Visky András Nyelv és Isten-élmény
Nemes Nagy Ágnes és a protestáns retorikai hagyomány
„Mint a szép híves patakra, / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt Uramra, / És hozzá fohászkodik...”: talán nem a legmegfelelőbb pillanat régi-új dalok és versek elhangzása után azt a csak látszólag meghökkentő, sokkal inkább radikális kérdést feltenni: vajon egyáltalán lehetséges-e az irodalom vagy, tágabb értelemben, a műalkotás? Kérdésünk, mondhatnánk, igencsak ismerősen hangzik, hiszen tetemes irodalma van, az „eltűnés esztétikája” avagy a „művészet utáni művészet”, a „kimerülés” teoretikusai sokféleképpen megfogalmazták ugyanezt a kérdést, és figyelemre méltó válaszokkal kísérleteztek. A kérdés mégsem új keletű, sőt mi több, igen gazdag hagyományra tekint vissza, amennyiben az irodalom létét előszeretettel maga az irodalom kérdőjelezi meg folyvást, a művészetét a művészet, a szó érvényességi körét a szó határolja be, az ugyanis az olvasó pozíciójából múlhatatlanul érvényes kérdésnek látszik, hogy vajon a vers maradjunk a továbbiakban a bennünket is közelről érdeklő műfajnál – fölfedi-e előttünk vagy éppen ellenkezőleg – eltakarja a teremtést. Vajon nem tulajdonítunk-e túlontúl nagy jelentőséget a világ és önmagunk esztétikai úton való megismerésének az isteni kinyilatkoztatás révén történő kegyelmi megismeréshez képest? Ha az esztétika eredendő értelme szerint érzékelés, akkor valóban Istennel találkozunk-e olvasmányaink folyamán akkor, amikor Istenről olvasunk, amikor róla tesz említést versében a költő? Tréfásan fogalmazva: vajon nem a rím kedvéért szerepel-e Isten a versben?
Nem tarthatom semmiképpen sem véletlennek, hogy a Szentírás egyik legszélsőségesebben keserű írásműve (amely a Teremtő és a teremtmény közötti távolságot a leghosszabbnak – értsd: bejárhatatlannak, áthidalhatatlannak érzékeli és ennek megfelelően írja le) magáról az írásról is szót ejt, azt olvassuk benne, hogy „a sok könyvek írásának nincs vége, és a sok tanulás fáradtságára van a testnek” (Préd 12, 14). Igen, igen – kapjuk fel a fejünket –, mire való szaporítani a hiábavalóságok rendjét, ha, amiként a protestáns hagyomány a sola scriptura apologetikus kijelentésében hangsúlyozza, Isten magát tökéletesen kijelentette a Szentírásban? A Prédikátor könyvének a szerzője azonban éles humorral éppen azt a magatartást rajzolja meg és leplezi le, amely lehetségesnek látja Istent esztétikai konzervekben vagy tökéletes és végleges nyelvi preparátumokban átörökíteni egyik nemzedékről a másikra, egyik személytől a másikig. A könyvek hiábavalóságára vonatkozó kinyilatkoztatás a könyv legvégén hangzik el, a szerző megírja a könyvet, majd pedig mintha könnyed iróniával meg is kérdőjelezné létét. Miért is? Talán mert az, akit közelítünk, az, akihez közeledünk, végtelenül nagyobb annál, amivel közelítünk hozzá, mérhetetlenül nagyobb a szónál, amelynek a segítségével róla szólunk. És mire megpillantanánk, már nincs is ott, eltűnik szemünk elől, és mindaz, amit fölépítettünk, hogy láthassuk őt, vagy hogy hallhassuk a hangot, a vers visszhangzó épülete tehát, amelyben az idő a nyelvi emlékezet révén, az Isten felé közelítő lépések ritmikáját idézve képes magába sűríteni múltat és eljövendőt, amiből a jelen időnk titokzatos módon össze van gyúrva.
„Én Istenem, te szép, híves patak, / Hová futottál, szökdeltél előlem? / Hol csillapítsam buzgó szomjamat?” – kérdezi Nemes Nagy Ágnes a század második felének minden bizonnyal egyik legfontosabb – protestáns? református? – versében, az emberi lét, életünk, a személyesen létezés kétségkívül legsúlyosabb terhét tapasztalva meg maga is. Hol van Isten? Miért rejtőzik el előlünk, ha meg akarja ismertetni magát velünk? Mire való ez az egyoldalú, az embert olyannyira kiszolgáltató metafizikai bújócska? „Zegzugos csermely! Éppen ott apadsz, / Ahol a szomj legperzselőbb a hőben, / S idegen-légiónyi kín fakaszt / Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.” Hitetlen vers, intézhetnénk el könnyedén, Szenci Molnár Albert igéi a 42. zsoltárban nem éppen ezt az állapotot írják le, ám a vers kérdésfeltevését csak bonyolítja az a körülmény, hogy a költő nem csupán Istent faggatja, hanem Isten megszólításának a számunkra alkalmasint túlontúl otthonos retorikai hagyományait is. Mire gondolok? Arra, hogy Nemes Nagy Ágnes egy szentségesen szent imafordulattal él, a protestáns hagyomány kristálytiszta szóhasználatához folyamodik, saját hangjává alakít egy megszentelt formát, és saját hangját a megszentelt formához alakítja, mintegy a biztos útra lép azért, hogy szóba állhasson Istennel, akivel elodázhatatlanul fontos megbeszélni valói vannak. Kiáltva1 című versében még nyíltabban veti fel saját protestáns öröksége „kimerülésének” drámáját: „Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját, / Ne hagyd el nyomorult fejem!” Senki emberfia nem szólíthatja meg Istent közvetlenül, köztem és Isten között ott van a megörökölt nyelv, a tanult és közvetített, kipróbált és átadott jelentés. A kéznél levő nyelvi eszközök, a bejáratott retorikai alakzatok pedig gyakorta használhatatlanoknak bizonyulnak, a „sok pap” ős és a „hitetlen unoka” közötti távolság áthidalására vagy legalábbis felmutatására, bensőséges megélésére éppen a retorikai hagyomány, az önmagukba zárt, lerögzített jelentések, a mozdulat és a hanghordozás bizonyulnak elégtelennek, sőt akadálynak. Apák tekintenek értetlenkedve a fiakra: hogyan történhet meg az, hogy az olyannyira bejáratott, „biztos” út járatlannak mutatja magát? De idézzünk most egy másik műből, az Elmélkedve című háromstrófás, fokozhatatlanul dísztelen, kifejezetten apoétikus rímtechnikával élő versből, amelyben a költő majdhogynem készségesen elismétli az ima betanult mozdulatait, de mindhiába: „Mit kéne tennem? Nem tudom. / A kezem összekulcsolom. [...] Összefonom ujjaimat. / Ennyi maradt: a mozdulat / A hitből, és gályára vont / Őseimből maradt a csont.” És íme, nemcsak az atyák tekintenek értetlenkedve fiaikra és leányaikra, hanem az utódok is értetlenkedve szemlélik önmagukat, apáikra nézve: vajon alapvetően nem álhit-e a hit, amibe, az Írás képét használva, „belevásott” a fiak foga? Látták-e Istent atyáink, vagy csak vágyaikat tisztelték Istenként? De mindegy is, hogyan haltak meg, ha életükben, szenvedéseikben, halálukban boldogok lehettek, csakhogy ebből csupán a csont tapasztalható már, valamiféle ijesztő ridegség és végletes értelmetlenség. A gazdag spirituális hagyomány bonyolultságának a képe megjelenik az elsőnek idézett Patak című versben is – „Zegzúgos csermely!” –, azt sugallva, hogy rémületesen nagy az esélyünk az eltévelyedésre, „bugyborog a szív a rettenetben”.
A Hol van Isten? kérdésre mindazonáltal létezik a versben egy válasz, ám ezt a poézis, illetőleg a zene nyelvén találjuk megfogalmazva: ott szökell a versben, a hibátlan jambusokban, amelyeket a költő, mintha az ima begyakorolt mozdulatait ismételné, megátalkodottan követ, a hit megnyerésének az ügyét a hallásra utalva a Római levél, áttételesen pedig a szóbeli kinyilatkozatás és nem utolsósorban a reformáció – „sok papod”; „gályára vont / Őseimből” – szellemében: „Mert Ésaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. De mondom: Avagy nem hallották-é? Sőt inkább az egész földre elhatott az ő hangjok, és a lakóföld határáig az ő beszédök.”2 A vers a hitet – amiképpen az apostol is – a halláshoz kapcsolja, a hallást azonban Isten ígéjéhez. A hallás nem eleve adott, csak az isteni beszéd, a kinyilatkoztatott szó tud hallóvá tenni. A megszólalás hagyományában mintha magunk is kihallanánk az isteni szónak távoli, alig felismerhető visszhangjait, de mindaddig, amíg ez nem válik isteni igévé a jelenvalóvá váló jelentések transzcenzusa processzusában, nem csupán a hitnek, a kételynek is forrása lehet.
Tegyük próbára a hagyományt, sugallja számunkra a vers, kövessük gondosan előírt mozdulatait, szólaljunk meg a régiek hangján, mert mialatt Isten közvetlen megszólítására teszünk kísérletet, Isten mintha máris szólna bennünk (és velünk), hallani vélünk valakit, aki végtelenül különbözik tőlünk, és mégis saját otthonának tekinti a nyelvet. A keresésnek ez a Nemes Nagy Ágnes-i ereje, protestáns keménysége számomra azt az olvasatot teszi lehetővé, hogy a művészileg és intellektuálisan becsületes, mondjuk így: a halálra szánt keresésben („Vajon színed eleiben / Mikor jutok élő Isten”) nem a találás, hanem a megtaláltatás reménye adatik meg, ami pedig a költészetnek arra az igenis szent létmódjára hívja fel a figyelmet, hogy a vers, a műalkotás a kegyelem pillanataiban megkészíti az utat az érkező Isten előtt, helyet készít neki a lélekben, és azonmód vissza is vonja magát, nem állja el a kilátást. A találás reménye gyöngébb, „hitetlenebb” remény a megtaláltatásénál, erre utal a Kiáltva című vers első versszaka, amelyben az „Én nem hiszek Tebenned” kijelentést közvetlenül a megtaláltatás kegyelmének az ajándéka követi: „S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, / Hogy legalább imádkozom.”3
Nemes Nagy Ágnes istenesen istentelen vagy ha úgy tetszik: istentelenül istenes verseit a magyar zsoltár hagyományán belül a De profundis clamavi (A nagy mélységből kiáltok hozzád) gazdag múltra visszatekintő kompozícióihoz kell kötnünk. Ebben a formavilágban értelmezhetjük a legtermékenyebben a Patak című vers talán legbotrányosabb sorát is – „S hogy bocsássak meg néked eltünőben?” –, amely az első négy szakasz motívumait összegző utolsó strófában még élesebbre metszve így hangzik: „S hogy bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?” Vajon a háromszor szent Isten a tőle elszakadt, ellene fellázadt bűnös ember bocsánatára szorul?
Ne siessük el a választ, hiszen a kérdést sem a katekizmusból vettük, ahol kérdés után mindjárt ott a válasz is. Hallgatózzunk inkább, amiképpen a vers teszi.
A grádicsok énekének egyik legtisztább De profundis-darabja, a 130. zsoltár – az Istentől elvetett, tőle bejárhatatlan távolságra került bűnös ember kiáltozásainak éneke – a következőképpen veti fel a bocsánat kérdését: „Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!” (4.v.) Ha a bocsánat tenálad van, ha még a hitetlenséget is mindenhatóságodnál fogva te bocsátod meg, akkor a nagy mélységből csak bocsánatod feltételével kerülhetek ki, Neked kell tehát alászállanod, és kiemelve engem innen, a magatehetetlen embert, magadhoz ragadnod. Kiáltozom, és nem jössz, reád ruházom üdvösségem minden felelősségét.4 A vers megbocsátás-motívuma tehát nagy nyelvi erővel ismét a megtaláltatás kihangsúlyozását éri el a találás emberi erőfeszítésre korlátozott reménytelenségéhez, de legalábbis kétes reménységéhez képest. Az ég bizony időről időre hallgatásba burkolódzik, nincs válasz, sőt visszhang sincsen, vannak időszakok, amikor, Sámuel próféta könyve szerint például, „igen ritkán van az Úrnak kijelentése”,5 sőt Jeremiás egyenesen így látja a Siralmak könyvében: „Olyan volt az Úr, mint valami ellenség”,6 a költő elé pedig – gondoljunk most Pilinszky Jánosra – „komor, sötét mennyország” képe tárul, egy olyan emlékhelyé, ahonnan eltávozott Isten, és az ég lakóit, az angyali rendeket és üdvözült lelkeket valahová, számunkra teljesen ismeretlen helyre sebtében elmenekítette. A protestáns retorikai hagyományba „beleszületettek” számára talán nem mindig tűnik fel, hogy a Szó istene nem a fecsegés atyja, pontosabb tehát, ha úgy gondolunk rá, mint a hallgatás istenére, akit választott népe, a próféták, nem utolsósorban pedig Krisztus egyháza mintegy szóra bír, ráveszi, hogy kilépjen a hallgatásból, és kiáltozásainkra valamiféle, számunkra értelmezhető jelt adjon.
Nemes Nagy Ágnes istene a hallgatásban lakozik, Isten hallgatását pedig hívei mindhiába helyettesítik a véget nem érő beszéddel. Vannak kitaposott utak – lásd zsoltárok és dicséretek, lásd jeremiádok, lásd feddő énekek, lásd prédikációk és gyülekezeti énekek , de ezek, figyelem, járhatatlanok, az egyes ember életében minden elölről kezdődik, mint a ma született csecsemő esetében, a szenvedő ősökre való hivatkozás csak csont, egy töredékes, távoli történet, amelynek én magam, a kései utód nem vagyok szereplője, legfennebb örököse, aki életet kitevő küzdelmet folytat, hogy személyes viszonyba kerüljön a Személyesen létező Istennel. A vers szent botrányai általában, a Patak vagy a Kiáltva című versek specifikusan a tudható elvetésének az útján jönnek létre, valamiféle, nevezzük így, módszertani felejtésre bírnak, hogy a hallásunk kifinomultabb legyen Isten lépteinek a meghallására. A tudható elvetése pedig, paradox módon, az ismert (versforma, retorikai hagyomány, imaemlék) használata, elszánt repetíciója révén megy végbe.
Kortársunk, Michael Edwards angol költő, az angliai warwicki egyetem irodalomtudós professzora a De Poetica Christiana című könyvében egy evangéliumi esztétika megalkotására tesz nagyvonalú javaslatot, és miközben a költészetet Sidneyvel egyetértve a „lehetséges isteni megfontolásának” fogja fel, nem mulasztja el a figyelmeztetést: „Ha minket igazán foglalkoztat az irodalom, és annak a dolgok keresztény rendjében való helye – ez alatt a dolgok Isten szerinti rendjét értem, már amennyire ezt megpillanthatjuk a nekünk adott utalásokból –, úgy gondolom, hogy egyszerre kell az irodalmat magasztalnunk, és egyszerre kell felhívnunk mások figyelmét az irodalom helytelen használatának veszélyeire. Ha valaki csak felteszi a »nagy kérdéseket«, szembekerül a »nagy tényekkel«. Így megérheti azt is, hogy ha kísértést jelent az irodalom, akkor még inkább lehet kísértés a vallás, amely az élet értelmét próbálja megérteni, hiszen a vallás még könnyebben válhat az Istennek való engedelmesség helyettesítőjévé.”7
Ha azt állítjuk tehát, hogy a kitaposott utak járhatatlanok, ha kijelentjük, hogy a Szóban önmagát kijelentő Isten a hallgatásban lakozik, akkor voltaképpen arról a személyes tapasztalatról beszélünk, hogy Istennel való találkozásainkat, Isten-élményeinket mindenekelőtt a megismételhetetlenség és a megismétlés-újraélés egzisztenciális-emberi vágya jellemzi, ez az egymást sohasem kioltó, hanem életben tartó kettősség. Nemes Nagy Ágnesnek van egy költő-tanítványa, aki az ugyanúgy meg nem történő élményében egy páratlanul szellemes, de végső értelmét tekintve félelmetes és rettenetes egymondatos vers segítségével részesít. Tandori Dezsőről van szó, versének címe pedig Herakleitosz-emlékoszlop, a verset a Feltételes megálló című 1983-ban megjelent kötetben találjuk. Így „hangzik”: „P / r / ó / b / á / l / j / u / k / e /l / s / ő / o /l / v / a / s / á / s / r / a / m / e / g / m / o / n / d / a / n / i / h / á / n / y / s / o / r.” Tandori Dezső verse a lehetetlen teljesítésére szólít fel, olyan feltételt szab a vers sajátosan értelmezett megértése elé, amelyet a belénk rögzült olvasási, ezen túl pedig a kéznél levő versértő szokások egyszerűen nem tesznek lehetővé. A szokás, a szájtartás kiüresíti a szöveget, elnémítja a verset, domesztikálja a 42. zsoltár szemérmes, ám a léthelyzetet tekintve akár artikulálatlanként is meghallható kiáltozásait. A szent szövegek egyszerre „szépek” és „rettenetesek”, legadekvátabb formájuk pedig a töredék, mert az Isten-érzékelés – ha szabad így fogalmazni – nem csillapítja, hanem megnöveli az Isten iránti szomjat. „Aki hisz énbennen – mondja Jézus – meg nem szomjúhozik soha”,8 ez a kijelentés azonban nincs ellentmondásban az előtte állóval, amennyiben az Atya iránt való szomjúhozás a hívő ember egyedüli szabadságforrásává, kifejezett létformájává válik. Nemes Nagy Ágnes saját protestáns hagyományához való viszonyában a fenti példa szellemében a lehetetlenre szánja el magát, amikor Szenci Molnár Albert szent áhítattal telített versformájába-dallamvilágába a kételyt sűríti, és ezzel a licenciával a 42. zsoltárt is, látásunk szerint, más világításba helyezi: mintha valóban a szenvedő Messiás imájává változtatná emezt is. A nyelvi emlékezet végtelen terében, a szavak és a mondatok tagolatlan tengerében ott vannak Isten szavai, a kinyilatkoztatott Igék is, egytől egyig. Ezzel a formátlan örökséggel vesződik hívő-hitetlenül Nemes Nagy Ágnes is, hozzátéve ehhez azt a figyelemre méltó felismerését, amelyet Pilinszky János költészete ürügyén fogalmaz meg: „A mi magyar kultúránkban, gondolkodásmódunkban, még kivételesen gazdag líránkban is szembetűnően kevés a metafizikus árnyalat, nemcsak a gondolati, filozófiai tartalmakból, hanem a kedély, az emóció vibrálásából is hiányzik az a transzparencia, áttetszőség, amit egyszerűség okából vallásos hangoltságnak szoktunk nevezni, s ami a világ nagy irodalmaiban bizony mindenütt, különféle módosulásokkal megtalálható.”9
Általános értelemben a költészet a „sok könyvek megírását”, az újraírás véget nem érő ismétlését végzi, „adottnak” tekinti a nyelvet, de folyamatosan kételkedik a rögzített jelentések létében. Ilyen értelemben a vers sajátos módon, Michael Edwardsszel szólva ismét, a „nyelv ellenében dolgozik”,10 és ezt a munkát az olvasóval közösen végzi, megteremti vele a közösséget az együtt megszerzett jelentésben. Ezt a folyamatot A formátlan című hétsoros versben a következőképpen írja le Nemes Nagy Ágnes: „A formátlan, a véghetetlen. / Belepusztulok, míg mondatomat / a végtelenből elrekesztem. / Homokkal egy vödörnyi óceánt / kerítek el a semmi ellen. / Ez a viszonylagos öröklét / ép ésszel elviselhetetlen.” A „nyelv ellenében dolgozni” ebben az értelemben tehát a határtalan – a nyelvi tér, hagyomány, Isten személyes–emberi viszonyban realizálódó – lehatárolását jelenti, ebben a mozgásban ölt testet a szó, telítődik jelentéssel a megörökölt hagyomány, személyesülnek meg a megszólíthatóságig a törvények, a princípiumok, a szeretet korlátozásai. A De nézni című versben olvassuk: „a gömbformát nem is tudom én / miért szerettem, / szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle / határolt véghetetlent.”
És Isten népe, Krisztus egyetemes egyháza vajon nem a testet öltés folyamatos isteni színjátékának a részese-e? Vajon a világot nem a megszakítatlan imaháló burkolja-e be és tartja össze, ellenünkre is akár?
Ha valaki megkérdezné tőlem, vajon mit tekintek a legmeghatározóbb Isten-élményemnek, akkor alighanem azt mondanám: a szót. Az újramondható, de meg nem ismételhető szó az, amit ha kimondunk, el is veszítünk, és hosszú útra kell elindulnunk, hogy visszanyerjük azt, amit aztán elengedünk ismét. Alapélményem a hangzó szó a hozzá tapadó, őt kísérő mozdulattal: apám a szószéken áldásra emeli fel a kezét. A felemelt kéz és a felhangzó szavak mintha ugyanabból az anyagból készültek volna, külön-külön is ugyanazt jelentik, de együtt továbblépnek a köznapi jelentések körén egy az örökkévalóságot felidéző pillanatnyiságba(n). A mozdulat, az intonáció az ároni áldás igéit minduntalan valamiféle titokzatos ismeretlenségbe vonta. Mintha minden egyes alkalommal angyalok szálltak volna alá, hogy átrendezzék a szituációt, és a könyv nélkül ismert szavak felhangzásakor valami egészen másban, sohasem tapasztalt ismeretlenben részesítsenek. Isten jelenlétében. A jelen-létben, a létezőben. Ezt jelenti tehát az áldás, „értettem meg” gyermekként már: jelenvalóvá válni egy dialógusban. Részesedni és részesíteni. Az Egész ebben a szituációban rész szerintivé válik, hogy a részesítés, valamint a részesülés aktusában ne lehessenek különállóan teremtő és teremtmény, szó és jelentés, hit és hagyomány. És Isten, amint jelen van, eltűnnek a templomi architektúra sugallta hierarchikus viszonyok, hiszen egyetlen hierarchia instituálódik, ez pedig a közelségben megmutatkozó nem-hierarchia, az önátadás viszonya. Ilyenkor a megátalkodottan és angyali következetességgel szunyókáló harangozó is felkapta a fejét, körbetekintett, mint aki lemaradt valamiről, legalábbis nem érti, mi történik, de mégis vele történik (meg). Zavartan és sietősen visszaaludt még néhány pillanatra. Ímé igen jó, gondoltam akkor, a Genezis szavaival, és gondolom most is.
Egy középkori mester szerint a műalkotás szaporítja az áldásokat. „Én Istenem, te szép, híves patak, / hová futottál, szökdeltél előlem?”
JEGYZETEK
1. A verseket Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei című kötetből idézem. Osiris–Századvég, Bp., 1995.
2. Róm 10, 16–18. (A Károli-fordítás szerint.)
3. Az imaforma, a (protestáns) retorikai hagyomány, valamint a szóba hozott „keménység” problémáját a keresés és a megtalálás viszonylatában Samuel Beckett A játszma vége híres ima-jelenetében veti fel. Hamm új szereplőt keres a történetéhez, amelynek a végére ért, de nem tudja befejezni. Ekkor vetődik fel benne Isten megszólításának és megszólalásának a lehetősége, amelyet Isten történetbe való beléptetéseként is értelmezhetünk. Felszólítja Nagget és Clovot az imára, de nem a beszédre, hanem a hallásra akarja rábírni őket: „NAGG (két kezét összekulcsolja, szemét becsukja, sietve) Miatyánk, ki vagy a… HAMM Csendet! Csendben csináljuk! Ahogy illik. Kezdjük el. (Imádkozó testtartás. Csend. Ő veszíti el elsőnek a türelmét.) No? […] HAMM A piszok! Hisz nem is létezik! CLOV Még nem.” In: Samuel Beckett: Összes drámái. Európa Könyvkiadó, Bp., 1988. 134.
4. Erre az értelmezésre tesz kísérletet a Grádicsok útján c. írásom is. In: Reggeli csendesség. Harmat, Bp., 1995. 140–141.
5. 1Sám 3,1
6. JerSir 2,5
7. Hermeneutikai Kutatóközpont. Bp., 1997. 22, illetve 7.
8. Jn 6,35
9. Pilinszky János két verse. In: Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs: A tünékeny alma. Jelenkor, Pécs, 1995. 138.
10. I.m. 29