjeimnek” becézte, és előkelő helyre, külön polcra kerültek. Egy ideig ez a hat csésze képviselte a „vagyont”, az „értéket” a házban. De ugyanakkor a kijátszást és a keserűséget is. Az idő múlásával értékük egyre kisebb lett nagymamám szemében. Lassan beletörődött a veszteségbe, s már ki tudta nevetni a világot, a rendszert, ami így kijátszott vele, s a csészék használatba kerültek.

Egyik napon, amikor nagymama vásárolni ment, édesanyám a testvérével együtt elhatározta, hogy amíg hazajön a vásárlásból, örömet szereznek neki, s elmosogatják a reggelről maradt mosatlan edényt. Ez meg is történt, minden edény a helyére került, a „földek” is, de akkor egy hirtelen, játékos mozdulattal véletlenül meglökték a stelázsit, és az összes edény kiesett a polcokról, és java részük összetörött. A „földek” sem voltak kivételek. A hat teáscsésze közül csak ez az egy maradt épen, amit most nézegetek.

Pál Katalin Mikes Kelemen Elméleti Líceum, Sepsiszentgyörgy

Egy megrázó élmény még mindig ott él az emlékezetemben: kiszaladtam a teraszra, de megtorpantam, lövések sorozata hasította meg a mély csendet. Félelmetes volt, az anyu bevitt, de szótlanul, az igazságot eltitkolva. Ötéves voltam, mesélték később, de nagyon kíváncsi, és sokáig kérdezgettem, mi is történt azon a decemberi napon. Ma már tudom, hogy nagyon fontos fordulópont volt az életemben ugyanúgy, mint bármely romániai lakosnak az életében a forradalom. Édesanyám mesélte, hogy nagyon nehéz volt abban a rendszerben élni, de voltak jó oldalai is. Mindenkinek volt munkahelye és nagyon sok lakást építettek. Ugyanakkor soha nem tudták, mikor, mit szabad mondani és főként, hogy kinek. Külföldre nagyon ritkán utazhattak, de olyankor is házkutatások sorozata várta haza őket. (…)

Megragadtam az alkalmat és mivelhogy a nagyszüleim úgyis nagyon sokszor mesélnek az életükről, felfigyeltem néhány egészen érdekes történetre, mely számomra azt bizonyította be, hogy a mindennapos munka mellett történtek velük egészen fura dolgok. Izgalmas volt végighallgatni minden egyes történetet, a feszültség nőttön nőtt bennem: „Csak abba ne hagyják.” És a nagyi csak mesélt.

Biró Ágnes Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

A Szabadság-híd pesti hídfőjénél állt. A ráncos arcon egy halk könnycsepp gördült le. Vilma néni lassan elindult a Boráros tér felé. Keresett valamit, az utcát, a házat, az embereket, az emlékeket. Budapest most nyugodt volt, szinte békés… Boráros tér 9. Igen, ez az a ház… (…)

Mikor először szólalt meg a légiriadót jelző vérfagyasztó hang, Vilmácska és bátyja még nem érezték komolyságát… Szinte élvezték, hogy futni kellett, összeszedve és cipelve a fontos iratokat és a kevéske pénzt tartalmazó táskát… De azóta már nemegyszer kellett az óvóhelyre menekülni, és egyre fenyegetőbben üvöltött a sziréna… Amikor csend lett, tántorogva mentek ki a friss levegőre. A homályos pince után a napfény szinte égette a szemet… És ez így ment nap nap után… Sziréna, menekülés, fojtogató csend a szívekben, pokoli lárma odakinn, elcsendesülés, majd minden kezdődött elölről. (…)

Egy reggel fiatal fiúk jöttek az udvarra. Nehéz puskájuk, amelyet a vállukra akasztottak, szinte a földet súrolta. Bementek a házba. Emeletről emeletre jártak, berúgták az ajtókat, és minden zsidó családot kirángattak a lakásokból. Elkezdték őket a kijárathoz terelni. A jajveszékelésre, a kisgyerekek sírására Vilmácska kidugta fejét az ajtórésen. A szeme láttára vitték el a szomszédokat, ismerősöket. Az orra előtt mentek el. Ott volt a sorban Ági is, ő is sírt, és az apja kabátujjába kapaszkodott, talán kilencéves lehetett ekkor. „Kivel fogok játszani, ha nem lesz itt?” – kérdezte magától Vilmácska. Az embereket kivitték az udvarról. Az utcán rengetegen voltak. Nagy sor kígyózott a kapu előtt… Emberek, akiket mint állatokat tereltek ökörhajcsár gyanánt fiatal, tizenhat-tizenhét éves fiúk. Különböző emberek, idősek, fiatalok, férfiak, nők, kisgyerekek, akikben volt valami fájdalmasan közös. Mellükön a baljós sárga csillag, szemükben a rettegés, a bizonytalanság… Menni kellett… Valaki el akart menekülni. Az őr szó nélkül leemelte válláról a puskát és lőtt… A halott test a Duna hullámai között ringott, az emberek még jobban lesütötték szemüket. (…)

A vonaton sokan utaztak. Mindenki igyekezett haza. Erdélybe. Ez volt az első vonat, ami elhagyta az országot, amióta véget ért a háború… Vilmácska kibámult az ablakon. Még látszott Pest. Romokban hevert… „Milyen szép város volt, amikor idejöttünk” – gondolta. Apa miatt mentek Pestre még annak idején, amikor Apát, aki szíjgyártó volt, felszólították, hogy katonai szolgálatot teljesítsen Pesten egy gyárban, ahol a katonák felszerelését gyártották… De az régen volt… Most haza lehet menni…

Nagy Réka XI.o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár

– Emlékszel, meséltem a múltkor is, hogy édesanyám ekkor eldöntötte, hogy ő is átszökik velem Magyarországra. Persze én erről nem tudtam semmit. S a családból is csak nagynéném tudta, kihez elvitte édesanyám a fölösleges dolgainkat. Egy nap szép ruhába öltöztetett s elmentünk az unokatestvéreimmel fényképet készíttetni. Ezt emléknek szánta édesanyám, s odaadta az egyiket testvérének, a másikat megtartotta magának. Hisz nem tudhatta, hogy fog sikerülni az egész, sikerül-e annak a fiatal román fiúnak átszöktetni, vagy felad minket, s egyenest a szebeni börtönbe vezet el. Édesanyám elmesélte nekem, hogy játszani fogunk, és hogy elmegyünk meglátogatni apukát. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor kis román népviseletbe öltöztetett, s az a fiú elvitt hozzá haza. Ott kedvesek voltak velem, finom meleg tejjel kínáltak meg, játszottak velem. Estefele, hogy ne keltsen feltűnést, édesanyám is megérkezett, két zsákkal. Abban vittük magunkkal a legszükségesebbeket. Ahogy leszállt az éj, útnak indultunk. Szép csillagfényes éjszaka volt. A kis falvakban, melyeken keresztülhaladtunk, egy-egy házban még égett a mécses. S én csak nézelődtem, hallgattam a baglyok huhogását, nem tudtam, merre, hova megyünk, csak azt, hogy látni fogom édesapámat. (Milyen szépen maradt meg ez az este az akkori kislány emlékezetében. Hisz borzalmas lehetett. El tudom képzelni, mi volt a két felnőtt lelkében, milyen félelemmel tettek meg minden lépést, s mekkora volt a bizonytalanság mellyel útnak indultak. Elkaphatták volna, megölhették vagy börtönbe zárhatták volna őket. De ők csak mentek előre, jövőjüket egy idegen kezére bízva, azzal a reménnyel, hogy talán mégiscsak újra együtt lesz a család.)

– Nagy volt az öröm, mikor édesapám meglátott minket, mert nem tudta, hogy mi átszökni szándékoztunk. Szűkösen éltünk, de a fő az, hogy együtt voltunk. (…)

– Mindenkinek ügyelnie kellett, miről és hogyan beszél. Hisz besúgók figyelték mindenki léptét. Szerkesztőségekben, hivatalokban, egyetemeken, templomokban és színházakban rögzítették az emberek szavait, gondolatait. S ha észrevették, hogy valaki ellenszegült a törvénynek, határozatoknak, azt elhurcolták. Mindenki rettegett, a telefonbeszélgetéseket lehallgatták, a leveleket melyeket küldtek vagy kaptak az emberek, mindig cenzúrázták. S ha valami gyanús volt, este jött a ,,fekete autó”, mellyel kihallgatásra vitték az embereket.

Márton Orsolya Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda (Csíkjenőfalva)

Egyszer nagymamám mesélte, hogy a rokonságban történt olyan, hogy egy terhes asszony elment a mezőre, és ottléte alatt beindult a szülés. Meg is szülte ott, azon a helyen a gyermekét. Levette kötényét, abba belecsavarta a csecsemőt, majd beleállította a csizmájába. A csizma szabad volt, mivel azt lehúzták, és mezítláb dolgoztak. Folytatta tovább a munkát, és mikor eljött az este, fogta a csizmáját a gyerekkel együtt és hazament. Más alkalommal, mikor az asszonyoknak a mezőre vagy esetleg messzébb, az erdőre kellett menni kapálni, takarni, akkor nem volt kivel otthon hagyják a csecsemőt. Dajkát nem tartottak, hisz arra nem futotta, örültek, ha volt, amit enni nekik is. A nagyobb gyerekeknek is, akik vigyázhattak volna kistestvérükre, a mezőre kellett menni. Így az anya mindenhová magával kellett hogy cipelje pár hónapos gyermekét. A tarisznyában vitték az élelmet, ez volt a hátukon, és elöl, a tarisznya kötelébe beleakasztották a gyereket. Sokszor így gyalogoltak 10–15 km-t. (…)

1955–56-ban a papokat deportálták. Dédnagytatám egyházgondnok volt, és meglátogatta a falu papját, Erdélyi Andrást, aki a Duna-csatornánál volt. A faluban élelmet gyűjtött, és vitte a papoknak, hogy ne éhezzenek. Amikor a vonatról leszállt, még tíz km-t kellett hogy gyalogoljon, amíg a helyszínre ért. A papok egy kis kunyhóban laktak a mező közepén. Nagyon megörültek, amikor meglátták dédnagytatát fehér harisnyában, és elejébe mentek. A csíkkarcfalvi pap, akit meglátogatott dédi, rábízta, hogy rejtse el a plébánia könyveit. A lakása pincéjébe hordta le a könyveket és befalazta. Így a könyvek megmenekültek, és a plébános párat dédnagytatámnak ajándékozott. Ezekből a könyvekből az 1888-as kiadású, Holzwarth Világtörténet című könyvének a negyedik kötetét én örököltem. Erre a könyvemre vagyok a legbüszkébb. (…)

Széman Emese Rózsa XI.o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár

Az én családomban nem voltak Szibériába hurcolt foglyok, nem pusztultak ki nemzedékek – hál’ Istennek, csak ezt mondhatom. De „nekünk” is kijárt a balsorsból. (…)

Négy évet éltem ott, ahol születésem előtt még kályha sem volt, nemhogy meleg. Kevésre emlékszem, de az mindig előttem van, mikor édesanyám kezére tűzrakás közben egy „tűzmanó” ugrott. Négy év után, 1989 decemberében sikerült egy nagyobb és barátságosabb lakásba költöznünk. Ekkor ünnepeltük először Szilágy-somlyón a Karácsonyt. Dec. 23-án, mint addig mindig, Kolozsvárra indultunk. Ám itt az állomáson már lőttek. (Én akkor csupán kétéves voltam, de arra, hogy „itt volt a háború”, sokáig emlékeztem.) A Szamos-híd előtt megállítottak, nem mehettünk tovább. A Fellegvári úton eljöttünk a gyaloghídig, a Trabantot (a mi Töfikénket) otthagytuk, mi pedig átjöttünk mamámékhoz. Édesanyámék azzal a kérdéssel állítottak be: „Jösztök? Mert mi megyünk vissza!” Nem volt mit tenni, mint a félkész töltött káposztával és a kész húslevessel kocsiba ülni, és minél hamarabb Kolozsvár határán túllenni. Mire Somlyóra értünk, a húslevest édesapám nadrágja és a Töfike is megkóstolhatta. De mind épségben voltunk.

Suba Endre IX.o., Nyárádszeredai Elméleti Líceum, Nyárádszereda

„Az iskolában ötvenen is voltunk. A tanító sorban kiállított a térképhez, úgy kérdezte fel a leckét. Aki nem tudta, az nem kerülte el a verést a nádpálcával vagy a fahasábbal. Verték a gyermekeket, másképp nem lehetett rendet tartani. Féltünk a tanítótól, én még szuszogni sem mertem, ha közeledett felém. Hozzám, igaz, sohase nyúlt. Én jó tanuló voltam.”

Gyermekkoruk közel sem volt olyan könnyű és anyagiakban bőséges, mint a mai gyermekeké. Ezt nem győzik elégszer hangsúlyozni. Nagyanyám iskolás leányka volt, amikor Vulkánban bányászkodó rokonai bolti bugyigót hoztak neki ajándékba. Az akkor érzett öröm rezgése máig gyűrűzik. Elbeszélése szerint csóré lábszárral szánkóztak, a lányok csupán kis hárászkendőt viseltek, mégsem voltak annyit betegek, mint a mai gyerekek. (…)

A faluban létező 2–3 rádiót hallgatta kicsi-nagy, s követte nagy érdeklődéssel a politikai élet változásait. „Rádiójuk csak a nagygazdáknak volt, s azt pénzért lehetett hallgatni, de alig lehetett valamit hallani, úgy recsegett.” A területfoglaló magyar katonákat kimondhatatlan lelkesedéssel fogadták nagyanyámék, Marosvásárhelyen a főtéren táncoltak a honvédekkel.

A magyar világ nem sok jót hozott, az üzletekből hamar eltűnt minden, nagyanyám elbeszélése szerint foltos ruhákban jártak, a férfiak gyolcs híján csepűingben, csepűgatyában. A falu két hétre harctérré változott. A kertekben bunkereket ástak, ott szorult össze a rettegő szomszédság, az egyik fiatalasszony az oroszok ottléte alatt adott életet gyermekének.

Dávid Anna XII.o., Bolyai Farkas Líceum, Marosvásárhely

„Az amszterdami olimpiai stadion versenyzők számára fenntartott tribünjén… egy délután három mikós diák ölelkezett össze könnyes szemmel… és Dávid Jóska, a Kolozsvári Atlétikai Club tagja…” (Háromszék, 1997. december 8.) E cikk olvasása után tudatosodott bennem, honnan is származom, kik is az őseim, pontosabban a dédnagyapám. Az újságcikkből még megtudtam néhány fontos mozzanatot életéről, viszont természetesen ez jóval kevesebb volt annál, mint amit tudni szerettem volna róla. (…)

1927-ben házasodtak össze. ’28-ban hazavitte feleségét Zalánba, hogy szüljön, ezalatt ment ki az amszterdami olimpiára. Legjobb barátjával és sporttársával, Péter Lászlóval mentek ki, egy bukaresti kísérővel, aki vitte azt a pénzt, amit a kisemberek támogatásával összegyűjtött a KAC. Útközben meglátták Párizst, Bécset, de Amszterdamban már kísérő és pénz nélkül maradtak magukra. Nagy nehezen kaptak ketten egy ágyat, sajnos az élelmezésüket nem rendezte senki. Ilyen körülmények között nem érhettek el kimagasló eredményeket, de legalább látták a nagyvilágot. Ezalatt megszületett nagytatám, az ifjabb Dávid József. (…)

Zalánban temették el, két tujafa jelzi sírhelyét, s azt, hogy sokfele járt a világban, de hazatért szülőföldjére mindenünnen, hisz akár a tuja, nem székelyföldi növény, idegenből került ide, de meghonosodott.

„Semper Bonus Omni Bus”– áll a zaláni ház székelykapuján, amit már nekem is volt szerencsém látni. Pár évvel ezelőtt a nagyszüleim és szüleim, jutalmazva érdeklődésemet, elvittek Zalánba. A hely s a ház, ahol dédapám leélte életét, szinte sugározta becsületességét, emberségét és nyugodtságát… Habár ötéves voltam, mikor meghalt, sajnos nem tudom felidézni emlékezetemben daliás alakját, de nagyon örvendek, hogy „emlékezhetek” RÁ.

Sándor Emőke Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Régen tudták, hogy a gyapjú az gyapjú, s azt ha türelmesen megmossák, megtépik, megfonják, akkor jó meleg ruhákat tudnak belőle varrni. Nemhiába átkozódtak, hogy „Orsó, guzsaly, matóla, veszett volna pokolba!”

A nyáron én is belekóstolhattam az élet „habos” oldalába: megtanultam ezen „átkozott” műveletek sokaságát. Kendernyővésben s annak előkészítésének hosszas folyamatában ugyan nem volt részem, de a gyapjú csínját-bínját annál jobban megismerhettem. Kis „felfedezéseim” tették feledhetetlenné számomra azt a meghitt hangulatot, mely akkor körülzsongott. Elnéztem, hogy nagymamám öreg, bütykös kezében milyen hihetetlen gyorsasággal pörög az orsó, milyen ügyesen tekeredik a vékony gyapjúfonál. Időnként az öreg szempárban felcsillan a visszaemlékezés fénye, akaratlanul is előtörnek a régi emlékek. Talán a fonóban levő legény arca csillan fel, aki csókért adta vissza a leejtett orsót, talán a téli estéken való danolgatások meghitt hangulata idéződött fel a megfáradt elmében. Ki tudja? Én csak találgathatok.

A régi mesterségeket ma számos hagyományőrző táborban tanítják az utókornak, hogy azok idővel ne menjenek feledésbe. De mi lesz később? A jövőben is ilyen értékesek lesznek a régi dolgok? Akkor is fognak gondolni a hagyományőrzésre? Lehetséges, hogy igen, de az egyre rohanó világ mindjobban ki fogja szorítani hétköznapjainkból a hagyományok fenntartására szánt időt, és ennél még rosszabb a gyors fejlődés, amely már csak erőteljesebb lesz, s ennek következtében az embereknek nem lesz szüksége saját kezűleg elkészített dolgokra. Senki nem fog órákon keresztül bíbelődni egy bútordarab megfestésével, ha azt készen is meg tudja vásárolni.

Kiss Réka Leőwey Klára Gimnázium, Pécs (Komló), Magyarország

Visszamenőleg a 20. századból négy korszakot különböztettem meg: a két világháború közötti időszakot, a II. világháborút és az utána következő időszakot, az ‘56-os forradalmat és az utána következő időszakot és végül a ‘89–‘99-ig terjedő időszakot. (…)

Az iskolai rendszer is megváltozott. Aki rendszerpárti volt, külön bánásmódban részesült. Apukám tízéves koráig kisdobos, tizennégy éves koráig úttörő, aztán KISZ-tag, majd párttag lett. Aki közéjük tartozott, mehetett ingyen nyári táborokba, jobban támogatták őket. Továbbtanulni csak a szovjet egyetemekre lehetett menni. A kötelező nyelv az orosz volt. Nem voltak az iskolák olyan jól felszereltek, nem voltak számítógépek, sem mobiltelefonok. (…)

Nem volt szabad sajtó, nem voltak anyaotthonok, hajléktalanok, mert mindenkinek dolgoznia kellett. A Magyar Nemzeti Banktól vehettek fel hitelt, mivel kicsi volt a pénz vásárlóértéke, és a maihoz képest kevés volt a fizetés, de mégis sokat ért, így a hitelösszegek reálisak voltak. Anyukámék így könnyebben tudtak lakásvásárlási hitelt felvenni.  (…)

Az Európai Unió megalakulása után sok nyugati ország csatlakozik hozzá. Ma már Magyarország is ezt tűzte ki célul. Felismerte a problémát, és a kormány úgy gondolja, hogy így nagy támogatást kapna, és így megoldaná a rendszerváltás utáni gazdasági válságot. Több munkalehetőség lenne. Az ország úgy döntött, hogy lépjünk be az EU-ba. Pedig sok család, köztük az enyém is úgy gondolja, hogy a szocializmus idején sokkal jobb volt minden. Anyukám nem aggódna annyira, ha este későn mennék haza, több lehetőségük lenne, a munkahelyi problémák (pénzproblémák) megoldódnának. Nem tehetnék meg, hogy a ledolgozott hónap bérét két hónapra rá fizetnék ki, mint apukám munkahelyének esetében. És nem lenne akkora követelmény az iskolákban.

Egyszóval, szerintem és a családom szerint a 20. században a legjobb időszak az ő szemszögükből a szocializmus időszaka volt. Valószínű, hogy hasonlóan vélekedik az ország, ha az MSZP-t választotta kormányra a 2002-es választásokon.

Kozma Kati

VI.o., Nicolae Titulescu Általános Iskola, Kolozsvár

Nagymamám tizenkilenc éves korában (1944 áprilisában) internátusban lakott, a Kecskeméti Református Felekezeti Iskolában. Nem sokat tudott a háborúról, szinte nem is érezte, hogy az van, hiszen az iskola területét csak vasárnap délután, akkor is csak felügyelet alatt hagyhatták el.

Az internátus napirendje:

6.00 – ébresztő, mosakodás

7.00 – reggeli

7.30 – karének

8.00 – tanítás

14.00 – ebéd

16.00 – ig szabadidő

16.00 – tanulás

18.00 – 19.00-ig szabadidő

19.00 – vacsora, amit áhítattal fejeztek be

20.00 – a tornateremben tornászni lehetett

22.00 – lámpaoltás (...)

Egyszer nagymamám jelentkezett a Munkaközvetítő Hivatalnál, mert munkát akart keresni. Türingiában egy gyógyszertárban kapott laboráns beosztást, ami egy kicsit sértette az önérzetét. Egy kis szoba takarítását bízták rá, amit hidegben, nyári ruhában kezdett el. A kályhapucolás volt az első, aztán ablaktisztítás, súrolás. A németek nem voltak hozzászokva az alapos takarításhoz, meghatódva vették át a szobát, úgy, hogy nagymamámból is eltűnt a keserűség. Ez csak akkor újult fel, amikor a szennyeskosarakat végigtolta a városon a mosodába. (...)

Konsza Júlia-Johanna

X.o., Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola, Barót (Nagybacon)

Nagybacon feldúlt területein német katonák bujkáltak az oroszok elől. A németek bementek az emberek házaiba, hogy búvóhelyet találjanak. Nagyanyóék nagyon megijedtek, de a német katona megpróbálta kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nem akarja őket bántani, csak búvóhelyet keresnek, bujdosnak az oroszok elől. Nagyanyóék aztán enniük adtak, s feltarisznyálták őket, amennyi jutott abból a kevéske élelemből. A németek a mezőn is próbáltak közeledni az emberekhez élelemért. (...)

1948–49-ben beáll a kommunizmus időszaka. A nagyszülők elmondásai szerint a kommunizmusban vót jó es, rossz es, de többnyire rossz. „Mindent elvett a szegény embertől.” (...)

Felsóhajtva azt mondják: „Talán az vót benne a jó, hogy minden hétvégén bált rendeztek, vagy kirándulni vittek münköt, s a hangulat jó vót. Mint fiatalok táncoltunk, munkahely vót, gyárak épültek, velünk s az új generációval elhitették, hogy ez a legjobb korszak. Mű biza elhittük a hazugságokot.

Énekeltünk olyan éneket, hogy:

Fel, fel, ti rabjai a földnek,

Fel, fel, te éhes proletár,

A győzelem napjai jönnek,

Rabságunknak vége már.”

A kommunizmus vége eltorzult eszmévé vált, bekövetkeztek a falurombolások, aztán a kommunista párt megszüntetése. (...)

A mai korszak legalább melegebb és biztatóbb, de az is elképzelhető, nincs meg már az a szükséglet, ami az elmúlt korszakban volt. Az emberek megszokták, hogy mindig más parancsolt, és ennek a hatása nyíltan mutatkozik még most is. Várják a parancsot, várják az irányítást. Meg sem próbálnak azért tenni valamit, hogy jobb legyen, egyszerűen nem tudnak önállóan gondolkodni.

Talán megviselte őket az, hogy annyi mindenen keresztülmentek, s nincs már több erejük dolgozni vagy gondolkodni. Néhányan még folytatják a gazdaságot, beletörődtek a sorsukba, és nem is él bennük az, hogy valamit változtatni kellene. Itt Erdővidéken egyre kilátástalanabb a helyzet, nincs munkalehetőség, szaporodik a kivándorlások száma, s egyre inkább kiöregednek a környező falvak. S nekünk mégis itt kell élnünk, ilyen körülmények között, talán melegebb, igen, melegebb ez a korszak, de mindig csatlakozik valami olyasmi is mellé, ami kilátástalanná teszi ezt a melegséget!

Jankó Melánia

Leöwey Klára Líceum, Hosszúmező

1985-ben születtem, a kommunizmus ekkor járt a vége felé. Ez volt már a legrosszabb időszak. Az élelmiszert rációra adták az embereknek, és ez olyan kevés volt, hogy nemhogy egy hónapra, egy hétre nem volt elegendő. (...)

A helyzet 1989-ben vált a legrosszabbá, de szerencsére a kommunista rendszert felváltotta a demokrácia, amely biztatóbb korszakot jelentett az emberek számára, mint az előbbi volt. Szerintem, ha most nincs is annyi pénze minden embernek, de mégis jobban meg tud élni, mint akkor, hiszen abból a kevéske kis pénzből is azt vesz meg, amit akar. Nem kell sorba álljon kenyérért, sem élelmiszert nem kap rációra, hanem megveszi azt, amit akar, és amire a pénzéből telik. (...)

Szerintem nemcsak az embereknek, hanem az országnak is szebb jövője lenne, ha biztosítva lennének munkahelyek. Mert hiszen kijárják az egyetemet, és nem tudnak még diplomával sem elhelyezkedni a fiatalok. Tehát szerintem biztosítani kellene olyan állásokat, amelyeket be tudnának tölteni a frissen diplomázott fiatalok, de nemcsak nekik van szükségük munkára, hanem azoknak is, akik csak érettségiztek.

Csiki Réka

XI.o., Salamon Ernő Líceum, Gyergyószentmiklós (Gyergyócsomafalva)

1946-ban súlyos jégverés volt ezen a részen, ahol mi lakunk, tehát kenyér nem volt. Jövő évben (1947-ben) pedig olyan szárazság volt, hogy nem termett semmi, kenyér ismét nem volt. (...) Annyira bele volt nagyanyámba is rögződve, hogy nincs élelem, mikor dédnagyanyám főzte az ebédet, amibe galuska is és rántás is kellett, nagyanyám elsírta magát, hogy: „Ne tegye, édesanyám, mind a kettőt, mert elfogy a lisztünk, és nem lesz, amit együnk.” (...)

Dédnagyapám négy év és négy hónapi szerzeménye egy élete végéig (1981) tartó súlyos szívbetegség, amihez társult egy mulandó malária. Itthon az anyagiak olyanok voltak, hogy nem volt, amiből gyógyíttatni. Dédnagyanyám el kellett adja a párnahuzatait és az alsólepedőit, hogy orvoshoz tudja vinni dédnagyapámat. A szívbetegséggel pedig nem volt megbékélve, élete végéig mindig azt kérdezte saját magától, hogy: „Vajon hol kaptam én ezt a szívbetegséget?”, de felelt is rá: „Négy év alatt a vasrácson belül, ahol mindig a családomról gondolkoztam.” (...)

Másképp a rendszerváltással nagyanyámnak semmi gondja, csak ő is szeretett volna részesülni a nekik járó kárpótlásból. Habár írt a Kárpótlási Hivatalhoz levelet – nagyon sokan vannak csak itt, Gyergyócsomafalván, akik ebben a hálóban vannak – de sajnos a levélre a válasz az volt, hogy indítsanak pert. De hová?

Albu Petra

VIII.o., Brassai Sámuel Elméleti Líceum, Kolozsvár

Laci tata, a dédapám egyre csak azt hajtogatta, hogy az ő életét kettétörte a háború, tönkretette az alig elindult pályafutását. Ugyanis a dédapám, Laci tata cukrász volt, és 1940-ben a Wesselényi utca 4. sz. alatt nagy erőfeszítéssel egy kis egyszerű cukrászdát nyitott. Nem volt valami fényes helyiség, volt egy pár asztal, egy icipici terasz négy asztallal, de neki maga volt a mennyország. Kolozsvár tele volt szép fényes cukrászdákkal, mint a Lajda cukrászda a Bánffy-palota épületében, a Szentegyház utcában a Sebők cukrászda, a Deák Ferenc utcában a Kapusán cukrászda és a Bánhegyesi cukrászda az Egyetem utcában. De a Laci tata cukrászdája mégis nagyon keresett hely volt, ez volt a „hóstátiak” álma, mert vasárnaponként a kikeményített ruhás asszonyok a sészlis, rengő szoknyájukban és a fekete kalapos, csizmás emberek elözönlötték a cukrászdát, ahol a legolcsóbb krémest lehetett kapni. 20–25 darab krémest vittek haza nagy csomagokban.

A család boldogsága rövid ideig tartott, mert 1943-ban Laci tatát behívták katonának, és a dédi ottmaradt egy kisgyerekkel, és nyakába szakadt a cukrászda rendezése. Nagyon nehéz évek következtek, mert a süteményeket más cukrászdából kellett venni, s a haszon kevés volt. Kalácsot és brióst ő sütött hajnalban, hogy nyitásra minden friss legyen. (...)

Laci tata mindig arra vágyott, hogy távoli vidékekre utazzon. Aztán a háború megadta, hogy vágya teljesüljön, mert szegény négy évet volt orosz hadifogságban Ivanovóban. Cukrász lévén, a hadifogolytábor szakácsa lett, így aztán életben maradt, és 1948-ban hazaérkezett lelkileg és testileg összetörve. Dédi mama büszkén és boldogan adta át neki a nehézségek árán is megőrzött kis cukrászdát. Aztán a „nagy megvalósítás”, a cukrászda elúszott a szocializmusban, és élte családunk a sok millió család küzdelmes mindennapjait.

Bilibok György

VIII.o., Nagy Imre Általános Iskola, Csíkszereda

Tízhónapos emberke voltam, amikor beállt a fordulat. Sokat beszéltek róla szüleim, nagyszüleim. Forradalomnak emlegetik, lázba jönnek, ha apránként felelevenítik az eseményeket, s mindenki arról kezd beszélni, hogy őt hol érték az első események 1989-ben. Lehetett azelőtt is hallani ilyen-olyan háborgásokról, de a decemberi elsöprő volt. Nagyokat kívántak tenni, apám a szomszéddal egy kisfejszével a kezében védtek volna a tízemeletes lépcsőházat a terroristáktól. Nagyon röhejes… és úgy látom, szüleim majdnem arcpirulva gondolnak naivságukra. (...)

Városokban jól fizettek a gyárakban, és könnyen lehetett tömbházban levő lakáshoz jutni. Nagyszüleim azért jöttek Csíkszeredába, hogy édesapámat iskolába járassák, „a gyerek ne legyen bentlakásban” – mondogatták. Most falun a gyönyörű ház egymagában szomorkodik, csak nyáron elevenül meg, ha pár napra lemegyünk s benépesítjük. (...) Mennék gyakrabban, de nem nagyon éri meg, nincs amivel a helységet megközelíteni, s az út is nagyon rossz; ha esik az eső, kikerülhetetlen gödrök keletkeznek. S ami a legszomorúbb, a mi házunk nem az egyedüli elhagyatott abban a faluban. A falu ki fog halni, de városon nincs megélhetés, ezt hallom, s ezt tapasztalom nap mint nap.

András Zsuzsa

XII.o., Református Kollégium, Kézdivásárhely

Betegség, alultápláltság, vérhas, gyengeség miatt dédnagytata Râmnicu Sãratra került. Itt nem is álltak felügyelet alatt, ugyanis azt tartották, annyira betegek, hogy úgysem tudnak megszökni. Meglátogatta őt a felesége, akinek nem engedte, hogy éjjel is ápolja. Féltette a katonáktól. A következő napon dédnagyanyám szalmát kért a szomszédoktól, azt tette férje alá, ugyanis a földön feküdt. Kiskabátját is otthagyta a beteg testet betakarni. Próbált mindent megadni a súlyos beteg férjének, próbált enyhíteni a fizikai és lelki fájdalmán!

A harmadik napon, amikor újból látogatóba ment férjéhez, a kiskabát és a takaró a pince ajtajára volt felakasztva. Akkor már tudta, hogy férje belehalt az oroszok kínzásaiba. (...)

Nagymamám és édesanyja számára még nehezebb idők következtek. Földet műveltek, állatokat tartottak. Sokat dolgoztak a megélhetésért. 1944-ben kezdődött az az időszak, amikor a zágoni „volentárok” (=önkéntes románok) házról házra járva verték a magukra maradt asszonyokat, elkoboztak személyes dolgokat. Akkoriban még élt nagymamám nagymamája, aki 83 éves volt, és őt sem kímélték meg a kínzásoktól. Megetették vele a nemzeti színű (piros-fehér-zöld) fényképkeretet lánya és unokája jelenlétében. (...)

1961-ben következett a kollektivizálás, melynek következtében elvették az állatokat, a felszereléseket; a kertjük nagy részét, melyre később kazánház és szénsavgyár épült. Mindenük odaveszett. A sok évtized munkájának gyümölcse. De újraépítették az életüket! Segített nekik a végtelen nagy szeretet, amit egymás iránt éreztek, és a gyerekek jelenléte.

Talált Évike

XII.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely (Fenyéd)

Mára már sokat változott a világ. Mi hálával mondhatjuk, a háború puskaporos szagát nem érezzük. Századunk számunkra más eszméket szült, új eszközöket teremtett, új módszert használ. Mondjuk: „Virtuális világunkban rohan az idő!” Ki tudja? Így szoktuk meg, hogy „rohan az idő”. Kifogásnak elfogadjuk, de vajon nem mi rohanunk? Amiért a homokórát felváltotta a csörgő tiktak, azért még ugyanúgy telik az idő.

Míg mi beleszülettünk a kényelem édes otthonába, és szókincsünk leghasználtabb szavai lettek a Cola, Nutella, Colgate, Amstel meg egyebek, addig nagyszüleinket sokszor a „maradiak” csoportjába soroljuk. (...) Én most készülök az érettségire. A testvérem már tanfolyamokat is végzett, és sofőriskolába iratkozott, közben dolgozik. Hétvégén megyünk el szórakozni, pontosabban szombaton, vasárnap pedig szentmisét hallgatunk egy kis pihenéssel összekapcsolva, hétfőn pedig kezdődik a hétköznapi élet. Édesapám a gyárba megy, 5-kor indul, a testvérem 6-kor, én pedig 7 után indulok az iskolába. Édesanyám a háztartást vezeti. Ebédelni legtöbbször hárman ülünk le, mert az időbeosztás csak így engedi, na persze meg a munkaidő. Ebéd közben én elmesélem, hogy milyen változásokat tűzdelt be a tanügy. Bejelentem, hogy indítanak egy angol tanfolyamot, és szeretnék beiratkozni. Persze szüleim mellettem állnak, igen, mert szebb jövőt képzelnek el gyerekeiknek, kíméletesebb jövőt remélnek. Igen. Néha az is megesik hétköznap, hogy elbeszélgetünk egy kicsit. Néha pedig mindenki siet, és nincs időnk egymásra.

És melyik kor rokonszenves számomra? Talán az ágyúdörejtől hangos világháború évei? Talán a proletárok vaskora? Talán a kollektív munka időszaka, melyben az agyonhajszolt embernek nem volt élete? Vagy talán a modern, „rohanó világ”, ahol még egy hétköznapi ebédnél sem tud együtt lenni a család? (...)

Nekem, tizennyolc éves fejjel tetszik ez a kor, ez a jelen. A gyárkémények kiköpött füstjétől szennyezett levegő, a kivágott erdők százai, a többméteres szemétdombok sokasága ellenére tetszik a jelen, mert figyelembe veszem a jó oldalát is. Még a szemetes világunkban is lehet szépet találni, csak tudni kell, hol kell keresni.

Opra Melánia

XI.o., Salamon Ernő Líceum, Gyergyószentmiklós

Mindeddig a pillanatig hittem, hogy én nemcsak egy élete alkonyához közeledő, nyolcvanéves öregember vagyok, hanem valaki, aki harcolt, aki tett a népért. És engem több mint ötven éven át e harc éltetett, az emléke, a tény, hogy küzdöttem, hogy nem halok meg értelmetlenül. Most pedig kezemben tartok egy régi újságcikket – magam sem tudom, hogyan került ide –, papírja elavult, betűi kissé összefolytak már, de lényege érintetlen és tiszta, és meghazudtolja egész életem értelmét:

„ (...) Óriási pánik tört ki a faluban.

– Jönnek a voluntárok, meneküljetek! – suttogták néhányan, s közben maguk is elbújni igyekeztek. A falu kiürült; erdők, mezők teltek meg lapuló emberekkel. (...)

A falun átvonuló sereg a kisebb-nagyobb pusztítások közben néhány fegyvert is elhagyott. Hogy ezeket a hazalopózó emberek rejthették-e el, vagy ők hagyták rossz helyen, nem tudhatjuk. Egyszerű pórnép volt; tudatlan. Ha fegyvert rejtettek el, azt sokkal inkább önmaguk nyugalmára, mintsem mások kárára tették. (...)

var gemius_identifier = "nA5K38S_R6j5UvHZZUaBxcUFjzOBaptU.eLGPQLqtjX.r7"; function gemius_pending(i) { window[i] = window[i] || function() {var x = window[i+"_pdata"] = window[i+"_pdata"] || []; x[x.length]=arguments;};};gemius_pending("gemius_hit"); gemius_pending("gemius_event"); gemius_pending("pp_gemius_hit"); gemius_pending("pp_gemius_event");(function(d,t) {try {var gt=d.createElement(t),s=d.getElementsByTagName(t)[0],l="http"+((location.protocol=="https:")?"s":""); gt.setAttribute("async","async");gt.setAttribute("defer","defer"); gt.src=l+"://gthu.hit.gemius.pl/gemius.js"; s.parentNode.insertBefore(gt,s);} catch (e) {}})(document,"script");