A századfordulón Kolozsvár Budapest mellett a magyarországi belle époque kulturális élet egyik központja volt. Budapest volt a nagyobb és pezsgőbb város, Kolozsvár pedig a méltóságteljesebb és vidámabb kedélyű.
Édesanyám értette a módját annak, hogy tanárokat, tudósokat és művészeket gyűjtsön maga köré, és művészeti szalonja egész Kolozsváron ismertté tette. Monostori úti házunkban volt egy íratlan szabály: bárki, aki teára volt hivatalos hozzánk, nálunk maradt vacsorára is. Szakácsnőnknek, Ilonának szokásává is vált, hogy mindennap öt órakor beküldjön valakit, és így mindig tudta, hány személyre készítsen vacsorát aznap estére.
Egyik gyakori vendégünk Vértes Marcel volt, aki később Párizsban telepedett le, és sikeres litográfus, díszítőművész és könyvillusztrátor lett - munkái közül emlékezetesek többek között Colette La Vagabonde-jának vagy Chéri-jének első kiadásához készített illusztrációi. Egy alkalommal, még az első világháború előtt, egy saját készítésű képeslapot küldött Párizsból édesanyámnak. A címzés helyén ennyi állt: "Olga, Kolozsvár". A századfordulón a maga 60000 lakosával Kolozsvár korántsem számított kisvárosnak. A képeslap mégis időben megérkezett édesanyámhoz. Vértes apró kísérlete sikerrel járt, és egyben jelezte, mennyire jó minőségű volt a postai szolgálat a századelő Kolozsvárján. Manapság a teljes név és teljes cím megadásával is megvan az esélye, hogy a küldemény nem ér célba, elég egyetlen félreütött betű az írógépen.
Édesanyám, lánykori nevén Purjesz Olga azon kevés magyar nők egyike volt, akiknek a neve bekerült az első világháború után kevéssel kiadott Magyar Enciklopédiába. A szócikkben Óváry Elemérnéként szerepelt, amit manapság talán sok nő zokon venne. A kézikönyv úgy mutatta be őt, mint aki a tizenkilencedik századi francia szalonokhoz hasonló társasági létesítményt működtetett Erdélyben, amelyet második otthonuknak érezhettek írók, tudósok és művészek.
Szalonjának működése mindmáig emlékezetes maradt, írnak róla a városról szóló útikönyvek vagy újságcikkek, a Szabadság 1997. április 3-i számában például így: "A Monostori úti házban irodalmi és művészeti szalont hozott létre, édesapjának és édesanyjának népes baráti körét kibővítve. Ady, Bartók, Dohnányi, Móricz, Kuncz Aladár vagy Hunyady Sándor gyakran jártak ide. A szalon még a két világháború között is igen nagy látogatottságnak örvendett."
Öt éves korom táján ezeket a barátokat "vendégcsaládnak" kezdtem hívni. A többiek átvették ezt a megnevezést, és attól kezdve egymást ugyanannak a "vendégcsaládnak" a tagjaiként szólították. A megnevezés megmaradt, és a magyar irodalomba is bekerült Hunyady Sándor novellista Családi könyv című visszaemlékezése révén.
Anélkül, hogy tudatában lettem volna ennek, a "vendégcsalád" kisgyerek koromtól kezdve vallásos toleranciára nevelt. Az antiszemitizmus, amely búvópatakszerűen végigkísérte Európa történelmét, a tizenkilencedik század végén forrpontra jutott a Dreyfus-pörrel, amikor a francia hadsereg zsidó származású tisztjét, Alfred Dreyfust azzal vádolták meg, hogy a németeknek kémkedik, és bebörtönözték. Sokan meg voltak győződve arról, hogy Dreyfus ártatlan, és évekkel később sikerült bizonyítaniuk is ezt, így a tisztet felmentették. Időközben a pör Európaszerte újabb antiszemita hullámot indított el. Sokan Dreyfus felmentése után is kitartottak az iránta való és védelmezői iránti gyűlöletükben. Mások számára az egész ügy az oly könnyen nagy méreteket öltő antiszemitizmus irracionalitásának és igazságtalanságának a jelképévé vált.
Ferenc József császár távol állt az antiszemitizmustól, számos zsidót támogatott és tett nemessé. Erzsébet császárnőt a magyar nyelvre és kultúrára Falk Miksa, a kitűnő zsidó írástudó oktatta. Alattvalóik közül sokan követték ezt a felvilágosultságra valló példát, és bár maga Ferenc József népszerűtlen volt a függetlenség-párti Magyarországon, magyarbarát feleségét mindenki szerette.
Édesanyám szalonjában soha senki nem érdeklődött azok vallási hovatartozása iránt, akik oda jártak. Jóval később, a harmincas években aztán megtudtam, hogy vendégcsaládunk szinte felerészben zsidó vagy zsidó származású volt.
Gyakran rendeztünk kamarazene koncerteket a házunkban. Legnépszerűbbek Beethoven, Schubert és Mozart vonósnégyesei voltak. Bár Kolozsváron létezett nagyzenekar, csak az operát kísérte, szimfonikus zenét nem játszott. Ez még a fonográf és a rádió korszaka előtt volt. A kolozsváriak számára az egyetlen mód arra, hogy találkozzanak a szimfonikus zenével, a zongorajáték volt. A szimfóniákat négykezes zongoraművekké írták át, és árulták a kottákat. A boltokban szinte kizárólag a romantikus és klasszikus korszak zeneműveit lehetett kapni, barokk zenét szinte egyáltalán nem. Édesanyám és a barátai gyakran játszottak négykezesként Brahms-szimfónia átdolgozásokat. Így hallottam először Beethoven kilencedik szimfóniáját is.
Ahhoz, hogy filharmonikus koncerteket hallhasson az ember, Budapestre kellett utaznia abban az időben. Ennek ellenére számos híres szólista és kamarazenekar jutott el Kolozsvárra. Szokássá vált, hogy minden jeles zenész, aki a kolozsvári színházban fellépett, ellátogatott Monostori úti házunkba. Így találkozhattam olyan zenészekkel, mint Pablo Casals, Dohnányi Ernő, Bartók Béla vagy Kodály Zoltán.
Dohnányi középtermetű ember volt, de mindig magasabbnak látszott kitűnően szabott öltönyeiben. Még mielőtt zeneszerzőként híressé vált volna, rengeteget turnézott Európaszerte és az Egyesült Államokban mint a világ legjobb zongoraművészeinek egyike. Bámulatos zenei memóriája volt, és mindig kotta nélkül játszott, ami meglehetősen szokatlan volt az első világháború előtti korszakban. Dohnányi elsősorban a Variációk egy gyermekdalra című művének sikere után vált foglalkoztatott zeneszerzővé. Gyakran kérték fel, hogy zeneműveket írjon különféle ünnepi alkalmakra. Egyszerre dolgozott karmesterként, tanárként és zeneiskola-igazgatóként. Olyannyira elfoglalt volt, hogy gyakran összecserélte megbeszélt programjait, repertoárjait. Egyszer, egy kolozsvári fellépése után a színpad mögött fogadta a jókívánságokat, mikor egy hölgy a kezét rázva csodálattal mondta:
- Mester, csodálatos volt!
- Köszönöm. - mondta.
- A fogat egyébként odakint várja, amikor készen van. - mondta a hölgy.
- Sajnálom, de nem egészen értem. Készen?
- Bizonyára emlékszik, mester, hogy a koncert után vacsorára vártuk!
- Ó - kiáltott fel Dohnányi -, hiszen én már elígérkeztem Óvárynéhoz vacsorára!
Édesanyám és én éppen magunk is ott voltunk. Hallván, hogy mi történt, édesanyám kisegítette őket zavarukból. Odament a hölgyhöz, és mondta neki, hogy bármikor szívesen látja nálunk. Úgyhogy a hölgy a mesterrel vacsorázhatott - minálunk.
Egy másik fellépésen Dohnányi leült a zongorához, majd egy kis várakozás után szólt az ügyelőnek, hogy szüksége lenne az est műsorára.
Az átadta a műsorterv egy példányát, és Dohnányi elolvasta. Majd így szólt a közönséghez:
- Sajnálom, de éppen egy hosszú útról érkeztem. Csak arról akartam megbizonyosodni, hogy nem tévesztem-e össze a ma esti programot egy másikkal. - Ezek után mindenkit elbűvölt azzal, hogy az egész estét végigjátszotta pusztán a műsortervvel maga előtt.
Bartók, aki öt évvel fiatalabb volt Dohnányinál, szintén mindent emlékezetből játszott, saját zenéje kivételével, amelyhez mindig kézírásos vagy nyomtatott kottákat használt. Dohnányival ellentétben, Bartók meglehetősen zárkózott és távolságtartó embernek tűnt számomra. Soha nem hallottam, hogy beszélgetést kezdeményezett volna, de persze mindig udvariasan válaszolt, amikor valaki kérdést intézett hozzá.
Sohasem hallottam Bartókot tegező formulát használni sem. Unokatestvérem, Veress Sándor, aki ma Svájcban él, Bartók diákja volt. Ő elmondta, hogy Bartók még saját tanítványaival is magázódott, amit egyetlen más tanár sem tett.
Bartók mindig tétovának és gondterheltnek tűnt. De valahányszor leült a zongorához, úgy tűnt, hogy minden kételye eltűnik. Emlékszem arra, ahogyan Allegro Barbaro című zongoraművét játszotta. Soha nem hallottam korábban ehhez hasonló zenét, és vakmerősége mélyen megérintett. Teljes ellentétben állt azzal a visszahúzódó emberrel, akit ismertem. Érdekes az is, hogy az emberek manapság még mindig vakmerőnek találják a művet.
Bartók először a 20-as évek elején lépett fel Kolozsváron, és Domenico Scarlatti néhány szonátáját játszotta. Emberemlékezet óta ez volt az első alkalom, hogy Scarlatti zenéjét hallani lehetett Kolozsváron. A fellépés nagy sikert aratott. Sokakat ejtett gondolkodóba, hogy talán más Scarlatti-korabeli elfeledett zeneszerzők is vannak, akik méltóak lennének az újrafelfedezésre. Abban az időben a barokk zene szinte teljesen kiszorult a koncertek műsorából - primitív, misztikus műveknek voltak elkönyvelve. Később gyakran hallottam Scarlatti szonátáit többféle előadásban, korabeli hangszereken is. Tudatomban Scarlatti mégis örökre hozzákapcsolódott ehhez az erdélyi származású, szomorú tekintetű zeneszerzőhöz, aki a modern zene par excellence képviselője.
Pablo Casals kedves, jó kedélyű embernek tűnt számomra. Fellépés előtt egy kissé mindig ideges volt. Abban a pillanatban viszont, amikor a színpadra lépett, teljesen uralta a helyzetet. Hírneve megelőzte őt. Bejárta már Európát és az Egyesült Államokat, és úgy emlegették, mint a korszak - és talán minden idők legnagyobb csellóművészét. Ő kezdte el például a két ujj használatát egy ujj helyett a legato tisztább hangzása érdekében. Ugyancsak ő találta meg a vonóhasználat egy olyan lehetőségét, amely révén a cselló magasabb regiszterei a hegedű könnyedségével és intenzitásával vetekednek. Szólistaként és a híres Cortot-Thibaud-Casals Trió tagjaként számos kamarazenei mű felfedezéséhez és elismertetéséhez járult hozzá. Lehetőségem volt hallani Casalst Bach hat csellószvitjét játszani. Akkoriban, amikor szinte kizárólag romantikus és klasszikus darabokat lehetett hallani, a régebbi barokk muzsika a maga tisztább, komolyabb hangzásával rendkívül modern zenei tapasztalatot jelentett.
Hírneve ellenére Casals épp ellenkezője volt a látványosan "szereplő" szólistának. Inkább közvetítőnek tartotta magát, mint virtuóznak, és ez a század elején újdonságnak számított. Később sok zenész követte példáját, ily módon Casals nagy hatással volt a 20. századi zenére.
Casals mélyen kötődött spanyol szülőhazájához, különösképpen szűkebb szülőföldjéhez, Katalóniához. Mindig szelíd embernek tűnt számomra, azoknak a pillanatoknak a kivételével, amikor Spanyolországról beszélt. Francóval való szembehelyezkedése és Spanyolországból való távozása ismeretes. Egyszer mégis olyasvalamit hallottam tőle, ami megmutatta nekem nacionalizmusának egy másik vonatkozását is. A spanyol polgárháború időszakában történt, éppen ugyanabban a vonatfülkében utaztunk mindketten Magyarország felé, ő fellépésre, én pedig párizsi orvosi tanulmányaimat szakítottam meg éppen egy vakáció erejéig. Casals kezében éppen egy újság volt, amelynek címlaptörténetei a spanyol polgárháborúból származtak. Felém fordulva azt mondta:
- Ami Spanyolországban történik, az borzasztó! Egyik fél sem látja be, hogy ezzel a harccal magát Spanyolországot teszi tönkre!
Kodály Zoltán, akit oly sokan csodáltak Psalmus Hungaricusáért és balladáiért, kedélyes, szellemes férfi volt. Gyakran kereste az alkalmat, hogy másokat ugrasson. Egy alkalommal nagyszabású ünnepségre került sor a Kolozsvári Színházban Kodály tiszteletére. Egyik távoli rokonom, a gyönyörű szoprán, Török Erzsébet, Kodály-dalokat énekelt a koncert első részében. Szünet alatt odajött a páholyunkba, ahol Kodály ült, én pedig bemutattam őket egymásnak. Nagyon szerette volna tudni, mit gondol a zeneszerző az előadásmódjáról. De Kodály merev arccal hallgatásba burkolózott.
Végül nem bírta tovább, és megkérdezte: - Mester, borzalmasan énekeltem?
Kínos csend borult a páholyra, mert Kodály késleltette a választ. Unokatestvéremen úrrá lett a csalódottság. Egyszerre Kodály arca felderült, mosolyogni kezdett. Melegen szorította meg Erzsébet kezét és így szólt:
- Maga mondta, nem én!
1954-ben, Michael Heidelberger ajánlására Manfred Mayer meghívott a baltimore-i John Hopkins Universityre, hogy Fulbright ösztöndíjasként kapcsolódjak be a bakteriológiai kutatócsoport munkájába.
Az ösztöndíj előírta, hogy hajóval menjek. A II Erzsébet gőzhajót választottam, és Londonba utaztam, hogy behajózzak. Kallós Pál barátom, aki Stockholmba költözött a háború után, véletlenül éppen meghívott egy allergiával kapcsolatos konferenciára, amelyet Londonban tartottak. Kallós szakterülete az allergia volt, és alapított egy társaságot az allergiával foglalkozó kutatók számára, a Collegium Allergologicum Internationale-t. Valószínűleg nemcsak azért választott latin nevet, mert a latin nemzetközi nyelv volt, hanem azért is, mert a magyarországi orvosok számára egészen a 40-es évekig élő nyelvnek számított, hiszen ekkoriban a boncolási jegyzőkönyveket még latin nyelven írták.
A Collegium Allergologicum első összejövetelére egy vasárnap délután a Ciba Házban, a svájci gyógyszergyártó vállalat londoni főhadiszállásán került sor. Nem sokkal azután, hogy beléptem a bálterembe, egy alacsony termetű, idősödő úriember lépett oda hozzám, ránézett a névtáblácskámra, megrázta a kezem, és Dr. Giles-ként mutatkozott be. - Tetszettek az ön kék pöttyei azon a tengerimalacon. - mondta.
Örültem, hogy találkozhatom valakivel, aki olvasta a publikációmat, és azt mondtam: - Csupán a Prausnitz-Kuestner reakció alkalmazásáról van szó. - 1921-ben a hamburgi Karl Prausnitz kimutatta, hogy az emberi allergia átszármaztatható. Ezt a híres felfedezést akkor tette, amikor bőre alá juttatta Kuestner kollégája szövetmintáját, aki allergiás volt a halra, aztán ugyanarra a területre halkivonatot fecskendezett.
Giles dr. nevetett, és azt mondta: - Ó, ez a Prausnitz egy senki. - és továbbment, hogy igyék egy teát.
Meglepett ez a kijelentés, és megkérdeztem Daniel Bovettől: - Ki ez a Dr. Giles? A tájékozatlansága felháborító!
- Hiszen ő maga Karl Prausnitz - mondta Bovet. Kiderült, hogy Prausnitz olyannyira gyűlölte Hitlert, hogy elhagyta Hamburgot, és a Wight szigeten telepedett le, felvéve anyja leánykori nevét.
Prausnitz-cal később is kapcsolatban maradtunk, sőt később felkértek arra is, hogy tartsak egy előadást az ő tiszteletére a Collegium Allergologicum egyik ünnepi konferenciáján. Akkor hoztam először nyilvánosságra az első találkozásunk történetét, valamint egy baráti levelet, amelyet nem sokkal azután írt nekem.
A konferencia után nem sokkal felszálltam a II. Erzsébetről elnevezett hajóra, amely mintegy öt nap alatt ért Amerikába. Abban az időben a repülőút hatalmas luxusnak számított. A nagy gőzhajókon való utazás számított a szokásos, olcsó megoldásnak. Hogy megváltoztak az idők!
A Fulbright-ösztöndíj lehetővé tette, hogy a kabin-osztályt válasszam, amely valahol a luxuskörülmények és a harmadosztály közötti utazási feltételeket biztosította. Időm legnagyobb részében szaklapokat olvastam, illetve tanulmányokat írtam. A hajón volt egy kisebb fülke, amelyben írógép is volt az utasok használatára. Gyakran beültem oda írni. Egyik nap, amit ott ültem, kinyílt a kabin ajtaja, és egy különleges megjelenésű hölgy lépett be. Anglia anyakirálynője volt. A kapitány éppen a hajón vezette végig őt és kíséretét. Felálltam és meghajoltam.
Az anyakirálynő mosolygott, és azt mondta: - Kérem, üljön le.
- De hogyan folytathatnám a gépelést, mikor Őfelségével egy szobában vagyok? - kérdeztem.
Ő méltóságteljesen bólintott felém. Őszinte mosolya és egyszerű viselkedése megéreztette velem, hogy miért oly népszerű az anyakirálynő népe körében.
Megjelenése egy korábbi véletlen találkozást is felidézett bennem, amikor a kalapkészítőjével utazhattam. Abban az időben ő még királyné volt, hiszen VI György király még életben volt.
Éppen egy londoni konferenciáról repültem vissza Róma felé egy rövid párizsi intermezzóval - néhány barátomat látogattam meg ott. Mellettem egy úriember ült, aki egész testében remegett és rángatózott, sóhajtozva: - Istenem, mikor lesz már vége a repülésnek?
Kérdeztem tőle, hogy jól van-e. Nem, nincs jól, mondta, halálosan fél a repüléstől, és mindig attól tart, hogy a gép le fog zuhanni. Próbáltam megnyugtatni, hogy a repülőút már nem olyan rendkívüli, és hogy nem kell annyira félnie tőle. Félelme azonban nem csökkent, megkérdeztem tehát, hogy miért nem megy inkább vonattal és komppal.
- Sajnos folyton ide-oda kell repülnöm London és Párizs között, nincs vesztegetni való időm a sok divatbemutató miatt. - mondta.
Kiderült, hogy övé a legsikeresebb londoni kalapkereskedés, és többek között ő szállítja a királyné kalapjait is. Mivel a királyné szeretett napirenden lenni a párizsi divattal, a szállítónak mindig Párizsba kellett repülnie, valahányszor kalapdivat-bemutatót tartottak ott. - Miután túlesek ezeken a szörnyű repülőutakon - mesélte az úriember -, mindig felmegyek a palotába, hogy megmutassam a királynénak a legújabb modelleket. Neki mindegyik nagyon tetszik, csak az a baj, hogy a királynak a véleményét is ki kell kérnie. Neki szintén nagyon tetszenek a kalapok, de az az ellenvetése, hogy a királynét a népnek is látnia kell. Úgyhogy mindig arra kér, hogy emeljem fel egy kicsit a kalap elejét, és csökkentsem a karima szélességét. Mikor megteszem, egyéb észrevételei vannak, és azokat is figyelembe kell venni. Úgyhogy a végeredmény nagyjából mindig ugyanaz a kalapformátum, amilyet a királyné amúgy is visel - mondta a férfi lemondó sóhajjal.
Egy alapos pillantást vetettem az anyakirálynő kalapjára, amint a kapitány végigmutogatta neki az írógépeket a szobában. Egy aprócska, nehezen leírható kalapot viselt, keskeny, felfelé hajtott karimával. Mosolygott, búcsúzóul még egyszer felém bólintott, majd kíséretével együtt elhagyta a kabint. Én pedig tovább folytattam az allergiával kapcsolatos gondolatmenetet az írógépen.
A II. Erzsébet nemsokára New York kikötőjéhez érkezett. Hirtelen mindenki a fedélzetre sietett, hogy megpillanthassa a Szabadság-szobrot. Engem inkább a partraszállás nehézségei foglalkoztattak, fejemben végeérhetetlen, fáradt emigránscsoportok képei kergetőztek, amint az Ellis Island-i huzatos termekben várakoznak az országba való belépésre. Végül megérkezésem nem igazolta a mítoszt, hiszen sokkal gyorsabban és kevésbé drámaian ment végbe, mint ahogy gondoltam volna. Taxiba ültem, és elindultam a szállodához, ahol barátom, Márai Sándor szobát foglalt számomra. A taxi ablakából a járókelőket figyeltem. Egy teljesen más világ tárult a szemeim elé, sokkal egyszerűbben öltözött és természetesebben mozgó embereket láttam, mint azokban az európai városokban, amelyekben korábban jártam.
A New York-i felhőkarcolók, amelyekről annyit hallottam, természetesen lenyűgöztek. De különleges szépséggel nem találkoztam. New York egyértelműen különbözött minden más várostól, amit addig ismertem. De csak ennyi. A városnak, mint később kiderült számomra, nem a hatalmas épületek jelentették az igazi vonzerejét.Balázs Imre József fordítása
Részletek a Souvenirs. Around the World in Ninety Years című kötetből (India Ink Press, New York, 1999.)