Január 2003
Európai integráció Magyarok - Románok

Pitti Zoltán

Nemzetközi folyamatok sodrásában - áldás vagy átok?

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

József Attila

 

A kilencvenes évtized változásai gyökeresen átalakították a magyar gazdaság szerkezetét, módosították a rendszerváltás elõtt kialakult jellemzõit.1 Átrendezõdtek a piaci kapcsolatok (keleti irányultság helyett nyugati dominancia), változott a termelési szerkezet (alapanyagigényes termelés helyett élõmunkaigényes tevékenység), felgyorsult a technikai fejlõdés üteme, módosultak a gazdálkodási formák (vállalat helyett társaság), többszörösére növekedett az önálló vállalkozások száma, de talán legmarkánsabb jellemzõ a tulajdonosi struktúra megújulása (állami helyett magán és a hazai tulajdon mellett a külföldi érdekeltségek megjelenése és térhódítása).

A nagy megrázkódtatáson túl vagyunk, a gazdaság új növekedési pályára állt, ám most újabb kihívások elõtt állunk. A harmadik évezred nagy kérdése, hogy miként alakul majd a fejlõdés az emberi létet meghatározó három szinten: az országok, a régiók és a világ szintjén, s milyen lesz a viszony a nemzetgazdaságok fejlõdése, a regionalizálódás és a világgazdaság globalizálódása között. E kérdések ‘’egy évtizeddel a rendszerváltás után és közvetlenül az EU’’csatlakozás elõtt ‘’napjainkban kiemelt jelentõségûek, s stratégiai érdekeinket mérlegelõ válaszokat igényelnek. Ilyen sorsdöntõ periódusban megkerülhetetlen a rendszerváltás következményeinek higgadt értékelése, a gazdaság adottságainak és korlátainak reális számbavétele, majd a lehetséges fejlõdési alternatívák elõnyeinek és hátrányainak mérlegelése.

Kérdések ‘’hiteles válaszok nélkül

A rendszerváltás vitathatatlan történelmi fordulat életünkben, amit ‘’világnézettõl függõen ‘’lehet egyedül üdvözítõ megoldásnak tekinteni, lehet belenyugvóan tudomásul venni, s lehet torzulásaival szemben hadakozni. A fordulat óta eltelt idõszak értékeléséhez s a külföldi jelenlét minõsítéséhez vissza kell lépnünk a startvonalra, s meg kell fogalmaznunk néhány választ igénylõ kérdést:

‘’A rendszerváltás a nemzeti út választását célozta’’e meg, vagy a történelmi súlyú irányváltástól reméltük visszatérésünket az európai nemzetek közösségébe?

‘’A magánosítással a hazai tulajdonosi csoportokat kívántuk’’e helyzetbe hozni, vagy a fordulatban eleve ‘‘borítékolva volt’’ a külföldi érdekcsoportok megjelenése?

‘’A piaci út választásakor mérlegeltük’’e a versenyszabályok nemkívánatos társadalmi hatásait, s tisztában voltunk’’e azzal, hogy a különbözõ csoportok nem azonos feltételekkel (értsd: szakmai gyakorlat, konvertálható tudás, tõkeerõ, politikai kapcsolatok) lépnek a küzdõtérre?

Kérdések és kérdések, melyekre mindmáig hiányoznak a körültekintõ és hiteles válaszok. Nem is könnyû, hiszen a rendszerváltásnak nem volt kiérlelt gazdasági programja, így nincs mihez viszonyítani a változásokat. Utólag csak rögzíthetjük a folyamatokat, s a ‘‘történelmi’’ események ismeretében próbálkozhatunk újabb prognózisok készítésével. Az egyértelmûnek látszik, hogy a ‘‘belsõ’’ átalakuláson túl vagyunk, s a jövõ a ‘‘külkapcsolatok’’ erõsödésérõl fog szólni, teret adva az országhatárokat átlépõ politikai szervezõdéseknek, a különbözõ gazdasági együttmûködési formáknak s elõbb vagy utóbb a társadalmi kapcsolatok elmélyülésének. Érzékelnünk kell, hogy az elõttünk álló évtized irányultsága ‘’a haladás üteme ‘’attól fog függni, hogy milyen lesz a viszonyunk az új szervezõdési formákhoz, illetve a külsõ kapcsolatok bõvítése mellett miként tudjuk erõsíteni a belsõ szolidaritást.

Nemzetközi tapasztalatok és a magyar sajátosságok

Az országhatáron kívülrõl érkezõ befektetõk megjelenése, gazdasági térhódítása, majd a hagyományos nemzeti gazdaság radikális átalakítása korántsem magyar kérdés. Errõl szólnak a mögöttünk hagyott évszázad történései, s errõl mutatnak példát a föld különbözõ térségeiben zajló változások. Különösen igaz ez a hetvenes évtized második felétõl beinduló folyamatokra, amikor is az olajválságot követõen a világgazdaság bõvülõ körben s javuló eredményû profitot termelt. S a többletek ‘’a tõke lényegébõl következõen ‘’még magasabb jövedelmezõséget és még gyorsabb megtérülést kerestek. Lényegében ehhez kínáltak kedvezõ terepet a feltörekvõ országok.

A külföldi tõke befektetéseihez szakmai szempontból kiváló terepet kínált az információs technológia robbanásszerû fejlõdése, elvi szempontból fontos volt a ‘‘szabadságelvek’’ világméretû terjedése,2 majd újabb mozgásteret nyitott a jogi korlátok lebontása, de még inkább a kétpólusú világ közötti erõviszonyok változása. A tõke példátlan növekedését és a változások dinamizmusát mutatja, hogy a nyolcvanas évtized elejéhez viszonyítottan a világban jegyzett intézményi befektetési alapok értéke szûk másfél évtized alatt megtízszerezõdött, az utóbbi öt évben pedig ez az érték is megduplázódott.3 További jellemzõ, hogy a nemzetközi pénzpiacok forgalma gyorsabban nõtt, mint a világkereskedelem áru’’ és szolgáltatásforgalma, s a pénzpiacokon ma már egy nap alatt nagyobb volumenû üzleteket kötnek, mint amennyi tõke az elmúlt tíz évben a dinamikusan változó kelet’’közép’’európai országokba áramlott.

Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy a mennyiségi változások egy bizonyos ponton túl minõségi átalakulást eredményeznek. Az ilyen ‘‘ugrások’’ jól tetten érhetõk a nemzetközi tõkeáramlások következményeiben. A befektetõk által ‘‘kedvezményezett’’ térségekben dinamikussá vált a fejlõdés, s amely térségek kevésbé voltak vonzóak, ott mind látványosabb a leszakadás. A tõkeáramlás nemcsak pótlólagos beruházásokat jelentett, hanem a technikai és/vagy technológiai felzárkózás idõigényét is lecsökkentette. A statisztikák gyakorta csak a pénzáramlások mennyiségével és strukturális összetételének változásával foglalkoznak, ám hiba lenne elhallgatni a befektetések társadalmi körülményekre gyakorolt hatását. Ez megfigyelhetõ a különbözõ rétegek (csoportok) helyzetének differenciálódásában, az érdekfeltárás és érdekérvényesítés módosult formáiban, valamint ‘’hol elõbb, hol késõbb ‘’a politikai intézményrendszer átalakulásában is.

A tõkeáramlás jelenségei más szempontból is figyelmet érdemlõek. A kibocsátó országok nézõpontjából a külföldi befektetések pótlólagos piacot jelenthetnek, az anyaországban realizálhatónál magasabb profitot biztosíthatnak, eszközként szolgálhatnak a kizárólagosan külkereskedelmi forgalomban realizálható elõnyök kihasználására (lásd: árfolyamkülönbség, jogi elõírások szigorában rejlõ különbségek, költségek és ráfordítások eltérései), s mindemellett további elõny, hogy az anyaország a honi infrastruktúra megterhelése nélkül juthat többletbevételekhez.

A fogadó országok szempontjából a nemzetközi tõkeáramlás legfõbb pozitívuma, hogy enyhíteni képes a gazdasági fejlõdést leginkább fékezõ forráshiányt. A külsõ befektetések többnyire új vállalkozásokat jelentenek, a munkaalkalmak bõvülésével járnak, s az adók révén a fogadó ország költségvetése is pótlólagos bevételekhez jut. Mindehhez járul a legújabb kor hozadéka: a modern technika és technológia gyors elterjedése, illetve a teljesítményorientált vezetési’’irányítási módszerek meghonosítása.4

A nemzetközi tõkeáramlás erõsödésével s az ellenõrzés nélküli mûködés következtében természetesen új kockázatok keletkeznek. A legjelentõsebb bizonytalansági tényezõ, hogy nõ a szakadék a beruházási célú tõkeáramlás és a csak értékpapírpiacokon mérhetõ pénzmozgások között. (Leegyszerûsítéssel ez azt jelenti, hogy a pénzáramlások növekvõ hányada nincs alátámasztva valóságos áru’’ és szolgáltatási teljesítménnyel, vagyis a növekvõ arányú spekuláció egyedi vagy sorozatos bukásokhoz vezethet.) Potenciális veszély lehet a befektetett tõke hirtelen kivonása, de az is növelheti egy’’egy ország fizetési mérlegének gondjait, ha a tõke által megtermelt profit nagy részét kivonják az országból. S akkor még nem szóltunk a bérmunkajelleg erõsödésének veszélyeirõl vagy éppen a környezeti károk ‘‘átterhelésének’’ kockázatairól.

Egy kis magyar történelem

Magyarországon az elsõ külföldi befektetõk a nyolcvanas évtized második felében jelentek meg, ám a befektetések értéke ‘’a privatizációs program elõrehaladtával ‘’csak a kilencvenes évtized elsõ harmadában ért el érdemleges szintet. A külföldi tõke legújabb kori honfoglalása és mûködésének kezdeti tapasztalatai megfelelnek a nemzetközi életbõl szerzett ismereteknek, de kétségtelenül vannak ‘‘nemzeti’’ jellemvonásai is.

Majd egy évtizedig büszkék voltunk a külföldi befektetõk dollárban mérhetõ érdeklõdésére s arra, hogy hozzánk érkezett a legtöbb külföldi tõke. (Ebbõl ma is igaz, hogy az egy fõre jutó 2200 US $ értékkel élen állunk.) A külföldi érdekeltségû vállalkozások száma ma meghaladja a 25 ezret, s a foglalkoztatottak száma majd 600 ezer. Az összes árbevételen belüli részarányuk 50 százalékos, s az exportteljesítmény majd négyötödét adják. A teljesítményekkel arányos (60 százalékot meghaladó) a nyereségbõl való részesedés, s a vállalkozói vagyonból is majd hasonló arányt birtokolnak.5 Vitathatatlan és mással nehezen helyettesíthetõ teljesítmények.

A számszerû adatoknál is lényegesebbek a minõségi változások: korszerû ipari bázisok születtek, irányváltás történt a piaci kapcsolatokban, megújult a termékszerkezet, az amortizáció nem egyszerû visszapótlása az elhasználódott vagyonnak, hanem a technológiai megújulás eszköze, s összhatásként az országrangsorokban is elõbbre léptünk.6

A külföldi befektetõk gazdasági súlyának növekedése és javuló eredményei nem ellentmondás nélküliek. Az utca embere a külsõségekbõl ítél, s az üzletek szokatlan feliratait, a mozik kétes értékû filmjeit, a zene idegen ritmusát, a multinacionális társaságokról szóló hírek túlsúlyát sérelmezi. A piaci versenytársak semleges szabályozást és felzárkóztató támogatáspolitikát sürgetnek, s lassúnak ítélik a termelési és értékesítési kapcsolatok bõvülésének ütemét. Tudományos kutatók a gazdaság és a társadalom differenciálódására, a szélsõértékek távolodására figyelmeztetnek.7 S a politikusok ‘’pártállástól és pillanatnyi érdektõl függõen ‘’a felzárkózás történelmi követelményére hivatkoznak, illetve a nemzeti függõség kialakulásának veszélyét hangoztatják. Ahogy ez lenni szokott, az észrevételek többsége féligazságokat tartalmaz.

A pozitívumok és a negatívumok szembeállításával, illetve a minõségi hatásokra gondolva ideje feltenni magunknak a kérdést, hogy meddig folytatódhat a külföldi befektetések dinamikája, miként kell a politikai és a gazdasági környezetet, valamint közgazdasági szabályozást változtatni ahhoz, hogy a külföldi erõforrások jótékony hatásait élvezhessük a külföldi jelenlét erõsödésének negatív hatásai nélkül. A kérdés komolyságát támasztja alá, hogy a közgazdászok többsége az elõttünk álló évek fizetési mérlegének egyensúlyát a külföldi tõkebefektetések szinten tartásával látja teljesíthetõnek, miközben a szociológusok többsége a társadalmi egyensúly megbomlásának veszélyeire figyelmeztet.

A külföldi jelenlét optimális arányára nincs egyértelmû válasz. Amennyiben azt látjuk, hogy a külföldi érdekeltségû vállalkozások mind több gazdasági mutató tekintetében haladják meg a kritikus 50 százalékos részarányt, akkor az aggodalom érzése jelenik meg bennünk. Amennyiben viszont azt nézzük, hogy a magyarországi 2200 US $/fõ befektetési érték a nemzetközi összehasonlításokban nem túlzó (az országok majd fele magasabb értékeket mutat), akkor nyugodtabbak lehetünk. Erre minden okunk meglehet, hiszen a pótlólagos erõforrások nélkül gazdaságunk még ma is ugyanazon gondokkal küszködne, mint a velünk azonos utat járó országok többsége. Azt is megfogalmazhatjuk, hogy nem önmagában a külföldi befektetõk súlyának dinamikus növekedése a gond, hanem az, hogy a gazdaság átlagteljesítményei mögött differenciálódó szélsõértékek vannak, s a differenciálódásnak igen erõsek a tulajdonosfüggõ jellemzõi.8

Fel kell figyelnünk arra, hogy a külföldi jelenlét érzékeltetésére használt gazdasági mutatók fordított értékei (teljesítmények, eredmények, vagyoni jellemzõk) a kizárólagos hazai tulajdonú vállalkozások csökkenõ gazdasági súlyáról tanúskodnak. (Az exporton belüli 80 százalékot meghaladó külföldi részarány más értelmezésben azt jelenti, hogy a hazai vállalkozások exportteljesítménye még az egyötödös arányt sem éri el!) A kizárólagos hazai tulajdonú vállalkozások lehetõségek alatti fejlõdésében közrejátszik az elaprózott szervezeti struktúra (a vállalkozások 90 százaléka mikro), a technológia elavultsága, a termékszerkezet korszerûtlensége, majd mindezek következtében az átlag alatti jövedelmezõség.

Az eltérõ ütemû fejlõdés távlatos hatású, de a következményeivel már ma is szembesülhetünk. Piaci feltételek között s adott közgazdasági szabályok mellett az eredmények felosztásáról (megtakarítás, fogyasztás) annak elõállítói, vagyis csak a nyereséges vállalkozások tulajdonosai jogosultak dönteni. Amennyiben a kizárólagos hazai tulajdonú vállalkozások többsége abba a körbe tartozik, amelyikben nincs érdemleges eredmény, akkor az eredmények felosztásában sem lehet markánsabb szerepük. S ha ezt végiggondoljuk, akkor az az ellentmondás is érthetõvé válik, hogy miközben a makrogazdaság összesített mutatói nemzetközi összehasonlításban is figyelmet érdemlõek, az eredmények jótékony hatása a társadalom számára csak korlátozottan érzékelhetõ. Ennek jövõt érintõ üzenete, hogy ameddig a hazai tulajdonú vállalkozások teljesítményeiben nem lesz pozitív változás, addig a gazdasági teljesítmények korlátozott körben érzékelhetõ javulása és a társadalom egészének türelmetlen várakozása közötti feszültség továbbra sem lesz enyhíthetõ.

A taktika fogságában

A kilencvenes évtized mély és széles kört érintõ változásai következtében Magyarország nincs könnyû helyzetben. Alighogy túl vagyunk a rendszerváltás megpróbáltatásain, máris újabb kihívás elõtt állunk. Nem is egy, mindjárt három. Országunk egyidejûleg szembesül a globalizációs folyamat erõsödésével, az EU’’csatlakozás mind konkrétabb követelményeivel, valamint a rendszerváltást követõen felerõsödött nemzeti önmegvalósítás igényeivel. E három közül egy is történelmi jelentõségû feladat lenne, ám így együtt szinte követhetetlen változásokat és már’’már teljesíthetetlen követelményeket sugallnak.

A globalizáció nem tárgya írásunknak, de komoly elemzést igényelne, hogy mennyiben tehertétel és mennyiben lehetõség a magyar társadalom és a nemzetgazdaság számára. Az EU’’csatlakozás két fél egybecsengõ szándékát feltételezi, bár nem könnyíti helyzetünket, hogy egyfelõl az EU’’elvárások sem egyértelmûek, másfelõl a magyar–magyar álláspontot sem könnyû ‘‘közös nevezõre’’ hozni. Ma még mindig kevesen vannak azok, akik felismerik és elfogadják, hogy a ‘‘felzárkózási program’’ feladatainak többsége olyan, amit nem az Unió elõírásai miatt, hanem önmagunk boldogulása érdekében kell teljesíteni.

A társadalom érzi a kor kihívásait, ámde képtelen feldolgozni az újabb és újabb fordulatokat, a gyakorta változó álláspontokat. A zavar visszavezethetõ a hiányos tájékoztatásra, az ellentmondó ‘’gyakran rövid távú érdekek szerint fogalmazott ‘’politikai lózungokra, a következetlen gazdaságpolitikára, de leginkább egy kiérlelt (közmegegyezésen alapuló) jövõkép hiányára. Az átmenet idõszakában kiemelkedõ felelõssége volt és van a társadalom nevében eljáró, de többségében nélkülük cselekvõ politikai pártoknak. Nézeteiken, értékrendjükön eddig sem volt könnyû eligazodni: a nemzeti elkötelezettségûek kitárták a kaput a külföldi tõke elõtt, a baloldaliak antiszociális intézkedéseket hoztak, a modern eszméken nevelkedõ fiatalok a múlt felé fordultak, s a szélsõjobb képviselõi mind gyakrabban baloldali eszmék hirdetõiként szólalnak meg. Kérdezhetnénk: hova tûntek a társadalom egészében gondolkodó filozófusok, hol vannak a követhetõ értékeket hirdetõk?

Összefoglaló helyett

Az országhatárt átlépõ nemzetközi szervezõdéseket s a globalizációs folyamatokat megjelenítõ külföldi befektetõket nem önmagukért kell szeretnünk, hanem azért a mozgástérért, amit vonzáskörzetüknek kínálnak. Nélkülük folytatódna az erõforrás’’hiányos hazai vállalkozások leépülése, a munkanélküliségi ráta magas lenne, az elmaradt adók következtében kisebbek lennének az államháztartás bevételei, s az alacsonyabb exportteljesítmények következtében az importálható termékek köre is szûkebb lenne.

Az anyagi javak termelésének országhatárokat átlépõ rendszere, amely most terjed el az egész földön, jó esélyt ad a felzárkózásnak. Fel kell ismernünk, hogy a globalizációs folyamat valójában lokális változások egymásra épülõ sorozata. Az új körülmények között a nemzetközi integrációs kötelezettségek vállalása és a külföldi befektetõkkel való szoros együttmûködés nem áldozatvállalás, hanem nemzeti érdek. Az így elérhetõ gyorsabb fejlõdéssel gazdaságunk teljesítõképessége tovább javulhat, és az országépítõ munka társadalmi támogatottsága is erõsödhet. Biztos külgazdasági kapcsolatokkal és a belsõ megbékéléssel a szomszédságért is többet tehetünk, mint a sorrend felcserélésével.

A gazdaságpolitika formálóinak feladata a közgazdasági környezet olyan jellegû átalakítása, ami nem teljesítmény’’visszatartó, hanem elismeri, sõt ösztönzi a teljesítményekkel arányos javadalmazási rendszer kifejlesztését és mûködtetését. Természetesen szükség lesz a társadalom megértõ támogatására is, hiszen egy kiterjesztett körben következetesen alkalmazott teljesítménykövetõ bérezési rendszer a mainál is érzékletesebbé fogja tenni a társadalom tagolódását ‘’ebbõl következõen igényelni fogja a társadalmi szolidaritás erõsödését. A nemzetközi példák azt mutatják, ha az átalakulási folyamat úgy megy végbe, hogy abból egyetlen társadalmi réteg sem marad ki, akkor elfogadják; ám ha abból egyes rétegek, foglalkozási csoportok vagy területi egységek lemaradnak, akkor a változásokat sem fogadják el. Az átalakulási folyamat menedzselésében ‘’a politikai pártokon túlmenõen ‘’nagy feladat hárul a hazai érdekeltségû vállalkozásokra, a munkahelyi érdekvédelmi szervezetekre, valamint a lakossági törekvéseket megjelenítõ civil szervezetekre, ám ehhez rendszeresebb és tartalmasabb párbeszédre lenne szükség. Rá kellene döbbenni, hogy az igazi tét nem a politikai megnyilatkozások napi értékelése, hanem a társadalmi áldozatvállalást követelõ rendszerváltás történelmi megítélése.

 

Budapest, 2002. december

JEGYZETEK

1. Fejlett mezõgazdasági termelés és minõségi termékek elõállítására képes élelmiszeripar, jelentõs könnyûipari kapacitások (textilipar, bõripar, bútoripar), tömegszerû gyártásra szakosodott építõipar, gyógyszeripar, valamint olcsó személyi szolgáltatások.

2. Mindenekelõtt az áruk és szolgáltatások, a tõke és a munkaerõ szabad áramlása, amihez abban az idõben politikai megfontolásból kapcsolódott az eszmék szabad áramlása is.

3. A 2001. évtõl kezdõdõen a nemzetközi tõkeáramlás jelentõs mérséklõdést mutat, s ennek hatásai ‘’kisebb idõbeli csúszással ‘’a kelet’’közép’’európai országokat is elérték.

4. Részletesebben lásd Antalóczy Katalin–Sass Magdolna: Mûködõtõke’’áramlások, befektetõi motivációk és befektetés’’ösztönzés a világgazdaságban és Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 2000. 5. sz.

5. Pitti Zoltán: Tõkefelhalmozási folyamat és tulajdoni átalakulása. Bankszemle, 2001. 1–2. sz.

6. A World Economic Forum által készített ‘‘The Global Competitiveness Report’’ 2002. évi rangsorolásában Magyarország az 1997. évi 48. helyrõl a 29. helyre jött fel.

7. Pitti Zoltán: Távolodó közeledés, avagy nyertesek és vesztesek. Kritika, 2000. decemberi szám.

8. Pitti Zoltán: Tõkefelhalmozási folyamat és tulajdoni átalakulás. Bankszemle, 2001. 1–2. sz.