Hermann Róbert

"Bizodalmam Görgei volt ezredes-, most pedig tábornokra esett, egy oly férfiúra, ki iránt akár a Honvédelmi Bizottmány, kinek kezében van a kormány, akár a tisztelt Ház nem osztoznék azon bizodalomban, mellyel iránta vagyok lelkesülve, azért becsületemmel állok jót a képviselõháznak, hogy ma tessék mondani neki, az úr nem lesz fõvezér, hanem közlegény, híven fogja így is a hazát szolgálni [...] Azt jövendölém a tábornok úrnak, ha egy kis szerencséje járul hozzá, neki az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelelt ki, és azon meggyõzõdéssel jövendölém, miképpen tudom, hogy akármik legyenek is a körülmények, õ a szabadság hû szolgája marad mindig."

"Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által... Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. - Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsõséget, hazájának szabadságot szerezzen. És õ a hazának gyáván hóhérjává lõn."

A két idézet - bármilyen furcsa is - ugyanattól a személytõl származik. Az elsõként idézett szavakat Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke mondta a képviselõházban 1848. november 9-én, amikor a schwechati vereségrõl s annak következményeirõl számolt be. A második idézet Kossuth Lajos (lemondott) kormányzóelnök 1849. szeptember 12-én az angliai és franciaországi magyar diplomáciai ügynökökhöz intézett körlevelébõl, a nevezetes vidini levélbõl származik.

Tíz hónap, nem egészen egy év van a két idézet között; ám az értékelés homlokegyenest más. Mi volt ennek az oka? Mikor volt igaza Kossuthnak: akkor, amikor fényes pályát jósolt Görgeinek, vagy akkor, amikor a haza bukásának egyedüli okozójaként átkozta el?

A Kossuth-Görgei ellentéttel közel másfél évszázada küszködnek történészek, politikusok, publicisták és szépírók. Ki a Kossuth-Széchenyi ellentét folytatását és a Kossuth-Deák ellentét elõzményét, ki a forrófejû, önmagát is leszónokló prókátor és a hidegen mérlegelõ hadvezér ellentétét; ki a forradalom mellett kitartó s azt következetesen végigvinni akaró liberális nemes és a mind a forradalomtól, mind a liberalizmustól elforduló, nép- és nemzetáruló megalkuvó (birtoktalan) birtokos közötti küzdelmet látta benne. Ellentétük okaként hoztak fel karakterbeli különbségeket és politikai nézeteltéréseket; tekintették azt a katonák és politikusok közötti ellentét szokásos példájának.

Kossuth és Görgei elsõ és utolsó személyes találkozója között kevesebb mint egy év telt el. Személyes sorsukban volt némi közös. Mindketten õsi, elszegényedett felvidéki nemesi családból származtak, mindketten evangélikus vallásúak voltak, s családjuk anyagi állapota miatt mindketten korán megtapasztalták a nélkülözést. Egyikük karrierje sem volt tipikus nemesi karrier. Kossuth rövid megyei pályafutás után független értelmiségiként kereste kenyerét, Görgei pedig katonaként az elszegényedett nemes családok fiainak egyik "kényszerpályáját" volt kénytelen választani. 1848 elõtt Kossuth nem tudott Görgeirõl, Görgei viszont annál inkább tudott Kossuthról.

Az 1818-ban született, 1832-tõl a cs. kir. hadseregben szolgáló fiatal tiszt 1843-ban elhatározta, hogy megrendeli a Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlapot. A megrendeléshez azonban engedélyt kellett kérnie a bécsi Justiz-Hofstellétõl. Efeletti felháborodásában írta öccsének, Görgey Istvánnak: "El van-e tiltva Magyarországon a Pesti Hirlap? tilos-e a magyaroknak? Nem a! De hát akkor az a magyar ember, kinek szerencsétlensége, hogy viszonyai õt Ausztriában, Csehországban sat. élni kényszerítik, miért ne örülhessen a betûknek, melyek nemzetének szép elõrehaladását, nemes tökéletesedését, magasztos törekvéseit hirdetik? csak azért, mivel ezeket a Pesti Hirlap hozza? mégpedig azért, mert valamennyi hírlap közül e Pesti Hirlapban találni a legtöbb igazat és tartalmasat. Óh, királyok, ti testvértagadók, kényurai a népnek. És miniszterek, ti királyok zsarnokai, mikor nõl meg a fületek elég nagyra, befogadni az udvaroncok hízelgésein fölül még egy szemernyi igazságot is csenevész agyatok és szívetek számára..."

Meglehetõsen radikális szavak ezek. Az ifjú fõhadnagy 1843 júniusától végre rendszeresen megkapta a lapot, s hûséges olvasója is maradt. Megnyilatkozásaiból úgy tûnik, azonosult a magyar reformellenzék követeléseivel és politikájával s benne a radikálisabb, Kossuth képviselte irányzattal.

A személyes találkozóra azonban még sokat kellett várni. Görgei 1846-ban kilépett a cs. kir. hadseregbõl, s Prágába ment, hogy az ottani egyetemen kémiai tanulmányokat folytasson. 1848 márciusában Bécsben tartózkodott, amikor kitört a forradalom, azonban rövidesen Prágába utazott, ahol az ottani forradalmi mozgalomból, a német és a cseh párt közötti vetélkedésbõl kapott ízelítõt. Április elsõ napjaiban Pozsonyban volt öccsével, Istvánnal, aki 1847 õszén részt vett Kossuth követté választásában. Együtt hallgatták a pozsonyi országgyûlés utolsó ülésein elhangzottak, s Görgei valószínûleg ekkor látta elõször Kossuthot.

Áprilisban megkezdte munkáját az elsõ független felelõs kormány, s egyik legfontosabb feladatának az önálló fegyveres erõ létrehozását tekintette. Kossuth Lajos pénzügyminiszter 1848 nyarán már tudott arról a harmincéves honvédszázadosról, Görgei Artúrról, aki egy lõkupak- és gyutacsgyár tervét dolgozta ki. E terv megvalósítására Kossuth pénzügyi fedezetet is ígért. Tudott arról is, hogy Görgeit augusztus 27-én a Tiszán inneni önkéntes mozgó nemzetõrség táborának parancsnokává nevezték ki, s állítólag még az elsõ személyes találkozó elõtt úgy nyilatkozott róla, "hogy õ más organizátori talentummal bíró katonát nem ismer, mint Görgeit".

Görgei az ezt követõ napokban többször is járt a fõvárosban. Szeptember 13-án, egy újabb pesti út során saját kezû levélben számolt be Kossuthnak ténykedésérõl, majd közölte, hogy seregével együtt berendelték Szolnokról. "Én nem jövök, hanem Szolnokon maradok - folytatta - , hogy félbe ne szakadjon az, amihöz fogtam. Csak akkor jönnék el onnan - de akkor haladéktalanul - ha Méltóságod ide vagy akárhová rendel." Az aláírás is árulkodó: "életre-halálra kész embere - Görgei õrnagy". Két nappal a Batthyány-kormány lemondása és a horvát betörés s egy nappal Batthyány újabb miniszterelnöki megbízatása után e hûségnyilatkozat azt jelezte, hogy Görgei a megkezdõdõ háborúban hosszú távon Kossuthot tekinti e küzdelem vezérének.

Görgei szeptember 24-én Batthyány rendeletére a fõvárosba érkezett. Batthyány ezen a napon a Csepel-sziget parancsnokává nevezte ki. Kossuthtal már nem találkozhatott, mert a volt pénzügyminiszter éppen ezen a napon indult el alföldi toborzóútjára. De elképzelhetõ, hogy útközben elhaladt egymás mellett a Görgei seregét és a Kossu-thot és kíséretét vivõ két szerelvény, vagy hogy a pesti indóháznál történõ kirakodás alkalmával látta a vonatra szálló országos biztost.

Kossuth és Görgei útja tehát rövid idõre elvált egymástól. Kossuth az Alföldön toborzott, Görgei pedig a Csepel-sziget parancsnokaként igyekezett megakadályozni a horvátok esetleges dunai átkelését, illetve Jelaèiæ fõserege és a Szlavóniából betört Roth-hadosztály kapcsolatfelvételét. Görgei a Roth elleni hadmûveletek során kapta meg ezredesi kinevezését, s tevékeny részese volt az ozorai diadalnak.

Kossuth október 9-én, már mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke magához rendelte Görgeit, "hogy azon eszmének kivitele iránt, mely bennünket jelenleg foglalkoztat, önnel személyesen értekezhessünk". A levél végére Kossuth saját kezûleg a következõket írta: "Siessen Ön maga a lehetõ leggyorsabban velünk értekezni." Közben ugyanis fontos események történtek. A pákozdi csata után a magyar hadsereg üldözte Jelaèiæ csapatait. Bécsben újabb felkelés tört ki, s a nép kiûzte a városból a cs. kir. helyõrséget. Jelaèiæ serege Bécs alatt egyesült ezekkel az erõkkel, a Móga János altábornagy vezette magyar hadsereg pedig megállt a Lajtánál, az osztrák-magyar határfolyónál.

Október 11-i találkozójuk során Kossuth elmondta Görgeinek, hogy attól tart, Móga János fõvezér és környezete nem megbízható. Ezért azzal bízta meg Görgeit, hogy haladéktalanul utazzon a fel-dunai hadtest fõhadiszállására, ott puhatolja ki a fõvezérség szellemét, "s a netaláni áruló szándék legkisebb jelét is" azonnal leplezze le. Görgei elfogadta a megbízatást. Kossuth emellett kiállította Görgei tábornoki kinevezését, hogy eleve föl legyen hatalmazva szükség esetén a hadsereg feletti vezényletet átvenni. Az okmányt azonban nem adták át Görgeinek, hanem elküldték az október 8-án a táborba küldött Pázmándy Dénesnek, a képviselõház elnökének.

Görgei tehát elindult a fel-dunai hadtest fõhadiszállására. A táborba érkezve azt tapasztalta, hogy szó sincs tervszerû árulásról; de hadseregrõl sem nagyon lehet beszélni. A csapatok jó, ha fele volt valódi katonának tekinthetõ. A többiek önkéntesek, nemzetõrök voltak minden kiképzettség nélkül. Móga pedig azonnal az elõvéd parancsnokává nevezte Görgeit, akinek így nemigen volt módja arra, hogy a határátlépés körüli katonai és politikai vitákban hallassa a hangját.

Az elkövetkezõ hetekben a magyar hadsereg kétszer is átlépte a határt, de mindkétszer eredménytelenül tért vissza a Lajta innensõ partjára. Közben Bécs alá érkezett az Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy vezette csehországi cs. kir. hadsereg. Ezzel az erõviszonyok végérvényesen a másik fél javára alakultak. Október 23-án megjött Kossuth is, s személyesen indítványozta a határ újabb átlépését. Az elsõ, miklósfalvi haditanácson maga Görgei is a határátlépés ellen szavazott, mondván, hogy az erõviszonyok jelenlegi állásában a magyar hadseregnek nincs reménye a sikerre. Móga és vezérkari fõnöke, Kollmann József ezredes írásban fejtették ki ellenérveiket. Rövidesen azonban egy olyan hír érkezett, amely döntõ hatással volt a tisztikar hangulatára. A hadikövetként Windisch-Grätz tábornagyhoz küldött s tõle eredménytelenül visszatérõben lévõ Ivánka Imre ezredest ugyanis Jellaèiæ határõrei elfogták. Windisch-Grätz válasza - amelyet egy nemzetõrszázados hozott - sem ígért semmi jót. "Lázadókkal nem tárgyalok" - mondta a herceg.

Az október 27-én tartott haditanácson Kossuth azzal indokolta a támadást, hogy "ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy - attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni". Másrészt ha most nem használják a sereget, az ideiglenesen mozgósított egységek nagy része anélkül fog hazatérni, hogy bármi hasznot hajtott volna. A morális érvet Ivánka elfogatása szolgáltatta. Ezt követõen hozzátette: "ha mindezek mellett seregünk vezérei mind azt mondják, hogy elõnyomulás esetén ármádiánk elvész, én stratégiai lehetetlenséget parancsolni nem fogok..." Ha azonban akad olyan törzstiszt és táborkari tiszt, aki nem osztja Mógáék aggodalmait, akkor õ kész azokra bízni a vezényletet, s "a roppant fontosságú politikai okokat a stratégiai lehetséghez mérlegbe vetve" kiadni a támadási parancsot.

Ezután Móga és Kollmann megismételték ellenérveiket. Õket követte Pusztelnik Henrik õrnagy. Elmondta, hogy a terepadottságok megfelelõ kihasználásával meg lehet akadályozni, hogy az ellenség érvényesítse lovassági fölényét, s elõadta tervét, amellyel a sereget vissza lehet hozni vereség esetén is. Pusztelnik után Görgei szólalt fel. A jelenlevõk megdöbbenésére - hiszen az eddigi haditanácsokon ellene szólt - helyeselte a határátlépést, s kijelentette, "nincs választás, elõre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mint ha három csatát vesztenénk". Kossuth felszólította Görgeit a fõvezérség átvételére, Pusztelnikot pedig a terv végrehajtására. A két tiszt azonban szerénykedni kezdett. Pusztelnik arra hivatkozott, hogy nem elég ismert a tisztikar körében, így utasításai iránt nem lesznek bizalommal; Görgei pedig arra, hogy a rangban idõsebb tisztek nem valami nagy örömmel fognak neki engedelmeskedni. A helyzet megoldására Kossuth kompromisszumos megoldást választott: Móga a csata idejére fõvezér marad, Görgei vezeti az elõvédet, Pusztelnik és Kollmann pedig együtt dolgozzák ki a támadás haditervét.

Úgy tûnik, hogy a haditanácsot megelõzõen Kossuth és Görgei négyszemközt is tárgyalhatott egymással. Kossuth október 27-i beszéde pedig egyértelmû felhívás volt Görgeihez: itt az alkalom, amire október 11-én már utalt. Az sem lehet véletlen, hogy a haditanácson Pusztelnik kész haditervvel állt elõ; az õrnagy csak az elmúlt napokban, a második határátlépés után érkezett meg Parndorfba, s nem valószínû, hogy három nap alatt a saját elhatározásából már támadó haditervet dolgozott volna ki, ha erre nem kap valamilyen biztatást.

Érdekes Görgei magatartása is. Ha emlékiratainak hinni lehet, a második határátlépés kudarca után egyszerre csak fogékony lett Móga aggodalmai iránt. Október 27-ére azonban ismét megváltoztatta véleményét. Katonai jellegû aggályai aligha múltak el. Kossuth személyes varázsa, az elnök rábeszélése vagy Magyarország külpolitikai érdekeire történõ hivatkozás gyõzte meg? Vagy csupán az ambíció munkált benne? A kérdésekre nem könnyû választ adni. Valószínûleg mindegyik tényezõnek szerepe lehetett Görgei választásában. Mind Kossuth, mind Görgei úgy érezhette, a hadtest eddigi felsõ vezetésével a beállott új helyzetben nem lehet végigharcolni a háborút, a megegyezésre pedig egyelõre - Windisch-Grätz válaszának ismeretében - nem sok esély van. A támadást tehát nem annyira a katonai ésszerûség, mint inkább a hadseregen belüli viszonyok tisztázásának igénye indokolta.

Kossuth ezután valóban kiadta a támadási parancsot. Az eredmény ismeretes: október 30-án a magyar hadsereg Schwechatnál vereséget szenvedett Jelaèiæ megerõsített csapataitól. A vereség után Kossuth - akit az események fizikailag erõsen megviseltek - Görgeire bízta a hadsereg vezényletét.

Schwechat után a két férfiú bizalma teljes volt egymás iránt. Görgei félretette "szakmai" aggályait, s a katonai szempontokat - nem elõször és nem utoljára - a politikaiaknak rendelte alá. Meglehetõsen merev határvédelmi rendszert épített ki Nyugat-Magyarországon. Fõvezérsége (amely csak a fel-dunai hadsereg feletti vezérség volt) elsõ két hetében engedte, hogy Kossuth maga diszponáljon a sereggel.

Ugyanakkor Kossuth õszinte lelkesedéssel számolt be a tábornok fõvezéri kinevezésérõl: "Azt jövendölém a tábornok úrnak, ha egy kis szerencséje járul hozzá, neki az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelelt ki, és azon meggyõzõdéssel jövendölém, miképpen tudom, hogy akármik legyenek is a körülmények, õ a szabadság hû szolgája marad mindig."

Görgei Kossuth politikai nézeteit képviselte a hadsereg élén. Ebben a szellemben adott ki politikai nyilatkozatot november 25-én, majd - immáron Kossuth kérésére s az õ fogalmazványát felhasználva - V. Ferdinánd lemondása és I. Ferenc József trónra lépése után, 1848. december 10-én. Kettõjük nézetkülönbségeinek jelei azonban már ekkori levelezésükben feltûntek. Görgei a hadsereg nem túl szívderítõ állapotáról küldött rendszeres (és néha a fekete humortól és némi túlzástól sem mentes) jelentéseket. Kossuth pedig sokszor frázisokkal válaszolt ezekre a felszerelést, fegyvert és pénzt kérõ levelekre. Ám a személyes bizalom 1848. december második feléig töretlen maradt.

Amilyen jól megértették egymást a személyes találkozások alkalmával, kapcsolatuk olyannyira megsínylette e találkozások hosszú szünetét. A fel-dunai hadsereget a szervezés másfél hónapja után december közepén érte a cs. kir. fõsereg nyomasztó túlerejû támadása. Görgei hadvezéri képességeitõl ekkor még nemigen telt többre, mint arra, hogy az utolsó pillanatban mindig kivonja a bekerítésbõl csapatait. Kossuth viszont aggódott a gyors térvesztés és a közvélemény lehangoltsága miatt. Görgei a sereg épségén õrködött, Kossuth az ország hangulatát féltette a visszavonulások miatt. Annál is inkább, mert december közepétõl végéig a többi hadszíntérrõl is csak vereségekrõl, visszavonulásról vagy kudarcról érkeztek hírek. Kossuth december végén Görgeihez írott levelei már határozott szemrehányásokat tartalmaztak: érzõdik belõlük a tanítványában csalódott mester sértõdöttsége. Emellett újabb és újabb kivihetetlen haditervekkel traktálta az ifjú tábornokot. Görgei azzal válaszolt, hogy "azt, amit tettem, mindig csak legjobb belátásom s meggyõzõdésem szerint tettem, s felelni tudok róla, akár az egész hõs magyar nemzet kígyót-békát kiált rám". Amikor pedig pontról pontra cáfolta Kossuth szemrehányásait, az OHB elnöke csak annyit válaszolt: "Múltakról hiában beszélünk."

Ez a megingott bizalom további két hónapig nem is állt helyre. A fõváros január eleji feladása elõtt nem találkoztak egymással, csupán a tábornok felvidéki hadjárata, majd az ezt követõ sikertelen ellentámadási kísérlet után, március elején, Tiszafüreden látták viszont egymást. A találkozás elõjelei nem a legjobbak voltak. Görgei január 5-én Vácott kiadott nyilatkozatában éles szavakkal kritizálta a Kossuth által vezetett OHB mûködését - de Kossuth nevének említése nélkül. Kossuthban pedig errõl értesülve felvetõdött a gyanú, hogy "Görgei közel áll e szóhoz: áruló - ha nincs benne egészen". A február 26-27-i kápolnai csatát követõ visszavonulás után Szemere Bertalan tejhatalmú kormánybiztos a tisztikar követelésére leváltotta a tehetetlen fõvezért, Henryk Dembiñski altábornagyot, s Görgeit nevezte ki a hadsereg ideiglenes fõvezérévé.

Kossuth a tiszafüredi eseményekrõl értesülve azzal a szándékkal indult el Debrecenbõl a táborba, hogy a felbujtónak tekintett Görgeit fõbe löveti. A táborba érkezése után szabályos nyomozást tartatott, s kénytelen volt belátni, hogy Dembiñski mögött csak a saját kudarcának árnyéka áll: Görgei mögött viszont csaknem az egész tisztikar. Látva a tisztikar hangulatát, Szemere döntését õ is jóváhagyta. Ám Görgei tényleges fõvezéri kinevezésére még várni kellett. "Én az összes magyar seregek parancsnokságát Görgei kezébe nem adom soha" - mondta Kossuth március 8-án Vukovics Sebõnek, s ezen a napon Vetter Antal tábornokot, a hadügyminiszter helyettesét nevezte ki fõvezérré. Görgei azonban igyekezett visszaszerezni az elnök bizalmát. "Tisztelt Elnök úr! Csatlakozzék velem és menjünk, haljunk meg két tiszta akaratú vértanúként ez árva honért, ha azt ezen hiúság- s önzésteljes hidraszerû ármánytól megszabadítani nem tudjuk" - írta neki március végén.

A kölcsönös bizalom április elején helyreállt. Vetter megbetegedése után Kossuth egy ideig azzal a tervvel foglalkozott, hogy maga veszi át a fõvezérletet, de aztán lemondott errõl. Március 30-án rövid, négyszemközti értekezés után Vetter betegségének idõtartamára - ideiglenesen - Görgeit bízta meg a fõvezérséggel. A tavaszi hadjárat elsõ sikerei után már egyre lelkesültebb hangon nyilatkozott Görgeirõl: "Görgei vezérli az egész hadjáratot - írta Görgei régi ellenfelének, Perczel Mórnak - , s annyi tapintattal, ügyességgel és rettenthetetlen bátorsággal, hogy látván vezéri bölcsességét és elszántságát, lehetetlen múltját nem felednünk s ki nem engesztelõdnünk iránta."

Az isaszegi gyõzelem után, április 7-én Gödöllõn ismét négyszemközt tárgyaltak egymással. Kossuth ekkor terjesztette elõ tervét az I. Ferenc József által kiadott olmützi oktrojált alkotmányra adandó válaszként a függetlenség kimondásáról és a Habsburg-ház trónfosztásáról. A beszélgetésrõl fennmaradt visszaemlékezéseik csupán abban egyeznek meg, hogy volt ilyen megbeszélés. Görgei - emlékirata szerint - határozottan ellene szólt a tervnek, amit Kossuth csak meglehetõsen homályos formában körvonalazott volna. Valószínûbbnek látszik azonban, hogy ez az ellenkezés nem lehetett túlzottan erõs. Annál is inkább, mert Görgei érzelmeinek a függetlenség ügye amúgy is megfelelt, ám ennek deklarálását csak a teljes katonai gyõzelem után vélte célszerûnek.

Kossuth a többi tábornokkal is tudatta a válasz tervét. Mivel különösebb ellenvetéssel nem találkozott, azzal a tudattal térhetett vissza Debrecenbe, hogy a fõsereg tisztikara helyesli tervét. Úgy tûnik azonban, hogy Kossuth azt nem közölte: a válasz a függetlenség kimondását és a Habsburg-ház trónfosztását jelenti.

Debrecenbe visszatérve Kossuth kimondatta a trónfosztást. Görgei viszont a hadjárat kellõs közepén kénytelen volt tapasztalni, hogy a trónfosztás célszerûségét illetõen igencsak megoszlanak a vélemények a tisztikarban. Amikor a lévai fõhadiszállásra megérkezett a trónfosztás híre, több tiszt nyíltan kikelt ellene. Úgy vélték, egy ilyen határozatot csak akkor szabad hozni, ha az ország egész területe felszabadult. Görgei csak annyit üzent a futárral Kossuthnak: "Annyit mondjon, hogy ha máskor oly fontos dolgot tenni akar, elõbb legyen szíves velem közölje." Az április 19-i nagysallói gyõzelem, a tavaszi hadjárat legszebb diadala után pedig mosolyogva mondta: "Ha az urak Debrecenben ennek e gyõzelemnek a hírét meghallják, nem kétlem, hogy az orosz cárnak is hadat üzennek."

A személyes viszony nem Gödöllõn romlott meg, hiszen az OHB elnöke és a fõvezér ekkor tegezõdött össze; de a gödöllõi beszélgetés és a trónfosztás kezdte egymástól eltávolítani kettõjüket. Addig azonban eltelt egy újabb hónap: Kossuth Görgeinek ajánlotta fel a hadügyminiszteri tárcát, amit az el is fogadott. Görgei gyõztesen befejezte a tavaszi hadjáratot, Kossuth kívánságára és a hadsereg állapotára egyaránt tekintettel lévén visszafoglalta Buda várát, s közben olyan tüzes, republikánus ízû nyilatkozatokat tett "az esküszegõ rút dinasztiáról", a legszentebb népjog harcáról a bitor zsarnokság ellen, hogy azt akár Petõfi is megirigyelhette volna.

Buda alatt Görgei már arról értesült, hogy Ausztria segítséget kért az orosz cártól. S ekkor már hibáztatta magát, hogy nem tartotta vissza Kossuthot a trónfosztástól. Tévesen úgy vélte, hogy a segítségkérésre azért került sor, mert Debrecenben a magyar országgyûlés megfosztotta a dinasztiát a trónjától. Holott az orosz segítségnyújtás már akkor eldöntött tény volt, amikor a trónfosztás híre még meg sem érkezett Bécsbe. Görgei tehát úgy vélte, a trónfosztás parlamenti úton történõ visszavonatásával meg lehet akadályozni az orosz intervenciót. Debrecenbe sietve viszont már csak a Kossuth által július 2-ig elnapolt országgyûlés néhány békepárti képviselõjével értekezhetett.

Kossuth és Görgei egyetértése a felszínen megmaradt, de a kölcsönös gyanakvás egyre erõsödött közöttük. Június közepén Görgei egy memorandumban nyíltan bírálta a függetlenség kimondását, Kossuth pedig igyekezett õt rábeszélni arra, hogy adja át a fõvezérséget másnak. Június közepén Görgei hiába indított ellentámadást a Vágnál: serege vereséget szenvedett. Június 26-án még elfogadtatta Kossuthtal és a minisztertanáccsal a hadsereg kétközpontú, komáromi és tiszántúli összpontosításának tervét, de két napra rá, június 28-án a Julius Haynau táborszernagy vezette cs. kir. fõsereg Gyõrnél támadásba lendült, és Komárom alá szorította vissza a magyar erõket.

A gyõri vereség nem tette lehetetlenné a komáromi összpontosítást, inkább sürgette azt. A vereség híre június 29-én érkezett meg Pestre. Kossuth egyelõre nem tartotta súlyosnak. A fordulatot nem a gyõri vereség, hanem Ludvigh János kormánybiztos és Görgei levelei s az a hír okozta, hogy az oroszok már Nyíregyházán vannak. Az északi hadsereget vezetõ Józef Wysocki vezérõrnagy pedig jelentette, hogy az orosz fõoszlop a jelentések szerint 62 000 fõt számlál, s ezért õ nem mer ütközetbe bocsátkozni, de amíg lehet, Harsány környékén tartja magát.

A június 29-én tartott minisztertanács ezért felülbírálta a június 26-i döntést, s úgy döntött, hogy a kétközpontú összpontosítás helyett, feladva a komáromit, a honvédsereg csaknem egészét Szegedre rendeli. A döntés alkotmányosan is aggályos volt, hiszen Görgei mint fõvezér és hadügyminiszter a hadügyek irányításának legfõbb felelõse volt. Kossuth is érezte ezt, s fontosnak tartotta, hogy Görgei esetleges ellenkezését leszerelje. Ezért a minisztertanács úgy döntött, hogy a határozatot Kiss Ernõ, Aulich Lajos és a Görgei által apjaként tisztelt Csány László miniszter vigye meg Görgeinek. Sõt Kiss Ernõt felhatalmazták arra, hogy ha Görgei megtagadná a határozat teljesítését, vegye át a fõvezérséget, s vezesse le a hadsereget.

Még mielõtt e tervet közölték volna vele, Görgei levélben tudatta Kossuthtal, hogy továbbra is a komáromi összpontosítás szellemében kíván mûködni. Amikor azonban megérkezett az új haditervet hozó küldöttség, megígérte, hogy - bár a tervvel nem ért egyet - engedelmeskedni fog. Ám ekkor egy sajnálatos félreértés következett be. A két, azonos dátumú levél fordított sorrendben került Kossuth kezébe, és õ - nem vizsgálva meg azok iktatószámát - az elsõként írott, de másodikként érkezett levelet az engedelmesség felmondásának s a másodikként írott, de elsõként kapott levélben foglalt ígéret visszavonásának tekintette, leváltotta Görgeit a fõvezérségrõl, s helyébe Mészáros Lázárt nevezte ki. Hogy a tévedésre késõbb fény derült-e, nem tudni. Kossuth hallgatása arra mutat, hogy igen, ám nem volt benne annyi belátás, hogy visszavonja rossz döntését.

Ismét az 1849. január eleji helyzet: egy személyes találkozó sok mindent tisztázhatott volna, de Kossuth szégyellte tévedését, Görgei pedig azzal volt elfoglalva, hogy a július 2-i komáromi csatában kapott, életveszélyes fejsebe ellenére valahogy eljuttassa a fel-dunai hadsereget az összpontosítás helyszínére. Július végén Kossuth Szegedrõl Cibakháza felé indult, hogy találkozzon Görgeivel, de az oroszok tiszai átkelése miatt a találkozó meghiúsult. Amikor a találkozó létrejött, már késõ volt.

Görgei felvidéki hadjárata során érintkezésbe lépett az orosz fõsereg vezényletével. Az oroszok a mielõbbi fegyverletételre szerették volna rábírni az általuk legveszélyesebbnek tartott magyar tábornokot. Görgei abban reménykedett, hogy a tárgyalások révén sikerül éket verni az orosz és osztrák szövetségesek közé. Az orosz fél azonban csak a feltétel nélküli fegyverletételrõl volt hajlandó tárgyalni, s az elutasító válasz keltének napján, augusztus 9-én a Dembiñski és Bem vezette déli fõsereget katasztrofális vereség érte Temesvárnál.

Augusztus 10-én - a csatavesztésrõl még mit sem tudva - a magyar minisztertanács elhatározta, hogy felajánlja a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. áprilisi törvényeket. Feltételként azt szabta, hogy Magyarország az orosz birodalmon belül olyan státust kapjon, mint amilyennel a kongresszusi Lengyelország rendelkezett 1815-1830 között. Alternatív javaslatként kész volt visszavonni a Függetlenségi Nyilatkozatot s az 1848. áprilisi államjogi helyzet elismerése fejében elfogadni Ferenc József uralkodását is. A minisztertanács egyben kijelentette, hogy ha az orosz fél nem hajlandó errõl tárgyalni, sem pedig Ferenc József felé közvetíteni, a magyar hadsereg a döntõ csata után hajlandó letenni fegyverét az oroszok elõtt.

Az est folyamán Kossuth és Görgei még utoljára találkozott az aradi várban. Kossuth megkérdezte Görgeit, mit tenne, ha Temesvárnál a magyarok gyõznek, s õ kapja a fõvezérséget. "Akkor támadni fogok minden erõm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen" - mondta a tábornok. "És ha Temesvárnál az osztrákok gyõznek?" - kérdezte a kormányzó. "Akkor leteszem a fegyvert" - hangzott a válasz.

Éjjel megérkezett a jelentés a temesvári vereségrõl. Augusztus 11-én Kossuth és a kormány tagjainak nagy része lemondott. Kossuth diktátorrá nevezte ki Görgeit, majd elhagyta Aradot. Mindketten abban reménykedtek, hogy Görgei, mint egy ép hadsereg vezére, még el tud érni valamit az oroszoknál: az alkotmány biztosítását vagy legalább az általános amnesztiát. Kossuth ebben a hitben írta meg lemondását. Távozása után, Aradtól néhány mérföldre találkozott az orosz táborból visszatérõben lévõ követekkel. Tõlük tudta meg a leverõ hírt: az oroszok csak a feltétel nélküli fegyverletételrõl hajlandók tárgyalni, másról nem.

Kossuth tehát elhagyta az országot, de elõtte még egy magánlevélben Görgei lelkére kötötte, tegyen meg mindent "a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részérõl, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert a túlnyomó erõszak elõtt, de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, nehány vagy kevés egyének személyes java árán." Kossuth követelte, hogy nyilatkozatát a hivatalos Közlönybe is beiktassák. Miután Görgei hadiköveteitõl tudta az oroszok válaszát, e nyilatkozatot nem tekinthetjük másnak, mint felelõsségáthárítási kísérletnek. E sorokban már ott bujkál az árulás meghatározhatatlan vádja.

Ezt emelte aztán a hivatalos politika szintjére a szeptember 12-i vidini levél: "Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által... Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. - Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsõséget, hazájának szabadságot szerezzen. És õ a hazának gyáván hóhérjává lõn" - írta Kossuth. A vád célja nem egyszerûen a felelõsség áthárítása volt. Kossuth a szabadságharc történetének tendenciózus bemutatásával azt akarta érzékeltetni a nyugati közvéleménnyel s ezen keresztül a kormányokkal, hogy Magyarország nem saját gyengesége miatt veszítette el a háborút két nagyhatalom egyesült erejével szemben. A vereség oka esetleges volt: a magyar fõvezér árulása.

Ez a vád aztán élete végéig, sõt jóval azután is Görgein maradt. Kossuth sohasem ejtette el a vádat, élete végéig ragaszkodott hozzá. Görgei, aki emlékirataiban szintén nem túl hízelgõ képet festett a volt kormányzóról, már jóval tárgyilagosabb volt. Hibái ellenére sem tagadta a volt kormányzó történelmi szerepét és jelentõségét. "Görgei gyakran mondta nekem - írja Marczali Henrik -, hogy 1848-ban Kossuth a nagy ember, ki nélkül nem történt volna semmi. Õ maga csak buborék, kit fölvetett az események árja."

Politikai jellegû volt-e a Kossuth-Görgei-ellentét? Véleményünk szerint nem. A váci nyilatkozat és Kossuth 1849. januári beszédei politikai álláspontjukat tekintve miben sem tértek el egymástól. Politikai ellentétüket utólag õk maguk konstruálták. Görgei 1849 után úgy vélte: maga a függetlenségi harc volt értelmetlen, s ezért megtagadta azt a politikát, amelynek szolgálatában közel egy éven át harcolt. Kossuth azonban a célt jónak tartotta, s az eszközökben - így a katonákban - kereste a hibát. A két nézet közötti párbeszédre vajmi kevés remény volt.

A hadvezér és a politikus vitái a katonai helyzet és lehetõségek eltérõ megítélésébõl fakadtak. Kossuth - természetes módon - politikai szempontokat is kívánt érvényesíteni a hadviselésben. Görgei pedig - hasonlóan érthetõ módon - úgy vélte, a háborúban a katonai szempontok az elsõdlegesek. 1849 májusától a helyzet annyiban változott, hogy Görgei úgy vélte, a politikus Kossuth tévedéseit neki mint katonának kell korrigálnia. Kossuth pedig 1849 nyarán érezte úgy, hogy a katonáknál jobban tudja, mit kell tenni a harctereken. Egy paradoxonnal élve: Kossuth volt olyan jó politikus, mint amilyen jó katona Görgei, s Görgei volt olyan jó politikus, mint amilyen jó katona Kossuth.

IRODALOM

Görgey Artúr: Életem és mûködésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. S. a. r. Katona Tamás. Bp., 1988. I-II.

Görgey Artúr: Gazdátlan levelek. In: Görgey contra Kossuth. S. a. r. Pusztaszeri László. Bp., 1989.

Görgey István: 1848 és 1849-bõl. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. Bp., 1885-1888. I-III.

Görgey István: Görgey Arthur ifjúsága és fejlõdése a forradalomig. Bp., 1916.

Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története. Bp., 1994. I-II.

Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése, 1848-1849. S. a. r. Hermann Róbert. Millenniumi Magyar Történelem. Bp., 2001.

Kossuth Lajos összes munkái. XIII-XIV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I-II. rész. S. a. r. Barta István. Bp., 1952-1953.

Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. S. a. r. Barta István. Bp., 1955.

Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban. Bp., 1984.

Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok. - Okmánytár. S. a. r. Hermann Róbert és Pelyach István. Bp., 1990.

Urbán Aladár: Kossuth és Görgey 1848 õszén. Századok, 1993.

Vukovics Sebõ visszaemlékezései 1849-re. S. a. r. Katona Tamás. Bp., 1982.

Zakar Péter: A hadügyminiszter Görgei. Hadtörténelmi Közlemények 1992. 4.