1848 a nagy remények éve volt: a Tizenkét Pont meghirdette, a pozsonyi törvények pedig megindították Magyarország modernizációját, felzárkózását a polgárosultabb Nyugat országaihoz. Ugyanakkor a remények felvillantották a történeti Magyarország helyreállításának a lehetőségét.
Erdély magyarsága is reménykedve fogadta el a Tizenkét Pontot, s hogy Magyarországgal minél szorosabban együtt haladhasson, az uniót tette meg a polgári átalakulás és nemzeti újjászületés első számú feltételévé és törekvésévé. Ezáltal vélte megvalósíthatónak az erdélyi magyar politika a feudalizmusból és rendi világból való kibontakozást és a halaszthatatlan polgári jellegű átalakulást magyar modell szerint békés, törvényes úton. Nem volt véletlen azonban, hogy céljai megvalósítása érdekében az erdélyi magyarság szerette volna igénybe venni vezető magyar politikusok, köztük nem utolsósorban Széchenyi István gróf segítségét, akinek alkotásait már korábban nagyra értékelte Erdély közvéleménye.1
Erdély bizalmát régi kapcsolatok alapozták meg. Gondolunk itt elsősorban Széchenyinek Wesselényi Miklóssal való barátságára és együttműködésére, az 1821-es erdélyi útjára, valamint kapcsolataira olyan kiemelkedő erdélyi és partiumi politikusokkal, mint gróf Teleki Domokos, Kemény Zsigmond, Kovács Lajos, id. Bethlen János, Gyulafehérvári Farkas Sándor és mások.
A mélyebb és szélesebb ívű kapcsolódás Széchenyi és Erdély között azonban eszmei indíttatású volt. Széchenyi műveit Erdélyben kedvezően fogadták, bár ritkábban akadtak bírálói is, különösen a Kossuthtal folytatott vitái kapcsán. Utalnunk kell arra, hogy a nemes gróf (ez a megnevezés Erdélyben is szokásban volt) magyarországi kezdeményezéseit példaként értelmezték Erdélyben is. Bizonyított tény, hogy Széchenyi eszméinek, magyarországi alapításainak ösztönző szerepe volt abban, hogy Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Tordán, Szilágysomlyón, Zilahon kaszinók, számos településen olvasótársaságok alakultak, s 1844-ben létrejött a mezőgazdaság korszerűsítését felvállaló Erdélyi Gazdasági Egyesület. Talán mindennél fontosabb volt mégis, hogy Széchenyi és mások hatása nyomán Erdélyben is tudatosult a reformok halaszthatatlan szükségességének felismerése.
Mindezek ellenére Széchenyi és Erdély viszonyának kutatása nem tartozik a könnyű feladatok közé, főként azért, mert ő közvetlenül Erdélyről nagyon keveset írt. Erről talán arra is lehetne következtetni, hogy Erdély nem nagyon érdekelte. Azonban ha figyelmesen tanulmányozzuk az erdélyi barátaihoz írt leveleit, arra a meggyőződésre jutunk, hogy gondolkodásából nem hiányzott Erdély. Erről e sorok íróját az Alsó-Fehér megyei rendekhez 1835-ben küldött levele győzte meg. Íme, a levél megfelelő része: "Erdélynek s Magyarországnak érdekei ugyanazok, s így ki őszintén és üggyel szolgálja az egyiket, a másiknak is hű embere, ne felejtsük ezt, s bízzunk a Valóban, az Igazságban s mindenek fölött tiszta szándékunk s férfias állhatatosságunkban."2
Következésképpen Széchenyi a magyarság ügyét közösnek tartotta mindenhol, általános nézeteit tehát Erdélyre éppúgy érvényesnek kell elfogadnunk, mint Magyarországra vonatkozóan. Kérdés azonban, hogy erdélyi politikája az 1848-as forradalom merőben megváltozott viszonyai között mennyiben volt, mennyiben lehetett összhangban reformkori állásfoglalásával. Ezt próbáljuk nyomon követni a következőkben.
1848 tavasza - mint közismert - teljesen új helyzetet teremtett a polgári átalakulás számára. A korábban hosszas folyamatként elképzelt változtatásokat a forradalom íratlan szabályai szerint gyorsan, lehetőleg azonnal kellett végrehajtani. Ez olyan kérdéseket is felvetett, amelyekre Erdély egymagában nem találhatott megoldást, ezért - amint már említettük - az erdélyi magyar vezetésnek sokszor kellett a magyar felelős politikusokhoz folyamodnia, főként az unióval kapcsolatban, amely az átalakulások központi kérdése volt. Széchenyi Istvánt is többször megkeresték ebben az ügyben, először az uniót kimondó törvény megerősítésének érdekében.
Ugyanis a Pozsonyban április 11-én kihirdetett uniótörvény (VII. törvénycikk) csak azután léphetett életbe, miután Erdély országgyűlése is hasonló törvényt hozott. Ez a Kolozsvárt összeülő utolsó rendi országgyűlésen 1848. május 30-án megtörtént. Az egyhangúlag elfogadott első törvénycikk kimondta: "A magyarországi törvényhozásnak a honegység tárgyában folyó 1848-ik évben hozott VII-ik törvénycikkelyét Erdélyország hő rokonérzettel fogadván, Erdélynek Magyarhonnal egygyéalakulását a Pragmatica Sanctióban szentesített birodalmi kapcsolatok épségben tartása mellett s teljes kiterjedésében magáévá" teszi.3 Ezzel ugyan megnyílt az út az unió megvalósításához, csakhogy még mindig nem nyugodhattak meg az unió hívei, mert hátra volt a törvény királyi megerősítése és szentesítése (e kettő nem ugyanaz, bár a különbség csak formai volt), ami egyáltalán nem ígérkezett könnyű dolognak, mert az udvari tanácsban és a bécsi kormányban többen is szerették volna elodázni Erdély és Magyarország újraegyesítését "ad calendas graecas".4 Növelte az aggodalmakat, hogy az erdélyi országgyűlésnek a király által kinevezett elnöke, Puchner tábornok sem volt híve az uniónak, s bár a törvény megszavazását az országgyűlésben nem próbálta megakadályozni, elképzelhető volt, hogy a királyi megerősítés elé akadályokat fog gördíteni, mivel a törvényt hivatalos úton neki kellett felterjesztenie a királyhoz.
Hogy a lehetséges ellenakciókat kivédje, az erdélyi országgyűlés, nem várva a törvény hivatalos útjára, a magyar kormányhoz irányította a törvénycikk hű másolatával Pálffy János és Weér Farkas követeket azzal a kéréssel, hogy a kormány vesse latba tekintélyét az uniótörvény minél gyorsabb megerősítése érdekében.
Wesselényi külön is írt Deák Ferencnek május 30-án, nyomban a törvény megszavazása után. Többen szeretnék - írta -, hogy a nádor vagy Batthyány együtt vagy bár egyikük menne az uralkodóhoz, amit azonban nem tartanak valószínűnek (nyilvánvalóan az elfoglaltságuk miatt). Ha ők vagy valamelyik közülük tényleg nem mehet, menjen valaki a minisztérium tagjai közül. Ennek az igen fontos feladatnak a megoldására sokan nagyon alkalmasnak gondolják Széchenyit, s ezt tartaná jónak maga (Wesselényi) is, aki szeretné, hogy Pulszky is vele tartson.5
Bár nem remélték, Wesselényiéknek az első kívánsága mégis jórészt teljesült, amennyiben Batthyány miniszterelnök elvállalta, hogy maga utazik Innsbruckba az uralkodóhoz.6 A Batthyányt megbízó június 2-i minisztertanácson jelen volt Kossuth, Eötvös, Klauzál és Deák Ferenc mellett Széchenyi és a két kolozsvári küldött is. Nem vitás, hogy Széchenyi is egyetértett a miniszterelnök megbízatásával, amivel persze az ő utazása pillanatnyilag lekerült a napirendről. Egyébként a Naplójában nem találunk semmiféle említést sem Wesselényi felkéréséről, sem arról, hogy maga (Széchenyi) Innsbruckba készült volna.7
Ebből azonban nem kell messzemenő következtetéseket levonnunk, mert rövidesen kifejti lényegében véve pozitív nézeteit az unióról és a törvény megerősítéséről. Erre akkor kerül sor, amikor a minisztertanács után néhány órával levelet kézbesítenek számára Erdélyből. A kézbesítő Jakab Elek fiatal kolozsvári publicista és történész, akit Pálffyékkal egyszerre indítottak Pestre a kolozsvári politikusok. Jakab Elek visszaemlékezései lehetővé teszik az esemény rekonstruálását.8
Jakab Elek először Nyáry Pált kereste fel, aki nyomban Széchenyihez vezette. Széchenyi a Wesselényi levelét "hirtelen átfutotta", s karját nyújtva, beszélgetve elindultak. Mivel különösen fontos levélről van szó, a következőkben teljes terjedelmében közöljük. Íme:Széchényi Istvánnak. Kedves barátom! Küzdelmeink s az idő hatalma következtében az unió ki van itt mondva, mégpedig egy szájjal, egy lélekkel. Az arról szerkesztett törvénycikket Weér Farkas és Pálffy János mint futárok viszik. Sok függ attól, hogy a felség rögtön confirmálja: különben Erdély követei nem jelenhetnek meg július 5-én Pesten a magyarhoni gyűlésre. Erdély nélkül határozni nem akarhatván, Erdély e veszélyterhes pillanatokban semmiben sem segíthetné Magyarhont.
A confirmátió eszközlésére nagy remény van ahhoz kötve, hogy ha Te ez ügynek buzgón neki fekszel, s Te mégysz fel a felséghez. Jó lenne - azt hiszem -, ha Pulszkyt is magad mellé vennéd.
Barátom! Sok ezreknek tolmácsolom szavát, midőn téged a közös nagy hon szent nevére kérlek, kényszerítelek: menj fel s eszközöld, hogy a confirmátió hamar sietve itt legyen. Ezt reméli s várja tőled barátod Wesselényi.9A levél átnézése után Széchenyi a következőképpen kezdte a beszélgetést: "Mint látom, önöknél sok baj van, mi aggodalomra ad okot."
Ha az uniótörvényt megerősíti az uralkodó, s a kormány a gyeplőt keményen tartja - szólt Jakab Elek -, a bajon úrrá lesz Erdély.
Erre Széchenyi: "Ez meglesz Isten segítségével [...], de azzal még minden nem lesz rendén. Ahol valaminek ily sok a titkos nem-akarója és nyílt ellenzője, ott csak okossággal és kitartással lehet győzni, nem hévvel és rögtön."
Jakab Elek: A nagy számnak (ti. az unió ellenzőinek) csekély az erkölcsi ereje, s nem részükön a jog.
Széchenyi: "A számot én már sokszor láttam győzedelmeskedni a szellemen - s a győzelem jogot ad."
Közömbös lett volna Széchenyi, a "legnagyobb magyar", a nemzet építője e nagy jelentőségű közös ügy iránt?
Bizonyosan nem erről volt szó, hiszen az említett beszélgetés során azt is kijelentette, hogy az uniótörvény megerősítését "én magyar szívvel óhajtom", amihez persze nem késett hozzátenni: "csak angol phlegmával remélem". Itt a flegma - úgy véljük - nem értendő sem közönynek, sem közömbösségnek, hanem inkább kételkedésnek. Széchenyi híve volt az uniónak, hiszen Jakab Elektől az erdélyi politikusoknak azt üzente, hogy az uniótörvény megerősítését támogatni fogja; az unió mellett szól "más nagy érdekek mellett a magyar királyság integritása", s "ebben minden lehetőt elkövetünk".10
Az uniótörvényt Batthyány közbenjárására 1848. június 10-én az uralkodó megerősítette, a hírt a kolozsvári országgyűlésben június 19-én kihirdették. A magyar minisztérium külön leiratban üdvözölte az eseményt azzal, hogy a törvényt "minden nyelvű és vallású népekre nézve a szabadság, egyenlőség és testvériség" elvei alapján fogja alkalmazni. Az aláírók közt találjuk - minisztertársai mellett - Széchenyi István nevét is.11
Az aggodalmak azonban már a törvény királyi megerősítése előtti napokban tovább növekedtek s megerősítésével sem múltak el. Mialatt a kolozsvári utolsó rendi gyűlés több olyan törvényen dolgozott, amelyek a feudalizmus és a rendiség megszüntetését voltak hivatottak előmozdítani, Alsó-Fehér megyében, Mihálcfalván véres összeütközés történt román parasztok és a rend fenntartására kivezényelt székely határőrcsapat között. A vizsgálat kiderítette - és ezt a román mozgalom egyes képviselői is elismerték -, hogy a kirobbant parasztmozgalom, amelyet a hatóság iránti engedetlenség kísért, a Nagyszebenben működő román Nemzeti Komitétól folyamatosan kapta a felkelésre buzdító üzeneteket. Az erdélyi magyar politikusoknak mérlegelniük kellett azt is, hogy Iancu, a román mozgalom egyik fiatal vezére kijelentette: a hegyekbe vonul, s megkezdi a mócok fegyveres felkelésének a szervezését.12 Nem véletlen, hogy a magyar vezetés megkongatta a vészharangot.
Mint általában, ezúttal is a sokat tapasztalt s fizikai vaksága ellenére is a legtisztábban "látó" politikus, Wesselényi szólalt meg elsőként, és június 9-i levelében arra kérte Deák Ferencet, küldjenek Erdélybe erélyes, imponáló királyi biztost. Szerinte sem gróf Teleki József kormányzó, sem Anton Puchner tábornok, az erdélyi császári haderő főparancsnoka nem alkalmas a súlyos helyzet kezelésére, de a magyar kormány által az erdélyi országgyűlésre küldött Perényi Zsigmond sem, mert "nem jelent itt meg eléggé királyi biztosi színben, mint csak ministeri biztos nincs és nem lehet az országban elég tekintéllyel és hatással, mert éppen azon hittel töltötték el a bujtogatók az országot, hogy a [magyar] ministerium csak azon pártnak orgánuma, melly a császártól elszakadt, s mellynek élén István nádor áll, tehát ennek engedelmeskedni nem kell". Perényi úgy gondolja - írta Wesselényi egy másik, június 12-i levelében Deáknak -, hogy az erdélyi magyar politikusok túlságosan félnek. Wesselényi nem győzi eléggé hangsúlyozni: "Tudod, a félelemmel cimborázni nem szoktam, s ezért mit mondok, nem rémkép: kívülről-belülről meglehetősen esmerem a körűlményeket s ezeknek tudata szemlélteti velem a múltat s jelent." Végső érve pedig ez: mi itt "a kitörésre kész kráter szélén állunk".13
Érdekes Wesselényi érvelése egy új királyi biztos küldése mellett. Itt cím, fény, pompa teszi meg a hatást, nem lehet republikánus egyszerűséggel tekintélyre szert tenni. Ezért megfelelő "teljes hatalmú biztost kell ide rögtön küldeni, de ugyan rögtön, mert kitörésben van az, mit még jórészt könnyen lehetne elfojtani, de ami, úgy lehet, csak rövid idő alatt is mindent lángba borítand". Aztán a javaslat következik. "Meggyőződésem szerint senki sem felelhetne meg nálunk ezen terhes, de nagyszerű hivatásnak annyira, mint Széchenyi."14
Wesselényi indoklása azért is figyelmet érdemel, mert vallomásként is felfogható a régi barátról, akivel az 1820-as években együtt gondolták ki a magyar reformeszméket. "Ő katonai ismeretekkel is bír, azonban erélyes, elhatározott ember: tud merni, hol kell, s tud tenni és tétetni."15 Wesselényi Deák által üzente Széchenyinek: gondolja meg, hogy ő fogja megmenteni "Magyarhon egyik legszebb s legfontosabb részét", s ő fogja megakadályozni, hogy "a magyar úgy sem nagy számból álló faj egy nevezetes s erőteljes része ki ne irtassék".16
Wesselényi megérezte a készülő polgárháború szelét, de abban nem volt igaza, hogy pompa és fény által akkor bárki is imponálhatott volna a román parasztságnak, amelynek nagyobb része csak a Komitéra volt hajlandó figyelni. Másért lehetett volna Széchenyi bárki másnál alkalmasabb a kért feladat elvégzésére, nevezetesen azért, mert nemcsak a magyarság körében volt elismert személyiség, hanem a román politikusok egy részénél is, akik méltányolták eddigi, a nacionalizmusokat visszafogó állásfoglalását.17 És voltak a szászok közt is olyan politikusok, akik talán jobban hallgattak volna rá, mint bárki másra, hiszen Széchenyi civilizatorikus elképzeléseit, sőt ilyen irányú tevékenységét is ismerték. Mégis nyitott kérdés marad, hogy a politikát meghatározó román és szász vezetőkben volt-e tárgyalási készség.Hogy a magyar politika kellő információhoz jusson Erdélyről, június 14-én Wesselényi és id. Bethlen János közös levélben fordult Batthyány miniszterelnökhöz. A levelet drámai hangon indították: "Erdély elhatározott veszélyben forog." Aztán részletezték a belső feszültségek fokozódásának okait. A szász bürokráciát, a dákoromán törekvéseket s a magyar unió megakadályozására indított mozgalmakat okolták az előállt helyzetért. Ugyanakkor megemlítik azt is, hogy százados nyomás miatt a román parasztságban sikerült feltámasztani a bosszúérzést a magyar nemesség ellen. Az aláírók ismételten kérték a magyar politikusoktól, ne habozzanak, küldjék Széchenyit Erdélybe.18
Wesselényi és társai nem véletlenül írtak többször is Deák Ferencnek, aztán Batthyány Lajosnak és Szemerének is. Az elsőtől a baráti ráhatást várták, a miniszterelnöktől tekintélye gyakorlását remélték, valamint Szemerétől is.
Nem tudjuk pontosan nyomon követni, hogy Deák és Batthyány mikor és milyen körülmények között hozta Széchenyi tudomására az erdélyiek újabb kérését. Tény azonban, hogy a június 16-i minisztertanács már foglalkozott a kérdéssel. Erről Széchenyi Naplója tudósít: "Wesselényi és Bethlen János azt írja: el van veszve Erdély, ha nem fogtok küldeni pénzt, fegyvert és királyi biztost - ez pedig csak Széchenyi"(kiemelés az eredetiben). Ezt a kérdést a Batthyánynál tartott minisztertanács délelőtti ülésén tárgyalták, ugyanis a Napló így folytatja az előbb idézetteket: "Délután azt újra előveszik. Én nem [kiemelés az eredetiben] megyek - kényszeríteni fognak? [...] Unszolnak [kiemelés az eredetiben], hogy menjek Erdélybe - de nem nagyon. - Elhárítom. Ingadoznak, hogy Majláth Antalt, Vay Miklóst, Keglevich Gábort - vagy hogy meghagyják Perényit. A vége előtt elmegyek haza aludni."19
Látjuk, Batthyány és minisztertársai megkísérelték rábeszélni Széchenyit, hogy tegyen eleget az erdélyi magyar politikusok kérésének s vállalja el a királyi biztosságot. A Naplóból az is kiderül, hogy semmiféle kényszerről nem volt szó: "unszolták", de "nem nagyon", és amikor határozottan nemet mondott, más jelöltek kerültek szóba. Ezzel a minisztérium egyelőre lemondott arról, hogy Széchenyit Erdélybe küldje. Június 17-én Szemere már arról értesítette Wesselényi Miklóst, hogy rövidesen mást fognak biztossá kinevezni Erdélybe, ami június 19-én meg is történt: István nádor báró Vay Miklóst nevezte ki Erdély királyi biztosául. Erről azonban Széchenyi valószínűleg csak jóval később (?) értesülhetett, mert éppen aznap minisztertanácsi rendelkezésre Innsbruckba utazott.
Témánk szempontjából nagyon fontos kérdés, hogy vajon Széchenyi kézhez kapta-e elutazása előtt azt a levelet, amit Wesselényi egyenesen hozzá intézett. Mivel akkor Wesselényiék gyorsfutárok által küldték a postát, feltételezhetjük, hogy Széchenyi megkapta az újabb erdélyi üzenetet. Wesselényi június 16-án keltezett levelében hivatkozott a Batthyányhoz és Szemeréhez küldött levelekre, majd így folytatta: "Íveket tudnék írni óhajtásunk s kérésünk motiválására, de nem szükséges, hiszen annak főbb foglalatja csak az, hogy siess Magyarhonnak megmenteni Erdélyt, mit te bizonnyal, de jórészt csakis te tehetsz. A hon szent nevére kérlek, hajolj ezen kérésünkre. Ezt esdi tőled barátod."20 Wesselényi tehát ismételten valósággal könyörgött Széchenyinek, mert csakis őt tartotta képesnek arra, hogy Erdélyben a béke közvetítője, sőt megmentője legyen a magyarok, románok és szászok közt.
Széchenyi tehát elutazott Pestről Innsbruckba, más ügyekben ugyan, de a távoli osztrák városban sem szabadulhatott meg a gyötrő kérdéstől, egyrészt, mert feltételezhetően foglalkoztatta az erdélyiek kérése, másrészt, mert a román politika Janus-arcú szürke eminenciása, a frissen kinevezett ortodox püspök, Andrei ?aguna is eszébe juttatta Erdélyt. Az éppen Innsbruckban tartózkodó püspök június 23-án látogatást tett Széchenyinél, akit szeretett volna rábeszélni az erdélyi útra. A Naplóból erről a következőket tudjuk meg: "?aguna nálam, én őnála. Én: nos igen, ha megyek, önnek kell vezetőmnek lennie etc."21
Valószínűleg nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a királyi biztosság ügyét nem az ortodox püspök, hanem Széchenyi hozta elő, s miért ne gondolhatnánk arra, hogy a feltételes igenlő választ Széchenyi a látogatás visszaadásakor mondhatta el - még aznap. S ha már feltételezéseket kockáztatunk, úgy látjuk, a püspök nem utasította el azt, hogy Széchenyi vezetője legyen. Legalábbis erre enged következtetni a Napló június 25-i egyik sora: "Ha B[atthyány] Lajos és Kossuth beleegyeznek, hajlandó vagyok Erdélybe menni, de csak ?agunával."22
Széchenyi bízott az ortodox püspökben, aki a szeptemberi fordulatig két vasat tartott a tűzben, az egyiket a magyarok győzelme esetén lehetett volna felhasználni, ezért amíg a magyarok ügye sikeresnek tűnhetett, bizonyos fokú együttműködésre hajlandónak mutatkozott. A másik vasat akkor lehetett volna elővenni, amikor az osztrák fél végső győztesnek tűnik, ezért, amikor Ausztria 1848 szeptemberében szembefordult a magyarokkal, színt vallott, s összefogott a magyar forradalom minden ellenségével. Nem kis része volt az orosz csapatok behívásában 1849 tavaszán. Csakhogy 1848 júniusában még semmi sem dőlt el, ezért Széchenyi ?aguna arcának csak az egyik oldalát láthatta.
Helyre kell tehát igazítanunk azt a széltében elterjedt tévhitet, hogy Széchenyi István betegsége miatt nem vállalhatta az erdélyi felkérést. Ezt a motivációt egyik korábbi tanulmányában e sorok írója is elfogadta, de a Széchenyi születésének 200. évfordulóján közölt írásaiban a Naplóban olvasható álláspontot ismertette.23
Ha jól értelmezzük a Napló idézett sorait, Széchenyi úgy érkezett vissza Pestre Innsbruckból június 29-én, hogy a már említett feltételek mellett hajlandó Erdélybe menni. Csakhogy ez már akkor tárgytalan volt, mert - amint említettük - Vay Miklós kinevezésével a kérdés lezárult.
Erdély és Széchenyi kapcsolatainak szálai azonban nem szakadtak meg. Az történt ugyanis, hogy mialatt Széchenyi Ausztriában tartózkodott, Kolozsvárt június 26-án a július 2-ára tervezett (valójában 5-én megnyitott) magyar országgyűlésbe képviselővé választották. A választás törvényes keretek között az erdélyi országgyűlésben megszavazott s a nádor által megerősített II. törvénycikk alapján történt. A követválasztásra Kolozsvár város közgyűlésén került sor, amelyen több ezer városi polgár vett részt, s közfelkiáltással Széchenyi István közlekedésügyi miniszterre és Méhes Sámuel kolozsvári professzorra szavazott. A Kolozsvárt megjelenő radikális irányzatú Ellenőr című lap szerint "fenséges egyetértés uralkodott a választók" között.24 A Kolozsvári Híradó azt jegyezte fel, hogy a nép látható lelkesedéssel vett részt a kiszélesített választói jog gyakorlásában s komoly, ünnepiesnek mondható magatartásával bebizonyította, méltó a szabadságra. "Mi, amíg erősen hisszük, hogy magyarabb, míveltebb, lelkesebb közönség képviseletére egyezőbb értelemmel, általánosabb lelkesedéssel a nemes gróf meg nem hívatott, úgy az iránt is meg vagyunk győződve, hogy bizodalmunk szózatát visszhang nélkül nem hagyhatja, s az erdőn túli részek szép fővárosának egyik követi székét gróf Széchenyi István díszesendi."25
A lelkes hangulat s ösztönös felbuzdulás mellett, amit Széchenyi neve kivívott, amikor Kolozsvár képviselővé jelölte, arra is számítottak, hogy a Nagyvárad-Kolozsvár közötti vasút megépítésében támogatásra találtak.26 Ezt a korabeli sajtóban megjelent írások bizonyítják.27 Ennek ellenére hangsúlyozni kell, hogy a nemes gróf jelölésében elsősorban nem az érdek, hanem az iránta érzett tisztelet esett nagyobb súllyal a latba. Hiszen - amint láttuk - Erdély minden súlyos kérdésben megszólította Széchenyit.
Erdélynek ezúttal sem volt szerencséje. A nagy hatalmú Kronosz közbeszólt: amikor a kolozsvári küldöttség jelentkezett a grófnál, már azzal fogadta, hogy a Sopron megyei Nyéken is megválasztották, s már el is fogadta a jelöltséget. A küldöttségnek mégsem kellett teljesen üres kézzel visszatérnie Kolozsvárra, mert Széchenyi megígérte, hogy a város érdekeit támogatni fogja.28
Kolozsvár ezt az ígéretet nemcsak nemes gesztusként értelmezte, hanem komoly lehetőségként.
Nincsen abban semmi meglepő, hogy Kolozsvár, amely az 1790-es évek óta Erdély Nagyfejedelemség fővárosa volt, az unió kimondása után is szerette volna megőrizni központi szerepét Erdélyben. Ezért az erdélyi magyar politika egyik fő irányítója, id. Bethlen János, valamint a fiatal történetíró és publicista Jakab Elek 1848 júliusában a Kolozsvári Híradóban körvonalazta azokat a feltételeket, alapelveket, amelyeket szükségesnek tartottak ahhoz, hogy ne váljék "nyomorult vidéki várossá". Szerintük Kolozsvár kell hogy legyen továbbra is Erdélyben "a civilizáció tűzhelye, az ellenséges elemek contrapodiuma, az alkotmányos szabadság ápolója".29 Azért kell tudományegyetem s vasút, hogy kapocs lehessen Erdély és Magyarország között.
Természetesen egy ilyen szerephez valóban szükség volt a modern közlekedést jelentő vasútra. Kolozsvár erős kampányt indított annak érdekében, hogy ennek minél hamarabb birtokába jusson. Az érdekeltek összefogásáért megkereste Nagyvárad, Marosvásárhely, Debrecen városokat és számos megye vezetőségét. Kolozsvár törekvéseit legjobban Nagyvárad támogatta, s küldöttséget menesztett a magyar kormányhoz. A két város küldöttsége Pesten találkozott, és ennek eredményeként született meg az "Elsődleges tervjavaslat", amelyet a "Szolnokon, Nagyváradon, Kolozsváron keresztül vezetendő országos keleti fővasút" címmel továbbítottak a közlekedésügyi minisztériumnak. A javaslatot a közös (Nagyvárad-Kolozsvár) bizottság elnöke, gr. Teleki József nyújtotta át Széchenyi Istvánnak, akivel már régebbről baráti viszonyban volt. Forrásaink szerint Széchenyi kijelentette: ha ismerte volna ezt a javaslatot, már a korábbi tervében ezt fogadta volna el.30
A vasút ügye rövidesen a magyar népképviseleti országgyűlés elé került, ahol Széchenyi István közlekedésügyi miniszterhez Doboka megye követe, Vass Samu interpellációt intézett, arra várva választ, hogy mikor készül el az említett vasút. Széchenyi kijelentette: "midőn mód lesz", a Kolozsvárra menő vasút felől intézkedik. Kossuth pedig "Kolozsvár érdemeire való tekintettel" késznek nyilatkozott gondoskodni az anyagi fedezetről.31
Széchenyi a történtekről 1848. augusztus 19-én a következőket jegyezte be a Naplóba: "Hozzám a kolozsvári vasút dolgában interpellálnak. Kossuth megígéri - jutalmul a hegyeken át is! és kiürítette a kasszámat... még utazást sem engedélyezett, hogy mindjárt a kezdet kezdetén vizsgálatokat folytassak."32 Vagyis a vasutat a hegyeken, a Királyhágón át, nem pedig a Debrecen-Szatmár-Dés vonalon - ahogyan Széchenyinek egy korábbi tervében szerepelt - építenék meg. A Naplóból az derül ki, hogy a "Királyhágó réme" miatt Széchenyiben még mindig voltak fenntartások a Nagyvárad-Kolozsvár vonalszakasznak Csucsa irányába való kivihetőségéről.33
A miniszteri állásfoglalás után megszületett a törvény "A Kolozsváron keresztül keletnek vezetendő vaspálya iránt" címmel, amely előírta: Pestnek Kolozsvárral és kelettel való összeköttetése országos érdek, s a minisztérium kötelessége a vasút előleges munkálatait haladék nélkül megkezdeni. A javaslatot mind a képviselőház, mind a felsőház elfogadta, és a XLII. törvénycikként került be az országgyűlés irománykönyvébe.34
Széchenyi valóban elrendelte a Nagyvárad-Kolozsvár közötti vasút vonalának felmérését és feltérképezését, de az 1848-as őszi hadi események miatt a munka megszakadt. A terv azonban tovább élt, 1849-ben rövid ideig még folytatni lehetett az előkészületeket, de végleges megoldást csak a kiegyezés utáni évek hoztak.
Tanulmányunk bevezetőjében az 1848-as évet a nagy remények évének neveztük. Erdély magyarsága saját jövőjének feltételeit szerette volna biztosítani a magyar nemzet és Magyarország kereteiben. Széchenyitől azt várta, hogy segítse törekvéseit. Széchenyi kétségkívül helyeselte az integrációt, de előre látta a vele kapcsolatos problémákat is, ezért a rá jellemző mentalitás szerint többre értékelte a türelmes, folyamatos cselekvést, mint az azonnali kockázatos vállalkozásokat. Tudjuk, forradalom idején a kivárásos politika nem volt soha jellemző, sokkal inkább az azonnali cselekvéstől vártak eredményt. Ez természetesen az 1848-as magyar forradalomra is érvényes. Széchenyi maga is tisztában volt helyzete ellentmondásosságával, ezért minden óvatossága, tétovázása, sőt olykori vonakodásai ellenére támogatta Erdély igaz ügyeit. Nem lett hűtlen reformkori35 álláspontjához, ti., hogy "Erdély s Magyarország érdekei ugyanazok".JEGYZETEK
1. L. Egyed Ákos: Széchenyi és Erdély. Ismerkedése Erdéllyel. Barátságai. Hatása. In: A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. I. Csíkszereda, 1997. 112-130; Egyed Ákos: Széchenyi és Kolozsvár. Helikon. 1991. szeptember 20. 1-2.
2. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára. Széchenyi Gyűjtemény. K.210/1/177. (a továbbiakban Széchenyi Gyűjtemény).
3. MOL F. 135. Gubernium Transylvanicum levéltára (a továbbiakban GTr.) Cista Diplomatica 97/a cs. 96/1848.
4. Báró Récsey Ádám tábornok levele id. Bethlen Jánoshoz. In: A szabadságharc története levelekben. Szerk. Deák Imre. Bp., 1942. 77.
5. Wesselényi Miklós levélmásolatai a Kolozsvári Állami Levéltárban (a továbbiakban Wesselényi levélmásolatai) 36. köt. 520. sz.
6. Ezzel kapcsolatban l. még Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. Szerk. Szabó T. Attila. Kolozsvár (a továbbiakban Kv.) 1938. 53-55; Károlyi Árpád: Az 1848-diki pozsonyi törvények az udvar előtt. Bp., 1938. 347-352; Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése. Marosvásárhely 2001. 88-89, 142-143; Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. Bp., 1999. 702-705.
7. Széchenyi István: Napló. Szerk. Oltványi Ambrus. Bp., 1978. 1259-1260.
8. Vö. Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848-1849-re. Bp., 1880. 177-178.
9. Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 521. sz.
10. Jakab Elek: i. m. 178.
11. Egyed Ákos: i. m. Függelék. 248-249.
12. Uo. 138-139.
13. Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 545. sz.
14. Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 245. sz. Wesselényi így fejezte be levelét: "Széchenyi mint teljes hatalmú királyi biztos jöjjön [...] Kérlek, fontold meg ezeket; szólj Batthyányval, minisztertársaiddal, főként Szemerével s közöld az eszmét Széchenyivel is."
15. Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 245. sz.
16. Uo.
17. Benkő Samu: Széchenyi István közjóra való törekvései. In: Őrszavak. Buk., 1984. 231-232.
18. "Kell nekünk mindenek felett oly férfi, ki higgadtan s eréllyel megfontol s kiszámít, azt ernyedetlen tevékenységgel s rendíthetetlen szilárdsággal haladéktalanul végrehajtja. Úgy látszik nekünk, hogy a magyarok istene rendelt számunkra illy férfit Gr. Széchenyi Istvánban." (Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 557. sz.)
19. Széchenyi István: Napló. 1270.
20. Wesselényi újabb levelében hivatkozik a Bethlen Jánossal együtt Batthyány miniszterelnöknek küldött levélre, amelyből megismerhette nézeteiket, óhajukat, amelyek bizonnyal "egész Erdély minden jobb érzésű s fejű polgáraival közösök". Aztán arra is felhívja a figyelmét, hogy közelebbről Szemerének is írt, kéri, olvassa el azt is. (Wesselényi levélmásolatai 36. köt. 563. sz.)
21. Széchenyi István: Napló. 1273.
22. Uo. 1274.
23. L. az 1. sz. jegyzetet.
24. Ellenőr. 1848. június 18.
25. Kolozsvári Híradó. 1848. június 27.
26. Spira György: Széchenyi a 48-as forradalomban. Bp., 1979. 176.
27. Az Ellenőr szerint Kolozsvár fejlődését a jövőben nagymértékben meghatározzák a közlekedési viszonyok, ezért Széchenyi István közlekedésügyi miniszter megválasztását ajánlotta. (Ellenőr, 1848. június 15.)
28. "Minister gr. Széchenyi Istvánnak e város részéről követté lett megválasztását megvitt küldötteink részéről jelentik, miszerint a tisztelt gróf még a választások megkezdése előtt Sopron megye egyik követkerülete részére nyilatkozván, az ottan bekövetkezett megválasztása után a követséget valósággal el is fogadván, ez okon, noha e város által lett megválasztását örömmel veszi, de el nem vállalhatja, mindazonáltal a város érdekébeni munkálkodását ígéri, és majd írásban is válaszoland. E városnak Sopron megye által lett megelőztetését sajnálja a közgyűlés, egyébként a minister grófnak hajlamát tanúsító nyilatkozata örömmel vétetik." (Kolozsvár város 1848. évi jegyzőkönyvéből. Történelmi Lapok 1875. II. 1199.)
29. Kolozsvári Híradó 1848. július 18.
30. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Levéltára a Kolozsvári Állami Levéltárban. Mikó-Rhédey cs. Vasútügy csomó
31. Közlöny 1848. augusztus 21. L. Kossuth Lajos Összes Művei. Kossuth Lajos 1848-1849-ben. Bp., 1957. 755.
32. Széchenyi István: Napló. 1308.
33. Uo. Átnézeti térkép a vasútügy rendezéséről.
34. Bővebben: Egyed Ákos: Régiók versengése a vasútért Erdélyben a 19. század közepén (1848-1873.) Erdélyi Múzeum. LIII. köt. 2001. 1-2. füzet. 46-58.
35. L. a 2. sz. lábjegyzetet.