Cseke Péter

A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság kultúra és hatalom sokrétû viszonyrendszerét elemezte 2001 augusztusában tartott finnországi kongresszusán. Jyväskyläi elõadásomra készülõdve, feljegyzéseimet rendezgetve került a kezembe Babitsnak a Nyugat "Õrjárat" rovatában megjelent 1937-es írása, a Cenzúra, melyre a nemrég elhunyt Lukácsy Sándor által szerkesztett Nemzeti olvasókönyv¹ hívta fel a figyelmem. Elöljáróban hadd idézzük magunk közé az európai szellem magyar õrhelyének szolgálattevõjét:

"Elég rossz az is, ha magunk cenzúrázzuk magunkat, vagy kiadóink és szerkesztõink cenzúráznak, kényszer nélkül kiszolgálva a Hatalom igényeit, a Tömeg babonáit. Ámbár az ilyen cenzúra alól még csak ki lehet bújni valahogy. Igazában a mai Magyarországon (kellõ szavakkal) majdnem mindent megírhatunk. Sok hatása úgysincs annak, amit írunk. Szabadságunknak ez titka és ára.

Akárhogy is, valódi vagy képzelt bajaink között nagyon is elfeledkezünk arról, hogy a magyar szellemi életnek egy ťjelentékeny és értékes hányadaŤ valóban cenzúra alatt nyög. S ez nem amolyan ťöncenzúraŤ, szellemi öncsonkítás, amit mi magunk hajtunk végre magunkon, puszta gyávaságból. Ez igazi, szó szerinti cenzúra, s fehér foltokat jelent a folyóiratok lapjain, amilyeneket apáink és nagyapáink a kultúra szégyenfoltjainak tekintettek.

Elõttem az Erdélyi Helikon legújabb füzete, tele ezekkel a fehér foltokkal. Borzadva nézem õket, mintha csupa kiütések volnának. [...] Az erdélyi magyar szóhoz engem mély élmények kötnek. Valakit, aki nagyon kedves volt nekem, látok itt láncra verve, megcsonkítva... De ha nem így volna, ha egészen idegen volnék is! Akkor is fölháborítana ez a cenzúra, melynél barbárabbat és fölöslegesebbet alig tudnék elképzelni.

A fehér foltok legtöbbje egészen kicsi, csak egy-egy szó hiányát jelzi. Ezek nyüzsögnek, kivált történeti és földrajzi vonatkozású szövegekben. Néhol majd minden sorból ásít egy kis ablak. S rendesen nem is nehéz eltalálni, micsoda szó az, amit a cenzor nem talált közölhetõnek. Ha az volt a célja, hogy az olvasó gondolatkörébõl kizárja ezt a szót, nagyon rosszul számít. Éppen az ellenkezõjét éri el.

Az irodalom. Az tudományosság. Nagyon jól tudjuk, hogy az erdélyi irodalomról, az erdélyi tudományosságról van szó. Erdélyben nem szabad lenyomatni ezt a szót, hogy Erdély. Ki lehet így irtani egy szép õsi szót? Meg lehet ölni a múltat, a történelmet? Egyelõre e fehér foltban jobban él a szó, mintha a saját betûiben élne."²

Azért választottam kiindulópontként ezt a témánk szempontjából fölöttébb releváns szöveget, mert Babits érzékletes leírásából magára a cenzúra - eredendõen "barbár", az Illyés megfogalmazta "teremtés elõtti sötétség" állapotába visszavetõ - természetére ismerhetünk. Ráadásul olyan fogalmi fogódzókat is kínál, amelyek segítségével nem csupán a két világháború közötti cenzúraviszonyokat értelmezhetjük. Hiszen a fasiszta és kommunista totalitarizmusok tobzódása idején már aligha volt kérdéses, hogy "meg lehet ölni a múltat, a történelmet". Még akkor is, ha a szellemi önvédelmi reflexek mûködésének köszönhetõen legjobbjaink nem egy esetben mûvészi tökélyre emelték a cenzúra kijátszását.

Babits az európai és a magyar szellem autonómiáját védelmezte, amikor tiltakozott a Hatalom és a Tömeg igényeinek kényszerû és/vagy önkéntes kiszolgálása ellen. Meglátásait nagyrészt a legújabb romániai cenzúratipológiai vizsgálatok is igazolják: lényegébõl fakadóan a cenzúra minden idõben, minden kommunikációs helyzetben és minden formában az eszmék és információk szabad áramlásának korlátozója, a hatalmi/ideológiai érdekérvényesítés és a tömegmanipuláció szellemtipró eszköze.³ A mindenkori hatalom és a kultúra viszonylatában Marian Petcu megkülönbözteti az elõzetes és az utólagos cenzúrát, a végrehajtási módot tekintve pedig a külsõ és a belsõ cenzúrát. Ez utóbbi nemcsak a szerkesztõségen belüli ellenõrzésre vonatkozik, hanem magában foglalja az öncenzúrát is, amely bizonyos korszakokban alighanem ártalmasabbnak bizonyult, mint a hatalmi erõszakot érvényesítõ külsõ cenzúra.

Ezek káros utóhatását a mai napig is érzékelhetjük Romániában, ahol az 1989 decemberében visszaszerzett véleményszabadság reális lehetõségei nem az Európa felé megnyíló utat egyengették, hanem az irracionalizmus felélesztését, a nemzeti gyûlölködés gátlástalan elszabadítását, a kisebbségellenes tömegmanipuláció minden korábbinál hatalmasabb méreteket öltõ "felszabadítását". Ez a felismerés avatja jelentõs szellemi teljesítménnyé Adrian Marino bevezetõ történelmi vázlatnak minõsített kis könyvét a romániai cenzúraviszonyokról. A rangos kolozsvári irodalomtudós és mûvelõdéstörténész számol a totalitárius cenzúra mai következményeivel is, és az európai eszmények nevében élesen szembefordul azokkal, akik "a Nagyszeben környéki hegyeket összetévesztik a Himalájával". A nemzeti utópiák leépítésében, a kritikai gondolkodás térhódításában, az elõítéletmentes értékszemlélet kialakításában jelöli meg a követendõ utat.⁴

Az idézett Babits-szöveg nem hagy kétséget afelõl: a cenzúratipológiai vizsgálatok nem nélkülözhetik a kommunikációs helyzetbõl adódó differencia specifica kimutatását sem. Hiszen kisebbségi helyzetben a cenzúra bármely formája jóval ártalmasabb, mint többségi viszonyok közepette. Szimptomatikus, hogy sem a Magyarországon, sem a Romániában megjelent 20. századi sajtótudományi szintézisek nem foglalkoznak érdemben ezzel a kérdéskörrel, holott a cenzúraviszonyok bemutatása is szerves része a sajtótörténetnek. A magyarázat egyrészt abban keresendõ, hogy a kommunista diktatúrák idõszakában mindkét országban tabutémának számított a cenzúrakutatás; a kilencvenes években pedig - amikor a hatalom és kultúra viszonyának, illetve a kultúra hatalmának és a hatalom kultúrájának az elemzése immár nem ütközött akadályba - sem a magyar, sem a román kutatók nem mutattak különösebb érdeklõdést a "helyzetspecifikus" vizsgálatok iránt. Ami minden bizonnyal összefügg azzal az alapvetõ ténnyel, hogy nem ismerték/ismerik kellõképpen a több mint nyolcvanéves romániai magyar sajtókultúra feltételrendszerét, mûködési sajátosságait, jelentõsebb szellemi teljesítményeit, értékközvetítõ szerepét, intézményteremtõ és társadalomszervezõ erejét, nem utolsósorban pedig kisebbségvédelmi küzdelmeit. Hogy az anyagismeretbõl fakadó belsõ késztetés és a "kisebbségérzékeny" empátia hiánya adott esetben mennyire beszûkítõ lehet, mennyire kihat a szóban forgó téma "kezelésére", jól példázza ezt a magyarországi újságíróképzésben használatos, tankönyvigényû szintézis⁵ éppúgy, mint Marian Petcu fentebb említett úttörõ vállalkozása. Az elõbbi csak érintõlegesen - mindössze egy lapnyi terjedelemben - foglalkozik a két világháború közötti kisebbségi magyar sajtóval, az 1948 és 1988 közötti áttekintés során már egyszerûen fel sem merül annak az igénye, hogy a szerzõ a határon túli sajtóra bár egy pillantást vessen. (Pedig még a második nyilvánosságot megteremtõ szamizdát lapok közül is említhetett volna hármat: Ellenpontok, Kiáltó Szó, Határ/idõ/napló.) Marian Petcu figyelmét nem kerülik el az észak-erdélyi román sajtót ért 1940 és 1944 közötti atrocitások: a lapengedélyek megtagadása, a sajtóperek sorjázása stb.; joggal teszi szóvá, hogy a bécsi döntéssel kisebbségi helyzetbe került csaknem kétmilliós román népesség számára mindössze egy napilap (a kolozsvári Tribuna Ardealului), egy hetilap (a besztercei Sãptãmâna) és egy folyóirat (Viaþa ilustratã) mûködését engedélyezték a magyar hatóságok - a két idõszaki egyházi kiadvány mellett. Ám azt már nem fûzi hozzá, hogy ugyanebben az idõszakban Dél-Erdélyben is - paritásos alapon - hasonló mércét alkalmaztak a román hatóságok: a korábbi 24 magyar sajtótermék helyett csak a temesvári Déli Hírlap, a nagyenyedi Erdélyi Gazda és az aradi Havi Szemle biztosította a háborús cenzúra által erõteljesen korlátozott sajtónyilvánosságot. Hogy az 1919 és 1940 közötti periódust miként vészelte át a romániai magyar sajtó, arról Petcu mindössze ezt jegyzi fel: 1919-ben 22 erdélyi városban szervezték meg (553 alkalmazottal) a cenzúrahivatalt, amit elsõsorban a korabeli kisebbségi magyar sajtó megnyilatkozásai tettek szükségessé ("datoritã reacþiilor presei minoritãþii maghiare"). A továbbiakban pedig arról tájékoztat: a cenzúra a sajtószabadságot szavatoló 1923-as alkotmány életbe léptetése után is lesújtott az "irredentizmussal vádolt" magyar sajtóra. ("Au continuat sã fie urmãrite ºi reprimate organele de presã care nu aderau la politica oficialã a statului român - cele maghiare, din Transilvania, care militau contra unirii acestei provincii cu România, acuzate de iredentism..."). Elismeri ugyan, hogy a román hatóságok 1919 és 1934 között 607 magyar és 94 német újságírót ítéltek el, de nyomban hozzáfûzi: a magyarok viszont 1535 erdélyi román újságírót juttattak hasonló sorsra 1910 és 1914 között.⁶

A Trianon által szentesített fõhatalom-változást követõen az utódállamokban mûködõ cenzúra intézményrendszere elsõdlegesen épp azt az egyetlen hatalmat ("Le pouvoir des sans pouvoir" - hogy Vaclav Havel 1978-as tanulmányának a címét idézzük⁷), a hatalom nélküliek hatalmát akarta korlátozni, amely az elcsatolt magyar nemzetrészek számára még megmaradt. Csakhogy amíg Nagy-Románia megteremtésének kezdeti idõszakában a gyakori kormányváltásoknak köszönhetõen a korlátozások intenzitása váltakozó amplitúdójú hullámgörbe szerint alakult, a totalitarista rendszerek kialakulása és mûködése nem hagyott kétséget afelõl, hogy a biztonsági erõknek alárendelt cenzúra az állandó félelemgerjesztés, tudatszûkítés és tudatmérgezés, végsõ soron pedig a kisebbségek erõszakos asszimilálásának/felszámolásának, a "homogén" politikai nemzet megteremtésének az eszköze. Nem véletlen, hogy Adrian Marino egynemûnek tekinti a két világháború közötti fasiszta-antonescui cenzúra és a kommunista sajtóirányítás perverz módszereit. Azzal a különbségtétellel, hogy ezeket a módszereket - mint írja - a kommunista cenzúra emelte tökélyre.⁸

Az elsõ világháború után a lapalapítások nem ütköztek különösebb nehézségbe. A berendezkedõ államhatalom mindent elkövetett, hogy "megkönnyítse" a Romániához csatolt erdélyi magyar nemzetrész elszakadását az anyanemzettõl. Az új helyzetben továbbélõ lapokat, illetve az újonnan indítottakat persze szigorú ellenõrzés alatt tartotta. "Egy szép napon beült a szerkesztõségbe a helyi román ügyvéd - jegyezte fel "kisebbségi újságíróvá" válásának történetét 1926-ban Ligeti Ernõ⁹ -, és kijelentette, hogy Budapesttel többet nincs beszélgetés, sem cenzúrával, sem anélkül." A korábban jelentéktelen vidéki lapok szerkesztõi is ráébredtek arra, hogy az újságírás immár nem csupán mesterség, hanem közvetlen felelõsséggel járó hivatás. György Lajos, aki elsõként tekintette át a kisebbségivé lett erdélyi magyar sajtó hõskorát, 1924-ben 330 sajtóterméket vett számba. De ugyanakkor azt is jelezte, hogy vizsgálódásának idõpontjában 104 már nem láthatott napvilágot a gyakori lapbeszüntetések következtében.¹⁰ Mindez együtt járt a postai terjesztés akadályozásával, a nem kívánatos írások, bekezdések, szövegrészek, mondatok, félmondatok, szavak kiparancsolásával. Késõbb a hatóságok rájöttek, hogy a fehér ablakok, az értelmetlenné nyomorított mondatok, a kiixelt szavak túlságosan is nyilvánvalóvá teszik a hatalmi erõszak nyomait. Ezért elrendelték, hogy a szerkesztõk a fehér ablakok kereteibe semleges hangvételû cikkeket helyezzenek, a megnyomorított gondolatokat elvárásaik szerint újrafogalmazzák. Ami eleve óvatosságra intette a laptulajdonosokat, akik arra késztették a fõszerkesztõket, hogy mielõtt engedélyezésre küldték volna a cikkeket, belsõ cenzúrát alkalmazzanak.

Ezen a helyzeten alapvetõen az sem változtatott, hogy - mint fentebb utaltunk rá - az 1923-as román alkotmány elvben biztosította a sajtószabadságot. Bíró Sándor 1989-ben megjelent posztumusz mûvében⁵⁹ azt olvashatjuk: minden tiltakozás ellenére a kisebbségek által lakott nagyobb városokban az elõzetes cenzúra a továbbiakban még intenzívebben mûködött. Amíg a Iuliu Maniu vezette nemzeti parasztpárti kormány 1928. november 21-én egy rendelettörvénnyel véget nem vetett e jogtiprásnak. A gazdasági világválság évei és a gazdasági cenzúra ellenére lényegében az ezt követõ öt esztendõ alatt épült ki a romániai magyar sajtónak a kisebbségi élet csaknem minden területét átfogó rendszere. Csakhogy ez a termékeny idõszak történelmi léptékkel mérve túlságosan is rövid életû volt ahhoz - miként Marino is utal rá -, hogy "a szólásszabadság valós és komoly hagyománya konszolidálódhatott volna". A fasiszta és hitlerista rezsimek térhódításának idején, 1933 decemberében Romániában újból visszaállítják a cenzúra intézményrendszerét. Hogy aztán a királyi diktatúra bevezetése (1938. február 10.), majd Antonescu tábornok önkényuralma tegyen "szájkosarat" a sajtóra.¹² Hogy miképpen? A módszert Tudor Arghezi - akit egyik 1943-as pamfletjéért ugyanabba a Târgu-Jiu-i lágerbe internáltak, mint a Dél-Erdélyben maradt Kacsó Sándort és Vita Zsigmondot - 1946-ban így írta le: "Az írás egy minisztérium, egy cenzúra és az azt kiszolgáló hét rendõrség felügyelete alatt állt. Ezek közül az egyik, a titkosszolgálat küldte a sajtó bizonyos részének a maga jegyzékeit, megjegyzéseit, értékeléseit a konformizmus mértékérõl, valamint a fenyegetéseket."¹³ Amihez Marino ezt fûzi hozzá: "A módszert keményebben fogják alkalmazni a totalitárius kommunizmusban."

Hogy mire volt "érzékeny" a két világháború közötti román cenzúra? Mindenekelõtt: a) a magyar nemzeti öntudat erõsítését tápláló cikkekre; b) a román államvezetés bárminemû kritikájára; c) a román nemzeti érzület "megsértésére"; d) a renegát magyarok magatartásának elítélésére; e) a Magyarországot kedvezõ színben feltüntetõ írásokra. A cenzúrapolitika azonban nemcsak tiltásokkal élt - elõírásokat is érvényesített. "1938-tól kezdve - fejti ki Bíró Sándor erdélyi történész az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadásában 1989-ben megjelent posztumusz mûvében - a román cenzúra rendszeresen elõírta a magyar lapokban közlendõ anyagot. A cenzúrahivatalban készített cikkeket leküldték a magyar lapok szerkesztõségébe, rájuk parancsolva: a lapok ilyen és ilyen helyen közöljék azokat. [...] A cikkek egy részében a kormányzat belpolitikai ellenfeleit támadták, más részük a román honvédelem érdekeit szolgálta. [...] Nemsokára már olyan cikkeket is közölni kellett, amelyekben a magyar újságok olvasói Magyarország gyalázását és a magyar kormány cselekedeteinek éles elítélését olvashatták."¹⁴ (Ezt a módszert fejlesztették tökélyre, emlékezhetünk, a Ceauºescu-korszak nemzeti totalitarizmusának sajtóirányítói. Gondoljunk csak arra - a hónapokon át tartó - sajtókampányra, amely az Erdély történetérõl szóló akadémiai traktátus megjelenését követte, amikor a romániai magyar lapokat is perverz módon arra kényszerítették, hogy "össztüzet nyissanak" egy olyan budapesti kiadványra, amelyet a cikkek szerzõi eredetiben nem is olvashattak, csak - az "inkriminált" fejezeteket - nyersfordításban.)

Bármennyire is elõvigyázatosak voltak a kiadók és a fõszerkesztõk, bármennyire is mérsékelt hangon írtak a kisebbségi létállapotokról a romániai magyar sajtó munkatársai, a puszta tények felsorakoztatása is irritálta a hatóságokat. Ezért aztán - jegyezte fel az erdélyi magyarság 1918 és 1940 közötti politikai történetének lapjain Mikó Imre - "sok magyar újságírót büntettek meg olyan cikkért, amit a cenzúra átengedett", minek következtében állandóan napirenden voltak a sajtóperek.¹⁵ Alig akadt valamirevaló újságíró, akinek ne akadt volna pár tucatnyi sajtópere. Bíró Sándor úgy tudja, hogy például Szász Endrének, a Keleti Újság fõszerkesztõjének 75 alkalommal kellett sajtóvétségért bíróság elé állnia, Olajos Domokosnak csaknem ötvenszer, Krenner Miklósnak (Spectatornak) 25, Szentimrei Jenõnek, Végh Józsefnek, Botos Jánosnak, Walter Gyulának, Nyírõ Józsefnek, Márai Jánosnak és Zágoni Istvánnak 10-15 ízben.64 Az ítéletek azonban nem minden esetben végzõdtek a kiszabott börtönbüntetések letöltésével. Ezek az eljárások ugyanis elsõsorban arra irányultak, hogy sorozatos zaklatásokkal - beidézésekkel, pénzbüntetések kirovásával, az írástól való eltiltással - kifárasszák az újságírókat, a szerkesztõket és a kiadókat, elvegyék kedvüket a kisebbségi önvédelem és önszervezõdés felvállalásától. "A sors iróniája - írja Mikó -, hogy Colfescu [kolozsvári ügyész] legjobban a hídverõ Krenner Miklósra haragudott, aki az Ellenzék hasábjain Spectator álnév alatt állandóan szorgalmazta a román-magyar közeledést. Krennert késõbb Húsvéti harangszó címû cikkéért, amiben Erdély autonómiája mellett tört pálcát, súlyosan elítélték és az írástól is jogerõsen eltiltották..." ⁶⁵ Említett nagy hatású vezércikkében Spectator a közös erdélyi hagyományokra épülõ transzszilvanizmus, a liberális demokrácia eszmerendszere jegyében - amely nem támad, de a sajátját megvédi - lényegében azt fejtette ki, hogy csakis "egy autonóm Erdély" biztosítaná egyrészt "a gazdanép zavartalan uralmát és birtokát", másrészt a kisebbségek beilleszkedését a román államkeretbe. Bár az elsõ világháborút megelõzõ idõszakban az erdélyi románság képviselõi is hasonló törekvéseket fogalmaztak meg, 1933-ban már ennek a gondolatnak a puszta felvetése is államellenes izgatást jelentett. György Béla friss keletû kutatásaiból tudjuk, hogy Spectator legvisszhangosabb sajtópere 1933. április 24-tõl 1937. január 30-ig húzódott, és csak királyi kegyelemmel szabadult meg a börtönbüntetés letöltésétõl.¹⁸

Minthogy a bíróságok a magyarellenes román izgatást eleve nem tekintették büntetendõnek, egy idõ után maguk is kényelmetlennek érezték a rengeteg magyar sajtópert. Ezért általában óvakodtak a nagyobb - évekre terjedõ - büntetések kimondásától, ugyanakkor az amnesztia-rendeletek hatályát idõnként a magyar sajtóperekre is kiterjesztették. A pénzbüntetések behajtásától azonban nem tekintettek el. Amiként megfelelõ összeg ellenében afölött is hajlandóak voltak szemet hunyni, hogy adott esetben az elítélt helyett más személy "vonuljon börtönbe". Feltûnõ lehet, hogy például Kacsó Sándor neve nem szerepel Bíró Sándor listáján. Az író visszaemlékezéseibõl¹⁹ azonban tudjuk: a Brassói Lapok vezetõ publicistájaként és fõszerkesztõjeként maga is gyakori vádlottja volt a két világháború közötti sajtópereknek. Mégsem kellett börtönben ülnie. A kiadónak ugyanis érdekében állt, hogy "ülõszerkesztõt" alkalmazzon a lap munkatársaira kirótt börtönhónapok letöltésére. Utolsó beszélgetésünk alkalmával nevezte így a polgári újságírás kaszkadõrjét. Akinek úgy szólt a szerzõdése - idézte fel az akkori idõk sajtóviszonyait -, hogy "egy esztendõbõl legfennebb hat hónapot tölthet benn, s azt sem csipben-csupban, hanem amikor õ jónak látja... Rendszerint a tél közeledtével vette számba, hogy hány hónap gyûlt fel a ťszámlájáraŤ. Így nem volt gondja tüzelõre, élelemre. Miközben mi írtunk, õ - a börtönõrök jóvoltából - végigolvasta a telet, s tavasz felé úgy eltûnt a kiadótól felvett pénzzel, hogy amíg ismét le nem hullt a hó, hallani sem hallottunk felõle..."²⁰

(Egyébként nemcsak a Brassói Lapok kiadóvállalata alkalmazott "ülõszerkesztõt". A Keleti Újságnál Gredinár Aurél, a kor ismert újságírója vállalta ezt a szerepet, az Ellenzéknél pedig - Dáné Tibor emlékezete szerint - egy Gyárfás nevû volontõr.)

Jegyzetek

1. Nemzeti olvasókönyv. Közreadja Lukácsy Sándor. Gondolat. Bp., 1988.

2. Babits Mihály: Cenzúra. Nyugat. 1937. 2. 157-159.

3. Lásd Petcu, Marian: Puterea ºi cultura. Editura Polirom. Iaºi, 1999. és Marino, Adrian: Cenzura în România. Editura AIUS. Craiova, 2000.

4. K. L. [Kántor Lajos]: Cenzúra Romániában. Korunk. 2001. 9. 89.

5. Kókay György-Buzinkay Géza-Murányi Gábor: A magyar sajtó története. A MÚOSZ és a Bálint György Újságíró-iskola kiadása. Bp., 1994.

6. Petcu, Marian: i. m. 130-131.

7. Havel, Vaclav: "Le pouvoir des sans pouvoir". In: Essais politiques. Seuil. Paris. 1990. 79.

8. Marino, Adrian: i. m.

9. Ligeti Ernõ: Többségibõl kisebbségi újságíró. In: Újságíró Almanach 1927. Az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezetének kiadása. Kolozsvár, 1927. 127-129.

10. György Lajos: A romániai magyar sajtó öt esztendeje (1919-1924). Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. 24.

11. Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867-1940). Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. Bern, 1989. 502-513.

12. Marino, Adrian: i. m.

13. Idézi Marino in: Cenzúra Romániában. (Kántor Erzsébet fordítása) Korunk. 2001. 9. 89-94.

14. Bíró Sándor: i. m. 512-513.

15. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tõl 1940. augusztus 30-ig. A "Studium" kiadása. Bp., 1941. 143.

16. Bíró Sándor: i. m. 507.

17. Mikó Imre: i. m. I. h.

18. György Béla: Spectator sajtópere. Krenner Miklós születésének 125. évfordulójára. Magyar Média. 2000. 4. 40-47.

19. Lásd Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinek köteteit: Virág alatt, iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1971.; Fogy a virág, gyûl az iszap. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1974., Nehéz szagú iszap felett. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1993.

20. Lásd Cseke Péter: Az újságírás kaszkadõrje. In: Cs. P.: Láthatatlan emlékmûvek. Felsõmagyarország Kiadó. Miskolc, 2000. 158-159.