Február 2003
Sztálin 1953 - 2003

Zöld Lajos

Marad a Glück-manna – megy a hős!

1951 júniusában édesapám tudomására hoztam: törik-szakad, tanulni fogok! A jó öreg arcára felhő suhant, és bölcs szavakkal vigasztalt: „Az ember nem az egyetemnél kezdődik. Jobb volna valami jól kereső foglalkozás után nézni, mert családunk háború utáni költségvetéséből még vonatjegyre sem futja.” Mosolya, amely szavait akarta kísérni, szánalmas fintorrá torzult. Ajka mellé keserű vonás rándult, de hangjának együtt érző melege számomra nyitott könyvnél is többet mondott. Jól ismertem családunk anyagi lehetőségeit, így annak is örvendtem, ha szívinfarktusa után tehenünket ki tudja hajtani a legelőre. Félszegen siettem eldadogni, csak az iránta érzett szeretet kötelez elmondani: „Úgy érzem, hogy a sors más medret vágott nekem, ami gübősebb a jól kereső foglalkozásokénál. Ezt választom!”

Apám szavainak a súlyával vállamon – valahányszor szorult helyzetben, életre szóló elhatározások előtt – most is felkapaszkodtam a Szármány-hegy csúcsán épített csodatevő kápolnához. Megkerültem az évszázados falakat, majd a kőlépcsőre telepedve elálmodoztam a jövőről, kiterveltem, hogyan tovább. A kő melege pogány szertartás tüzét lopta testembe. Itt mindig fenyőszagú volt a levegő, augusztusban meg lehetett számolni a hullócsillagokat az égen. Szívemben élt a táj, amelytől elszakadnom már nem lehet. Előttem magasodik a Kereszthegy, ahonnan Bákainé lovát egészen idáig ugratta, és a szikla ma is őrzi a paták, az ostor nyomát. Jobb kezem felől a ditrói templom két tornya figyelmeztet: ha fa nő a falakon, mellettük őzek legelésznek, vége a világnak. Így nőtt lelkemben kabalás processzióvá a kápolnakerülés. Tudatomba, csontjaimba ivódott, hogy csak az sikerülhet nekem, ami itt kezdődik. Vallásos korszakaimban egy-egy miatyánkot is elrebegtem a kőlépcsőn, ifjú forradalmárként megelégedtem a fohásszal, hogy „Istenem, azért ne hagyj el”. Az öniróniát félretéve, ebben a hihetetlen gyorsasággal száguldó világban szükségem volt egy csendes zugra, ahol eltervezhettem: merre is kormányozzam életem törékeny papírhajóját, hogy átjusson a zuhatagokon. Éppen három – egymástól merőben különböző – társadalmi rendszert, számtalan ideológiai kizárólagosságot kellett megélnem. Természetes, hogy nemegyszer kérdezgettem: melyik is az igazi, hová kapaszkodjál, emberke?

Elképzelésem a jövőről most is elég narodnyik ízű volt: hazajövök szülőfalumba fáklyavivőnek. Összkomfortos, kertes ház, sok fű-fa-virág, doromboló kályha, rengeteg könyv, szép feleség, gyermekek… Ezért kell tanulnom!

Ami a következő napokban történt, finom csúsztatással – egy jó pap ajkán – csodának is megfelelne: a sors éppen egy kereskedő kapujához vezetett, aki többször is igénybe vette a segítségemet. Pontosan fizetett, de megkövetelte a jó munkát. Most is fészert kellett takarítani, kertelni, kirakatablakot mosni. Tettem a magamét, bár tudtam, ami itt ígérkezik, vonatjegyre is kevés.

A csoda – akár a mesében – a harmadik napon következett be. A fészerben elvágta az ujjam valami rozsdás, formátlan gomolyag. Az összegubancolódott csomóban több ezer, széles hegyű írótoll volt összeragadva. A gazda kedvetlenül intett: „Ki a Kubikba!” (Időtlen idők óta ebben a gödörben tárolják Szárhegy szemetét.) Két nap és három éjszakán át ráztam egy petróleummal töltött edényben, az összerozsdásodott tollakat. Megszállott igyekezetem láttán anyám furcsán tekintgetett felém, mintha azt kérdezte volna, meghibbantam-e. Végül több ezer, eredetinél is fényesebb réztoll lett az eredmény, és a gyergyószentmiklósi kereskedők úgy kapkodtak utánuk, mintha aranyból lettek volna. Jövedelmemből egyetemre valón kívül a családnak is jutott ajándékra, élelemre, magamnak pedig ruhára, kerékpárra és ezüst zsebórára. Amikor így felszerelkezve beállítottam az udvarra, apám belém kapaszkodott: „Tolvajnak vagy zsidónak csaptál-e fel? Ki vele, mert beléd fojtom a szuszt!” Részletes magyarázatom után azt tanácsolta, vagyonomat azonnal fektessem deszkába, mert úgy megy a pénz értéke, mint a beteg ember gyomra. Igaza lett. Év végén ránk is köszöntött a pénzbeváltás, és a milliókból lejek lettek.

Ferenczy Zoltán jogász barátommal utaztam az egyetemre. Zoltán sok jó tanáccsal tarisznyált fel: hogy a Bolyain bizony tanulni kell, mert akkor a politizálást is megbocsátják. A „politizálás” kifejezéssel társadalmi tevékenységemre célzott, mert vakációzó diáktársaimmal egyik rokonának kisajátított földjén építettem futballpályát. Bár szárhegyi honfitársaim ötven év múltán is vígan kergetik ott a labdát, korszakalkotó megvalósításomat sokáig nem felejtette el nekem a falu. „Kommunista” – jelzővel köszönték meg első közéleti fáradozásomat, amit akkor mérhetetlenül igazságtalannak minősítettem. Fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg magamnak tudom szegezni a kérdést: mit szólnál, barátom, ha egy szép nap beállítana valamelyik jószágodra egy tejfelesszájú, és kijelentené: „Itt ifjúsági klub, ott teniszpálya lesz”? Azt hiszem, úgy nyakon vágnám, hogy darabokban kellene szemétlapátra seperni.

Furcsa grimaszokat tud vágni az élet, ha van az embernek ereje ráfigyelni.

A felvételi első napján egy nagyváradi társasághoz csapódtam az egykori Marianum nevű leányiskola – ma egyetem – folyosóin. Eszembe sem jutott, hogy egykoron édesanyám cipőcskéi is itt kopogtak, mert egy Kantot idéző nagyváradi kislányon csüngött a tekintetem. Szemem-szám elállt, hogy ezek mit tudnak! Csak azért nem menekültem haza, mert az előadó szebb volt egy tündérkisasszonynál, és Ferenczy Zoli azt mondta, várjam meg a vásárt a napjára. Neki lett igaza; a tündérkisasszonyt, sajnos, udvarával együtt kirostálták a felvételin, nekem sikerült. Nem is az utolsók között. Így rövidesen fényképet kellett csináltatnom a filozófia kar ellenőrzőjébe. Egyet meg is őriztem unokáimnak: bizony, volt egyszer egy legényke, nem is akármilyen…

Hamar „feljöttem”. Évfolyamunkon több olyan barátommal találkoztam, akikkel együtt képeztek, neveltek a Vălenii de Munte-i, Drajna de Jos-i diáktáborokban a szocializmus győzelméért, a béke megőrzéséért vívott hősi harcra és dicső pártunk szolgálatára. Felemlegettük közös élményeinket, megbeszéltük, hogy mi mindent kell még változtatnunk ezen a világon. Így cseppentem bele az új világot építő bolyaisták politikai elitjébe. Hamarosan – azt hiszem Kémenes Ármin javaslatára – meg is választottak az egyetemi diákszervezet titkárává. Ármin zseniális szervezőképességemet, forradalmi múltamat emlegette érvként. A hármas számú épület díszterme pedig zúgott a helyeslő tapstól.

A párttitkár ajánló szavai után először a művelődési életet kellett kihúznom a pocsolyából, nyolc fakultás szakszervezeti bizottságait irányítanom e célból. Nem sokat teketóriáztam, száztagú művészegyüttest szerveztem, amelynek irányítását Banner Zoltán kollégámra, egy intelligens szatmári gyerekre bíztam, Zoltán végigkonferálta turnéinkat Bánffyhunyadtól Csíkszeredáig, és éveken át az együttes lelke volt. A bolyaisták diadalmenetének is nevezték ezt a művelődési hadjáratot. Egyedül Csíkszeredában nem volt sikerünk. A községnek is közepes rajonközpontban a fagyos időjárásnál is hidegebb volt a fogadtatás; a rajoni vezetőség felette magyarosnak, a bigott katolikusok pedig igen világinak ítélték műsorunkat. (Jól ráéreztem, mert Banner Zoltánból később neves műkritikus, író, újságíró és tehetséges előadó lett.)

Tagja voltam a tánccsoportnak, bokszoltam az Armata Sportegyesületben, a Ştiinþa Klubban, heti három éjszakán át fát gurítottunk le – vagononként 25 lejért – az állomáson. Amikor jó gömbölyűek voltak, egy éjszaka három vagont is sikerült megüríteni. Így az ösztöndíjat ideszámítva több volt a pénzem, mint tanáraimnak. Az évfolyamon is kemény küzdelem folyt a ki tud többet, ki a műveltebb minősítésért. „Egy öntudatos ifjúsági vezetőnek itt is példát kell mutatni!” Nem nagyon sikerült, bár volt úgy is, hogy nyolcoldalas dolgozattal készültem egy-egy szemináriumra. Különösebb lelkesedés nélkül tettem, mert a filozófia karból történelem–filozófia fakultást szerveztek, és egy sereg munkásfakultásról jött kollégát kevertek közénk, akik „gyorstalpalással” két év alatt sajátították el, amin mi a középiskolában nyolc éven át rágódtunk. Nyilván nevetségesen gyatra ismeretanyaggal rendelkeztek, s rossz volt nézni, ahogy tanáraink taszigálják őket, nehogy „ez az értékes és megbízható kádertartalék elússzon a vizsgákon”. Ez a nagy hűhó sokunknak elvette a kedvét az elmélyült ismeretszerzéstől, és csak annyit tanultunk, ami az ösztöndíj (ingyen koszt, lakás plusz ötven lej) megszerzéséhez szükségeltetett. Azt tanultam meg, amihez kedvem volt. Izgatott az archeológia, egész vasárnapokat töltöttem a múzeumokban szemlélődéssel, vázarajzolással. Érdekelt a görög építészet is. Dr. Imreh István ölre való bibliográfiát adott a siculicidiumnak nevezett székely felkelésről – melynek ősöm, Zöld Péter pap volt egyik fő szervezője: „Akinek múltja nincs, jövője sem lehet” – mondta.

Mindenről volt fogalmam, úgy kapkodtam az izgalmas, számomra érdekes ismeretek után, mint szomjas ember a vízért. De alaposan, tudományos igénnyel semmit sem tudtam. Fizikai erőből, nagyot akarásból évtizedekre való tartalékom volt, amit egyelőre a sportcsarnokokban és pályákon vezettem le. Sikerrel udvaroltam, amibe erősen belejátszott, hogy nekem kellett elosztanom mintegy kétszáz, napozásra, pihenésre ítélt ifjú harcosnő között a nyaralójegyeket. Hogy ki menjen a hegyekbe, ki a tengerre. Egyetlen elvtársnő hozta félreérthetetlenül tudomásomra, hogy nem én vagyok, akiről éjszakánként álmodik: Bodor Ibike, évfolyamtársam. A Babeş Sportstadionban atlétizáltunk és egyszer, hibátlanul szép alakjára mutatva megjegyeztem: „Jól nézzétek meg – a következőt!” Ami kollégámnak köszönhetően rövidesen a lány tudomására is jutott. Ezután már a köszönésemet sem fogadta. Ettől úgy beleestem, mint légy a tejbe. Kölcsönkért nagybőröndjét háromszáz szál szegfűvel megtöltve küldtem vissza Sepsiszentgyörgyre, hogy a harmadik szomszédban is ájuldoztak a virágillattól.

Rendet teremtettem a diákmenzán is, hogy a maradék ételt ne az adminisztrátor sertései, hanem az arra rászorulók, osztályidegenként megbélyegzett vagy módos középparasztként számon tartott, kiváló eredményekkel tanulótársaink fogyasszák el. Egyetlen életcélomat nem sikerült megvalósítanom: az adminisztrátorról elnevezett kőkemény édespogácsát, „Glück-mannát” kiiktatni az étrendből. Azzal utasították el kérésemet, hogy jók a fogaink, rágjuk! A betegszobába is szakképzett felügyelőt, egy egészségtelen társadalmi származású negyedéves orvostanhallgatót fogadtam fel kosztért és lakásért. A tehetséges fiatal orvost később, újságíró koromban, az egészségügyi miniszterrel készített nagyinterjú alkalmából Észak-Moldovából Bukarestbe helyeztettem. Meg is köszönte: Mavrodin Doru, a híres román bojár család szemefénye és virága, akit családi römipartijainkra, vacsoráinkra is meghívtam, viszonzásképpen – amíg én az országot jártam – első feleségemet, Dodikát csábította el, akit szívreumája miatt nem engedtem dolgozni. A komikus helyzet furcsa gondolatokra sarkallt a jó barát fogalmának járulékait illetően. Meg is kérdeztem tőle: „A hitszegés nálatok családi, genetikai vonás? Hová soroljam?” Amire ő sértődött meg. Nem tudok elég hálás lenni a fennvalónak, hogy így rendezte sorsom, és később a nagy szerelem is beköszönthetett hozzám. Bernád Ella gyógyszerésznő személyében. A megsárgult fénykép tanúsága szerint második feleségem ekkor még csak elemibe járt. Hittel és bizalommal tekintett – valószínűleg – a boldog jövőbe. Ezt onnan sejtem, hogy később Ella a szovjet hősök, főleg Zoja Koszmogyemjanszkaja példáján fellelkesülve orosz szakra akart iratkozni. Anyósom szerint „úgy vágott a gyermek esze, mint a borotvapenge” – ami ritkaság volt a nova bort már akkor felesen fogyasztó Makfalván –, tehát taníttatni kell. De nem orosz szakon! Anyósom a muszkákat „jobban utálta a pocegereknél”. Így lett szülői javaslatra Ellából gyógyszerésznő, amit nem is bánt meg soha.

A hetedik mennyországban éreztem magam. Felhőtlenül boldog voltam, hogy a „jövőt építő ifjúság”, „a szocializmus virágainak”, „a holnap reménységeinek” hadseregében lehetek. Politizálásom fókuszában az igazságosság, a társadalmi igények kielégítése állt: örvendtem, mert a szegény ember gyermeke is anyagi gondok nélkül tanulhatott, biztos munkahely, ingyen lakás várt rám. Esküdtem, hogy bekövetkezik a nagy társadalmi happy and: béke és jólét uralja rövidesen ezt a sárgolyóbist. Az egyetemistáknak, tanári karunknak is jó volt a közérzete. Töretlenül hittünk a szocializmus győzelmének hősi mítoszában. Kulcsszavunk a Balogh Edgár képviselte „népszolgálat”, egy, ma már elég ködös teória volt. Ha engem akkor történetesen arra kérnek, hogy szál vasvillával harcoljak az amerikai imperialisták és szekértolóik ellen, mert „háborúra uszítanak, kegyetlenül elnyomják az elnyomottakat, ráadásul Coca-Colát isznak” – gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Ezt a teóriát Kallós elvtársnő, szemináriumvezetőnk szigorúan számon is kérte. Ideológiai irányítónk, azt hiszem, akkor még gyűlölte az amerikai imperialistákat, undor émelygett az ajkán, ha szóba kerültek. Amire elég gyakran sor került, mert „Tito is az amerikaiak láncos kutyája volt” ekkor. Kallós elvtársnőt – leszámítva az időnként ajakára lopakodó önironikus mosolyt, melyet nem tudtam hová tenni – korrekt, meggyőződéses harcosnőnek tartottam, aki nem lop, nem csal, és a proletárerkölccsel is napirenden van.

Fél évszázad múltán is tudatom ajtajában vigyázkodik a kérdés: milyen varázsigével lehetett ezt a zagyva teóriát, primitív okfejtést, gyűléseink, fáklyás felvonulásaink sekély szövegeit – amelyre emlékezve most falnak megy a józan ész –, tanárokkal, írókkal, művészekkel és diákokkal így, szó szerint beetetni? Annak ellenére, hogy akkor még fogalmunk sem volt: nem egyedül Auschwitz jelentette az emberiség legnagyobb borzalmát. Szovjet és más megsemmisítő táborok (gulágok) is szolgálták a szocializmus világméretű győzelmét. Akkor még nem is körvonalazódott a Vasgárdával kompromisszumot kötő, fasisztoid román nemzeti szocialista pártideológia. Amelyek 1956 és a huszadik szovjet pártkongresszus után úgy megtizedelték a jóhiszemű elkötelezettek hadseregét.

A választ mindenki csak önmaga tudhatja megkeresni. Természetesen szembenézve azzal a furcsa és őszinteséget igénylő evidenciával, hogy „kinek-kinek a hozzájárulása egy diktatúra borzalmaihoz ott kezdődött, ahol először tapsolt, bólintott arra, amiről maga is tudta, hogy nem igaz”. (Mondja ezek után valaki, hogy kizárt a kollektív felelősség lehetősége?)

A fentiek alapján veszem sorba töretlenül megőrzött emlékeimet, hangulataimat, olvasmányélményeimet a sokat vitatott korszakról. Újságírónak, akit a kíváncsiság ördöge mindig oda hajszolt, ahol történt valami, izgalmas, tanulságos és érdekes kaland.

Furcsa, de igaz: Beetetésem Stefan Zweig Utazás Oroszországba című, 1928-ban írt nagyriportjával kezdődött, és Illyés Gyula ugyancsak oroszországi útikönyvének megállapításaiból táplálkozott. Mindkét író csodálattal hajtott fejet a középkorból való kilábalás – igaz, keletiesen furcsa – világcsodája előtt. Stefan Zweigben és Illyés Gyulában még Kallós elvtársnőnél is jobban hittem, de már akkor kötetekre való megállapítást tudtam volna érvként idézni Nyugat-Európa író-művész-tudós-politológus nagyságainak néphatalmat, Szovjetuniót dicsőítő írásaiból. Ma sokkal többet!

Vitorláimat így én is az emberségesebb, igazságosabb jövő felé a friss és „fényes szeleknek” fordította. Ebbe belejátszott a romániai magyar értelmiség világos koponyáinak – ahogy akkori szellemi nagyjainkat becéztem – egyhangúan pozitív viszonyulása is. Tanáraim, tollforgató, művész és tudós eszményképeim valamennyien lelkesedtek a párt vezette demokratikus változásokért. Ahogy ezt a korabeli sajtó is bizonyítja, verseket, könyvek és cikkek, tanulmányok sokaságát írták. Nem is említve a nagy ünnepek, május 1, augusztus 23, november 7, később a Géniuszi Születésnapokra készített kiadásokat. (Egyetlen tollforgatóról hallottam, Tamás Gáspár Miklósról, aki még névtelenül sem volt hajlandó politikai vezércikket írni, és inkább vállalta a korrektúrázás taposómalmát.) Azt hiszem, gyűjteményes „díszkiadást” is lehetne szerkeszteni – kicsit mulattatásunkra és történelmi tanulságként is – ilyen természetű írásainkból. Képzőművész óriásaink Griviþát, aratókat és tutajosokat, öntőket és lelkes népi táncosokat festettek, tudósaink pedig később tudományos gyermekmeséket írtak az óriásmolekulákról. Kritikusaink sem maradtak le ebben az általános eufóriában, mert e dicshimnuszokban is találtak kivetni, elítélni, javítani valót: kritikákat írtak. Pontosabban, éberen vigyáztak céhtársaikra, hogy azok még véletlenül se térhessenek le a párt vezette nyílegyenes útról. Ez az örömmámoros, általános hurráhangulat bennem is elhallgattatta  a fenntartásokat. Azt válaszoltam például édesapámnak – amikor a parasztság, a falusi ember hallatlan nyomorúságát sorolta –, hogy „a boldogabb jövőért valakinek áldozatokat is kell hozni”. További kérdésére, hogy ezt miért éppen neki és sorstársainak kell tenniük, sohasem tudtam válaszolni. Talán nem is akartam, mert irtóztam: ez elindítja lelkemben a kételyek áradatát, hogy amiben olyan töretlenül hiszek, csak lila ábránd.

Íróink viszonyulásának beszédes tükrözője számomra Szabó Gyula Gondos atyafiság című regényének tragikomédiája. A könyv a rendtartó székely falu szocialista átalakításának hepehupás, gödrökkel, átereszekkel akadályozott folyamatának történetét örökíti meg. Mondanivalója egyértelmű: ha nehézkesen, a kommunizmus minden gyermekbetegségével együtt, falun is győz a szocializmus. A közös gazdálkodás az egyetlen út a boldogság és a jólét felé. Így sok bonyodalom, viszontagság és halálkanyar után pártunk tanítása szerint Homoródalmáson is nyélbe ütik a kollektívát, avató-ünnepséggel ér véget a nagy nyüszkölődés.

Csakhogy már a trilógia első kötetébe beleakaszkodnak a kritikusok: szerintük még így sem zajlik elég pártosan az a kollektivizálás, mert a mondanivaló minduntalan elrugaszkodik szocialista valóságunktól: az események felette buján tömény erotikával araszolnak, és Akácos Miskáék még a proletárerkölcsöt is megsértik. Az író így elferdíti a székely ember morális erényeiről alkotott világképet. És hasonló aljas rágalmak. A kritikusokon kívül még a „jó kollégák is” cikkeket írnak, tanulmányokat fogalmaznak, nagygyűléseken tiltakoznak a „mai valóság meghamisítása” ellen. Amikor viszont Állami Díjjal ismerik el az író érdemeit, melyeket a szocializmus falun való végleges győzelmének (a rendtartó székely falu elnéptelenítésének is) érdekében kifejtett, s mert végül a „mai valósághoz” igazította az események folyását, elég ízléstelen hozsánna következik. Megaláztatásait Szabó Gyula, a romániai magyar irodalom ma már kimagasló személyisége ötven esztendő múltán sem felejti el. Képek a Kutyaszorítóból című – most már négy kötetre sikeredett visszaemlékezésében – kamatosan visszafizet egykori bírálóinak. Hóna alá csapja a kolozsvári írók egykori pártgyűléseinek jegyzőkönyveit, összegyűjti céhtársainak – íróknak, költőknek, kritikusoknak – szocializmust, pártot dicsőítő írásait, és  világ elé tárja a korszak majd valamennyi primitív szövegét, kíméletlenül lerántva a leplet álnok bírálóiról. Majdnem az egész erdélyi magyar írótársadalomról. Itt-ott még magát sem kíméli, mert valamikor még a Világifjúsági indulót is lelkesen énekelgette.

Maradjak az öniróniánál! Ami – ha igaza van Ágoston Vilmosnak – segít a kétségbeesés szakadékából visszarántani, egyensúlyba hozni a lelket.

A cyranói grimaszon felül számomra szomorú emléket is felidéz ez a kíméletlen korrajz. Didereg bennem a gondolat: mondjam, ne mondjam, hiszen az egész futó pillanat volt, jelentéktelen villanás, csak nekem fájó emlék. Apróság, ami kimaradt a korrajzból. S mert évtizedek múltán is felmerül az idő homályából, bizonyos társadalmi jelenséget is magában hordoz, hát valami belső kényszer hajszol elmondanom.

Arról a tömeggyűlésről van szó, amelyen 1952-ben Nikosz Belojannisz görög forradalmár kivégzése ellen tiltakoztunk. Ezen a gyűlésen hirdette meg Nagy István, a korszak legnagyobb erdélyi magyar munkásírója egyebek mellett az osztályidegen elemek elleni keresztes hadjáratot. Ajkáról fenyegetően masíroztak a szavak, fröcskölt felénk a gyűlölet, és megcsapott a következő esztendők csontba vágó szibériai hidege. Szinte szó szerint tudnám ma is idézni szavait. Olyasmiket zagyvált, hogy könyörtelenül ki kell irtani az egyetemről az osztályidegen elemeket, akik a dolgozó ifjúság soraiba furakodva végzik sötét aknamunkájukat. Lévén magam is egészségtelen társadalmi származású, eluralkodott rajtam a fenyegetettség érzése. A jelen lévő diákságon is. Ahogy érő búzatáblára vihar ront, és hullámot vet a kalásztenger, mozgás támadt a teremben, majd síri csend következett. Vacogó félelem uralkodott el a jelenlévőkön, árva taps sem csattant el, és megszeppenve hallgattunk. Az eredmény nem késett sokáig a következő hónapokban mintegy kétszáz magyar diákot csaptak ki a Bolyai Tudományegyetemről. Érv: osztályidegenek.

A forradalmi ifjúság legjobbjainak a képviselőjeként a vörös terítős asztalnál ült Nagy István, és Szabédi László professzor mellett a Képek a Kutyaszorítóból című szigorú történelmi korrajz írója, a Gheorghe Gheorghiu-Dej-ösztöndíjas Szabó Gyula is. Néztem őt, reméltem, most feláll, megpártol bennünket, legalábbis enyhít a munkásíró vádjain. Nem állt fel, nem tiltakozott. Figyelmesen hallgatta apostolainak fenyegetéseit, és csendesen bólintgatott. Csak a homállyal küszködő villanykörték fényei játszadoztak magasodó homlokán, mintha glóriát akartak volna fonni köréje.

Sok csodát megértem már: vákuummal a gyomromban izgultam végig kötéltáncosok mutatványait, hogy vajon átérnek-e a túlsó oldalra. Volt alkalmam istentagadók seregéhez is, akik nyolcvankilenc után a szentek szobrait is leimádkozták volna oltárainkról. Láttam egykori megyei párttitkárnőt a szárhegyi Nagyboldogasszony búcsún előénekesként. Volt szerencsém iskolaigazgatókhoz is, akik gyermekek ezreit tiltották el a templomtól és hittanóráktól, ám most – még vörös párttagsági könyvecskéik melegével a szívük fölött – messze a baloldalon kergetik a fennmaradás vagy megbánás labdáit, mondjuk, az RMDSZ válogatott focicsapatában. Magamat arra biztattam, te csak állj félre, mert már kipolitizáltad magad. Megértettem: majd valamennyiünknek akad jóvátenni valója. Azt is, hogy a változások után is sok minden maradt a régi formájában. A történelem során ugyanis valamennyi országló erő, így a kommunista párt is, a társadalom tevékeny, alkotni vágyó rétegét célozta meg. Így nyolcvankilenc után is ez a bátrabb, szívósabb társadalmi réteg tért magához leghamarább. Igyekezett – nem kis sikerrel – feltalálni magát az új körülmények között. (Például Csíkszeredában nem a forradalmár, bátor, árvaházi legénykéket bízták meg az új hatalom gyakorlásával, hanem a közigazgatásban jártas embereket. Még akkor is, ha azok párttagok voltak.) Társadalmunk józanul gondolkodó többsége ráérzett: mindenkinek akad kevesebb-több megkövetni valója. Hogy fizetni kell – legalább lelkiismeret-vizsgálattal – szabadtéri, gyűléstermi tapsolásaiért, bólogatásaiért, főleg tetteiért – a kamatot. Valószínűleg Szabó Gyula is érzi, hogy Románia Szocialista Köztársaság Állami Díjjal kitüntetett írója is magyarázattal tartozik a szocializmus falun való végleges győzelméért – a székely falu elnéptelenítéséért – kifejtett érdemeit illetően. Értelmezésem szerint ezért is íródott a Képek a Kutyaszorítóból. Ahogy Kányádi Sándor mondja: „Ilyen az ember / gyönyörűséggel rakja tűzre hisz avar, / azt, amiben még gyönyörködött / a tavaly.”

Ezért vagyok képtelen – mint Szabó Gyula tette – patikamérlegre tenni egykori barátaim, tanáraim, művészek és tollforgatók viszonyulását: kiben mennyi volt a hit, az igazabb jövőbe vetett reménység, kavicsos útra tévedt meggyőződés, család, intézményféltés vagy éppen egzisztenciális reflex. Abban viszont biztos vagyok: nélkülük, székelyként, romániai magyarként úgy eltűntünk volna a történelem internacionalista, nacionalista olvasztótégelyében, mint gyertya lángjánál a viasz. Őrzöm tehát arcuk vonását, szavukat, veszteségként élem meg halálukat – párttagok voltak vagy sem –, ha hozzájutok, írásaik minden sorát elolvasom. Igazat adok nekik, vagy éppen magamban csendesen vitatkozom velük, és nem kis malíciával tűnődöm: vajon mit szólna napjaink demokratikus szabadrablásához Balogh Edgár, Földes László, Asztalos István, Horváth István, Nagy István, Bajor Andor vagy Horváth Imre?…

Idáig – sok megbocsátó sóhajtással – rendben is volna a dolog.

Az ember csak akkor kezd borzolódni, amikor az egyik társadalmi rendből játszi könnyedén a másikba átsétáló egykori elvtársaim – elsősorban közéletünk pitiáner mitugrászai – elkezdenek oktatni a demokráciáról, hogy minek hol a helye! Például… De erről később.

Különben ízlés dolga az egész komédia. Kifordítva, befordítva is bunda a bunda.

Sok víznek kell lefolynia a Maroson, amíg a Pártatlan Nagy Elme emlékeinkkel, homlokegyenest ellentmondó véleményeinkkel, de mindenképpen a mi segítségünkkel minősíteni tudja a huszadik századot. A középkorból való kilábalásokat, égőpiros zászlóerdőket, a Világifjúsági Indulót éneklő ifjú milliókat, ezerkilencszázötvenhatot, huszadik kongresszust, berlini falat, nyolcvankilencet és az ádáz gyűlölködés demokráciájának szellemi alvilágát. Mert a kollektív emlékezés tanulságai nélkül értelmetlenné válik a holnap.

Lejtő nélkül nincs csúcs. Így számomra is törvényszerűen bekövetkezett életem első nagy lecsúszása. A nyári vakációra Szárhegyre érkező Ifjú Titánt, a szocializmus és a párt elkötelezett harcosát családjával együtt úgy kipenderítették az Új Élet nevű kollektív gazdaságból, hogy a helyük is hidegen maradt. Egyedül édesapám nem búslakodott, hogy „végre kikerült a bandából”. Mondtam neki, ne erőlködjön, mert „én is a bandához tartozom”. „Ezek után is a koszosokhoz húzol?” „Igen, édesapám, még ezek után is!” Körülbelül így zajlott köztünk az évtizedes ádáz, ideológiai vita. A történelmi jelentőségű kizárási jegyzőkönyvet 1990 tavaszán Horváth Miklós barátom az új mezőgazdasági társulás egyik vezetője kézbesítette. Ilyesmi állt benne „…a kocsmáros, bótos, mészáros Zöld Lajosnak, aki szógákat is tartott, nincs helye az Új Élet kollektív gazdaságban. Aláírják Ferenc Sándor, Polgár Gergely és Polgár Gergelyné és Nagy Sándor.” A mindenható helyi hatalomnak ilyen írástudó és művelt képviselői előtt fellebbezésnek nem lehetett helye. Hét múltán hazafias munkára is kivezényelték a „szocializmus ellenségeit”. Olimpiai méretű népi fürdőmedencét kellett ásnunk az előrehaladás érdekében. Ennek a medencének egyetlen, aprócska hibája volt: kilométer körzetben nyáron csermellyé vékonyodó patakocskán kívül egyéb vízforrással nem rendelkezett. Csúfondárosan meg is jegyeztem a gödör szélén hetvenkedő pártmindenesnek, hogy „víz hiányában ebben az olimpiai méretű népi feredőben bizonyára bátyám fog lubickolni, esetleg kakasolni a nyár meleg porában”. Erősen felmérgelődött, és a gödör széléről arcomba rúgta a földet. Én csákányomat emeltem rá. Lábába is vágom, ha hazafias munkázó kuláktársam, ha jól emlékszem, Szilágyi Árpád le nem fogja a kezem. A mindenes gyorsan eltakarodott. A földi vadászmezőkről is. De nem olyan gyorsan, hogy ne legyen ideje megereszteni egy levelet a Bolyai Tudományegyetem pártbizottságához az „elvetemült osztályellenségről”. Akkor jött divatba a kommunista temetés Szárhegyen. A halottat vörös posztós traktoron vagy szekéren, magasra tartott, összeszorított öklökkel kísérték az örök egyenlőség szárhegyi vörös agyagába. Osztályharcos szöveg kísérte a deszkán kopogó rögöket, a rezesbanda az Internacionálét fújta. Néhány, ijedtségtől halálra vált cigány húzta a Nagy Ember kedvenc nótáit, és a nyolcosztályos iskola valamennyi tanulóját kivezényelték sorfalat állni a meredeken. Így sem tudtam meghatódni és pártos elkötelezettséggel hasonló temetés után vágyni. De föltétlen tiszteletet éreztem iránta, ez az ember legalább nem hívatott papot halálos ágyához – mint Sztálin Jóska és kommunista társai – az utolsó pillanatokban alkut kötni az Úristennel.

Jóformán vissza sem érkeztem az egyetemre, amikor hívat Bányai László rektor elvtárs. Laci bácsi, vérvörös arccal, levegő után kapkodva ismételgette, hogy „Nonszensz! Egy valóságos párttitkárra csákányt emelni! Van neked fogalmad, fiacskám, mivel jár ez? Azon csodálkozom, hogy már otthon nem tartóztattak le.” Alapos fejmosás után azzal engedett útnak, hogy a forradalmi mozgalomban kifejtett tevékenységem elismeréseképpen nem rúg ki az egyetemről, csak áthelyez a kétéves matematika-természetrajz fakultásra. Végül kicsit megenyhülve megjegyezte: „Csak arra vigyázz, hogy harcostársaid jó szokás szerint elevenen fel ne faljanak.”

Aki még nem tapasztalta, milyen mennyei gyönyörűség saját aklodból kitaszítottnak lenni, lebegni a nagy semmiben, nem tudhatja magát beleélni helyzetembe. A nap is tovább sütött, az emberek is végezték a dolgaikat, a járda sem csúszott ki lábam alól. Hitte volna-e halandó, hogy a remény is magamra hagy?

Az osztályidegen elemek elítélésére összehívott IMSZ-gyűlés a történelem-filozófia karon, szombat ebéd utántól vasárnap reggel tíz óráig tartott. A párttitkár először a marxizmus–leninizmus elsajátításában, a szocializmus hazánkban való kiteljesítésében elért sikerekről beszélt. Ezután a hibák és fogyatékosságok felsorolása következett: a kombativítás hiánya, aminek folytán osztályidegen elemek is befurakodhattak az új világért küzdő egyetemi ifjúság soraiba. Ahol, mint olyant, bomlasztó tevékenységet fejtenek ki, és megzavarják a kommunizmusért és békéért folytatott harcot. A befurakodó elemek között említették az én nevemet is. (Vágó Bélának sohasem felejtem el magasröptű hozzászólását. Első adandó alkalommal úgy fellöktem a futballpályán, hogy csak a talpán maradt épen a bőr. Egyedül Farkas Zoltán, az egyetemi IMSZ-bizottság titkára kelt – meghívottként – a védelmemre. Keményen lehordta a felszólalókat, hogy amíg hasukat süttették a nyári napon, Zöld Lajos mezítláb csákányolt Szolyva-Visón és Tölgyesen, az építő ifjúság nagy munkatelepein. Önkéntes brigádosként. Amit mégiscsak számításba kellene venni, mielőtt kineveznének osztályellenségnek. Nagy csend telepedett a teremre, és nem bocsátották szavazásra az IMSZ-ből való kizárásomat. Zotyinak – ahogy IMSZ-titkárunkat becéztük – ötven esztendő múltán sem felejtem el tárgyilagos magatartását. Bírálóimnak – mert hirtelen nem jutott eszembe semmi szellemesen ironikus visszavágás – egyszerűen nem válaszoltam. Azt viszont szinte tapinthatóan éreztem, hogyan rongyolódik egykori dicsőségem tegnapi talpnyalóim ajkán gyűlöletté. Lett „harcostársaimból” ellenség. Hazafelé hoztam csak tudomására Ráduly Jenő kollégámnak – aki, mint temetésen szokás, bátorítón fogta a karom –, hogy „sorsomat megérdemeltem”. Huszonnégy óra leforgása alatt ki kellett költöznöm a Józsa Béla diákotthonból, amit én azonnal megtettem. Holmijaimat barátaimra bízva kiiratkoztam. Egyedül Glück elvtárs, az adminisztrátor vigyázott rám, hogy semmit el ne tulajdonítsak. „Marad a Glück-manna, megy a hős!” – búcsúztatott széles vigyorgással. Hitte volna-e halandó, hogy még csak képébe sem mászom, hanem visszavigyorgok: „Remélem, még találkozunk.” Héten át a városi park bozótos, eldugott sarkában aludtam egy padon. Amikor megeredt az eső, az Aula nyitva felejtett előcsarnokában húzódtam be. Az Arany János utcai épület kapusa egy éjszaka onnan is durván elzavart. Fogcsikorgatva, éjt nappá téve, de letettem a hat különbözeti vizsgát, és elfoglaltam a helyem a természetrajz kar előadótermeiben.

Ekkor érkezett meg, mint égből az életet adó manna, gyergyói barátom, Gegő Gyula elvtárs levele, ami visszaadta életkedvem: „Értesültem a téged sújtó igazságtalanságról, és együtt érzek veled. Remélem, nem vesztetted el hited a munkásosztály pártjában és ifjúsági szervezetünkben, ahova meggyőződéseden kívül egyéb ugye nem vezetett.” Okos levél volt: saját adumat játszotta ki ellenem, mert nemegyszer hencegtem, hogy Marx sem volt éppen csizmadiainas, és engem sem a nyomorúság kergetett az ifjúsági mozgalomba. Pártfogóm levelének a végén felszólított, hogy keressem fel a villanytelep vezetőjét, egykori katonabajtársát, akinek már beajánlott telefonon valami munkára. „Addig is, amíg pártunk igazságot szolgáltat neked.” A villanytelep munkásai, vezetői megértéssel és szeretettel fogadtak, éjszakai diszpécser-szolgálatra osztottak be, fáradt, nyúzott képem láttán nemegyszer heverőre parancsoltak, ételt is hoztak, a megérdemeltnél magasabb fizetést adtak.

Ifjúságom legnagyobb, leghasznosabb leckéje volt ez a néhány hónapos számkivetettség. Amibe a villanytelepi elvtársaim szolidaritása mellett belejátszott szemináriumvezetőm „igazságtétele” is, aki kimagaslóan színvonalas, jól dokumentált feleletemre is csak átmenő jegyet adott. Azzal indokolva „nemes” gesztusát, hogy egy kizsákmányolófiókának – főleg a mezőgazdaság szocialista átalakítása témakörben – nem adhat magasabb jegyet. Hozzá hasonló kérlelhetetlen pártharcos bőséggel akadt a marxizmus–leninizmus katedrákon. Akiknek köszönhetően tízesével buktatták el a megbélyegzett szülők gyermekeit.

Ölni tudtam volna a megaláztatások fölötti tehetetlenségemben. Az Armata nevű sportklub színeiben vertem ekkor sorra ellenfeleimet, hogy kitölthessem haragom ezen a hálátlan világon. Igaz, ekkor gyűjtöttem igaz barátaimat is, akik sorra, menzajegyeiket adták, amikor hidegre fordult az idő, éjszakánként két vaságy közé terített pokrócon szorítottak helyet, és biztattak, hogy minden jóra fordul.

Fél év múltán megint sürgősen hívnak a rektor elvtárshoz. Laci bácsi fénylő arccal nyomott a kezembe egy hivatalos levelet. A Román Munkáspárt Központi Bizottságától érkezett a rektorátushoz, hogy megállapíttatott: a fentnevezett Zöld Ludovic szüleit tévedésből tették kizsákmányoló-listára. Így a címzettet azonnali hatállyal vissza kell helyezni valamennyi jogába. Ilyesmi. Tudtam, hogy Bányai László rektor járt utána ügyemnek, és magát is kompromittálva sietett segítségemre. Alig bírtam szóhoz jutni, mert úgy rázott a zokogás, mint lombos fát az orkán. Laci bácsi arca szokottnál is furcsábban rángatózott. Hogyan is tudnék én ma Bányai Lászlóról, Balogh Edgárról vagy Fazakas Jánosról rosszat mondani? Hogy vakon hittek egy eszményben, és közben hibákat követtek el? Hogy a hatalom vezetőitől várták a Hatalom túlkapásainak orvoslását?

Ami ezután következett, rendkívül kiábrándító és ízléstelen volt. Megint a zúgó taps a hármas számú épület dísztermében, amikor, „miután fény derült az igazságra”, visszahelyeznek az egyetemi diákszervezet titkári beosztásába. Be kell ma vallanom: csak a „megmutatom nektek” indulatom – amelynek nem tudván ellenállni, annyi hibát elkövettem életemben – késztetett a megbízást ismét elfogadnom.

Többé már nem űzött a példamutatás ördöge. Éltem, mint minden más diák szombatonként nagyot mulattunk a Szamos nevű vendéglőben, gyűrűt, táskát hagyva zálogba, ha nem futotta a pénz. Magam választottam meg szobatársaimat, és tudomására hoztam az újból szervilisen hajlongó Glück elvtársnak: „Visszajött a hős, megy a Glück-manna!” Egyetlen ökölcsapással aszfaltra terítettem a Kardalus Endre barátnőjét bántalmazó rendőrszázadost. Nagy volt a sípolás, lárma, de a Józsa Béla otthon diákjai gyűrűt vontak körém, hogy eltűnhessek.

Végül Bányai László figyelmeztetett, hogy ideje lenne véget vetni a fenegyerekeskedésnek, ami nem méltó egy szocialista értelmiségihez.

Téli vakációban magamnak is osztottam üdülőjegyet Predealra. A gyenge minőségű, de oly kedves fényképen sorstársaimat látom, akiket a bacăui líceum igazgatójaként, a marosvásárhelyi pártkabinet munkatársaként, néprajzosként vagy gazdasági elöljáróként hurcolt meg a sors és a boldogabb jövőbe vetett hit.

Életem e zűrzavaros korszakának epilógusaként Derzsi József évfolyamtársammal elmentünk az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozóra. Itt egy este az elnyomott Afrika ifjúsága iránti szolidaritásból gyönyörű, ébenfa szépség karjaiba sodort a sors. Olyan barna és forró volt a bőre, hogy féltem, magam is fekete leszek, ha hozzáérek. Éppen a Herăstrău-tó partján lévő vendéglő teraszán magyaráztam, mennyire együtt érzek harcukkal, melyet a kolonializmus ellen, az önrendelkezésért vívnak, amikor Claire itallal kínált. Majdnem hanyatt estem a megdöbbenéstől! Az üvegen az állt: Coca-Cola. Úgy éreztem, menten nyakamba szakad az ég. Megrökönyödésemet látva Claire nevetve magyarázta, hogy nem méreg, nyugodtan megihatom. Agyamban marxista szemináriumaink elrettentő mondata dörömbölt: „Coca-Colát isznak!” Már mint az amerikaiak. De hogy az afrikaiak is? Mindenre elszántan, hogy drog vagy egyéb ártalmas keverék van az üvegben, megkóstoltam. Nagyon ízlett. Vártam a hatást: a lányt a park fái közé sétáltattam, ha valami kiüt rajtam, legalább ne a sokadalom előtt történjen. Nem történt semmi, azonkívül, hogy a lány másképp értelmezve a sétát, ölembe csimpaszkodott. Amikor később megkérdezte, miért voltam az este olyan furcsa, közömbösen csak annyit válaszoltam: „Nagy komédia az élet, Claire…”

Ha most azt állítom: nem is a meghurcoltatás szégyene, a kitaszítottság sivár magánya rendítette meg bennem először a szocializmusba és a pártba vetett hitet, hanem egyetlen üveg Coca-Cola, senki sem hinné el nekem. Pedig így igaz. Akkor döbbentem rá, milyen bődületesen primitív ideológiában hiszek.

Az államvizsgákról csak az ragadt meg az emlékezetemben, hogy rektorunk, Bányai László megtisztelt jelenlétével a fényképezésnél. Ekkor érkeztek meg hozzánk is a pártkabinetek, könyvkiadók, szerkesztőségek, líceumok képviselői. Fűt-fát ígértek, mert elit évfolyamunk számára annyi volt a munkahely, hogy negyedét sem tudtuk betölteni. Volt az ígérgetők között egy alacsony, kövér hölgy az Előre című országos napilap káderese, aki lakonikusan annyit mondott: újságírónak csak az jelentkezzen, aki szakmai elégtételnél és hogy mindennapjai bővelkednek majd az izgalmakban, sokkal többet nem vár. Esetleg hogy ott lehet mindig, ahol történik valami. A fizetés sem ér a csillagos égig, lakást is csak otthonban ígérhet, mi több, tehetség is szükségeltetik az újságíráshoz. Viszont akinek sikerül ezt az életformát megszeretni, annak az újságírásnál szebb hívatás nem létezik.

Rá hallgattam. Nem bántam meg.