Február 2003
Sztálin 1953 - 2003

Belényi Gyula

A sztálinizmus Magyarországon: a Rákosi-rendszer

„Soha, amióta az emberiség történelmét írják, nem élt és működött a felszabadult népeknek olyan vezetője, kinek hatása és befolyása szélesebb, mélyebb és maradandóbb lett volna, akit annyi százmilliók lelkes szeretete, megbecsülése övezett volna, mint a világ dolgozóinak vezérét és tanítóját, Sztálint.” A dicsőítőt és a dicsőítettet egyaránt híven jellemző sorok 1949. december 21-én láttak napvilágot a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központi lapja, a Szabad Nép hasábjain, a „nagy vezér” 70. születésnapján. A szerző Rákosi Mátyás volt, az MDP főtitkára, „Sztálin legjobb magyar tanítványa”.

Ekkor, 1949 végén már bő egy esztendeje folyt a sztálinista berendezkedés kiépítése Magyarországon. Ennek az időszaknak az atmoszféráját, szellemiségét igen hitelesen idézi elénk Rákosi fenti mondata és egész ünnepi cikke. Ennek ellenére célunk nem a Sztálint és még csak nem is a Rákosit övező kultusz bemutatása. Elsősorban azért nem, mert bár e keleties, államilag szervezett kultusz igen jellegzetes kísérőjelensége a sztálinista rendszereknek, egyáltalán nem a leglényegesebb eleme. Véleményünk szerint a rendszer problémáinak a névadó és néhány kelet-közép-európai kiszolgálója személyi hibáira, illetve ízléstelen dicsőítésére szűkítése tévútra vezethet, és inkább elfedi, mint feltárja a szocializmus politikai rendszerének, gazdasági és társadalmi viszonyainak, továbbá a szellemi-kulturális életnek a mélyebben fekvő, lényegi vonásait.

A magyarországi sztálinista berendezkedés, a Rákosi-rendszer történetéről viszonylag keveset tudunk. Holott e néhány év különösen fontos az ország története szempontjából. Egyrészt azért, mert ekkor épült ki az a modell, a szocialista (kommunista) társadalmi berendezkedés, amely azután – bár sokkal életképesebb mutációkat alakítva ki, de lényegében azonos genetikai programmal – négy évtizeden át működött Magyarországon. Másrészt azért, mert az MDP 1948– 1956 közötti politikája, a társadalom felett gyakorolt szélsőségesen durva diktatúra és a megdöbbentő méreteket öltő szegénység volt számos más okkal együtt a közvetlen kiváltó oka az 1956-os forradalomnak.

A társadalmi berendezkedésnek az a modellje, amelyet 1948-tól kezdve Magyarországon kiépítettek, nem a hazai társadalmi, gazdasági, politikai és szellemi fejlődési folyamatokból következett, hanem bevallottan a szovjet mintát követte, amelynek alapját az teremtette meg, hogy a háborúban legyőzött Magyarország előbb a Szovjetunió által megszállt és ellenőrzött országgá, majd a negyvenes évek végétől több más kelet-közép-európai országhoz hasonlóan szovjet függőállammá vált. Közismert, hogy Rákosi már 1948-ban, a kommunista párt (MDP) központi vezetőségének novemberi ülésén ellentmondást nem tűrően arról beszélt, hogy a szocializmus építésében nincs külön „magyar út”.1 Ezt mint alapelvet 1953 derekáig állandóan hangoztatták: Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke például, szintén moszkovita kommunista, egy 1951-ben írott cikkében2 a tervgazdaság „szovjet tudományának” bármilyen „magyarizálási” kísérletét fenyegető módon „veszélyesen ellenséges” nézetnek minősítette. Tehát nemhogy az önálló megoldási módok keresését tiltották, de a szovjet modell adaptálási, a magyar viszonyokra való alkalmazási kísérleteit is elfogadhatatlannak tartották, ami – lett légyen bármilyen fejlett is egy minta – eleve csak rossz politikai megoldásokhoz és ennek nyomán torz társadalmi és gazdasági változásokhoz vezethetett. Ám a szovjet rendszer messzemenően nem volt fejlett, sőt határozottan elmaradottabb volt annál a szintnél, amelyet Magyarország (más kelet-közép-európai államokkal együtt) az 1940-es évek végéig elért. Míg például a hivatalosan a világ „leghaladóbb” országának mondott Szovjetunióban a szocialista iparosítás kezdetén a lakosság közel fele volt írástudatlan, addig Magyarországon, ugyancsak az iparosítási politika megindításának előestéjén kevesebb, mint 5 százaléka.3

A kelet-európai régióban kialakult szocialista rendszer természetesen ennél jóval fontosabb kérdésekben is magán viselte az ottani, a kelet-közép-európaitól eltérő történelmi fejlődés sajátos jegyeit. Utalhatunk például a 19–20. század során elért szabadságjogok alacsonyabb szintjére, amelyeket ott maga a társadalom sem értékelt olyan magasra, mint Kelet-Közép-Európában, ezért hiányukat is kevésbé szenvedte meg. Említhetjük továbbá a nagy történelmi múltú, ám a nyugati kereszténységhez képest más eszmei és kulturális meghatározottságokat teremtő ortodox vallás szerepét az emberek gondolkodásában és mentalitásában. Emellett Kelet-Európában az állam korábban is sokkal nagyobb, a magánvállalkozás pedig jóval kisebb szerepet játszott a gazdaságszervezésben. Ugyanez mondható el a központi bürokrácia funkciójáról az állami élet, az igazgatási rendszer működtetésében. Nem hagyható figyelmen kívül végül a nyugat- és a közép-európaitól jelentősen eltérő, a római jogra mint alapra sokkal kevésbé támaszkodó jogrendszer sem, és a sort még folytathatnánk.      

A kelet-európai régió sajátosságait és a nyugat-európai eredetű marxista társadalmi vízió jegyeit – sajátos elegyként – egyszerre magán viselő rendszer a fogadó oldalon, Közép-Európában ráadásul, a teljesen folytatás nélkül maradt 1919-es epizódot leszámítva, előzménnyel sem rendelkezett. (Az SZDP két világháború közötti politikája és társadalmi szerepe a polgári rendszer kereteibe illeszkedett, s határozottan elutasította 1919 hagyományát.) Az előzménynélküliséget bizonyos vonatkozásban az MDP vezetői is észlelték, csak éppen a magyar társadalmat okolták érte, s ezért még indokoltabbnak vélték e társadalom, „az új nyers erők” forradalmi „átgyúrását”, hogy az MDP főtitkárának a kifejezéseit idézzük.

Bár a szocialista politikai rendszer kialakulásának kezdetei 1945-ig nyúlnak vissza (a politikai rendőrség apparátusának kiépítése például már 1945 elején megkezdődött), maga a rendszer mint egész csak az 1940-es évek végétől formálódott ki, hogy azután az ország élete egészének meghatározó, hatalmas túlsúlyú alrendszerévé váljon. Ez a minden diktatúrában megfigyelhető túlsúlyosság a szocialista rendszerben hatványozottan érvényesült, mert itt az állam gazdasági, kulturális és más természetű befolyása a rendszer lényegéből következően nagyobb volt, mint a magántulajdont elfogadó vagy például az egyházak működését kevésbé korlátozó diktatúrákban.

1948–49 fordulójára befejeződött a többpártrendszer maradványainak felszámolása. A politikai pluralizmust a szovjet példa szolgai lemásolása következtében még formálisan, például az egyébként az MKP (MDP) által irányított népfront működésének lehetővé tételével sem tartották összeegyeztethetőnek. A politikai másféleséggel szembeni intoleranciára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Rákosi 1948-ban de Gaulle tábornokot „neofasiszta kalandornak”, a magyar politikai élet egyik legszelídebb pártját, a római katolikus kötődésű Demokrata Néppártot pedig a „fasizmus legális búvóhelyének” minősítette.4 Az ötvenes évek elejétől a „fasiszta” és a „nacionalista” jelző használata a kommunista pártvezetés részéről általánossá, a magyar társadalom túlnyomó többségével szemben is használatossá vált. Az MDP ideológiai folyóirata, a Társadalmi Szemle a főszerkesztő tollából olyan cikket közölt, amely a magyar társadalom túlnyomó többségét (a parasztokat, az értelmiséget, az ifjúságot, de még a munkásság egy részét is) nacionalistának bélyegezte, mint írta: „a nacionalista örökség megvan magában dolgozó népünk különböző rétegeiben is”.5 1952-ben Rákosi pedig odáig ment, hogy politikai bizottsági ülésen a legnagyobb vidéki iparvárost, Miskolcot úgy jellemezte, hogy „a fasiszták ma is ott lapulnak”.6  Erről a tőről, a „magyar nacionalizmus elleni harc” gondolatából-indulatából fakadt továbbá a kisebbségi magyarság sorsa iránti teljes közömbösség, sőt a problémával szembeni ellenségesség is. A vezetés ebben a kérdésben azonosult a szomszéd or-szágok álláspontjával, és szó nélkül hagyott minden ottani intézkedést, például azt, hogy Magyarország és Románia között vízumkényszer volt érvényben, ami már-már lehetetlenné tette az emberek, az eszmék és az információk szabad áramlását, sőt a családi kapcsolatok ápolását is. A hazai propagandában pedig azt hangoztatták, hogy a „proletár internacionalizmus” magától, önműködően megoldja az ilyen jellegű problémákat, tehát cselekedni egyáltalán nem szükséges.  

A parlament politikaformáló szerepe 1949-től megszűnt: a hatalom által társadalomstatisztikai szempontok alapján kiválogatott országgyűlési képviselők a pártközpontban megfogalmazott felszólalásokat olvastak fel (jól-rosszul), és szavazták meg százszázalékos többséggel a szintén a pártközpontban kidolgozott törvényjavaslatokat; a döntéshozatalra befolyásuk nem volt. A végrehajtó hatalom, a pártállam apparátusa hasonló módon és mértékben gyűrte maga alá a bírói hatalmat is. Nem csupán a bírói függetlenség szűnt meg teljesen (a bíróságok közvetlen pártutasítások szerint működtek), de a bírói kart is a politikai megbízhatóság mint egyetlen fontos szempont szerint alakították át. Az ún. Katonai Felsőbíróság bírái között például volt olyan, aki egyetemi végzettséggel sem rendelkezett, de – vagy éppen ezért – könnyű szóval mondott ki halálos ítéleteket.7 A törvényeket pedig „osztályhelyzet szerint” kellett alkalmazniuk: ugyanazon bűncselekmény minősítésében másként jártak el és másként ítélkeztek, ha „dolgozó paraszt” vagy gyári munkás, és megint másként, ha „kulák” vagy „úri értelmiségi” volt az illető, amivel végső soron a törvény előtti egyenlőség elvét is megsértették. Ha pedig az elkövető a pártnómenklatúrához tartozott, akkor az esetek nagy részében nem is folytattak eljárást. E hatalmi viszonyok kialakítása a marxizmus elméletében gyökerezett, hiszen Marx szerint a szocialista államhatalom a rendi abszolutizmus korához hasonlóan és a polgári kor államszervezésével ellentétben megszünteti a hatalmi ágak elválasztását, csak most nem az abszolút uralkodó, hanem a „forradalmi párt” kezében egyesíti azokat.

A végrehajtó hatalom lényegében törvényi szabályozottság nélkül, önkényuralmi jelleggel működött. Az államigazgatási feladatokat ellátó MDP-apparátus működését semmilyen részletes belső szabály nem regulálta, létrehozhattak és ellenőrzés nélkül, lényegében titokban működtethettek például olyan szervet, mint az államvédelmi bizottság,8 amelynek lelkén megannyi koncepciós per elhatározása szárad, s amelynek még a taglétszáma is ülésről ülésre változott. A törvény általi szabályozottság teljességgel hiányzott a rendszer működésében kulcsfontosságú szerepet játszó ÁVH esetében is. Ezt a drámai önleleplezés történelmi pillanatában, 1953 júniusában e hírhedt, emberiségellenes bűnökért felelős szervezet új vezetője, Piros László is bevallotta, mondván: „nincsenek alapvető szabályok, aminek alapján dolgozni kell, nincs meghatározva, hogy mihez van és mihez nincs joga [az embernek – B. Gy.]. Nemcsak a vezetők, hanem a beosztottak is élet-halál urai a maguk területének.”9 A „párt vezető szerepe” mint a rendszer egyik alapelve szintén antidemokratikus doktrína volt, hiszen a politika alakításában emiatt elvileg is kevesebb lehetőséget kaptak azok, akik nem voltak párttagok. Ez persze az utóbbiak esetében is csak papíron adott lehetőség volt, ténylegesen néhány ember, egy szűk klikk (a „négyesfogat”, majd a „trojka”) irányította az ország életét. Még a minisztertanácsi ülések is teljesen formálisak voltak, 30–40 perc alatt be is fejeződtek, hiszen a döntések már előzőleg megszülettek.10

A háború utáni években a magyarországi szélsőbaloldal a szovjet megszállás ellenére is csak szerény társadalmi támogatottságot tudhatott maga mögött. Miután pedig az 1948 előtt erősen leplezett diktatórikus szándék a negyvenes-ötvenes évek fordulójára a maga nyers valóságában tárult fel az ország lakossága előtt, ez a támogatottság is radikálisan csökkent, szinte a káderrétegre redukálódott csupán. A támogatottság csökkenését jól érzékelteti, hogy 1952-ben már olyan rétegek, például egyes agrárproletár csoportok is szembefordultak a szocialista rendszerrel, amelyek 1947– 1948 tájékán még támogatták a baloldali politikát. Egy délkelet-alföldi község termelőszövetkezeti csoportjának közgyűlésén például arra ragadtatták magukat az agrárproletár származású tszcs-tagok, hogy a párttagok 80 százalékát nyilvánosan „gazember”-nek nevezték.11 Ha ez volt a helyzet, akkor viszont a hatalom működtetésében döntő szerepet kellett hogy kapjon az elnyomás, a represszió, hiszen a növekvő elégedetlenséget csak erősödő elnyomással lehetett féken tartani – ideig-óráig legalábbis. A represszió fő eszköze az ÁVH volt.12 A politikai rendőrséget nem csupán a politikai jellegű ellenállás, a másként gondolkozás elnyomására és üldözésére alkalmazták, hanem a mindennapi élet megszervezésében is nagyon jelentős szerepet szántak neki azzal például, hogy szervezeteit, besúgóhálózatát a munkahelyeken és a lakóhelyeken is működtették. Az 1956-os budapesti munkástanácsok teljes iratanyagának áttekintése alapján jelenthetjük ki például, hogy a fővárosi munkások gyakrabban követelték az ÁVH helyi szervei (és a vállalati személyzeti osztályok meg a gyári pártszervek) eltávolítását a gyárakból, mint a béremelést. Egy huszonnégy éves munkás már 1949-ben azért nem mert egy egyszerű hangulatjelentés kérdésére válaszolni, mert – mint mondta – nem akart az Andrássy út 60-ba, az ÁVH központjába kerülni véleménye őszinte elmondása miatt.13

A politikai rendszer represszív jellegére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy 1950. január 1. és 1953 első negyedéve között a bíróságok 387 ezer személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Az is bűncselekménynek számított, ha valaki hatósági engedély nélkül levágta saját disznóját (ez volt a „feketevágás”), vagy a vállalat engedélye nélkül munkahelyet változtatott (ezt nevezték „önkényes kilépésnek”). A legkirívóbbak persze az ún. nagyítéletes perek voltak, amelyekben százával ítéltek halálra és ezer meg ezer számmal hosszú börtönbüntetésre em-bereket. Az ekkor kialakult börtönvilág14 abszurditásai több szempontból még az 1956-os forradalom utáni megtorláson is túltesznek, mert itt az esetek nagy részében nemhogy a cselekmény minősítése volt jogsértő, de cselekmény sem létezett.

Ilyen körülmények között teljesen illuzórikussá vált az egyesülési, a gyülekezési, a lelkiismereti, a szólás- és a sajtószabadság igénye. Az egyesületek és más civil szervezetek korlátozása és belügyminisztériumi ellenőrzés alá vonása már 1946-ban, a szovjet megszálló hatóságok beavatkozása, az ún. Szviridov-levél nyomán széles körben érvényesült. 1948-tól pedig kizárólag a pártállam irányításával és ellenőrzésével működhettek, tehát lényegében a monolitikus társadalomszervezés megnyilvánulásai voltak. Különösen fontos ebből a szempontból két nagy múltú és fontos társadalmi funkciót ellátó szervezet szigorú állami ellenőrzés, illetve irányítás alá vonása: az egyházaké 1948–1950 között és a szakszervezeteké 1948–49-ben. A diktatórikus rendszer emellett a tömegtájékoztatást is a saját politikája kiszolgálójává tette, kádereit ültette az „osztályharc e frontjának” vezetői székeibe, és megkezdte a felnevelését egy, a lenini pártosság elveinek megfelelő, konformista tömegtájékoztatási értelmiségnek.

Gazdaságtörténeti vonatkozásban a rendszer egyik leglényegesebb vonásának azt tartjuk, hogy letérítette a magyar gazdaságot arról a fejlődési pályáról, amelyre 1867-től kezdve állt rá, s amelyen az első világháborút követő nagy megrázkódtatások után is meg tudott maradni. A szocialista gazdasági rendszer tagadott két olyan alapelvet, amelyet a 20. század minden sikeres gazdasági rendszere elismert és követett az USA-tól Nyugat-Európán át Japánig: az egyik ilyen alapelv a magántulajdon tisztelete, a másik a gazdasági folyamatok piac általi szabályozottsága volt. A szocialista rendszer nemcsak a nagy és a közepes tulajdonok, hanem a kismagántulajdon létjogosultságát is tagadta, ennek következtében 1955. december 31-én a hivatalos statisztikák szerint már csak egyetlenegy magánkisiparos volt Magyarországon, aki háromnál több és mindössze tizenhárom, aki három alkalmazottal dolgozott.15 Az állami tulajdon óriási túlsúlya miatt a gazdasági vezetők cselekvési korlátai elmosódtak, ami óriási mértékű pazarláshoz vezetett, hiszen a folyamatokat irányító központi apparátus és a vállalatvezetés egyaránt csak a tervszámok teljesítését tartotta fontosnak, a gazdaságossággal, a hatékonysággal stb. nem törődött, hiszen nem az ő tulajdonáról volt szó, fizetését mindenképpen megkapta az államtól. Hasonló nagyságú problémákat vont maga után a centralizált, központi utasításokon alapuló és katonai fegyelemmel működő, etatista gazdaságirányítás is. A rendszer egyik gazdasági vezetője úgy foglalta össze az irányítással kapcsolatos alapelvet, hogy az az ideális társadalom, amely egyetlen központból, egyetlen nagy terv alapján irányítható.16 Ennek következtében óriási gazdasági bürokrácia alakult ki. A tervutasításos irányítási rendszer szélsőséges ágazati egyoldalúsággal, a hadiipar érdekeinek egyoldalú kiszolgálásával párosult már azt megelőzően, hogy 1951-ben Sztálin a szocialista országok vezetőit Moszkvába rendelte, és a fegyverkezés fokozására utasította őket.17

Az MDP gazdaságpolitikája, amelyet 1953 júniusában saját maga minősített „kalandor” jellegűnek, teljesen szem elől tévesztette minden gazdasági tevékenység fő értelmét: a lakosság életszínvonalának emelését. Számításaink szerint a mélypontnak bizonyult 1952-es esztendőben a magyar társadalom fogyasztási szintje mintegy 35–45 százalékkal maradt el az 1938-as mögött, bár pontosabb adatok csak néhány évvel későbbről állnak rendelkezésünkre. Egy 1956-ban készített, szigorúan titkos életszínvonal-elemzés szerint a bérből és fizetésből élők 40 százaléka a minimálisan elfogadható fogyasztási szint (akkori kifejezéssel: létminimum) alatt élt Magyarországon,18 sőt a családok 11 százalékában szélsőségesen alacsony: 300 Ft/fő volt a havi jövedelem, amely egyet jelentett a nyomorral.19 Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy az akkor még a társadalom relatív többségét alkotó parasztság fogyasztási szintje 18–19 százalékkal, sőt egy 1959-ben készült, 1957-re visszatekintő elemzés szerint 33 százalékkal20 maradt el a bérből és fizetésből élőké mögött, látható, hogy a magyar társadalom több mint fele a szegénység, egy kisebb része pedig a súlyos szegénység (a nyomor) körülményei között kényszerült élni. (Jellemző, hogy amikor 1956. szeptember elején az említett létminimumszámítás Gerő Ernő, az MDP újdonsült vezető embere asztalára került, így reagált: az anyag „alkalmas arra, hogy ellenséges, pártellenes elemek – amennyiben ezt megismerik – ellenünk felhasználják”.21 Hat héttel voltunk október 23. előtt...)

A gazdaságirányítás és a társadalomszervezés ugyanilyen problematikus vonása volt a munka világának szabályozása. Ez a szabályozás ugyanis a kapitalizmus kora előtti – hogy ne mondjuk: premodern – eszközökkel élt. Ennek alapját az teremtette meg, hogy a munkaadó és a munkavállaló viszonya kikerült a magánszférából (ahová 1945-ig tartozott), és átalakult az állam mint munkáltató és a munkavállaló viszonyává. Ez viszont utat nyitott ahhoz, hogy államhatalmi eszközökkel, a személyi függés sajátos formáinak kialakításával kezdjék szabályozni a két oldal kapcsolatát. 1951-től a munkahelyről vállalati engedély nélküli kilépés, az ún. „önkényes kilépés” bűncselekménynek számított Magyarországon.22 Az MDP ösztönző bérezés helyett tehát a büntetőjog eszközét alkalmazta a munkaerőpiaci mozgás szabályozására. Tette ezt elsősorban éppen azzal a foglalkozási csoporttal, az ipari munkásokkal szemben, akikről az ideológia szintjén azt állította: az ő hatalmukat testesíti meg. A munkavállaló személye feletti ellenőrzéshez ezenkívül más eszközöket is felhasználtak: bevezették a kötelező munkakönyv-rendszert, a munkahelyeken felállították a káderezést végző személyzeti osztályokat, és – mint említettük – titokban, „fedetten” az ÁVH is beépült a munkahelyekre. A jogi korlátozás mellett előszeretettel nyúltak ún. „mozgalmi” eszközökhöz is, mint amilyenek a szintén államilag szervezett munkaversenyek (pl. a sztahanovizmus) voltak. Ezek végrehajtásában az érdekvédelmi funkcióitól megfosztott, az államnak alávetett szakszervezetek játszottak igen fontos szerepet.

Hasonló természetű volt több, a parasztsággal kapcsolatos intézkedés is. 1952-re katasztrofálissá vált a mezőgazdaság helyzete, ezért a parasztok tömegesen, százezrével fordítottak hátat a földművelésnek, és kerestek a városokban valamilyen munkát. Ez a nagyarányú kilépési mobilitás az ország már előzőleg alacsony szintű élelmiszer-ellátását is veszélybe sodorta. Ekkor titkos határozattal elrendelték: az a földtulajdonos, aki nem tudja biztosítani földjének megművelését, nem költözhet el állandó bejelentett lakóhelyéről. Egy parasztember a lényegre tapintott, amikor ezzel kapcsolatos panaszlevelében azt írta: úgy látja, hogy a „dolgozó paraszt szabad költözködési jogát is elveszik”.23

A magyarországi valóság, az ország fejlettségi szintje e gazdaság- és társadalomszervezési modellnél jóval korszerűbb szabályozást igényelt, és a társadalom igyekezett is lerázni magáról az egyszerre rendies24 és militarista jellegű regulációt. A tilalmak ellenére száz- és százezrek változtattak vállalati hozzájárulás nélkül munkahelyet jobb feltételek elérése reményében, és a parasztok is a tiltó rendelkezések ellenére tömegesen vándoroltak a városokba dolgozni.

Amikor pedig az elnyomás felülkerekedni látszott ezen, a társadalom forradalommal válaszolt.

A nemzeti kérdésben tanúsított értetlenség, sőt ellenségesség kiterjedt a határon túli magyar kisebbségek problémájára is. 1949 után ez a kérdés szigorúan tabunak számított Magyarországon. Abból a gondolatból kiindulva, hogy a szocialista rendszerek puszta léte, a „proletár nemzetköziség” közös ideológiájából következően „megoldja” a nemzetiségi kérdést, semmit sem tettek a kisebbségi magyarokkal, a határokon túli magyar kultúrával történő kapcsolattartás érdekében. Még az Erdély szó leírása vagy kimondása is nacionalizmusnak minősült Magyarországon! És miközben a szomszédos szocialista országok és Magyarország között testvéri, internacionalista kapcsolatok meglétéről beszéltek, addig a valóságban Magyarország és Románia között volt például vízumkényszer. Ezért ha egy Magyarországra került erdélyi származású embernek meghalt az anyja vagy az apja, már rég eltemették, amire az egyik szocialista államtól az útlevelet, a másiktól a vízumot megkapta, ha megadták egyáltalán. Ez volt tehát a helyzet „az emberek, eszmék, információk szabad áramlásának” fontos eszméjével kapcsolatban.

Még alig hagytuk magunk mögött közös közép-európai sorsunk közel fél évszázadon át tartó szocialista korszakát, következményeit pedig itt hurcoljuk magunkkal most is gondolkodásunkban, mentalitásunkban, gyűrött ábrázatunkon, sőt sejtjeinkbe épülve, és ennek ellenére mintha nem érdekelne bennünket az egész. És talán nem is a bátorság hiányzik belőlünk, amely minden szembenézéshez, így az őszinte múltfeltáráshoz is szükséges, hanem az ismét csak jórészt kívülről jött új kihívások, az új igazodási pontok keresése köti le figyelmünket, és tereli el érdeklődésünket az éppen magunk mögött hagyott korszak sajátos világától.

JEGYZETEK

1. Rákosi Mátyás: Népi demokráciánk új feladatai. Beszámoló az MDP központi vezetőségének 1948. november 27–28-i ülésén. In: Rákosi: Építjük a nép országát.  2. kiadás. Szikra Kiadó. Bp., 1955.

2. Vas Zoltán: Tervmunkánk fejlődése és hiányosságai. Társadalmi Szemle. 1951. 1.

3. Ciepielevski, Jerzy: A Szovjetunió gazdaságtörténete. KJK. Bp., 1977. és 1949. évi népszámlálás 7. KSH. Bp., 1950.

4. Rákosi: Népi demokráciánk új feladatai. I.h.

5. Mód Aladár: A nacionalizmus ellen. Társadalmi Szemle. 1949. 8–9.

6. MOL-M-KS-276. 53/98. ő.e.   Az MDP politikai bizottsága 1952. május 8-i ülése.

7. Ilyen, egyetemi diplomával nem rendelkező bíró mondott ki például két halálos ítéletet az ún. mórahalmi perben. A per iratait lásd Hadtörténeti Levéltár. I. 0068/1953.  Dobó Gyula és társai perének iratai.

8. Korom Mihály: A Rákosi-uralom legfőbb törvénysértő szerve és fő felelősei. In: Vissza a történelemhez…  Szerk. Izsák Lajos és Stemler Gyula. Napvilág Kiadó. Bp., 1997. 217–228.

9. MOL M-KS-276. f. 53/122. ő.e. Az MDP politikai bizottsága 1953. június 20-i ülése.

10. Ezt 1953 nyarán maga Rákosi is elismerte. Uo.

11. Békés megyei Levéltár (BML). A Békés megyei Tanács mezőgazdasági osztályának iratai. XXIII 2/a. 626/1952.

12. Az ÁVH történetére lásd Farkas Vladimír: Nincs mentség. Bp., 1990.

13. MOL M-Bp.-95. f.  3/116. ő.e.

14. Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Magyar Politikai Foglyok Szövetségének kiadása. Bp., 1990.

15. Statisztikai Évkönyv 1955. KSH. Bp., 1957.

16. Friss István: A szocialista iparosítás elvi kérdései. Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle. 1951. 1.

17. Ennek hatására persze tovább fokozták a fegyverkezést, mint ezt az MDP Titkárságának egy 1951. őszi határozata bizonyítja. Ld.: MOL M-KS-276. F. 54/159. ő.e.

18. MOL M-KS-276. f. 66/36. ő.e. Tájékoztató a munkások és alkalmazottak létminimumának alakulásáról. – E számítások az 500 Ft/fő havi jövedelem alatt élőket tekintették olyanoknak, akik nem érik el a létminimumot.

19. MOL XIX-A16-b 1527. d. A második ötéves terv bérpolitikai intézkedéseinek irányelveit felvázoló anyagban szó szerint ez áll: „Jellemző adat az alacsony keresetek tarthatatlanságára: 1955-ben a családok 11%-ánál az egy főre eső jövedelem 300 Ft vagy az alatt volt.”

20. MOL M-KS-288.F. 23/1959/52. ő.e. Az Orszá-gos Tervhivatal Pénzügyi Főosztályának feljegyzése. 1959. ápr. 25.

21. MOL M-KS-276. f. 66/36. ő.e Tájékoztató a munkások és alkalmazottak létminimumának alakulásáról.

22. A kérdés iránt részletesebben érdeklődő olvasó figyelmét legyen szabad felhívnom A sztálini iparosítás emberi ára. Foglalkozási átrétegződés és belső vándorlás Magyarországon 1948–1956. c. könyvemre. Szeged, 1993. 113–126. és Sz. Varga Lajossal közösen készített dokumentumkötetünkre: Munkások Magyarországon 1948–1956. Dokumentumok. Napvilág Kiadó. Bp., 2000.

23. BML. A Békés megyei Tanács mezőgazdasági osztályának írt. XXIII 2/a/1953.

24. A szocialista rendszert sem pozitív, sem negatív értelemben nem azonosítjuk a több mint egy évszázaddal korábban véget ért rendi társadalommal, ám a személyi kötöttségek rendszerének érzékeltetésére nem találtunk jobb terminológiát, mint a szövegben használt „rendies” szót, amelynek értelme: „a rendi viszonyokra (is) emlékeztető”. – E megjegyzés megtételében segített az a kisebb disputa, amely a Doktorandusok Országos Szövetsége által 1999-ben rendezett konferencián e terminológia körül zajlott. Különösen Romsics Ignác és Hatos Pál megjegyzéseit tudtam hasznosítani.