Kovács Kiss Gyöngy

Erdélyi magyar intézményrendszer

Múlt- jelen - jövő?


Az első világégés utáni békerendszer súlyos következményekkel szembesítette a Magyarországot környező államokban   kisebbségi helyzetbe került magyarságot, így az erdélyi magyar közösséget is. Nemcsak anyanyelve, identitása, nemzeti önérzete sínylette meg az uralomváltást, de nemzeti értékrendje, intézményrendszere is súlyos szakítópróba elé, válsághelyzetbe került. Új konstelláció rajzolódott ki, mely - természetszerűen - a megváltozott szituációnak és újonnan létesült, immár beszűkített kereteknek megfelelő helyzetfelismerést, kezelést, valamint a módosult   keretek közt alkalmazható adekvát, a fennmaradást és túlélést biztosító stratégiát és taktikát   igényelt. Jóllehet a gyulafehérvári határozatok ígéreteseknek tűntek a kisebbség számára. Függetlenül attól, hogy a Részek és Erdély román lakossága az önrendelkezési jog alapján teljesen önállóane vagy a Iaşiba menekült kormány általi, illetve francia sugallatra nyilvánította ki elsőnek akaratát, és hogy például a hatalmak figyelemre sem méltatták a valamivel később szintén kinyilvánított magyar lakossági akaratot. A Gyulafehérváron meghirdetett elvek, pontosabban önkormányzati jogok biztosítása azonban megteremthette volna a lehetőségét annak, hogy a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság is meglelje "honját a hazában". Hogy ez nem így történt, az nem teljesen a gyulafehérvári határozatokat megszövegező román küldötteken múlott. Ők ugyanis tisztában voltak az önkormányzati rendszer mibenlétével, abban éltek, és tudták, hogy ez nem veszélyezteti az állam egységét és létét. A gyulafehérvári pontok megvalósítása akkor futott zátonyra, amikor ezek gyakorlatba ültetése az ókirályságbeli centralista államszemlélettel szembesült. Ugyanis - ezt hivatal és intézménytörténeti írások eklatánsan bizonyítják - az ókirályságbeliek (elsősorban a politikusok) nem ismerték az önkormányzati rendszert, számukra új volt mind ez, mind az Erdélyben nagy múltra visszatekintő felekezeti oktatási intézményrendszer. Mások voltak hagyományaik, más az érték és intézményrendszerük. Érdemes összevetni az Erdélyben működött vármegyei önkormányzatok vezető, választott tisztségviselőinek hatáskörét, például az alispánét, az ókirályságbeli, a kormány által kinevezett megyefőnökével. Vagy az oktatásban még a középkortól a római katolikus egyház által vállalt iskoláztatást, amit a reformáció után a protestáns egyházak is átvettek, majd a római egyházhoz csatlakozott görög katolikusok is (például a jó nevű balázsfalvi és belényesi görög katolikus középiskolák és a Gheorge Ş incai által szervezett nagyszámú felekezeti iskola),   az ókirályságbeli oktatással. Egész másképpen írja le például iskolás éveit Ion Ghica, mint az erdélyi emlékírók bármelyike, például a kortárs Újfalvi Sándor. Igaz ugyan, hogy az egyesülés utáni Romániában főleg a Franciaországot megjárt új vezetőréteg a francia oktatás mintájára jól szervezett iskolarendszert honosít meg, de ez az állami iskolákra épül, így itt továbbra is ismeretlen marad a felekezeti oktatási rendszer. Ebben keresendők a gyökerei annak a szemléletnek, amely a más jellegű önkormányzati és felekezeti iskoláztatási rendszert veszélyesnek tekintette és tekinti az államra nézve, nem is beszélve arról - kerülve az általánosításokat -, hogy egyes soviniszta, asszimilációs törekvések éppen ennek az iskolarendszernek nemzettudatfenntartó és erősítő pilléreibe ütköztek. (A második világháború után a pártállami sovinizmus aztán minden önálló, nemzetiségi intézményi igényt moszkovita egységes terminológiával élve, "szeparatista" minősítéssel bélyegez meg.)

Az, hogy az első világháborút követően a magyar kisebbség az ismert nehézségek árán működtetni tudta intézményeit, annak tulajdonítható, hogy hatalmi viszonylatban az új román államban a polgári jogállami elvek érvényesültek (ha nem is maradéktalanul), a tulajdonjog biztosított volt (például ingatlantulajdonok esetén), Erdélyben ilyen biztosíték   a telekkönyvi rendszer megtartása, amit 1938ban a román telekkönyvi törvény szavatol, és bevezetik Bukarestben is. A magyar kisebbségi társadalom megmaradását viszont elsősorban az teszi lehetővé, hogy ha károsodásokkal is, megmarad a független anyagi háttérrel rendelkező középosztály, a nagyszámú szabadfoglalkozású réteg, a gazdatársadalom, a kisiparos és kereskedőréteg (szervezeteikkel együtt), illetve megmaradnak a munkalehetőségeket biztosító kisebbségi vállalkozások. (Az iparos és kereskedőréteg, valamint egyes vállalatok önzetlen áldozatkészsége utoljára akkor nyilvánulhatott meg, amikor az újonnan alapított Bolyai Egyetem berendezéseihez, felszereléséhez támogatással járult hozzá.)

A főhatalomváltozással   - egyebek mellett - az állami, illetve helyi önkormányzati intézmények működését biztosító infrastruktúra, az ingatlanok és berendezések érintetlenül a román állam tulajdonába kerülnek vagy   - esetenként - a helyi önkormányzatok tulajdonában maradnak, és lehetővé teszik a jogutód állam intézményeinek zavartalan működését. Ezzel párhuzamosan és ezt követően azonban a Romániához került nemzeti kisebbségek - így a magyarok is - sajátos, nemzeti jellegű társadalmi, gazdasági, tudományos és művelődési szükségleteiknek és igényeiknek megfelelően a már hagyománnyal rendelkező, igen nagy történelmi múltú intézményeikben (EMGE, EME, EMKE, EKE, Hangya szövetkezeti hálózat), illetve újonnan létesítettekben igyekeznek kialakítani azt a struktúrát, mely sine qua nonja lesz további nemzeti létük biztosításának és közösségként való továbbélésüknek. Az új állami intézményrendszerből perifériára szorított számbeli nemzeti kisebbség vonatkozásában e közösségi keretek jelenthetik a méltó továbbélés lehetőségét.

Az első világháborút követően Romániához tartozni kénytelen magyar társadalom a múltban kialakult széles kiterjedésű magyar jellegű - nem állami - intézményrendszert mondhat magáénak. E tágabb értelemben vett magyar intézményrendszerbe beletartoznak a tulajdonképpeni közösségi intézmények mellett azok a gazdasági intézmények is (hitelintézetek, ipar és kereskedelmi vállalatok, könyv és lapkiadók), amelyek, jóllehet elsősorban profittermelő vállalkozásokként minősíthetők, etnikai jellegüknél fogva jelentős részt vállalnak a magyar társadalmi élet szinten tartásában, az erdélyi magyarság közösségi igényeinek kielégítésében.

A jelenkori történetkutatás - főként intézménytörténeti szempontból - igen keveset foglalkozott az említett kisebbségi vagy kisebbségi jellegű gazdasági intézményekkel és a kisebbségi magyar társadalomban játszott szerepükkel. Ezek ugyanis nemcsak kisebbségi javakként voltak jelentősek, hanem az egykori közhivatalokból kiszorult tisztviselőknek, illetve a tanulmányaik befejeztével pályakezdőknek adtak munkalehetőséget. Példaként említhető, hogy a fiatal ítélőtáblai albíró, dr. Vékás Lajos tudását és szervezőkészségét a magyar könyv és lapkiadás érdekében alakult kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság vezérigazgatójaként gyümölcsöztette, dr. Gál Zsigmond egykori pénzügyigazgatósági tisztviselő pedig a Dermata Művek aligazgatójaként folytatta pályáját, része volt az üzem szociális létesítményeinek létrehozásában (tisztviselői bérház, munkáslakások) - hogy aztán 1944 őszén az akkor már új hatalom a gyárudvart sepertesse vele.

A hitelintézetekről az elmúlt ötven évben mind az egyes visszaemlékezések, mind pedig a "történetírás" csak elítélőleg szóltak. Pedig ezek nemcsak azért töltöttek be jelentős szerepet, mert ugyancsak munkahelyet biztosítottak a kisebbségi magyar társadalom tagjainak, hanem mert a hiteléletben, pénzműveletekben kiemelkedő szerepet játszottak.  Ezúttal csak két kolozsvári bankra utaljunk, az egyik a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Részvénytársaság,   a másik a Transylvania Bank Rt. Mindkettőnek komoly súlya volt a magyar oktatásügy és kulturális ügyek pénzműveleteinek bonyolításában, a Transylvania Bank, amely a gyulafehérvári római katolikus püspökség érdekeltségét is képezte, többek között azokat az ösztöndíjakat kezelte, amelyeket a püspökség és püspöke magyar diákok támogatására folyósított. Ezeken az ösztöndíjjegyzékeken szerepel például annak a Baumgartner Lászlónak a neve is, aki később Bányai László néven a politikai életben oly gyászos szerepet vitt egyháza és társadalma kárára. De a kutatás kimutathatja, hogy jelzálogkölcsönnel hány magyar diákház építését tette lehetővé a bankkölcsön. (Ugyanez kimutatható a román bankok esetében a román lakosságot illetően is.)

A kisebbségi vállalatok tanulmányozásával az is követhető, hogyan biztosították maguknak a túlélést ezek a vállalatok, hitelintézetek. Ennek egyik módja az volt, hogy az igazgatótanácsokba befolyásos román személyeket választottak be. Ilyen igazgatósági tag volt a Dermatában - többek között - dr. Emil Haţieganu , illetve a nagyváradi Bihar Megyei Takarékpénztár és Gazdasági Bankban dr. Petru Groza, az első "demokratikus" osztályharcos román kormány miniszterelnöke, a "kapitalista kizsákmányolás" militáns ostorozója, ugyanakkor igazgatósági tagi tantiém haszonélvezője.

A tulajdonképpeni közösségi intézményrendszert azonban elsősorban azok a kisebbnagyobb közösségek spontán akaratából létrejött intézmények képezték, melyeket - társadalmi szükséglet miatt - az illető közösség hívott életre. Ezek - az akkori körülmények között nyilvánvalóan - az állami intézményektől függetlenül működtek.

A magyar közösségi intézményrendszer keretei között működtek elsősorban a magyar híveket pasztoráló egyházak - intézményeikkel, kiemelten tanintézményeikkel és az azokat fenntartó vagyoni alapokkal (ingatlanokkal, földterületekkel, kiépített infrastruktúrával) együtt.

Hagyományos nevelő, oktató és tudományművelő tevékenységük során egyházaink és tanintézeteik keretében jelentős könyvtárak alakultak ki. A gyulafehérvári római katolikus püspökség mellett és gondnoksága alatt működött Erdély egyik legnagyobb könyv és kézirattára, a Batthyaneum. A nagyváradi püspökség saját értékes könyvtárán kívül (amelyet Szaniszló, Lipovniczky, Schlauch, Szmrecsányi és Széchenyi püspökök magángyűjteményei gazdagítottak) a nagy értékű Ipolyi Arnoldhagyatékot és a káptalani könyvtárat is őrizte, de ugyancsak a püspökségen őrizték a papnevelde jelentős könyvtárát. A szatmári püspökség is gazdag könyvtárral rendelkezett. A katolikus tanintézetekben is olyan értékes könyvtárak működtek, mint a kolozsvári Lyceum könyvtára, a váradi premontrei gimnázium és a gyulafehérvári Majláth Gimnázium, illetve a brassói és a szatmári, valamint a székelyudvarhelyi gimnáziumok könyvtárai. De nemcsak a tanintézetek, a szerzetesrendek is jelentős könyvtárakat mondhattak magukénak. Ilyen volt a nagy múltú csíksomlyói ferences könyvtár, a mikházai, kolozsvári és máriaradnai ferences könyvtár, a kolozsvári piarista kalazantinum, a nagykárolyi piarista rendház könyvtára, az aradi és nagyenyedi minorita rend könyvtára. Az erdélyi református egyház könyvtárai közül elsőként a végrendeletileg az egyházra szállt Teleki Tékát kell megemlítenünk, de ide sorolhatók a kolozsvári Református Kollégium, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a székelyudvarhelyi Református Kollégium, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, valamint a zilahi Wesselényi Kollégium, a máramarosszigeti Református Kollégium könyvtárai is és a főhatalomváltozás után megszüntetett szászvárosi Kuun Kollégium könyvtára is.

Nem kevésbé jelentősek voltak az unitárius egyház könyvtárai és gyűjteményei: a kolozsvári Unitárius Kollégiumé és a székelykeresztúri Unitárius Kollégiumé.  

Az egyházakon kívül társadalmi méretű hálózatot alkottak a magyar gazdasági intézmények: a Hangya/Kaláka szövetkezeti központba  tömörült fogyasztási szövetkezetek, a Szövetség védőernyője alá besoroló gazdasági és hitelszövetkezetek, az 1844ben eredetileg Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) névvel alakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE). Mindegyik a maga jól konszolidált vagyonalapjával, amiből mára szintén semmi nem maradt az erdélyi magyarság számára. Az EMGE jogutódja, a Romániai Magyar Gazdasági Egyesület, jóllehet 1989 után újra tevékenykedni kezdett, semmit sem kapott vissza a tevékenysége alapjául szolgáló vagyonból.

Szintén kisebbségi intézményrendszerünk részét képezik a tudományművelés, illetve népszerűsítés és természetvédelem céljait felvállaló intézmények, elsősorban az 1859ben létesült Erdélyi MúzeumEgyesület (EME), a szakirodalomból és évi jelentéseiből jól ismert gyűjteményeivel, ingatlanaival,    illetve az 1855ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és az 1891es alapítású Erdélyi Kárpát Egyesület. 1989 decembere lehetővé tette újraindulásukat, vagyoni jogfosztottságuk orvoslata 2002ben is várat magára, következésképpen az ellehetetlenülés körülményei között kénytelenek vállalni azokat a feladatokat, amelyek létüket a múltban is és a jelenben is indokolja.

Mint említettük: egy állam keretein belül a közösségi intézményrendszer teszi lehetővé egy adott kisebbségi közösségnek - esetünkben a magyarnak - azt, hogy megfelelő módon, a maga igényeit kielégítve élhesse sajátos társadalmi, gazdasági, tudományos és művelődési életét. Erre - nota bene! - nemcsak a kisebbségi közösségeknek, de a többséginek is igénye volt, van és reményeink szerint a jövőben is lesz. És mindenkinek joga is kellene hogy legyen erre, állampolgári státusa és a szabad egyesülés joggyakorlata okán.

A gyulafehérvári határozatokra a román értelmiség szívesen hivatkozik. E határozatok,   amint erre fentebb utalás történt, kétségtelenül az erdélyi román polgárság legszebb hagyományainak kifejezői.   Amelyek biztosíthatták volna a nemzeti közösségeknek az őket megillető jogokat - a közösségi intézményrendszer fenntartása vonatkozásában is. Ezzel szemben a főhatalomváltást követően a magyarságnak a szellemi és gazdasági élet területeiről való folyamatos kiszorításának és periferikus helyzetbe állításának, a romániai magyar intézmények permanens és tudatos lemorzsolásának folyamata indul el. Ennek ellenére a század húszasharmincas éveiben, az impériumváltást közvetlenül követő évtizedekben még működnek azok a gazdasági és szellemi erők, amelyek igyekeznek fenntartani a kisebbségi intézményrendszert. Az említett polgári jogrendszer léte pedig, ha nem is akadályozhatja meg minden esetben a lemorzsolódást, legalább esetenként fékezően hat. Miközben például megszüntetik a szászvárosi Kuun Kollégiumot, vagy ellehetetlenítik a nagyváradi premontrei főgimnázium működését, a brassói hívek önerőből református gimnáziumokat tartanak fenn magyar és szász vállalatok hathatós anyagi támogatásával, Kolozsváron pedig felépül a református leánygimnázium. Szintén a két világháború között alapít a magyarság nyomdát - a Minervát - Kolozsváron, megalakul, ugyancsak kolozsvári központtal az említett "Szövetség" mint szövetkezeti központ, miközben a Hangya irányítja továbbra is a magyar fogyasztási szövetkezeteket. Szívós küzdelemmel, vég nélküli vagyonjogi tárgyalássorozatok közepette, időleges megszakításokkal, de működik az EME, EMKE, EMGE, s a polgároknak, magyar vállalatoknak, vállalkozásoknak még van annyi erejük és igényük arra, hogy támogatni/működtetni tudják a magyar intézményrendszert, melyhez - jellegüknél fogva - hozzátartoznak például a vidéket behálózó magyar színtársulatok is. De ide tartoznak a magyar jellegű egészségügyi intézmények, például a kolozsvári Charité Szanatórium, a Mátyás Szanatórium, a Gyergyay Szanatórium, a temesvári Kakukk Szanatórium és elsősorban a reáljog alapján magyar tulajdonban lévő és működő gyógyszertárak. A harmincas évek végére a történelem satujába kényszerült erdélyi magyar közösségnek a beszűkített keretek és nyomasztó anyagi körülmények között is sikerül szinten tartania - ha nem is prosperáltatnia - egy olyan intézményhálózatot, mely lehetővé tenné e közösség sajátos céljainak és feladatainak e keretek közti megvalósítását.

  E közösségi intézményrendszer teljes ellehetetlenítése, illetve felszámolása közvetlenül a második világháború végén, pontosabban a bolsevista típusú etatista hatalomátvétellel kezdődik, annak az elkobzási folyamatnak eredményeként, mely évtizedekre nyomorította meg a romániai magyar közösséget, ezen belül a közösség által éltetett intézményrendszert.  

Ekkor alapvetően megváltozott az a helyzet, amit addig - jólrosszul - a polgári jogrendszer és szemlélet éltetett. Az államhatalom képében fellépő párthálózat személete teljesen nélkülözi ugyanis a tulajdontiszteletet, nem is beszélve a magántulajdon tiszteletben tartásáról. A polgári állam jogrendszere ismeri a közérdekből történő kisajátítást, a bolsevista szemlélet azonban nem, még ha annak nevezi is elkobzó és elorzó eljárásait. E szemlélet annyira mellőzi a tulajdonjogot, hogy a pártállam még az arra vonatkozó alapvető jogszabályok hatálytalanításával sem bíbelődik.

Az említett etatista szemlélet ugyanakkor "nem foglalkozik" intézmények, elsősorban oktatási és művelődési intézmények létesítésével (legfeljebb módjával és a maga felállította mérce szerint, gondoljunk csak a szocreál leghitelesebb remekeiként számon tartott vasbeton falusi iskolaépületekre), rendszerint a meglévő kereteket használta fel. "A készbe beülni és azt a magaménak tudni" tendencia - iskolapéldaszerűen - követhető nyomon az egyházak hagyományos tanintézetrendszere esetében. Amint említettük, a római katolikus egyház például hagyományosan iskolateremtő és fenntartó egyház volt. A protestantizmus jelentkezésekor az új egyházak is átvették e hagyományt, s a nyugati keresztény egyház kiterjedt iskolahálózatot épített ki, mely az állami oktatás térnyerését követően is szilárdan állt a lábán. Konszolidált vagyoni helyzettel, melynek tulajdonosa jogi személyként az egyház volt. Ennek viszonylatában az állam is kizárólag magánjogi jogszabályok alapján járhatott el. A második világháború után azonban, amikor megkezdődik a felekezeti iskolák államosítása, ez teljesen a bolsevista elkobzási eljárás szellemében történik. Ugyanakkor a használatba vétel iskolaügyben (is) szemlélettorzuláshoz vezetett, mely azokban a - politikusok szájából 1989 után többszörösen elhangzott - frázisokban csúcsosodott ki, miszerint a "magyarság iskolaügyben ki akarja a román államot szorítani saját, állami iskoláiból". De analóg helyzetek álltak elő könyvtár, múzeum és egyéb közösségi magyar intézményügyben is.

A kisebbségi intézményrendszer felszámolásának a magyarság csak káros eredményeit észlelheti - a folyamat feltárásának teljes története még várat magára. Általánosságokat nem volna célszerű megfogalmazni, hiszen esetről esetre változtak a megszüntetés/felszámolás/ellehetetlenítés módszerei. Tény, hogy a romániai magyar közösségi intézmények nagy része nem vagy csak részlegesen, névlegesen   kapta vissza az elmúlt évtizedekben eltulajdonított javait. Jóllehet az elorzott javak, ingatlanok visszaszolgáltatási ügye nem magyar kisebbségi ügy, s román polgártársainkat is sújtotta a törvénytelen elkobzás, mégis a kisebbségek és román részről a görög katolikus egyház számára életben tartó szerepe van tulajdonaiknak, hiszen az általuk ellátott funkciókat (tudományos, művelődési, oktatási, nevelési, gazdasági stb.)   az ortodox román többség viszonylatában az államhatalom jórészt betölti.

1989 decembere új lehetőségeket villantott fel e vonatkozásban is.   A hatalomváltás a lehetőségek reményével kecsegtette a romániai magyar közösségi intézményrendszert, elsősorban egy olyan alkotmány kidolgozásával, mely külön kitételekben szentesíti a kisebbségi jogokat, közöttük azt, miszerint az egyéni jog mellett az állam a közösségi jogot is biztosítja, s garantálja a kisebbségi intézményrendszer fenntartását, illetve működtetését. Ez természetesen elképzelhetetlen a tulajdonjog sérthetetlenségének garanciája, illetve annak leszögezése nélkül, hogy nincs különbség az egyes tulajdonformák között. A hatalomváltás révén felcsillantott - és jobbára valóra nem váltott - lehetőségek ellenére   mai napig kérdés, vane - és ha igen, milyen intenzitású   -  politikai akarat Romániában az egykori pártállam idegen sugallatra végrehajtott intézkedéseinek felszámolására. Milyen mértékben óhajt a 21. század eleji román politikai elit - tizenkét évvel az úgymond rendszerváltást követően -   a bolsevista vagyonelkobzások haszonélvezőjének szerepében tetszelegni? Vagy netán a polgárosodás útját kívánja járni, és olyan valós jogállamot megteremteni, amelyben újra tényleges súllyal bírhat a romániai magyar közösségi intézményrendszer is? Az az intézményrendszer, amelynek létét és feladatait ötvenévi agymosással szinte kitörölték a társadalom tudatából, és amelynek szakszerű bemutatása, elemzése a fiatal, az "államosításokban" részt nem vett kutatókra hárul.