incai által szervezett nagyszámú felekezeti
iskola), az ókirályságbeli oktatással.
Egész másképpen írja le például iskolás éveit Ion Ghica, mint az erdélyi
emlékírók bármelyike, például a kortárs Újfalvi Sándor. Igaz ugyan, hogy az
egyesülés utáni Romániában főleg a Franciaországot megjárt új vezetőréteg a
francia oktatás mintájára jól szervezett iskolarendszert honosít meg, de ez az
állami iskolákra épül, így itt továbbra is ismeretlen marad a felekezeti
oktatási rendszer. Ebben keresendők a gyökerei annak a szemléletnek, amely a
más jellegű önkormányzati és felekezeti iskoláztatási rendszert veszélyesnek
tekintette és tekinti az államra nézve, nem is beszélve arról - kerülve az
általánosításokat -, hogy egyes soviniszta, asszimilációs törekvések éppen
ennek az iskolarendszernek nemzettudatfenntartó és erősítő pilléreibe
ütköztek. (A második világháború után a pártállami sovinizmus aztán minden önálló,
nemzetiségi intézményi igényt moszkovita egységes terminológiával élve,
"szeparatista" minősítéssel bélyegez meg.)
Az,
hogy az első világháborút követően a magyar kisebbség az ismert nehézségek árán
működtetni tudta intézményeit, annak tulajdonítható, hogy hatalmi viszonylatban
az új román államban a polgári jogállami elvek érvényesültek (ha nem is
maradéktalanul), a tulajdonjog biztosított volt (például ingatlantulajdonok
esetén), Erdélyben ilyen biztosíték a
telekkönyvi rendszer megtartása, amit 1938ban a román telekkönyvi törvény
szavatol, és bevezetik Bukarestben is. A magyar kisebbségi társadalom
megmaradását viszont elsősorban az teszi lehetővé, hogy ha károsodásokkal is,
megmarad a független anyagi háttérrel rendelkező középosztály, a nagyszámú
szabadfoglalkozású réteg, a gazdatársadalom, a kisiparos és kereskedőréteg
(szervezeteikkel együtt), illetve megmaradnak a munkalehetőségeket biztosító
kisebbségi vállalkozások. (Az iparos és kereskedőréteg, valamint egyes
vállalatok önzetlen áldozatkészsége utoljára akkor nyilvánulhatott meg, amikor
az újonnan alapított Bolyai Egyetem berendezéseihez, felszereléséhez
támogatással járult hozzá.)
A
főhatalomváltozással - egyebek mellett
- az állami, illetve helyi önkormányzati intézmények működését biztosító
infrastruktúra, az ingatlanok és berendezések érintetlenül a román állam
tulajdonába kerülnek vagy - esetenként
- a helyi önkormányzatok tulajdonában maradnak, és lehetővé teszik a jogutód
állam intézményeinek zavartalan működését. Ezzel párhuzamosan és ezt követően
azonban a Romániához került nemzeti kisebbségek - így a magyarok is - sajátos,
nemzeti jellegű társadalmi, gazdasági, tudományos és művelődési
szükségleteiknek és igényeiknek megfelelően a már hagyománnyal rendelkező, igen
nagy történelmi múltú intézményeikben (EMGE, EME, EMKE, EKE, Hangya
szövetkezeti hálózat), illetve újonnan létesítettekben igyekeznek kialakítani
azt a struktúrát, mely sine qua nonja lesz további nemzeti létük biztosításának
és közösségként való továbbélésüknek. Az új állami intézményrendszerből
perifériára szorított számbeli nemzeti kisebbség vonatkozásában e közösségi
keretek jelenthetik a méltó továbbélés lehetőségét.
Az
első világháborút követően Romániához tartozni kénytelen magyar társadalom a
múltban kialakult széles kiterjedésű magyar jellegű - nem állami -
intézményrendszert mondhat magáénak. E tágabb értelemben vett magyar
intézményrendszerbe beletartoznak a tulajdonképpeni közösségi intézmények
mellett azok a gazdasági intézmények is (hitelintézetek, ipar és kereskedelmi
vállalatok, könyv és lapkiadók), amelyek, jóllehet elsősorban profittermelő
vállalkozásokként minősíthetők, etnikai jellegüknél fogva jelentős részt
vállalnak a magyar társadalmi élet szinten tartásában, az erdélyi magyarság
közösségi igényeinek kielégítésében.
A
jelenkori történetkutatás - főként intézménytörténeti szempontból - igen
keveset foglalkozott az említett kisebbségi vagy kisebbségi jellegű gazdasági
intézményekkel és a kisebbségi magyar társadalomban játszott szerepükkel. Ezek
ugyanis nemcsak kisebbségi javakként voltak jelentősek, hanem az egykori
közhivatalokból kiszorult tisztviselőknek, illetve a tanulmányaik befejeztével
pályakezdőknek adtak munkalehetőséget. Példaként említhető, hogy a fiatal
ítélőtáblai albíró, dr. Vékás Lajos tudását és szervezőkészségét a magyar
könyv és lapkiadás érdekében alakult kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai
Műintézet Részvénytársaság vezérigazgatójaként gyümölcsöztette, dr. Gál
Zsigmond egykori pénzügyigazgatósági tisztviselő pedig a Dermata Művek
aligazgatójaként folytatta pályáját, része volt az üzem szociális
létesítményeinek létrehozásában (tisztviselői bérház, munkáslakások) - hogy
aztán 1944 őszén az akkor már új hatalom a gyárudvart sepertesse vele.
A
hitelintézetekről az elmúlt ötven évben mind az egyes visszaemlékezések, mind
pedig a "történetírás" csak elítélőleg szóltak. Pedig ezek nemcsak azért
töltöttek be jelentős szerepet, mert ugyancsak munkahelyet biztosítottak a
kisebbségi magyar társadalom tagjainak, hanem mert a hiteléletben,
pénzműveletekben kiemelkedő szerepet játszottak. Ezúttal csak két kolozsvári bankra utaljunk, az egyik a
Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Részvénytársaság, a másik a Transylvania Bank Rt. Mindkettőnek
komoly súlya volt a magyar oktatásügy és kulturális ügyek pénzműveleteinek
bonyolításában, a Transylvania Bank, amely a gyulafehérvári római katolikus
püspökség érdekeltségét is képezte, többek között azokat az ösztöndíjakat
kezelte, amelyeket a püspökség és püspöke magyar diákok támogatására folyósított.
Ezeken az ösztöndíjjegyzékeken szerepel például annak a Baumgartner Lászlónak a
neve is, aki később Bányai László néven a politikai életben oly gyászos
szerepet vitt egyháza és társadalma kárára. De a kutatás kimutathatja, hogy
jelzálogkölcsönnel hány magyar diákház építését tette lehetővé a bankkölcsön.
(Ugyanez kimutatható a román bankok esetében a román lakosságot illetően is.)
A
kisebbségi vállalatok tanulmányozásával az is követhető, hogyan biztosították
maguknak a túlélést ezek a vállalatok, hitelintézetek. Ennek egyik módja az
volt, hogy az igazgatótanácsokba befolyásos román személyeket választottak be.
Ilyen igazgatósági tag volt a Dermatában - többek között - dr. Emil Haţieganu , illetve a nagyváradi Bihar Megyei Takarékpénztár és
Gazdasági Bankban dr. Petru Groza, az első "demokratikus" osztályharcos román
kormány miniszterelnöke, a "kapitalista kizsákmányolás" militáns ostorozója,
ugyanakkor igazgatósági tagi tantiém haszonélvezője.
A
tulajdonképpeni közösségi intézményrendszert azonban elsősorban azok a
kisebbnagyobb közösségek spontán akaratából létrejött intézmények képezték,
melyeket - társadalmi szükséglet miatt - az illető közösség hívott életre. Ezek
- az akkori körülmények között nyilvánvalóan - az állami intézményektől
függetlenül működtek.
A
magyar közösségi intézményrendszer keretei között működtek elsősorban a magyar
híveket pasztoráló egyházak - intézményeikkel, kiemelten tanintézményeikkel és
az azokat fenntartó vagyoni alapokkal (ingatlanokkal, földterületekkel,
kiépített infrastruktúrával) együtt.
Hagyományos
nevelő, oktató és tudományművelő tevékenységük során egyházaink és
tanintézeteik keretében jelentős könyvtárak alakultak ki. A gyulafehérvári
római katolikus püspökség mellett és gondnoksága alatt működött Erdély egyik
legnagyobb könyv és kézirattára, a Batthyaneum. A nagyváradi püspökség saját
értékes könyvtárán kívül (amelyet Szaniszló, Lipovniczky, Schlauch, Szmrecsányi
és Széchenyi püspökök magángyűjteményei gazdagítottak) a nagy értékű Ipolyi
Arnoldhagyatékot és a káptalani könyvtárat is őrizte, de ugyancsak a
püspökségen őrizték a papnevelde jelentős könyvtárát. A szatmári püspökség is
gazdag könyvtárral rendelkezett. A katolikus tanintézetekben is olyan értékes
könyvtárak működtek, mint a kolozsvári Lyceum könyvtára, a váradi premontrei
gimnázium és a gyulafehérvári Majláth Gimnázium, illetve a brassói és a
szatmári, valamint a székelyudvarhelyi gimnáziumok könyvtárai. De nemcsak a
tanintézetek, a szerzetesrendek is jelentős könyvtárakat mondhattak magukénak. Ilyen
volt a nagy múltú csíksomlyói ferences könyvtár, a mikházai, kolozsvári és
máriaradnai ferences könyvtár, a kolozsvári piarista kalazantinum, a
nagykárolyi piarista rendház könyvtára, az aradi és nagyenyedi minorita rend
könyvtára. Az erdélyi református egyház könyvtárai közül elsőként a
végrendeletileg az egyházra szállt Teleki Tékát kell megemlítenünk, de ide
sorolhatók a kolozsvári Református Kollégium, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a
székelyudvarhelyi Református Kollégium, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó
Kollégium, valamint a zilahi Wesselényi Kollégium, a máramarosszigeti
Református Kollégium könyvtárai is és a főhatalomváltozás után megszüntetett
szászvárosi Kuun Kollégium könyvtára is.
Nem
kevésbé jelentősek voltak az unitárius egyház könyvtárai és gyűjteményei: a
kolozsvári Unitárius Kollégiumé és a székelykeresztúri Unitárius
Kollégiumé.
Az
egyházakon kívül társadalmi méretű hálózatot alkottak a magyar gazdasági
intézmények: a Hangya/Kaláka szövetkezeti központba tömörült fogyasztási szövetkezetek, a Szövetség védőernyője alá
besoroló gazdasági és hitelszövetkezetek, az 1844ben eredetileg Erdélyi
Gazdasági Egyesület (EGE) névvel alakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület
(EMGE). Mindegyik a maga jól konszolidált vagyonalapjával, amiből mára szintén
semmi nem maradt az erdélyi magyarság számára. Az EMGE jogutódja, a Romániai
Magyar Gazdasági Egyesület, jóllehet 1989 után újra tevékenykedni kezdett,
semmit sem kapott vissza a tevékenysége alapjául szolgáló vagyonból.
Szintén
kisebbségi intézményrendszerünk részét képezik a tudományművelés, illetve
népszerűsítés és természetvédelem céljait felvállaló intézmények, elsősorban
az 1859ben létesült Erdélyi MúzeumEgyesület (EME), a szakirodalomból és évi
jelentéseiből jól ismert gyűjteményeivel, ingatlanaival, illetve az 1855ben alakult Erdélyi Magyar
Közművelődési Egyesület (EMKE) és az 1891es alapítású Erdélyi Kárpát
Egyesület. 1989 decembere lehetővé tette újraindulásukat, vagyoni
jogfosztottságuk orvoslata 2002ben is várat magára, következésképpen az
ellehetetlenülés körülményei között kénytelenek vállalni azokat a feladatokat,
amelyek létüket a múltban is és a jelenben is indokolja.
Mint
említettük: egy állam keretein belül a közösségi intézményrendszer teszi
lehetővé egy adott kisebbségi közösségnek - esetünkben a magyarnak - azt, hogy
megfelelő módon, a maga igényeit kielégítve élhesse sajátos társadalmi,
gazdasági, tudományos és művelődési életét. Erre - nota bene! - nemcsak a
kisebbségi közösségeknek, de a többséginek is igénye volt, van és reményeink
szerint a jövőben is lesz. És mindenkinek joga is kellene hogy legyen erre,
állampolgári státusa és a szabad egyesülés joggyakorlata okán.
A
gyulafehérvári határozatokra a román értelmiség szívesen hivatkozik. E
határozatok, amint erre fentebb utalás
történt, kétségtelenül az erdélyi román polgárság legszebb hagyományainak
kifejezői. Amelyek biztosíthatták volna
a nemzeti közösségeknek az őket megillető jogokat - a közösségi
intézményrendszer fenntartása vonatkozásában is. Ezzel szemben a
főhatalomváltást követően a magyarságnak a szellemi és gazdasági élet
területeiről való folyamatos kiszorításának és periferikus helyzetbe
állításának, a romániai magyar intézmények permanens és tudatos lemorzsolásának
folyamata indul el. Ennek ellenére a század húszasharmincas éveiben, az
impériumváltást közvetlenül követő évtizedekben még működnek azok a gazdasági
és szellemi erők, amelyek igyekeznek fenntartani a kisebbségi
intézményrendszert. Az említett polgári jogrendszer léte pedig, ha nem is akadályozhatja
meg minden esetben a lemorzsolódást, legalább esetenként fékezően hat. Miközben
például megszüntetik a szászvárosi Kuun Kollégiumot, vagy ellehetetlenítik a
nagyváradi premontrei főgimnázium működését, a brassói hívek önerőből
református gimnáziumokat tartanak fenn magyar és szász vállalatok hathatós
anyagi támogatásával, Kolozsváron pedig felépül a református leánygimnázium.
Szintén a két világháború között alapít a magyarság nyomdát - a Minervát -
Kolozsváron, megalakul, ugyancsak kolozsvári központtal az említett "Szövetség"
mint szövetkezeti központ, miközben a Hangya irányítja továbbra is a magyar
fogyasztási szövetkezeteket. Szívós küzdelemmel, vég nélküli vagyonjogi
tárgyalássorozatok közepette, időleges megszakításokkal, de működik az EME,
EMKE, EMGE, s a polgároknak, magyar vállalatoknak, vállalkozásoknak még van
annyi erejük és igényük arra, hogy támogatni/működtetni tudják a magyar
intézményrendszert, melyhez - jellegüknél fogva - hozzátartoznak például a
vidéket behálózó magyar színtársulatok is. De ide tartoznak a magyar jellegű
egészségügyi intézmények, például a kolozsvári Charité Szanatórium, a Mátyás
Szanatórium, a Gyergyay Szanatórium, a temesvári Kakukk Szanatórium és
elsősorban a reáljog alapján magyar tulajdonban lévő és működő gyógyszertárak.
A harmincas évek végére a történelem satujába kényszerült erdélyi magyar
közösségnek a beszűkített keretek és nyomasztó anyagi körülmények között is
sikerül szinten tartania - ha nem is prosperáltatnia - egy olyan
intézményhálózatot, mely lehetővé tenné e közösség sajátos céljainak és
feladatainak e keretek közti megvalósítását.
E közösségi intézményrendszer teljes
ellehetetlenítése, illetve felszámolása közvetlenül a második világháború
végén, pontosabban a bolsevista típusú etatista hatalomátvétellel kezdődik,
annak az elkobzási folyamatnak eredményeként, mely évtizedekre nyomorította meg
a romániai magyar közösséget, ezen belül a közösség által éltetett
intézményrendszert.
Ekkor
alapvetően megváltozott az a helyzet, amit addig - jólrosszul - a polgári
jogrendszer és szemlélet éltetett. Az államhatalom képében fellépő párthálózat
személete teljesen nélkülözi ugyanis a tulajdontiszteletet, nem is beszélve a
magántulajdon tiszteletben tartásáról. A polgári állam jogrendszere ismeri a közérdekből
történő kisajátítást, a bolsevista szemlélet azonban nem, még ha annak nevezi
is elkobzó és elorzó eljárásait. E szemlélet annyira mellőzi a tulajdonjogot,
hogy a pártállam még az arra vonatkozó alapvető jogszabályok
hatálytalanításával sem bíbelődik.
Az
említett etatista szemlélet ugyanakkor "nem foglalkozik" intézmények,
elsősorban oktatási és művelődési intézmények létesítésével (legfeljebb
módjával és a maga felállította mérce szerint, gondoljunk csak a szocreál
leghitelesebb remekeiként számon tartott vasbeton falusi iskolaépületekre),
rendszerint a meglévő kereteket használta fel. "A készbe beülni és azt a
magaménak tudni" tendencia - iskolapéldaszerűen - követhető nyomon az egyházak
hagyományos tanintézetrendszere esetében. Amint említettük, a római katolikus
egyház például hagyományosan iskolateremtő és fenntartó egyház volt. A
protestantizmus jelentkezésekor az új egyházak is átvették e hagyományt, s a
nyugati keresztény egyház kiterjedt iskolahálózatot épített ki, mely az állami
oktatás térnyerését követően is szilárdan állt a lábán. Konszolidált vagyoni
helyzettel, melynek tulajdonosa jogi személyként az egyház volt. Ennek
viszonylatában az állam is kizárólag magánjogi jogszabályok alapján járhatott
el. A második világháború után azonban, amikor megkezdődik a felekezeti iskolák
államosítása, ez teljesen a bolsevista elkobzási eljárás szellemében történik.
Ugyanakkor a használatba vétel iskolaügyben (is) szemlélettorzuláshoz vezetett,
mely azokban a - politikusok szájából 1989 után többszörösen elhangzott -
frázisokban csúcsosodott ki, miszerint a "magyarság iskolaügyben ki akarja a
román államot szorítani saját, állami iskoláiból". De analóg helyzetek
álltak elő könyvtár, múzeum és egyéb közösségi magyar intézményügyben is.
A
kisebbségi intézményrendszer felszámolásának a magyarság csak káros eredményeit
észlelheti - a folyamat feltárásának teljes története még várat magára.
Általánosságokat nem volna célszerű megfogalmazni, hiszen esetről esetre
változtak a megszüntetés/felszámolás/ellehetetlenítés módszerei. Tény, hogy a
romániai magyar közösségi intézmények nagy része nem vagy csak részlegesen,
névlegesen kapta vissza az elmúlt
évtizedekben eltulajdonított javait. Jóllehet az elorzott javak, ingatlanok
visszaszolgáltatási ügye nem magyar kisebbségi ügy, s román polgártársainkat is
sújtotta a törvénytelen elkobzás, mégis a kisebbségek és román részről a görög
katolikus egyház számára életben tartó szerepe van tulajdonaiknak, hiszen az
általuk ellátott funkciókat (tudományos, művelődési, oktatási, nevelési,
gazdasági stb.) az ortodox román
többség viszonylatában az államhatalom jórészt betölti.
1989
decembere új lehetőségeket villantott fel e vonatkozásban is. A hatalomváltás a lehetőségek reményével
kecsegtette a romániai magyar közösségi intézményrendszert, elsősorban egy
olyan alkotmány kidolgozásával, mely külön kitételekben szentesíti a kisebbségi
jogokat, közöttük azt, miszerint az egyéni jog mellett az állam a közösségi
jogot is biztosítja, s garantálja a kisebbségi intézményrendszer fenntartását,
illetve működtetését. Ez természetesen elképzelhetetlen a tulajdonjog
sérthetetlenségének garanciája, illetve annak leszögezése nélkül, hogy nincs
különbség az egyes tulajdonformák között. A hatalomváltás révén felcsillantott
- és jobbára valóra nem váltott - lehetőségek ellenére mai napig kérdés, vane - és ha igen, milyen
intenzitású - politikai akarat Romániában az egykori pártállam idegen
sugallatra végrehajtott intézkedéseinek felszámolására. Milyen mértékben óhajt
a 21. század eleji román politikai elit - tizenkét évvel az úgymond
rendszerváltást követően - a bolsevista
vagyonelkobzások haszonélvezőjének szerepében tetszelegni? Vagy netán a
polgárosodás útját kívánja járni, és olyan valós jogállamot megteremteni,
amelyben újra tényleges súllyal bírhat a romániai magyar közösségi
intézményrendszer is? Az az intézményrendszer, amelynek létét és feladatait
ötvenévi agymosással szinte kitörölték a társadalom tudatából, és amelynek
szakszerű bemutatása, elemzése a fiatal, az "államosításokban" részt nem vett
kutatókra hárul.