Február 2003
Sztálin 1953 - 2003

Dáné Tibor

Odüsszeiám egy memoárfolyam mentében

Lakatos István a romániai magyarság egyik legjelentősebb politikai és közéleti személyisége volt. Töretlen szociáldemokrata meggyőződéséért közel tizenöt év börtönt szenvedett (1949–1964). A „Márton Áron-per” néven ismert kirakatpernek a gyulafehérvári püspökkel és a kommunista Kurkó Gyárfással együtt ő is elsőrendű vádlottja volt. De valamennyi mártírunk közül senki sem szenvedett olyan hosszú börtönbüntetést, mint ő. A nagy perről pedig az ő emlékirata az egyetlen hiteles beszámoló. Ez önmagában is figyelemre méltó jelentőséget kölcsönözne Lakatos emlékiratainak. Pedig ez csak egyik epizódja a hatalmas emlékfolyamnak! A mintegy kétezer, kézzel írott ívpapíron hömpölygő eseményfolyam végigvezet a romániai magyarság és Románia egész 20. századi történelmén.

A visszaemlékezések arról szólnak, hogy miként cseperedik egy kalotaszegi parasztfiúcska az Apáczai alapította kolozsvári református kollégium kisdiákjává, majd nyomdászinassá. Miként válik szervezett munkássá, a romániai szociáldemokrácia magyar élemberévé, a királyi diktatúra idején pedig annak a Magyar Népközösségnek az alelnö-
kévé, amelynek gróf Bánffy Miklós az elnöke és dr. Mikó Imre az ügyvezető titkára. (N.B. Ez az adat a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból kimaradt!) Lakatos a bécsi döntés után Bukarestből hazatért Kolozsvárra. Itthon a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikájának keretében harcol immáron a magyar rendi jellegű nacionalizmussal szemben ugyanazokért a nemzetiségi önrendelkezési jogokért, amelyekért addig a román nacionalizmussal szemben küzdött. Töretlen meggyőződése, hogy a nemzetiségi jogok csak a parasztság és munkásság jogainak kivívásával párhuzamosan valósulhatnak meg egy végig demokratikus eszközökkel megvívott küzdelem nyomán. A szovjet szuronyok árnyékában is elutasítja a diktatúrát, és megmarad a demokrácia útján. Eltökélten harcol a körvonalazódó bolsevik diktatúra ellen. A börtönben sem tört meg. 1955-ben a szovjet bolsevik párt XX. kongresszusának hatására nemcsak Áron püspököt helyezték át házi őrizetbe, de szabadon bocsátották a szociáldemokrata elítélteket is, ha kinyilvánították, hogy tévedtek, amikor szembeszegültek „a munkásosztály ideológiai és szervezeti egységével“, ahogyan azt az erőszaktételt nevezték, amellyel a kelet-európai államokban a bolsevik típusú pártok a szociáldemokrata pártokat magukba olvasztották. Lakatos István volt az egyetlen, aki visszautasította a „bűnbánó nyilatkozatot“, amelyet pedig még Titel Petrescu, a romániai szociáldemokrácia egységellenes vezére is aláírt. 1964-ben az általános amnesztia kapcsán került szabadlábra. Nekünk, akik értetlenül álltunk példátlan makacssága előtt, Lakatos István azt mondta: „amíg egy ember képes nemet mondani, a diktatúra tudja, hogy nem győzött, mert nem tudhatja, hogy az egy kimondott nem mögött hány kimondatlan áll“.

Mindeme sziklaszilárdság azonban nem tárgya és nem témája az emlékiratnak. Csak az erkölcsi aranyfedezete. Páratlan történelmi forrásértéke abban áll, hogy a Trianon utáni Romániának, a bécsi döntés utáni Magyarországnak és a háború után berendezkedő romániai hatalomnak száz meg száz ismert politikai és társadalmi személyisége jelenik meg az olvasó előtt. Nem panoptikumszerűen, hanem a kor eseményeinek forgatagában, a szerzővel kapcsolatos események résztvevőjeként vagy a börtön homályában együtt szenvedő beszélgetőtársként. Talán nincs is az elmúlt évtizedeknek csak valamelyest is jelentős politikai eseménye, amelyről a Lakatos-memoárok ne a közvetlen élmény erejével számolnának be. Többségükben a résztvevők nyilatkoznak meg, legtöbb esetben maga a szerző is részese az eseményeknek. Az olvasó gyakran bekerül a politikai színpad kulisszái mögé, vagy arról értesül, hogy a politikai kirakóvásár bábszínházában pofozkodó paprikajancsik zsinegeit kik és milyen valódi céllal rángatták.

Csak a kézirat keletkezésének története nem lehet a kéziratban, pedig az is – nem kis mértékben – történelem.

A hetvenes évek derekán megszólalt szerkesztőségi asztalomon a telefon csengője: „Dáné elvtárs! Egy barátom kéziratát szeretném megbeszélni önnel.” „Sajnálom – válaszoltam –, kéziratot csak a szerzővel tárgyalok meg” – és letettem a kagylót. A hangját is megismertem, de a megszólításból („Dáné elvtárs“) tudtam, hogy Lakatos István keresett. Akkor még kilenc egykori szociáldemokrata elvtársamat különböztettem meg aszerint, hogy miként szólít meg telefonban (fiule, măi omule, öregem, papa, te bibás! és így tovább). Sohasem mutatkoztunk be, és telefonon soha semmit sem beszéltünk meg. De mint mindig, ebben az esetben is tudtam, hogy másnap hol és mikor találkozom Lakatossal, színlelve, hogy véletlenül ütköztünk össze. Azt is mindig egyeztettük, hogy mit mondunk, miről beszélgettünk, ha véletlenül megkérdeznék. Engem sohasem kérdeztek meg. Másoktól sem hallottam effélét. Köztünk ugyanis kevesebb volt a besúgó.

Másnap Lakatos a nyílt utcán közölte, hogy rákényszerítették: írja meg a Romániai Szociáldemokrata Párt történetét, de úgy, hogy ki is lehessen nyomtatni. Arra gondolt, hogy a Dacia Könyvkiadónak tesz javaslatot, és engem jelölne ki szerkesztőnek. Ezt a Szekuritáté el is fogadta. El nem tudtam képzelni, hogy milyen mak-lajkába keveredett az öreg s vele immáron én is. Néhány nap múlva aztán jelentkezett a kiadónk „gondját viselő” szekuritátés tiszt, és arra biztatott, hogy megfelelő irányba terelgetve segítsem megírni a munkát, mert annak „Pártunk” szempontjából most jelentősége volna. Hogyne – gondoltam magamban –, ha már Lakatos is beadja a derekát…

Két nap múlva jelentkezett Lakatos. Immáron bemutatkozott a telefonban, és meghívott a közeli Sétatérre egy kis beszélgetésre. Ettől kezdve a Szekuritáté áldásával találkozhattunk gond nélkül. Első alkalommal Lakatos elmondotta, hogy pár héttel előbb nagy házkutatást tartottak nála, és elkobozták a Romániai Szociáldemokrata Párt történetét román nyelven összefoglaló kéziratát. Lakatos gyatrán tudott románul, de tárgyalt, sőt nagy sikerrel szónokolt is ezen a nyelven egy olyan közönség előtt, amely a beszéd igazságtartalmát tekintette, és nem a hangsúlybeli és grammatikai hibákat számolgatta. Úgy döntöttek, hogy a Lakatos lejegyezte anyagot az egykori Kolozs megyei szocdem párttitkárság legfiatalabb titkára, Nestor Moþiu szobrász, a képzőművészeti középiskola egykori igazgatója, aki az ‘56-os események kapcsán közel hat évet ült a börtönben, egy kicsit kipofozgatja és eljuttatja Ilie Moscovici szocdem teoretikus leányához, aki maga is egyetemen tanított, és ez a hölgy egy másik egyetemi tanárral végleges formába önti a kéziratot. Egy ilyen felületes konspirációs eljárásnak meglett a következménye. A Szekuritáté ugyanazon az éjszakán csapott le mind a négy lakásra, s a házkutatás folyamán minden vonatkozó anyagot és még más könyveket, feljegyzéseket is elkoboztak. Néhány napi letartóztatás után a szekuritáté azt az ajánlatot tette, hogy amennyiben Lakatos hajlandó ugyanezt a témát a kiadhatóság színvonalán magyarul megírni, mind a négy személyt szabadon bocsátják, és valamennyien visszamehetnek a munkahelyükre. Miattuk vállalkozott Lakatos a nemszeretem munkára.

A román nyelvű párttörténet megírását az tette sürgős feladattá, hogy véleményük szerint a bolsevik típusú gazdasági struktúrák kimerültek. Csődje pedig a politikai társadalmi rendszerük felbomlását vonja maga után. A romániai szociáldemokrácia újraszerveződésének pedig előfeltétele a bolsevizmustól való történelmi elhatárolódás bemutatása, amire Lakatos István a leghitelesebb szociáldemokrata személyiség.

Lakatos már első találkozásunk alkalmával kijelentette, hogy esze ágában sincs a megrendelt munkát elvégezni. Mire én az időhúzás módozatainak végiggondolására két nap haladékot kértem. Aztán azt javasoltam, hogy minél nagyobb terjedelmű munkára vállalkozzék, amit nekem húsz-harminc lapos részletekben nyújtson át. Én pedig mindenféle kifogásokkal élek, átrendezéseket javasolok stb. Ha megkérdeznek, ő is, én is tájékoztatjuk a megrendelőinket, és esetleg még elégedetlenkedünk is egymásra. Hogy azonban az idő ne múljék hiába, az állami megrendelés paravánja mögött Lakatos gyürkőzzön neki, és írja meg, ahogy jónak látja, az emlékiratait, de úgy, hogy amint harminc-negyven olvasható kézírásos lappal elkészül, azokat azonnal küldje ki az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának, és a rájuk vonatkozó minden feljegyzést, vázlatot azonnal semmisítse meg. Így egy esetleges házkutatáskor könnyű lesz elhitetni, hogy a megtalált részek az „állami rendelés” töredékei. A vakszerencse is a kezünkre játszott. A kolozsvári magyar főkonzulátusra egy mikrobusznyi látogató érkezett, és engem kértek fel, hogy mutogassam meg nekik a várost. A csoport tagja volt Vekerdi József, az OSZK osztályvezetője. Miután személye felől teljes garanciát nyertem, felhívtam a figyelmét, hogy milyen jelentős kézirattal gyarapszik majd a kézirattáruk. Lakatost pedig felkértem, hogy a kéziratok kijuttatásának módjáról még a legtávolabbi említést se tegye, mert a Szekuritáté „műin-tézeteiben” csak azt tudják a delikvensből kigyötörni, amiről tudomása van. Idővel a Szekuritáté egyre lanyhuló érdeklődést mutatott a munka iránt, de azért mi nem szüntettük meg az együttműködést.

Az 1989. karácsonyi felkelést követő lázas hetek és hónapok alatt – bár többször is találkoztam Lakatossal – az emlékiratok eszembe sem jutottak. 1991 kora tavaszán Lakatos magához kéretett, és felindulva nyomta a kezembe Domokos Pál Péter Márton Áronról szóló kötetét, és mutogatta meg azokat a részeket, amelyeket a forrás megjelölése nélkül szó szerint vagy tartalmilag közöltek a kötetben az ő emlékiratából. Holott ő szigorúan meghagyta, amíg él, senki még csak bele sem tekinthet az írásába. Én nem foglalhattam állást, mert eladdig egy sort sem ismertem az emlékiratai-ból.

Rövid időn belül Lakatos megbízottjaként, azzal az utasítással, hogy a letétet követeljem vissza, Pestre utaztam. A kézirattár vezetője, az OSZK igazgatója és a régi ismeretség alapján felkeresett Vekerdi József is biztosítottak, hogy a kéziratokhoz senki nem férhetett hozzá. Ez alkalommal én sem láthattam azokat. Később beigazolódott feltételezésünk szerint a kéziratokat kicsempésző személyek másoltak ki részeket Lakatos kéziratából. Abban egyetértettünk, hogy az emlékiratok az OSZK-ban vannak a legbiztonságosabb helyen. Tárgyalás közben támadt ötletem alapján megállapodtunk abban, hogy az OSZK az emlékirat minden lapjáról másolatot készít, s azt átadják a szerzőnek. Én hazajövén igyekeztem megnyugtatni Lakatost. Ez sikerült is. Még abban is megállapodtunk, hogy halála esetén a másolatokat személyesen az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonába adom.

Az OSZK-ban lefolytatott tárgyalások után meglátogattam Domokos Pál Pétert. Kíméletesen előadtam a neve alatt megjelent könyvbe becsempészett sorok kérdését. A könnyekig megrendült öregúr az akkori körülmények közt jelentős kártérítést ajánlott fel és fizetett ki Lakatosnak. Engem pedig, míg élek, bántani fog, hogy a szent öreggel ilyen hozzá méltatlan körülmények között ismerkedhettem meg. Meggyőződésem, hogy a Márton Áronról szóló kötethez csak a nevét adta mint nemes ügyhöz.

Lakatos István haláláig, 1993. szeptember 3-ig az OSZK két dossziéban mintegy 350–380 lapnyi fénymásolatot küldött el a szerzőnek. Szabadságomról éppen idejében érkeztem haza, hogy a temetése utáni nagytakarításkor a szoba sarkában felhalmozott és kidobásra szánt papírhalomból a két dossziét s néhány más dokumentum értékű írást kimentsem. Sajnos az OSZK a szerző halálára hivatkozva megállította a további másolási munkálatokat, és a szerző második felesége, valamint leánya között áldatlan peres és peren kívüli örökösödési vita keletkezett. Ez nekem is nagyon sok időmet rabolta el. Viszont e vita következményeitől jelentős mértékben függött, hogy a kéziratok fénymásolatát megszerezzem a kérdés iránt ekkoriban lanyhán érdeklődő EME részére.

Végül is a lefolytatott örökösödési eljárás dokumentumaival, a szerző leányának közjegyzői felhatalmazásával felszerelve és Kiss András akkori EME főtitkár megértő közben járásával tíz nap kényelmes pesti szálláshoz jutottam. Végre módom nyílott a hatalmas memoárfolyam közvetlen megismerésére. Könyvtárnyitástól zárásig a szerző teljesítménye iránti egyre nagyobb csodálattal olvastam a kézzel írott száz meg száz oldalt. Eltekintve felbecsülhetetlen tartalmi értékétől, ha meggondoljuk, hogy ez a hatalmas munka úgy került tető alá, hogy a szerző, miután harminc– negyven oldalanként megírta, az elkészült oldalakat, de még a kapcsolatos feljegyzéseket sem látta többé, hanem közel nyolcvanéves ember létére az egészet emlékezetben kellett tartania, már pusztán ezzel a teljesítményével is Guinness-kötetbe illő tettet hajtott végre. Egy másolatnak mindenképpen Kolozsvárra, az EME-hez kell jutnia, most már nem csak azért, mert erre ígéretet tettem Lakatosnak!

Őszinte elismeréssel gondolok arra, hogy az OSZK akkori főigazgatója, Poprády Géza bizalommal viseltetett törekvésem iránt, és türelemmel letárgyalta az eléje kerülő ügyeket, amelyeket, véleményem szerint, valamivel pozitívabb hozzáállással alacsonyabb szinten is meg lehetett és meg is kellett volna oldani.

Az EME tulajdonába Benkő Samu elnökkel kötött jegyzőkönyvvel adtam át a teljes Lakatos István-hagyaték fénymásolatát.

Mielőtt átadtam volna az OSZK költségtérítés nélkül elkészített kópiáit az EME-nek, saját költségemre csináltattam egy fénymásolt példányt az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülése számára. Mivel Lakatos István küzdőtársa, majd a szó szoros értelmében összeláncolt fogolytársa volt Áron püspöknek, önköltségi áron felajánlottam egy másolatot a gyulafehérvári (akkor még csak) püspökségnek. Ez nem valósult meg. Nagyon rövid időn belül elkészül a kéziratok szövegszerkesztett példánya. Szándékomban áll erről egy lemezt donációképpen az érsekség levéltárába eljuttatni, hogy ily módon tisztelegjek közelmúltunk két erkölcsi hérosza előtt.

De ami minden személyes tisztelgésnél fontosabb, a teljes Lakatos-hagyaték egy eredeti és két fénymásolt, nehezebben olvasható kéziratos példánya az OSZK kézirattárában, az EME levéltárában és további intézkedésig a Szociáldemokrata Tömörülés birtokában a kutatás rendelkezésére áll. A szövegszerkesztett, tehát könnyen olvasható példány immáron szélesebb körben is hat, amennyiben 120–130 lapos kötegekben kézről kézre adva elsősorban a Szociáldemokrata Tömörülésen belül talál olvasókra.

A továbbiakat illetően a mű szakszerű használhatóságát nagymértékben elősegítené a több száz névre kiterjedő névmutató, valamint az alfejezetek folyamatos megszámozása, ami a visszakeresést lehetővé tenné. A szövegszerkesztés költségeit a Szociáldemokrata Tömörülés minden külső segítség nélkül, saját áldozatkészségéből állta. De könnyen meglehet, hogy ez a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező RMDSZ-platform az eddigi költségekkel teljesítőképességének határára érkezett.

Bármint is alakuljon a kézirat további sorsa, hogy akad-e kiadója, esetleg olyan lap vagy folyóirat, amely vállalkozna folytatásos közlésére, nem tudhatjuk. Ma a betű erejével is inkább jubilálni, keseregni, vádaskodni, riogatni, hellyel-közzel hazudozni dívik. A Lakatos-féle emlékfolyam csak az emberi jogok és a szabadság elrablóiról szólva vet haragos hullámot. Egyébként a megállíthatatlanság nyugalmával hömpölyög végig a 20. századi Délkelet-Európa történésein. Felemelő érzés a partjáról végigtekinteni – közelmúltunkra.