Tóth Pál Péter

Magyarország népessége 1850-től napjainkig*

Rövid visszapillantás

A honfoglaló magyarok pontos számát nem ismerjük, 4-500 ezren lehettek. Azoknak a számát pedig, akiket a honfoglalást követő két évszázadban a magyarok magukba olvasztottak, kétszázezer főre becsülik. Természetesen a Kárpát-medence birtokbavétele nem járt együtt az itt élő népek céltudatos és erőszakos asszimilálásával vagy kiirtásával, hiszen az itt talált népesség egy része, mindenekelőtt a Kárpátok folyóvölgyeiben élő szlávok zavartalanul folytatták korábbi életüket. Ez a kiindulópont, majd Szent István (1000-1038) idegeneket megbecsülő, a korabeli lehetőségekkel számoló politikája teremtette meg annak feltételét, hogy az ország lakói - magyarok és nem magyarok - egy soknemzetiségű ország keretei között élhettek.

A történeti kutatások arról tanúskodnak, hogy a 12. század végére az itt élők száma valószínűleg már elérte az 1,8-2,2 milliót, amiben a 11-12. században letelepített besenyők és uzok is szerepet játszottak. A népesség természetes fejlődése azonban több tényező együttes, egymást erősítő hatása következtében a 13. század közepén megakadt. Ennek az időszaknak a kezdete 1239-re tehető, a tatárok elől menekülő kunok ugyanis ekkor özönlöttek az országba. Ez, valamint az ország területéről történt kiszorításuk jelentős emberveszteséggel járt. Röviddel ezt követően, 1241-ben a tatár seregek is megérkeztek, s bár csak két évig tartózkodtak az országban, felbecsülhetetlen kárt okoztak. Erre az egykori településszerkezet pusztulásából lehet következtetni, amely elsősorban az ország keleti felét érte. A Dunántúlon vagy általában az ország nyugati felén az elpusztított települések aránya 20 százalékos volt. A keleti részeken és mindenekelőtt az Alföldön viszont megközelítette a 60 százalékot. A tatárjárás, majd az azt követő újabb háborúk, a visszatelepült kunok lázadásai, a különböző járványok és éhínségek és végül az 1285-ben bekövetkezett második tatárjárás együttesen szerepet játszottak az első népesedési katasztrófa bekövetkeztében. A megfogyatkozott népesség pótlására német, francia, vallon, olasz és egyéb telepeseket hívtak az országba. Azt, hogy ez a változás a népesség szerkezetének, összetételének milyen átalakulásával járt együtt, nem ismerjük. A veszteség mértéke azonban abban is kifejezésre jutott, hogy több mint száz évnek kellett eltelnie, míg az ország népességének száma ismét elérte a kétmilliót.

Ezt követően a viszonylag egyenletes fejlődés eredményeként a népesség száma a 16. század elejére, tehát mintegy háromszáz év alatt 3,5-4 millióra növekedett. Ekkor a becslések szerint a lakosság körülbelül 80 százaléka magyar anyanyelvű volt. A következő két évszázad, a török hódoltság időszakának demográfiai hatása ismét katasztrofális volt, ezt egyértelműen tükrözi, hogy a 16. század végére az ország lakossága 3 millió fő volt, azaz az egész század alatt a népesség száma stagnált. A népességszám stagnálása mellett a későbbi századokban külön gondot okozott, hogy az össznépességen belül a magyar anyanyelvűek aránya 35-45 százalékra csökkent, aminek következtében a népesség összetétele drasztikusan megváltozott. Ebben a változásban a magyarok által lakott központi területek nagymérvű pusztulása, a hegyvidéki területeken élő szláv és román népesség számának további növekedése, a törökök elől az országba nagy számban menekülő horvátok és szerbek, illetve a török pusztítás következtében elnéptelenedett országrészekre telepített németek játszottak szerepet. A magyarság Duna-völgyi történelmében ez volt a második népesedési katasztrófa, amely az elsőhöz hasonlóan ismét századokra visszavetette a népesség fejlődését, és a lakosság összetételét újból drasztikusan átalakította. Ez azt jelentette, hogy az 1700-as években a lakosságnak csupán közel 38 százaléka volt magyar anyanyelvű. Többségük, s ez a későbbi fejlődés szempontjából nem elhanyagolható, a mai országterületen, nagyrészt az Alföldön élt. A népesség etnikai sokszínűsége együtt járt a lakosság mentalitásbeli, felekezeti, kulturális stb. sokféleségével, melynek "lenyomata" a különböző etnikumok demográfiai magatartásában is tetten érhető.
 

A népesség számának alakulása 1770 és 1870 között

A táblázat adatai a katonai igazgatás alatt álló területek, az ún. Határőrvidék polgári népességét, valamint a tényleges katonai szolgálatot teljesítők számát nem tartalmazzák. Ezért az első népszámlálást feldolgozó kutatók szerint a lakosság összlétszáma legalább 720 ezer fővel több volt. Az 1700-as évek végére kialakult vagy fennmaradt településeken (10 939 községből, faluból és 492 város) összesen 1 327 606 ház volt. A népesség döntő többsége ekkor még 500 főt meg nem haladó falvakban, községekben élt.  A mai főváros lakosságának száma sem érte még el a hatvanezer főt. Pécs tizenegyezer lakosú kisváros volt. A községek és a városok között sem volt még olyan határozott különbség, mint amilyen majd a 19. század végére kialakul, de a községekhez viszonyítva már ekkor is egy városi háztartásra legalább egy fővel kevesebb lakos jutott. Ez összefüggésben állt azzal, hogy a városok fejlődése, illetve a népesség nagyobb lélekszámú településekre való áramlása ebben az időben vált határozottabbá. Bár a városok népességszámot befolyásoló hatása még alig érzékelhető, már most érdemes a figyelmet felhívni arra, hogy a legnagyobb arányú népességszám-növekedés az Alföld szabad királyi városaiban következett be.

Időben még távol vagyunk az első világháború végétől, amikor az ország soknemzetiségű jellege megszűnt. Annak érdekében azonban, hogy a trianoni békeszerződéssel "létrehozott" ország lakosságát ne csak közvetlen közelből szemléljük, nézzük meg, hogy az 1784/87-es évek népessége a mai államjogi határoknak megfelelően hogyan helyezkedett el, s milyen számerőt képviselt.

A táblázat adatai természetesen nem az egyes részeken élő magyarokra, hanem nemzetiségtől függetlenül az ott élőkre vonatkoznak. A népesség mai államjogi határok szerinti megoszlása meglepő, hiszen az 1700-as évek végén 5 843 885 fő, azaz az összlakosság 68,5 százaléka nem a mai magyar területnek volt a lakója. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az adatok a katonai igazgatás alatt álló területek polgári lakosainak, valamint a tényleges katonai szolgálatot teljesítőknek a számát nem tartalmazzák, akiknek többsége száznegyven évvel később a Jugoszláviához, illetve a Romániához került területeken élt.

Összegzésként megállapítható, hogy a magyar népesség kárpát-medencei történelme arról tanúskodik, hogy a népesség reprodukciója a népesség számának folyamatos növekedésével járt együtt. Úgy véljük, e rövid visszatekintésből az is kitetszik, hogy egyrészről ez a növekedés az első és a második demográfiai katasztrófa és egyéb hatások következtében nem volt egyenletes, másrészről pedig a magyar népesség természetes szaporodása mellett egyéb forrásokból (betelepítések, magyarokhoz történő spontán asszimiláció) is táplálkozott.
 

Az ország népessége 1870 után

Az első demográfiai átmenet klasszikus modellje azonban nem minden ország, így Magyarország esetében sem érvényesült. Az első demográfiai átmenet hatása a magyar társadalom megkésett fejlődése következtében Magyarországon később és nem azonos módon bontakozott ki, mint Európa nyugati felén. Amíg ugyanis a termékenység csökkenésének kezdete, amely az 1880-as évekre tehető, többé-kevésbé egybeesett a nyugat-európaiéval, addig az ország gazdasági elmaradottsága következtében a halandósági szint továbbra is magas maradt. E folyamattal összefüggésben a család szerepe, funkciói átalakultak, a népességszám jelentős mértékben növekedett, a nemek aránya a nők javára billent, és megindult vagy egyértelműbbé vált a népesség öregedésének folyamata. Ezek a változások szükségszerűen hatást gyakoroltak a népesség területi elhelyezkedésére, a városiasodás folyamatának felgyorsulására, a népesség iskolai végzettség szerinti megoszlására és foglalkozási struktúrájára. Az első demográfiai átmenetnek, melyet az 1960-as, 1970-es években az ún. második demográfiai átmenet vált fel, négy szakaszát szokták megkülönböztetni.

Az első demográfiai átmenet vázlatos bemutatása után nézzük meg, hogyan alakult a hazai népességfejlődés, illetve hol volt szinkronban és hol tért el attól a folyamattól, amely a demográfiai fejlődést a 19. és a 20. században alapvetően meghatározta.

A magyarországi népesség számának alakulását, annak köszönhetően, hogy 1805-ből, 1820-ból, 1838-ból, 1850-ből és 1857-ből rendelkezünk adatokkal, viszonylag jól ismerjük. Annak ellenére így van ez, hogy a felmérések nemcsak rendszertelenül követték egymást, hanem mint az 1787-et megelőzőek is, csupán részösszeírások voltak. E felmérések adatai alapján megállapítható, hogy 1787 és 1850 között a hazai népességfejlődés nem volt dinamikus. Az 1787-et követő hat évtized alatt ugyanis legalább 3,6, de feltételezhetően nem több mint 4,8 millió fővel növekedett az ország lakosságának száma, azaz 39 vagy 50 százalékos gyarapodás következett be. Ami azonban ennek a növekedésnek a jelentőségét növeli, az az, hogy a korábbi időszakok népességszám-növekedésével ellentétben nem a szervezett betelepítések, hanem döntően a természetes szaporodásnak volt az eredménye. Természetesen ebben az időben is érkeztek idegenek az országba, de a korábbi időszakok szervezett betelepítéseinek a népességfejlődésben játszott szerepét már a vándormozgalom keretében ideérkezők vették át. A leglátványosabban a zsidóság száma növekedett. Számuk az 1787-et követő hat évtizedben több mint háromszorosára nőtt.

A népességnövekedést azonban ezekben az évtizedekben éppen úgy, mint az ezt követőkben, a korabeli egészségügyi viszonyok, a háborúk veszteségei jelentősen mérsékelték, s ezek a népesség korábbi súlypontjait és térbeli egyenlőtlenségeit részben megerősítették, részben pedig újak kialakulását segítették elő. Az így kialakult egyenlőtlenségek pedig a későbbi évtizedek fejleményei következtében állandósultak, egyértelműbbé váltak, újabb és újabb területekre is átterjedtek. Az adatok alapján megállapítható, hogy a 19. század közepén a népességnövekedés a Dunántúlon és a Kisalföldön lényegében megegyezett az országos átlaggal. Felső-Magyarországon és az Alföld keleti megyéiben azonban már jelentős mértékben az alatt marad. Az országos átlagot meghaladó népességszám-növekedéssel ekkor csak a Duna-Tisza közén, illetve néhány keleti (Borsod, Heves) és déli (Csanád, Csongrád, Temes) vármegyében találkozunk.

1867-tel, a kiegyezéssel a magyar történelem egy szakasza lezárult. A hazai polgári fejlődés, melynek kezdete a korábbi évtizedekre nyúlik vissza, ettől az időtől kezdve mind egyértelműbbé, határozottabbá vált. Természetesen a hazai kapitalista fejlődéshez és felemás polgári átalakuláshoz szorosan kapcsolódó városiasodás, a foglalkozási struktúra átalakulása, a falusi-városi népesség arányának megváltozása stb. a népesedési folyamatokat nem közvetlenül és nem azonnal változtatta meg. Hatása azonban kikerülhetetlen volt.

A továbbiakban az 1870-ben megtartott első teljes körű népszámlálás adatai alapján azt mutatjuk be, hogy százharminc évvel ezelőtt milyen állapotban volt az ország népessége, és milyen meghatározottságok jellemezték.

Mielőtt a fenti kérdésre válaszolnánk, rövid kitérőt kell tennünk. Azt, hogy a népesség fejlődését meghatározó folyamatok nem egyik pillanatról a másikra, hanem egy hosszabb időszak szerves fejlődésének eredményeként jönnek létre, alakulnak, formálódnak, már az eddigiekből is érzékelhettük. Azt viszont, hogy ezek a folyamatok miként mennek végbe, illetve hogy a népesedési folyamatokat a különböző társadalmi-gazdasági formációk milyen módon, formában és áttételeken keresztül befolyásolják, határozzák meg, kellő pontossággal mind ez ideig nem ismerjük. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy - a demográfiai katasztrófáktól eltekintve - a népesség számát, nem és kor szerinti összetételét és egyéb alapvető demográfiai meghatározottságát, fejlődését nem a megszakítottság, hanem a folyamatosság és a folyamatos változás együtt és egyszerre jellemzi. Azaz egy adott időszak népessége nem véletlenül olyan, amilyen, hanem szerves fejlődés eredményeként a folyamatosan változó feltételekhez igazodva vált, válhatott mássá, haladta meg, alakította át "tegnapi" állapotát. Így minden időszak népessége, miközben állandóan módosul, formálódik és átalakul, másságában is magán viseli és őrzi mindazokat a demográfiai meghatározottságokat, amelyek a korábbi időszak népesedési, népmozgalmi folyamatait alapvetően jellemezték. A demográfiai folyamatok elmozdulása, átalakulása tehát sohasem előzmény nélküli, és nem független a korábbi időszakok meghatározottságaitól. Ezek figyelembevétele mellett a népességfejlődés folyamatainak értelmezése, megértése szempontjából az azonos területen élő népesség "életjelenségei" bemutatásának kiemelkedő jelentősége van. Ezt elfogadva nem egyszerű eldönteni, hogy a magyarországi népességfejlődést mely területre vonatkoztatva mutassuk be. Az 1870-es években ugyanis a Magyar Birodalomhoz vagy más néven a Szent István korona országához Magyarország, Erdély, Fiume városa és kerülete, Horvát-Szlavonország, valamint a Határőrvidék tartozott. S ebben a formában egyetlen egységet jelentett. Éppen ezért nem csupán módszertani kérdés, hogy akkor járunk-e el helyesen, ha a továbbiakban csak az anyaország, tehát Magyarország vagy ha a Szent István korona országának népességfejlődéséről szólunk. Még egyértelműbb ez a probléma az 1920 utáni népesség állapotának bemutatásakor, hiszen az első világháborút lezáró békedöntés drasztikus terület- és népességcsökkenéssel járt. Mikor távolodunk el tehát jobban az egykori valóságtól: akkor, ha elemzésünk során már ötven évvel korábban leválasztjuk azokat a területeket, amelyek nélkül a bekövetkezett népesedési folyamatok nem jöttek volna létre, vagy pedig ha a népesedés területén lejátszódott eseményeket, ameddig csak lehetséges, az egykori területi valóságukban idézzük fel? Mi a két megközelítés kombinációját választjuk, és az első világháború végéig Magyarország és Erdély adatait együtt adjuk meg. A mai országterületre vonatkoztatott adatokat pedig csak akkor használjuk, ha azok az 1920 utáni népességfejlődés folyamatainak jobb megértését szolgálják.

1870-ben az ország területe 280 389 km2 volt, ez 80 megyére oszlott, melyből 26 Erdélyre esett.  Magyarország és Erdély lakosainak száma 13 219 350 volt, melyből a jelenlévő nem helybéli népesség 554 943 főt tett ki.  Ez volt tehát az a népességszám, amelyet az első teljes körű népszámlálás alkalmával megállapítottak. Ez a népesség közel 12 500 településen, illetve 3960 pusztán (tanyán vagy hegyvidéki-erdei szórt lakóhelyen) telepen élt.

Az első népszámlálást követő tíz év alatt az ország népességének száma 1,2 százalékkal növekedett, vagyis alig több mint félmillióval éltek többen az országban 1880-ban, mint egy évtizeddel korábban. Ebben az 1866-67-ben és 1872-74 között pusztító kolerajárvány hatása egyértelműen tetten érhető. Ez a csekély arányú növekedés is jelentős területi eltéréseket takar. 1870 és 1880 között ugyanis több vármegye népessége csökkent. A legkirívóbb népességcsökkenés Bihar (11,8%), Szilágy (13,3%) és Kis-Küküllő (7,9%) vármegyében következett be. 1893-ban erről az időszakról a következőket írták: "Ez a sötét évtized [az 1870 és az 1890 közötti időszak - TPP] nemcsak saját önbizalmunkat rendítette meg, discreditalta hazánkat a külföld előtt is. Nem az állam hitelének arról a súlyos megromlásáról beszélek itt, amely már az 1873. évben teljes nagyságában megmutatkozott, hanem arról a pesszimisztikus felfogásról, mellyel a külföld tudományos világa a magyar népesedési viszonyokat tekintette. Sokáig a külföldi szakmunkákban, ha Magyarországról volt szó, a 70-es évek horribilis halálozási aránya s az 1869-80-iki elenyészőleg csekély szaporodása közöltetett, sőt elvétve közöltetik még ma is."  A népesség fejlődését negatívan befolyásoló folyamatok az 1870-es évek második felében fokozatosan visszaszorultak. A következő évtizedben pedig, ha a végzetesnek tűnő előző tíz év veszteségeit is figyelembe vesszük, már kifejezetten jelentős népesedésnövekedésről adhatunk számot. Az ország népessége 1880-ban 13 728 622 fő volt, s tíz évvel később ez a szám 15 133 494-re emelkedett. Vagyis 1880 és 1890 között a lakosság száma az ezt megelőző évtized 1,2 százalékos növekedésével szemben 9,3 százalékkal nőtt. A magyar nemzetiségűek súlypontja az ország közepére esett, és a magyarul beszélők aránya is ezen a területen volt a legjelentősebb. Ezt az egymásra is ható folyamatot az 1880-as években két tényező még egyértelműbbé tette. A magyar nemzetiségűek számának növekedését egyrészt meghatározta az, hogy a természetes szaporodás mértéke a mai országterületen volt a legnagyobb, másrészt pedig a nem magyar ajkú népesség asszimilálódása az e területen élők között volt a legerőteljesebb. Ha nem is ilyen mértékű, de jelentősnek mondható népességfejlődés következett be Erdélyben is. Ennek ellenére az erdélyi országrészben már ekkor érzékelhető volt az a folyamat, melynek következtében az egykori székely székek (Aranyos, Csík, Háromszék, Maros, Udvarhely) kivételével az össznépességen belül a magyarok aránya csökkent. Ehhez hasonló gondokkal még a Felvidéken lehetett találkozni, ahol a népesség nagy tömegeiben a magyar elem nem vagy csak mérsékeltebb arányban fordult elő.

Az 1880-as években kibontakozott népességfejlődés íve a következő évtizedben sem tört meg, melynek következtében a népesség száma 1890 és 1900 között másfél milliót meghaladó mértékben növekedett. A természetes szaporodás a ténylegesnél erőteljesebb volt, azonban - a nem jelentéktelen bevándorlás mellett - az éppen erre az évtizedre eső, nagy méreteket öltő kivándorlás következtében közel 170 ezer fős vándorlási veszteséggel kell számolnunk. Mindezeket figyelembe véve 1900-ban az ország lakosságának száma 16 838 255 főre növekedett. Ez alatt az évtized alatt is az ország központi részein a népesség szaporodásának üteme magasabb volt, mint az országos átlag.

A népességnövekedés fentiekben vázolt folyamata az 1900-at követő évtizedre is kiterjedt. Ennek következtében újabb közel másfél millió fővel növekedett az ország népessége. Igaz, hogy a népességszám növekedési üteme némileg mérséklődött, de a tíz év alatt bekövetkezett 7,8 százalékos, 1 426 278 fős emelkedést, különösen ha a még mindig nagymérvű kivándorlást (527 329 fő) is figyelembe vesszük, igen jelentősnek tartjuk. A bekövetkezett változást a népsűrűség arányszáma is jól mutatja, hiszen az 1900. évi 59,5-ről tíz év alatt négyzetkilométerenként 5,1 fővel emelkedett, vagyis 1910-ben egy négyzetkilométerre átlagosan már 64,6 lakos jutott.

A népesség számának növekedésével párhuzamosan a korábbi évtizedeket is jellemző demográfiai meghatározottságok a 20. század első évtizedének végére még egyértelműbbé váltak. Ebben a természetes szaporodás különbségei, valamint a belső vándorlás egyenlege fontos szerepet játszott. E változások következtében a népesség nemek, illetve életkor szerinti struktúrája módosult, a falvakban és a városokban élő népesség aránya lényegesen megváltozott. A városok, különösen a főváros vonzó- és felszívóereje a korábbi évtizedekhez viszonyítva még egyértelműbbé vált. Ennek következtében a polgárosodó nagyvárosokban, döntően a belső vándorlás hatására a tényleges szaporodás például Budapesten (20,2%), Nagyváradon (27,9%), Eszéken (25,9%), Kolozsvárott (23,8%), Debrecenben (23,6%) volt a legnagyobb. A többi nagyvárosban már nem érte el a 20 százalékot. S bár Miskolcnak még 19,4, Győrnek 18, Kecskemétnek 15,6, de Pécsnek, Székesfehérvárnak a tényleges szaporodása már csak 13,8, Bajának 3,8, Hódmezővásárhelynek 2,6, Sopronnak pedig 1,4 százalék volt. Az összehasonlíthatóság érdekében megjegyezzük, hogy ebben az évtizedben a Duna-Tisza közén a tényleges szaporodás átlagosan 14,8 százalékos. Mindez pedig azt eredményezte, hogy 1890 és 1910 között a városi népesség aránya 16,9-ről 20,4 százalékra nőtt.

Az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyságnak - Horvátország nélkül - 18 264 533 lakosa volt. 1870-hez viszonyítva 1,6-szorosára nőtt a népesség száma. Ez a változás szoros összefüggésben állt a polgárosodással, az egészségügyi viszonyok javulásával. A 19. századot is meghatározó tendenciával szemben, amikor a demográfiai folyamatokat a nagyarányú termékenység és a magas halálozási arány együttesen jellemezte, az 1880-at követő évtizedekben a halálozások aránya jóval gyorsabban csökkent, mint a születéseké. Ez a változás teremtette meg annak feltételét, hogy az 1880-as évektől az első világháborúig a természetes szaporulat évi átlaga 11 ezrelék volt, mely jelentős népességnövekedést eredményezett. Ez a nagyarányú növekedés annak ellenére bekövetkezett, hogy ugyanebben az időszakban 1,2 millióan külföldre vándoroltak. Az 1900 és 1910 közötti évtizedben is folytatódott a magyar nemzetiségűek összlakosságon belüli arányának növekedése. Ez döntően továbbra is a természetes szaporulat eredménye volt, amely ekkor a korábbi évtizedeket meghaladó mértékben több mint 3 százalékkal nőtt. Ennek eredményeként a lakosság közel 55 százaléka, tehát a népesség többsége már magyar nemzetiségű. A magyarok mellett jelentősebb arányban ekkor a román (16,1%), a szlovák (10,7%) és a német (10,4%) nemzetiséghez tartozók éltek az országban. Az akkori magyar határok között élt még 464 270 ruszin, 461 516 szerb, 282 653 horvát, 108 825 cigány, 77 398 szlovén, 38 225 lengyel, 22 924 bolgár, 168 görög és 65 906 egyéb nemzetiségű. Összességében tehát a román, a szlovák és a német kisebbség kivételével a Magyarországon élő többi nemzeti kisebbség össznépességen belüli aránya elenyészőnek tekinthető.

Az ország soknemzetiségű jellege miatt fontos mutató a magyarul tudók számának arányváltozása. A 18. század elején, mint arról előbb említést tettünk, a lakosság közel 38 százaléka magyar anyanyelvű, s ha figyelembe vesszük, hogy 1900-ban az össznépesség majdnem 60 százaléka tudott magyarul, akkor bár a változás jelentős, mégsem nevezhetjük gyorsnak, radikálisnak, hiszen mindez közel kétszáz év fejleménye. S mivel a fenti adatok országos átlagot tükröznek, természetesen más volt a helyzet a Duna-Tisza közén és a Duna jobb partján, azaz döntően a mai Magyarország területén, ahol a lakosság többsége már 1900-ban magyar nemzetiségű, és ahol a nem magyar nemzetiségűek között is a többség már beszélt magyarul. Ehhez a területhez viszonyítva egészen más volt a nemzetiség szerinti összetétel és a magyarul tudók aránya a Tisza és Maros szögén, az ország északi részén és a Királyhágón túli részeken élők körében.

Az 1869 és 1910 közötti népességszám növekedésével kapcsolatban összességében tehát megállapíthatjuk, hogy azok a várakozások, amelyek a 20. század kezdetén - a megelőző négy évtized eredményeire alapozva - a hazai népességfejlődés további pozitív kibontakozásáról szóltak, nem voltak túlzóak. Hiszen az 1870-et követő első évtized csekély (1,2 százalékos) növekedését 1880-tól kezdve jelentős, a 10 százalékot is meghaladó növekedés követte. S ez a szint, ha némileg mérsékeltebb formában is, 8,5 százalékos növekedéssel a 20. század első évtizedét is jellemezte. A természetes szaporulat az 1870 és 1880 közötti évtized kivételével tehát az évi 10-12 ezrelék körül ingadozott. Azokat a várakozásokat azonban, amelyeket a népességszám várható alakulásával kapcsolatban az 1900-as éveket követően megfogalmaztak, a Magyar Királyság addigi államkeretének felszámolása illúzióvá tette.
 
 

JEGYZETEK

 1. Az első, mai értelemben is elfogadható népszámlálást Mária Terézia 1777-ben hozott rendelkezése alapján akarták megszervezni. Ez azonban különböző okok miatt, melyben a királynő halála is közrejátszott, elmaradt. Az intézkedés végrehajtása fiára, II. Józsefre várt, és 1784 és 1787 között hajtották végre.
 2. Az 1700-as évek végén a lakosság 11 431 településen élt, melyből 492 volt város. A településeken 1 327 606 házat írtak össze. A háztartások száma ennél közel 300 ezerrel több volt, így egy házra átlagosan egynél több, kettőnél viszont kevesebb (1,22) háztartás jutott, tehát egy-egy házban átlagosan haton-heten éltek.
 3. Az 1870 januárjában megtartott népszámlálás az 1869. december 31-i eszmei időpontot vette alapul. Az ezt követő hat népszámlálást is a december 31-i állapotnak megfelelően bonyolították le. 1941-ben az eszmei időpont január 31-e volt. 1949-től viszont már a január 1-jei népesedési állapotot rögzítik. A népességfejlődésre vonatkozó adatok folyamatos regisztrálása, valamint a népszámláláskori népesség számának továbbvezetése lehetőséget biztosít arra, hogy a népszámlálások közötti évtizedekben lezajló változásokat is nyomon követhessük. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy azokat az eseteket kivéve, amelyekre külön nem hívjuk fel a figyelmet, az adatok a fenti időpontoknak megfelelő demográfiai állapotot és népesedési helyzetet tükrözik.
 4. Az adatok - a megye mellett - az akkor még közigazgatási egységként szereplő kerületek, székek, vidékek számát is tartalmazzák.
 5. A demográfiai szakirodalom megkülönbözteti az állandó vagy jogi népesség fogalmát a tényleges népességtől. Állandó népesség az országban állandó lakóhellyel rendelkező egyének összessége, függetlenül attól, hogy a népszámlálás alkalmával hol tartózkodtak. Azok pedig, akik a népszámlálás eszmei időpontjában az ország területén élnek, jelen levő népességet alkotják. 1870-ben a jogi népesség száma 12 996 653 fő volt, akik közül közel 270 ezren a népszámlálás időpontjában nem illetőségi helyükön tartózkodtak.
 6. A Magyar Korona Országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. I. rész. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Bp., 1893. 30*.

IRODALOM

Az első Magyarországi népszámlálás (1784-1787). Szerk. Dányi Dezső-Dávid Zoltán. Bp., 1960. 28-29. - Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. I. kötet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1935. 90-181. - Kovacsics József: A történeti demográfia válaszai és nyitott kérdései az Árpád-kori népesség számára vonatkozóan. In: Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Szerk. dr. Kovacsics József. Bp., 1997. 11-31. - László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Múzsák, Bp., 1988. 52-125. - Magyar Néprajzi Lexikon. 2-3. kötet. Főszerk. Ortutay Gyula. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979-1980. - Magyarország története 1818-1945, VIII. kötet. Főszerk. Ránki György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 765-773. - Magyarország története 1890-1918 I. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 403-515 - Magyarország története 1790-1848 I. kötet. Főszerk. Mérei Gyula. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 425-441. - Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgárok Magyarországon (1988-1994). Püski Kiadó, Bp., 1997.