Február 2003
Sztálin 1953 - 2003

Robert Levy

Ana Pauker. A félreállítás

Ana Pauker félreállításának az volt a stratégiai kigondolása, hogy a támadásnak először Luka László legyen a célpontja, s ily módon kompromittálják mind Paukert, mind Teohari Georgescut, tekintettel arra, hogy hármójuk között szoros együttműködés állott fenn. Abban, hogy Lukát szemelték ki, noha az ellene vádként felhozott cselekedetek közül sokat Pauker kezdeményezett, volt némi logika: miközben Paukert a párt-hierarchia sok tagja szerette és bálványozta, Lukáról az volt a vélemény – noha bizonyos kvalitásai folytán tiszteletet parancsolt –, hogy meglehetősen ellenszenves. Idegrendszeri bántalmai miatt, amelyeket a jelek szerint előrehaladott szifilitikus megbetegedése idézett elő, Luka gyakran ragadtatta magát túlkapásokra, ami több ízben volt konfliktusok forrása a párt vezetőségében és a kormány tagjai között, ennélfogva félreállítása – vélekedett egyik munkatársa – „mindenki számára kedvező fordulat”. Emellett politikai viták során Pauker mindig fegyelmezett és diplomatikus volt, Luka viszont ennek épp az ellentéte: ha provokálták – ami könnyen ment – , olyan kijelentéseket tett, amelyek később felhasználhatók voltak ellene, és Dej több ízben élt is ezzel a lehetőséggel. Végül pedig a döntő érv az volt, hogy Luka olykor nyíltan ellenezte  a szovjetek számára előnyös intézkedéseket. Az általa irányított pénzügyminisztérium ellen folytatott vizsgálat során 1952 márciusában az illetékes pártkomisszió helyettes vezetője, Radu Mănescu határozottan úgy vélte, hogy a kivizsgálásból adódó konklúzió szerint „Luka szovjetellenes nézeteket vall, és állandóan bírálja a szovjetek álláspontját”. Luka maga is beismerte: miszerint nem értett egyet azzal, hogy Románia kártérítést fizessen a Szovjetuniónak, s emiatt közte és Gheorghiu-Dej között éles ellentét támadt, amely a jelek szerint összefüggött a CASBI kérdésével is. [...]

A kulcsfontosságú mozzanat azonban Ana Pauker félreállításában a kommunista táborban fölerősödő antiszemita kampány volt. A Szovjetunióban már 1948-ban megnyilatkozó antiszemitizmus hamarosan a csatlós államokra is átterjedt. A „burzsoá nacionalizmus” elleni támadás, amellyel a Kreml Tito ellenszegülésére válaszolt, maga után vonta a „zsidó-, cionizmus- és Izrael-ellenes hivatalos kampányt”. A szovjetek által elrendelt tisztogatás hangsúlya módosult 1951-ben: a helyi „titoistákkal” való leszámolást felváltotta  a zsidóellenes irányba terelt nemzeti érzés, ami ha csekély mértékben is, de alátámasztotta a kommunista rendszert. Sztálin 1951 januárjában összehívta a kommunista országok honvédelmi minisztereit, és közölte velük, hogy „az amerikaiakat ki kell söpörni Európából, még mielőtt növekvő katonai és politikai hatalmuk megszilárdulna”. A csatlós államoknak – hangoztatta Sztálin –  nagyobb mértékben hozzá kell járulniuk a Szovjetunió védelméhez, következésképp gazdaságukat azonnal militarizálniuk kell. Röviddel ezt követően Hilary Minc, a lengyel Politbüró tagja beosztottjait arról tájékoztatta, hogy „fel kell készülnünk a legrosszabbra: egy, legtöbb két éven belül kitörhet a világháború – a gazdaságot fegyvergyártásra kell átállítanunk”. Szintén ez idő tájt Miron Constantinescu a minisztertanács ülésén előadta, hogy a nehéz- és a könnyűipar közötti viszony tovább módosul az előbbi javára „védelmi megfontolásokból”. Ezek után nem meglepő, hogy a Manchester Guardian véleménye szerint Románia „pénzügyi és gazdasági szempontból (1951-ben) az összeomlás küszöbén áll. Nőttön-nő az elégedetlenség. Először fordul elő, hogy több ipari központban sztrájkot rendeztek.” A félreállított Pauker alkalmas volt a bűnbak szerepére, márpedig nélkülözések és gazdasági válság idején erre nagy szükség van.

A Pauker és Luka elleni per előkészítésében a „cionizmusellenesség” jelei már 1949 és 1950 folyamán érzékelhetőek voltak, amikor a letartóztatott cionistákat arra kényszerítették, hogy kettejükre nézve terhelő vallomásokat tegyenek. Amikor arról faggatták őket, hogy Pauker 1948-ban találkozott-e Mordechai Namirral („Mit mondott Pauker Mordechainak?”, „Mivel vásárolta őt meg Mordechai?”), több alkalommal szóba került Luka 1947-ben Palesztinában tett látogatása is. Lukára azért sütötték rá, hogy cionista, mert zsidó származású nőt vett feleségül (született Elisabeta Birnbaum), aki a régi gárdához tartozott, részt vett a spanyol polgárháborúban, Moszkvában pedig, a háború alatt, egy ideig Pauker titkárnője volt. Luka feleségének első férjét, Abraham Weismant 1949 nyarán Csernovicban letartóztatták, és az asszony múltjáról faggatták. Weisman állítása szerint már a harmincas években „lelkes cionista” volt, a férjével együtt Palesztinában tett látogatás után pedig „cionista propagandát” folytatott, és szűkebb körben úgy nyilatkozott, hogy „minden zsidónak hazájába, Izraelbe kell mennie”. És hozzátette: „L[uka] is hasonló cionista nézeteket osztott meg velem.” Egy ízben Pauker elmondta, hogy Gheorghiu-Dej beszámolt neki arról: kétségei vannak Lukát és palesztinai útját illetően, de rögtön elhallgatott, amikor Pauker próbálta rábeszélni, hogy beszéljenek erről Lukával.

Mi több, Gheorghiu-Dej kezdte gyűjteni az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy Pauker rokonai úgymond kémtevékenységet folytatnak, s ezzel körvonalazódott a legsúlyosabb az ellene felhozott vádak közül. Azt követően, hogy kihallgatták Izrael Pinhast, a France Presse riporterét, a Szekuritáté felderítette azt a „kémhálózatot”, amelynek tagja volt Marcel nagybátyja, Emil Pauker is, aki „közvetlenül Ana Pauker házából” származó információkat továbbított az újságírónak. Az általa kiszolgáltatott „titkok” valójában színes apróságok voltak Ana Pauker utazásairól, például arról, hogy részt vett Szófiában Georgi Dimitrov temetési szertartásán, az egyik hétvégét Sinaián töltötte, vagy éppen hazatért a Duna Bizottság belgrádi értekezletéről. Amikor a Szekuritáté beszámolt Paukernek és Teohari Georgescunak a Pinhas útján szerzett információkról, Georgescu „megpróbálta Pauker hatására csendesíteni a dolgokat és megjegyezte [Gheorghe Pintilie előtt]: »S mi az a fene nagy ügy, amire rájöttetek? Az, hogy valaki elmondta: Ana Moszkvába utazott.« Ana viszont fel sem vette az egészet.”. De a félreállítás idején az ügy keményen visszatért. Emil Paukert 1953-ban kémkedés vádjával letartóztatták, s erre a sorsra jutott Ana bátyja, Zalman Rabinsohn is, akit azzal vádoltak, hogy Izraelnek kémkedett.

A forgatókönyv felépítése tökéletesen alkalmazkodott a zsidó nőkről Sztálin fejében született rémlátásokhoz. Arkagyij Vakszeberg nemrég közzétett észrevétele szerint Sztálin akkoriban megszállottan hitte, hogy a nyugati imperializmus „a nemzetközi cionizmust”, valamint a szovjet vezetők zsidó származású feleségeit használja fel arra, hogy kifürkéssze az ő magánéletét, például azt, hogyan lett öngyilkos a felesége, ennek részleteit ugyanis egyedül legjobb barátnői ismerték, különösen Molotov felesége, Polina Zsemcsuzsina, akit 1949-ben le is tartóztattak. […]

Dej tehát egész sor – részint valóságos, részint kitalált – ügy közül választhatott, amikor 1951 augusztusának utolsó napjaiban, a kíséretében lévő Iosif Chişinevschi társaságában találkozott Sztálinnal, és megszerezte beleegyezését a Pauker-csoport felszámolásához. Dej úgy tájékoztatta a Politbürót, hogy a Sztálinnal való beszélgetés a román gazdaság válságára szorítkozott, és előadta a szovjet vezető „tanácsait”: „Az általunk elkövetett hibák eredetét” Dej elmondása szerint Sztálin „mindenekelőtt abban jelölte meg, amit kresztyjanszkaja politikának, nyemarkszisztszkaja politikának, azaz nem marxista parasztpolitikának nevezett”. Ennek kulcskérdése pedig – tette hozzá Sztálin – a parasztokkal folytatott kereskedelem.

A párt parasztpolitikája – hangsúlyozta Dej – a Politbüróban az 1947-ben végrehajtott első pénzügyi reformot követően lefolytatott vitával kezdődött, amikor „közülünk néhányan” bírálták azt az indítványt, hogy összhangba kell hozni az ipari és a mezőgazdasági termékek árát, utólag pedig elérték, hogy a falvakon forgalomba hozott ipari termékek legyenek adómentesek”. A mezőgazdasági termékek ára rövidesen emelkedni kezdett, 1947 és 1951 között pedig megháromszorozódott. Luka az egész folyamatot annak tulajdonította, hogy a falvaknak szánt árumennyiség elégtelen, ez pedig abból következik, hogy a párt eltúlozza a nehézipar jelentőségét. Olyan körülmények között, amikor a piacon a kereslet nagy, a kínálat viszont kicsiny, az ipari termékek árának csökkentése Luka szerint „lehetővé tette, hogy a földművesek mindent felvásároljanak a szövetkezeti és az állami üzletekben. Ahogy az árut a szövetkezeti boltba szállították, az rögtön el is tűnt”, mert vagy maguk az elárusítók, vagy a néptanácsi dolgozók megvásárolták. A földművesek, miután nem jutottak hozzá a termékekhez, nem voltak érdekeltek abban, hogy saját termékeik árát leszállítsák, „sem pedig abban, hogy termékeiket a piacon értékesítsék, és többet termeljenek”. A kérdés azután sem oldódott meg, hogy Luka 1950-ben a földművesek által nehezen beszerezhető ipari termékek árának emelése mellett döntött. Ameddig fennáll az áruhiány, szögezte le, a földművesek továbbra is a padláson fogják őrizni termékeiket. Annak viszont, hogy a fogyasztási javak nagyobb bőségét biztosítsák, nem volt reális esélye amiatt, hogy a szovjet követelésnek megfelelően növelni kellett a katonai kiadások részarányát.

Az 1951. augusztusi találkozó alkalmával Sztálin azt a megoldást javasolta, hogy másodszor is pénzügyi reformot kell végrehajtani, amelynek az legyen a célja, hogy kisajátítsa a földművesek megtakarított pénzét. Azonnal Bukarestbe is menesztett egy szovjet tanácsosokból álló csoportot, hogy az részt vegyen az akció tervének kidolgozásában, és megkönnyítse annak valóra váltását. Valójában Dej már 1950–51 telén hasonló megoldást javasolt. A párt vezetősége 1951 februárjában úgy határozott, hogy közeli moszkvai útja alkalmával Pauker hozza szóba ezt a kérdést, ő azonban később beismerte, hogy erről mégsem tárgyalt, valószínűleg azért, mert ő támogatta a leghevesebben a Sztálin emlegette „nem marxista parasztpolitikát”. Luka később azt nyilatkozta, hogy Pauker határozottan ellenezte az ő arra irányuló törekvését, hogy emelje az adókat a mezőgazdaságban, és 1948–49 folyamán több ízben kijelentette, hogy mivel „a földművesekre nagy adóterhek nehezednek”, kéri, hogy csökkentsék az adókat. Luka igyekezetére azzal válaszolt, hogy keresztülvitte egy olyan határozat elfogadását, amely felrótta Lukának, hogy „szolgaságba dönti” a földműveseket, és arra kötelezte, függessze fel az adóhátralékra kivetett bírságokat, vonja vissza a kiszabott büntetéseket, és fogadja el hosszabb átmeneti időre az adók részletekben való törlesztését. Arra hivatkozva, hogy a földműveseket ipari növények termesztésére kell ösztönözni, Pauker kezdeményezte azt is, hogy „emeljük a [mezőgazdasági] termékek árát, és lássuk el a földműveseket nagy mennyiségű ipari termékkel és gyapotfonállal”.

Az agrárpolitikával kapcsolatos elhajlás címén mégis Luka lett elsőként a tisztogatások áldozata. A jelek szerint mindent magára vállalt akkor, amikor a szovjet tanácsosok megérkezését követően volt mersze ellenszegülni a Sztálin kezdeményezte pénzügyi reformnak arra hivatkozva, hogy ez a lépés nem érinti a kérdés lényegét, mármint a fogyasztási javak hiányát. Dej hamarosan meg is bírálta ezért a párt vezetősége előtt, a szovjet tanácsosok pedig szóba sem álltak vele, miközben a román gazdaság helyzetéről és a pénzügyi reform végrehajtásáról szóló jelentésen dolgoztak, amely 1952. január 28-ára készült el. Bevonták viszont a munkába Miron Con-stantinescut, s ő is terjesztette a Politbüró elé az elkészült jelentést február 19-én. A jelentés támadta Luka munkatársait a pénzügyminisztériumban és a Nemzeti Bankban: ellenséges tevékenység és szabotázs volt az ellenük hangoztatott vád. Pauker, jóllehet tudta, hogy a szovjet tanácsosok részt vettek a jelentés elkészítésében, próbálta kisebbíteni jelentőségét, és ellenezte, hogy felolvassák a Politbüró ülésén. Véleményét azonban leszavazták, és a Politbüró egy egész hetet szánt arra, hogy ezt a kérdést megvitassa. Dej kezdetben leszögezte: „nem leszünk olyan bolondok, hogy Lukát egy kalap alá vegyük” a beosztottjaival, de a hét végén Lukát minden különösebb magyarázat nélkül leváltották pénzügyminiszteri tisztségéből. Amikor Moghioroş előterjesztette, hogy váltsák le, a többiek pedig rendre egyetértettek az indítvánnyal, Luka a szívéhez kapott, és elájult. Mentőautóval hazaszállították, egy orvos pedig mellette maradt egész éjszaka.

Február 29-én a jelentést a Központi Bizottság plenáris ülése elé terjesztették. Itt első ízben vádolták Lukát nyíltan jobboldali elhajlással. Pauker formálisan szintén bírálta, de az ülés szünetében közölte vele: „Nem fogom hagyni, hogy félreállítsanak.” Próbálta elérni, hogy büntetésül érjék be pártszankcióval és a miniszteri tisztségből való leváltásával, s erélyesen kiállott amellett, hogy továbbra is maradjon a párt vezetőségének tagja – nem csupán azért, mert nézeteivel sok tekintetben egyetértett, hanem azért is, mert meg volt győződve, hogy Luka eltávolítását régóta kitervelték, s azt is tudta, hogy kettejük nézetazonossága folytán „Luka leleplezése után az én leleplezésem fog következni”. Minden tőle telhetőt megtett e „katasztrófa” elkerülése érdekében, s Dej előtt aggodalmának adott hangot, hogy Luka öngyilkos lesz, leváltása pedig egész sor kellemetlenséget idézhet elő Erdélyben. Figyelmeztette továbbá a Politbürót, „nehogy arra ébredjünk, hogy mi is ellenségre bukkantunk saját sorainkban, ahogyan Csehszlovákiában és Magyarországon történt”. Megkísérelte azt is, de nem járt sikerrel, hogy megszerezze az ügyben Kavtaradze szovjet követ támogatását: azzal érvelt, hogy Lukát illetően máris túl messzire mentek. […]

A Politbüró március 13-i ülésére készen állott a hivatalos vádirat Pauker, Luka és Teohari Georgescu ellen. Február végén vagy március első napjaiban oroszul tudó pártaktivisták egy csoportja négy napon át éjjel-nappal Moghioroş irodájában tartózkodott, és azzal volt elfoglalva, hogy szóról szóra lefordítsa orosz nyelvre a  Központi Bizottság májusi határozatát. Ennek szövegét a jelek szerint Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi írta, néhány szovjet aktivistával, különösen Mark Boriszovics Mityinnel együttműködve. Utóbbi akkoriban a Kominform kiadványa, a Tartós békéért, népi demokráciáért felelős szerkesztője és Gheorghiu-Dej bizalmas tanácsosa volt. A dokumentumot azután a Központi Bizottság Chişinevschi vezette külügyi osztályán legépelték, majd Nyikolaj Sutov, az MGB munkatársa nevére elküldték a szovjet követségre. A Kremlből érkező utasításokat szintén Sutov továbbította Chişinevschinek.

A szovjetek részéről érkező nyomás nyilvánvaló volt. Például „a tanácsosok a plafonig ugrottak”, amikor valaki azt javasolta, hogy a Nemzeti Bank igazgatója, Aurel Vijoli személyesen adja elő véleményét az ügyről a Politbüró előtt, és kijelentették: „Neki ott semmi keresnivalója.” Amikor a szöveg elkészült, Miron Constantinescu és a Vijoli ellen fenekedő szovjet tanácsosok eljuttatták Paukernek, tőle került tovább Teohari Georgescuhoz: a dokumentumban szereplő listán, több más közgazdász táraságában, ott volt Vijoli neve is. A szovjetek ötlete volt, hogy a párttagokat levélben kell tájékoztatni az ügyről. Moghioroş tájékoztatta a Luka és társai ügyében kivizsgálást végző bizottság tagjait, hogy a szovjetek meg vannak győződve mindenikük bűnösségéről. Attól kezdve, hogy az ügy átkerült a belügyminisztérium hatáskörébe, menetét a szovjetek a legapróbb részletig ellenőrizték. „Az orosz fordítás alapján a szovjet tanácsosok végig figyelemmel kísérték a vizsgálat lefolyását, beleértve a kérdéseket is. A vizsgálat elején feltett kérdéseket ők maguk fogalmazták meg” – nyilatkozta 1968-ban Butyka alezredes.

Sztálin személyesen is nyomást gyakorolt a vizsgálat menetére. Miron Constantinescu, Chişinevschi és Apostol társaságában Gheorghiu-Dej áprilisban Moszkvába látogatott. Saját, későbbi beszámolója szerint Sztálin dühösen fogadta: „Én jelentettem, hogy hol tartunk, milyen nehézségekbe ütköztünk, és hogy Lukát leváltottuk a pénzügyminisztériumból, a bizottság folytatja a kivizsgálást, de van még, ami tisztázásra vár. Akkor nevetni kezdtek,  s már nem tudom, melyik közülük így szólt: »No lám, leváltották Lukát, már nem pénzügyminiszter, de a Politbürónak most is tagja.« S azt kérdezték: vajon mi a fontosabb, a miniszterség vagy a Politbüró-tagság? Megalkuvónak tituláltak amiatt, hogy védelmeztem Paukert. Ekkor rákezdett Sztálin: »Miféle proletár vagy te?« Erre Molotov is megszólal, hogy túl finom kezem van, gyöngéd vagyok és érzékeny. Kérdezik: tudjuk-e, kivel találkozott Luka a vadászaton. »Halljátok? – mondja Sztálin. – Jó útra akarják terelni. Azt, aki elárult, megszökött, ahelyett hogy végezte volna a dolgát mint pénzügy-miniszter.« Végül én azt mondom: »Sztálin elvtárs, mi mindent kivizsgálunk, van egy bizottságunk…« Erre ő felpattan: »Kivizsgáljátok? Mi fogunk mindent kivizsgálni. Mindnyájunknak tudnia kell, alaposan ki kell vizsgálnunk a dolgokat, hogy lássuk, mi volt a bűnük.«”

Apostol elmondása szerint éjjel két órakor azzal költötték fel őket álmukból, hogy Sztálin vacsorához kéreti őket. Molotov, Berija, Mikojan foglalt helyet az asztalnál. Egyszer csak Sztálin Dej felé fordul: „Hányszor megmondtam már, hogy szabadulj meg Paukertől, de nem értetted meg.” Dej hallgatott. „A te helyedben már rég főbe lőttem volna. Azt hittem, az ereidben proletárvér csordogál, de úgy látom, van benned kispolgári vér is.” Apostol szerint ekkor óvatlanul közbeszólt Miron Con-stantinescu: „Sztálin elvtárs! Dej elvtárs kissé szentimentális.” Amikor visszatértek a szállodába, meg is kapta a magáét ezért a baklövésért: „Miron – mondta neki Dej –, téged bízlak meg azzal, hogy főbe lődd Paukert.” Erre Miron Constantinescu elsírta magát, és Moszkvától Bukarestig egyvégtében sírt. […]

Amikor a bizottság május 26-án a Politbüró elé terjesztette a jelentést, Luka azt mondta: „Ebből az derül ki, hogy én ellenforradalmár vagyok, s nincs más hátra, mint az, hogy letartóztatnak, elítélnek és agyonlőnek.” Teohari Georgescu feljegyzései tömören rögzítik saját reakcióit, valamint a Paukeréit:

Gheorghiu-Dej: Mivel magyarázható, hogy ahol tízen vannak [a Politbüróban], onnan kiszivárog valami abból, amit tárgyalunk? Mivel magyarázható? Honnan tudják az imperialista rádióadók és a kapitalista országok újságai, milyen kritikus helyzetbe jutott Teohari a pénzügyi reform miatt? Erről egyedül a március 13-i ülésen beszéltünk, akkor kapta tőlünk a szigorú bírálatot. Az imperialista rádióadók honnan tudják? És utalnak április 30-ra. Meg egy izraeli újság is. Honnan értesülnek? Tízen voltunk. Magyarázzák meg nekem. Ez mind annak az eredménye, hogy locsognak.

Pauker: S te úgy gondolod, hogy tőlem származik?

Gheorghiu-Dej: Én felteszem a kérdést: honnan? Miért? Nem mondom senkiről.

Felvetem a kérdést. Ha még ebben a tíz személyből álló szűk körben, akik ismerjük egymást, ha még itt sem mondhatjuk el, amit gondolunk, anélkül hogy  néhány nap múlva megtudjuk, már a rádiók is erről beszélnek, akkor hova jutunk?

Pauker: Roppant súlyos dolog, ha ez a gyanú egyikünkre nehezedik.

Gheorghiu-Dej: Nem lehet, hogy ne merüljön fel a gyanú. És nálunk állandóan

volt ilyesmi. A KB határozatokat fogadott el például a zsidók kivándorlásáról. Honnan értesült erről a zsidó lakosság, egészen fentről?

Pauker: Én senkivel, az égvilágon senkivel nem beszéltem ezekről a dolgokról,

és kérem ezt így elhinni.

Másnap összeült a Központi Bizottság, hogy megtárgyalja a bizottság következtetéseit.

A plenáris előkészítésében – vélte később Sorin Toma – volt valami „klikk- vagy frakciószerű. A gyűlést négyre hívták össze, de minket megkértek, hogy menjünk három órára. A KB mellett, egy másik épületben gyülekeztünk.” Moghioroş és Chişi-nevschi fogadta őket. Részletesen előadták a vádakat, ezek hallatán „mindenki megdöbbent”, majd közölték, mit várnak tőlük. Miután alaposan felkészítették őket, a csoport átvonult a Központi Bizottság épületébe – mindez anélkül történt, hogy Pauker, Luka vagy Teohari Georgescu bármit sejtett volna.

Paukernek az előre megfogalmazott kérdéseket tették fel. „Ki szállt síkra azért, hogy ne hozzanak azonnal intézkedéseket a begyűjtések és felvásárlások ügyében? Miért hangoztattad azt a nézetet, hogy a begyűjtési terv túlméretezett? Vajon a Földművelésügyi Minisztériumban elkövetett súlyos hibák okát nem éppen Ana elvtársnő álláspontjában kell keresni? Mi az oka annak, hogy a mezőgazdasági szövetke-zetek létesítése során elkövetett hibák után nem törődtünk újabbak létrehozásával? Kétségbe vontad-e Gheorghiu-Dej elvtársnak mint pártunk főtitkárának és vezetőjének a szerepét? Beszéltél-e arról, hogy változtatni kellene a pártvezetés szervezeti felépítésén, meg kellene szüntetni a főtitkári tisztséget? Mikor és kivel tárgyalt Ana elvtársnő arról, hogy mi legyen pártunk politikája a legionáriusokkal szemben? Kapott-e felhatalmazást, és ha igen, kitől, hogy közbelépjen a hét cionista szabadon bocsátása érdekében? Erre nézve tett-e ígéretet Izrael állam képviselőjének? Ezeknek az amerikai kémeknek a szabadon bocsátása nincs-e összefüggésben az ő és a Teohari Georgescu által vallott elvi állásponttal a cionisták és az Izraelbe való kivándorlás kérdésében?”

Miután szemére vetették a „forradalmi éberség” hiányát Pătrăşcanu és a párt több más „ellensége” ügyében, elhangzott ellene az a vád is, hogy 1938-ban, amikor börtönben ült, nem volt hajlandó elítélni férjét. A kivizsgálás során ez a kérdés is többször visszatért, továbbá felhozták ellene, hogy 1930-ban csatlakozott a Luximin-csoporthoz, hogy amikor 1944-ben Bukarestbe érkezett, a számára előkészített lakrészből átköltözött Marcel szüleinek lakásába (holott lánya, Tatjana állítása szerint ez nem volt igaz), hogy „ingadozó és megalkuvó” magatartást tanúsított férjével szemben, miután „a párt leleplezte mint trockista árulót és a munkásosztály ellenségét”. […]

Mivel tisztában volt azzal: évek óta készülnek arra, hogy félreállítsák, a sztoikus fegyelmezettség és az alázatos önkritika taktikáját alkalmazta. Próbált ugyan néhányszor védekezni, de teljesen eredménytelenül. Vallatóit emlékeztette arra, hogy a  kollektivizálás során elkövetett túlkapások 1950 nyarán történtek, amíg ő éppen külföldön tartózkodott, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy „baloldali elhajlással” vádolják, mondván: kényszerítette a földműveseket, hogy belépjenek a kollektív gazdaságokba. Végül engedelmesen elismerte, hogy „elvtelen, pártidegen, opportunista és megalkuvó” magatartást tanúsított, elítélte saját  „arrogáns viselkedését”, amely miatt nem látta be hibáit. Ugyanakkor magára hagyta Lukát, mivel azt remélte, hogy ezáltal megőrizheti saját pozícióját. Kijelentette: teljesen egyetért azzal, hogy Luka „ellenforradalmi”, „párt- és államellenes” tetteket hajtott végre. A plénum egyhangúlag úgy döntött, hogy kizárja a titkárságból és a Politbüróból, de meghagyta külügyminisztériumi állásában és a Szervezési Irodájában, tekintettel arra, hogy önkritikát gyakorolt. Teohari Georgescut menesztették a belügyminisztérium éléről, kizárták a párt vezetőségéből, de KB-tag maradt, Lukát viszont a pártban viselt összes tisztségétől megfosztották, és az ő ügyében az Ellenőrző Bizottság tovább folytatta a vizsgálatot. […]

Június 23-án azon a címen, hogy a külügy „felső vezetésében nincs szükség nőkre”, Chişinevschi azzal a kéréssel fordult a Politbüróhoz, azonnal váltsa le Paukert a külügyinisztérium éléről, mivel jelenléte zavarja a külföldi diplomatákat és a beosztottakat. Gheorghiu-Dej késedelem nélkül beleegyezését adta: „Azt gondoltuk, maradjon még külügyminiszter. De lám, előáll ez a kellemetlen helyzet, nem csupán az ő állapota, lelkileg persze ez érthető, erősen kényes dolgok ezek.” Röviddel ezután kizárták a Szervezési Irodából és a néptanácsokat irányító szervnél kapott jelentéktelen állást. Felkérték, hogy foglalja írásba múltbeli tevékenysége fölött gyakorolt önkritikáját, amelyről később azt mondták, hogy „csupa általánosságot tartalmaz”. Kérdéseket  adtak át neki, ezekre – mesélte később – kimerítően válaszolt: ezekből lettek a későbbi vádak és  koholmányok. „Újabb sorozat kérdést kaptam, azokra is válaszoltam. Mindez 1952 nyarán történt. Elmúlt a nyár, majd újabb nyolc hónap, anélkül, hogy velem mint páttaggal bárki szóba állt volna.” Ezalatt őt is, közeli hozzátartozóit is szigorú megfigyelés alatt tartották, miközben szorgosan dolgoztak  bűnügye  előkészítésén. […] 1952. március 27-én letartóztatták Jakab Sándort [Luka közeli munkatársa]. A KB  aktivistái jöttek érte, de rögtön át is adták a Szekuritáté munkatársainak. A kivizsgálás Jakab későbbi elmondása szerint eleinte „viszonylag civilizált körülmények között folyt”, noha ő kitartóan tagadott minden ellene felhozott vádat. Egy hónap alatt Jakab rájött, hogy vallatói mindenáron rá akarják bizonyítani a bűnösséget, és nem érdekli őket, mi az igazság.

Augusztus elsején verni kezdték, előbb csak az őt vallató tiszt, azután annak főnöke is, végül felváltva négyen ütlegelték. Éjjel-nappal vallatták, nem hagyták aludni sem. Egy alkalommal a tisztet váratlanul kihívták, s az véletlenül az asztalon felejtette a borotvapengét, amellyel a ceruzáját szokta hegyezni. „Ekkor Jakab – nyilatkozta egy tiszt – felkelt, és bezárta a dupla ajtót, amelyet kívülről nem lehetett kinyitni, majd odalépett az asztalhoz, fogta a pengét, és megpróbálta vele elvágni a torkát. Enoiu  ezredes feltépte az ajtót, és elvette tőle a pengét. Mivel zajt hallottam, a szobába siettem, és láttam, hogy Enoiu ezredes arcul üti Jakabot.” Jakab csupa vér volt, azonban a nyakán ejtett seb nem volt halálos. Megverték és megbilincselték. Ezek után, ha ütlegelték, vallott, de utána visszavonta. Jakab mind a kivizsgálás során, mind a  tárgyalás alkalmával (együtt ítélték el Lukával) kihívóan viselkedett. Tizenegy és fél évet töltött magánzárkában – feltehetően éppen emiatt. Lukát két héttel azt követően tartóztatták le, hogy Jakabot először megverték. Jóllehet a májusi plenáris hivatalosan úgy határozott, hogy ügyében a párt Ellenőrző  Bizottsága folytatja le a vizsgálatot, az a pártszerv soha nem foglalkozott ilyesmivel. Értesítették viszont őket, hogy más lakásba kell költözniük, és ott fogják bevárni a  Központi Bizottság döntését. Luka egy ízben telefonon beszélt Gheorhiu-Dejzsel, aki nyugalomra intette, és biztosította, hogy nem esik bántódása. Ennek ellenére  1952. augusztus 14-én megjelent nála egy nem azonosítható személy a KB részéről, és csak annyit közölt a feleségével, hogy dolgozni viszi egy állami gazdaságba. Luka vele ment, és többé nem tért haza. Harmadnap beállított hozzájuk három tiszt: házkutatást tartottak, és letartóztatták a feleségét. 

Az első két-három hónap folyamán Butyka Ferenc alezredes vallatta Lukát. Az alezredes később elmondta: Luka rendkívül ingerülten viselkedett, szüntelenül ismételte: őt egy pártszervnek kellene kivizsgálnia. Butyka szerint nem bántalmazták, szívpanaszai ellen orvosi ellátásban részesült, diétás ételeket kapott, és hagyták aludni. Butyka azonban nem tett említést arról, hogy – a jelek szerint szifilitikus megbetegedés okozta – idegrendszeri panaszai ellen rendszeresen injekciókat kellett volna kapnia. Nyilvánvaló, hogy Butyka ezt nem engedélyezte, az első hónapok jegyzőkönyvei ugyanis zaklatottan, olykor összefüggéstelenül beszélő személyt mutatnak. Butyka szerint gyakran sírva fakadt, és káromkodott. A kivizsgálás hatodik hetében egyszer csak felzokogott, és beismerte, hogy a Sziguranca ügynöke volt. Amikor az alezredes ezt jelentette a párt illetékeseinek, „általános volt az elégedettség”.

Attól kezdve Luka „magába roskadt, felismerhetetlen, lelkileg megtört” embernek látszott, „gépiesen, a legcsekélyebb ellenállás nélkül” ismételte a Szigurancával való kapcsolatának részleteit, noha a később lefolytatott vizsgálat kiderítette, hogy soha nem működött együtt a Szigurancával. Az egyik vallató tiszt beszámolója szerint, mihelyt megtört, és bűnösnek vallotta magát, „idegessége elmúlt”, ami arra enged következtetni, hogy attól kezdve engedélyezték az injekciós kezelést. Szintén ettől a tiszttől tudjuk, Luka „meg volt győződve arról, hogy nem állítják törvényszék elé, neki megmondták, hogy ezeket a dolgokat a pártvezetés kérésére tisztázni kell”, de ő bízhat abban, hogy szabadlábra helyezik, ha együttműködik a kivizsgálás során. E feltételezést Jakab Sándor is megerősítette, mivel beszélt erről Lukával 1962-ben, amikor átszállították őket a  Râmnicu Sărat-i börtönből az enyedi fogházba. De bármit gondolt is Luka, iratcsomójában saját vallomása volt ellene az egyedüli terhelő bizonyíték. E vallomásra épült továbbá a Pauker és a Teohari Georgescu ellen kidolgozott vád. A kivizsgálást végző tisztek meg voltak győződve arról, hogy „a Pauker–Luka–Teohari Georgescu-frakció már az illegalitás éveiben kialakult, 1944. augusztus 23. utáni egész tevékenységük pedig ezekre a korábbi kapcsolatokra épült.”

Horváth Andor fordítása