Január 2003
Európai integráció Magyarok - Románok

Tamás Dénes

...az én kertészem...

a Levél az olvasótól rovat részére

 

Egy szentimentális és bizalmaskodó kijelentéssel kezdeném: Kertész Imre a kedvenc íróim közé tartozik. Mondom: kedvenc, és ezzel nem a kutyámat vagy a macskámat jelölöm, hanem egy olyan szót használok, amit legutoljára középiskolában mertem a számra venni, anélkül hogy kockáztattam volna, hogy hanyatt vágódik az épp ott szemfüleskedõ irodalomtudor. Szentimentális szó a kedvenc, és bizalmaskodó, szentségtörõ jellegét annak köszönheti, hogy megtartja az író–mû–olvasó tengely mindhárom elemére való vonatkozását. Mindenesetre egy olyan, mindig is lesüllyedõben levõ olvasói kultúráról tudósít, ahol író emberek személytelen leveleken keresztül kommunikálnak olyan olvasókkal, akiknek nem csupán az esztétikai élvezetre van felhatalmazásuk, hanem az író alakjában megtestesülõ éthosz felfejtésére is, a betû szeretetén keresztül.

Egy ilyen underground’’viszony formálódott az elmúlt években köztem és Kertész Imre között, kezdve az elsõ szöveg ‘’a Kaddisról van szó ‘’idegenkedõ, de mégis revelatív olvasásától, folytatva a Sorstalanság és a  Kudarc párregényének egyszerre megnevettetõ és borzongató összefüggésein, a holokauszt’’esszék követelõzõ érvelésmódjáig. Egy kompromisszumokra képtelen írót ismertem meg ezekben a szövegekben, aki úgy tévelyeg az emlékezet útvesztõiben, mint egy nyílegyenes labirintusban, de annak reménye nélkül, hogy találkozni fog a Minotaurusszal és fény derül tévelygésének valótlanságára. Olyan írót, aki a különbözõ államberendezkedésekben létrejövõ otthontalanság’’tudatot minden egzisztenciális pátosz nélkül emelte életérzéssé, ezáltal szabva újra a kívülállóság értelmét. Aki mindezt ‘’hogy megint utat engedjek a személyeskedésnek ‘’nekem tudta mondani, a találkozás élményének illúziójával.

Kertész Imre Nobel’’díjat kapott.

Ha azt mondom, meglepõdtem, akkor csak arról az általános hangulatról tudósítok, amely a saját irodalmi’’nemzeti identitásválságával küszködõ magyar olvasót jellemezte a Svéd Akadémia sajtónyilatkozata után. Nem akarom függetleníteni magam ettõl a válságtól. Az világos számomra, hogy én is ennek a frusztrációk által megosztott kultúrának egyik pólusán helyezkedem el, amelyik nem rendelkezik az értékelésnek és az önbizalomnak azon standardjával, ami egy ilyen díj elviseléséhez, normális fogadtatásához szükségeltetik. Az én reakcióm is ebbe a rendszerbe illeszkedik, a haragnak  azonban egy személyesebb színezetével. Elvették tõlem ‘’kezdett elhatalmasodni rajtam a köldöknézõk pátosza. Hogyan fogja lemosni magáról ezt a megdicsõülést? ‘’kérdeztem az intimitástudat titkos gõgösségével felvértezve. És tudtam,  nincs szabadulásom. Amit ezután fogok mondani vagy gondolni, a haragnak ez a mohósága fogja irányítani, már nincs, ahogy visszanyerjem olvasói ártatlanságomat, talán  áltatom még magam, ha végigmondom, végig...

Kertész Imre Nobel’’díjat kapott.

Az elején még érteni véltem. Igen, ezek elismerték, amivel már régóta takarózunk, irodalmi nemzet vagyunk, a filozófusok még szorosabban kell hogy magukra húzzák Lukács György köpenyét. A fordíthatatlanság csak mítosz volt. A sok dudva és muhar, a magyar ugar poétáinak nyelve e díj által szélesre tárt kiskapun most már elözönölheti a Szajna’’parti Várost. Ady magyar simboleumai pedig Rimbaud magánhangzóival fognak összecsengeni. Örvendezhetünk ‘’mondogattam magamban, hisz Nyugat kinyújtotta a kezét irányunkba, Európa visszavár, a történelem zsákutcáiban bolyongó tékozló fiú pedig hazatérhet, és már nem is forgatja a fejében az apagyilkosság gondolatát.

Ezeket mondogattam magamnak, de közben éreztem, e népnemzeti önbátorításból csak kilóg a lóláb. Esetleg pont a nemzet. Megint jött, hogy közbekiáltsak: uraim, hisz nem érdemli meg a díjat. És nem csak Esterházy és Nádas miatt, mert ekkor még meg lehetne tenni a magyar író és a nemzeti eszme nélkül alkotó író között felállítható, mélységesen elhibázott és ideologikus különbséget. Inkább arra gondolok, hogy ez a díj csak olyan értékek nevében adható át, amelyek az életmû félreértésére alapulhatnak. És ekkor a különféle médiumokon keresztül beindul a hozzáigazító gépezet. Olyan mondatokat jelentenek ki a Sorstalanságról (ez is érdekes, mintha Kertész egykönyves író lenne), hogy nem moralizál, hanem csupán leír; a gyermeki szem ártatlanságáról beszélnek, ami csak nagyon távolról és a publicisztika mélységeiben jelöli meg a mû igazi jelentõségét. Újra bebizonyosodott, véltem: nem a mûvekért adják a díjakat, hanem a mûvek értékét a díjak emelik meg. Legalábbis ezt bizonyítja az a javaslat, miszerint a Sorstalanság címû regényt tegyék kötelezõ tananyaggá a középiskolában.

Közben Kertészt magát különféle emberszakértõ bizottságokban a világbéke létrejöttérõl faggatják a média nélkülözhetetlen kápói. A múlt árnyaival kibékültek  serege megpróbálja túllicitálni azokat, akik a szembenézés komolyságára és hitelességére biztatnak. Így böfögõdik fel a magyar tudatalatti összes szennyese. Mert Kertész magyar. Mert Kertész zsidó. Mert Kertész volt Auschwitzban. Mert Kertész most Berlinben van. Mert Kertész Imre kapta meg az irodalmi Nobel’’díjat.

Mert Kertész nem érdemelte meg a díjat ‘’révülten mondogattam magamnak, folytatván a litániát. Mert hogy én olvastam. Ugyanazt a történetet, élettörténetet, amely különbözõ göcsörtös mondatokon keresztül ismétlõdik. A történelmi neurózis kortörténeteit. Auschwitz’’apológiákat. Az emberi sérülékenység dokumentumait.

Szinte beláthatatlan, mi teszi aktuálissá Kertészt ma. Mi az a kényszer, ami folyamatosan elénk állítja, allegorizálja a haláltáborok történéseit? És mégis, üdvös szemlélõdésünkben, ha végigtekintünk a yuppik, brókerek, a cyber’’pankok szelíd gyülekezetén, vagy miért ne, a Hit Gyülekezetének nyakkendõs üresfejûin, még mindig el tudjuk képzelni azt a barbár lelkesültséget, amint ezek az elkényelmesedett, a reklámszakmától komformizált alakok egyszerre mozdulnak a munkaszolgálatra hívó dobszóra, egyszerre ütik össze kezüket a kiirthatatlan sárkányfogvetésbõl kisarjadt diktátorok és uzurpátorok rikácsolására.

Életmûvét a Kudarc címû regény befejezõ részének átírásával jeleníteném meg. Noha az emlékezet feladata (a munkaszolgálat) örök, a munka tárgyai (emlékeink) nem azok. Görgetjük, görgetjük magunk elõtt õket, míg egyszer csak elfogynak. Azután az író elmehet meghalni. Egy kicsit...

És az olvasó mit csinál?

Mi várhat rá egy olyan világban, amelyet démonaitól mindig megszabadít a reménykedés amnéziája? Megpróbál tovább olvasni. Levelet írni. Kesernyés ízzel a szájában ismételgetni: vár ám a munka a kertben. Igen, Kertész.

Ha a díjat így elveszítettem, talán még mindig maradt egy jó író, akit olvashatok.