Csiki László
Hogyan, hova hull
a fény?
(Interjúféle)
Egy budai kis lakásban ülünk négyen. Egy rendező, egy operatőr, egy producer és egy alkalmilag betársult forgatókönyvíró. Azt hisszük, készítettünk egy filmet. Reggel nyolc az óra. A nap süt, a kávé meglehetős. A rendezőt Gulyás Gyulának hívják, emberöltő óta dokumentumfilmesként ismert. Még híres is. Az operatőr Vivi Drãgan Vasile, róla világszerte sok jó szó esett. A producer, Kántor László három éve egy kis stúdiót vezet az éppen szétesett magyar filmgyártás romjain. A Budapest Filmstúdió legutóbbi produkciója három nemzetközi díjat nyert. Engem Csiki Lászlónak hívnak, filmet nem sokat nézek, de azért írok. Most én kérdezek.
A főszereplő mégis, ha tudja ezt, ha nem, Király László, a Kolozsváron élő költő, aki néha még annál is jobb, mint amilyennek hiszi magát. Neki pedig egy régi elbeszélése, a Fény hull arcodra, édesem. Ő most személyében nincs jelen, de feltételezhető, hogy szeretne itt, legalábbis valahol máshol lenni, mint éppen ott, ahol ébred ezen a korai órán. Jelenvaló tehát szerintünk. Bárhonnan jött, bárhol legyen is. Róla szól valójában ez a kétnyelvű beszéd. Meg másról is talán.
Egyszóval: nincs itt szó egyébről, csak G. Gy., V.D.V., K. L., Cs. L. egy reggeli kávé mellett elmondja a magáét, soknak nevezhető munka után, még többnek hihető munka előtt. (Ezt utómunkának hívják különben a filmiparban.) Magnó indul.
Cs. L.: Kezdjük onnan, hogyan született meg az ötlet, hogy ezt a filmet magyar-román-koprodukcióban forgassátok le?
K. L.: Úgy született, hogy Gulyás Gyula megkeresett egy forgatókönyvvel, melyet Király László novellája ihletett. Kolozsvári vagyok, ismertem az írást és a szerzőjét, és külön rokonszenves volt, hogy a filmet Erdélyben szeretnék leforgatni, ottani színészekkel.
Cs. L.: És hogy találtad meg a koprodukciós partnert?
K. L.: Sepsiszentgyörgyön indult a dolog, ahol Szenzor főcím alatt megrendeztük az első magyar-román filmfesztivált tavaly szeptemberben. Rengeteg román alkotó volt ott, köztük producerek is. Az egyik kerekasztal-beszélgetésen keresett meg a Castel Film egyik embere, Bogdan Moncea azzal, hogy ők román-amerikai cég, de nemcsak amerikai, francia és angol koprodukciót szeretnének készíteni, hanem kelet-európait is. Elküldtük a forgatókönyvet, és egy hétre rá visszahívtak, hogy beszállnának. Ahhoz képest, hogy nemzetközi szinten mennyire bonyolult egy ilyen vállalkozás, azt mondhatom, hogy a közös filmfesztiválnak ez az első gyümölcse. Kelet-Európában, tudjuk, nincs pénz filmre, és kezdjük nem ismerni egymás alkotásait. Párizsban, Berlinben előbb látjuk egymást, mint Pesten vagy Bukarestben. Megszűnt a kulturális cserekereskedelem.
Cs. L.: De az irányítottsága is. Nem írja elő X elvtárs, hogy Z-t kell fordítani, forgalmazni.
K. L.: Persze a film - mivel képi látásra épül - eléggé nemzetközi tud lenni. Ugyanakkor, amint a mi piacunkra is betört az amerikai film, elég nehéz a sajátjaink számára közönséget találni. Az állami finanszírozás jelentősen csökkent. Ez a koprodukció azért is fontos, mert Vlad Pãunescu úr, a Castel Film egyik tulajdonosa, nem állami, hanem magánpénzt fektetett be, magyarán a zsebébe nyúlt, ugyanakkor nagyon komoly technikával támogatta a forgatást. A felvevőkamerától a lámpa-parkig kilencven százalékban román technikával dolgoztunk.
Cs. L.: Vivi Drãgant meg ki kérte fel?
K. L.: Ez az én "merényletem". Öt évvel ezelőtt ő volt a budapesti rendezői diploma-filmem operatőre, amit ugyancsak Erdélyben forgattunk, ottani, többnyire román színészekkel, Maia Morgensternnel, Petre Nicolaeval, Dorin Andonéval és a sepsiszentgyörgyi színház művészeivel. Akkor kezdődött a baráti, a munkatársi kapcsolatunk. Az én filmem azonban csak egyike volt a magyar munkáinak. Dolgozott ő Mihályfival, Gothárral is.
Cs. L.: Melyik volt a kedvenced, Vivi?
V. D. V. (most románul): Ha már leltározni kell: mintegy húsz filmet csináltam végig, és ebből ötöt magyar rendezőkkel. Mihályfival, Gothárral, Zazival, vagyis Szabó Ildikóval, Kántor Lacival s most lám, Gyulával. Gulyás Gyulával. Az utóbbi tíz évben csak két román filmet forgattam, sajnos. Sajnálatos. Ebben az évben két fiatal román rendezővel is dolgoztam. Ez négy. Nálunk, akárcsak itt nálatok, létezik egy filmintézet, az hat-hét filmet támogat évente, és nincs igazi törvényi rendelkezés, ami érdekeltté tenné a nagyobb magánbefektetőket. Kisebbek azért vannak. De nem éri meg nekik, mert nem tudják leszámolni az adójukból. Aztán jött Vlad Pãunescu - operatőr, akárcsak én, és a barátom is -, dolgoztam más producerekkel is, például Gothár Részlegében.
Cs. L.: Ez egy Bodor Ádám-novella változata.
V. D. V.: Létezik néhány kisebb stúdió is. De a mi producereink, rendezőink egyfolytában összekülönböztek, osztották a semmit - hiszen mi mást oszthattak volna? -, közülük néhány viszont, mint Vlad Pãunescu, nekiállt valami érdemlegeset összehozni. De valódi koprodukciót még ő sem csinált eddig. Kántor Lacinak különös szerencséje, hogy vele találkozott, aki önerőből - igaz, némi amerikai támogatással - Snagovon felépített egy stúdiót, öt hatalmas platóval, díszlettel, ruhatárral, kétszáz alkalmazottal. Egy valódi filmipar, Bukaresttől harminc kilomérre! Tucatnyi filmet forgatnak. Igazából szolgáltatást végeznek az amerikaiaknak, az angoloknak. A nyereséget pedig befektetik.
Cs. L.: Ez tehát az első koprodukciójuk. Számodra pedig egy lehetőség. Egy magyar produkcióban.
V. D. V.: Kellett azért ehhez a Laci meggyőző ereje, meg az is, hogy ugyanolyan jól ismerjem őt és Vladot. A legfontosabb viszont, hogy az alkotás létrejött, és hogy az a huszonhat nap, amíg együtt dolgozott a csapat, rendkívüli alkalmat, példát adott két profi gárda együttműködésére, magyarokéra, románokéra. Emberek ezek! Akik jók a szakmában, jók azok embernek is.
Cs. L.: De hogy kerültél be a magyar filmbe?
V. D. V.: Az Ábellel. Mihályfi volt a rendezője. Udvarhelyen és a környékén forgattuk, el egészen Bukarestig. Arra jól emlékszem viszont, hogy ez 1993-ban, sőt talán már ‘94-ben történt. A helyhez illő operatőrt kerestek, így kerültem bele én a mesébe. Harminc-harmincöt éve nem felejtettem el azt a száz magyar szót, amit a nagyanyámtól tanultam, aki felnevelt, és ez is számított, nyilván. Van, aki kacag ezeken, ha tőlem hallja, van, aki megérti. De a nagy találkozásom azzal az emberrel történt, aki velem egy évben, egy napon, még az is lehet, hogy egy órában született. Gothár Péter az. Lehet, hogy mi amolyan földönkívüli testvérei vagyunk egymásnak. Az meg már mesébe illő, hogy egy idegen, egy román a magyar kritikusoktól elnyeri az év díját azért a Részlegért. A többi politika. Az emberek kétfélék, jók meg rosszak. A politika meg, ha nem tud enni adni nekik, felpiszkálja őket egy kicsit, egymásra uszítja, mint a macskákat.
Cs. L. (jó néhány kérdést törölve enfejéből): Tehát te, Gulyás Gyula, aki főrendezőként ülsz itt némán fél órája, egyazon széken a véleményeddel, és csak kávét iszol, hogy kerültél kapcsolatba Vivivel?
G. Gy.: Hát, én talán nem jól emlékszem, de azért úgy, hogy rajtad keresztül Kántorral. Téged meg a Simó ajánlott.
Cs. L. ( néma révedezése): 1983 őszén vagy atájban, áttelepüléstől remegő szívvel ültem Simó Sándor kocsijában, aki már akkor jó filmrendező volt, viszont mai időszámításunkhoz képest néhány hónappal ezelőtt meghalt, ami nagy-nagy igazságtalanság, de akkor még, úgy Kutyfalva táján azt mondtam neki az éppen Marosvásárhelyen élő anyám felé menet, hogy jó lenne Karácsony Benő Pjotruskájából filmet csinálni. Ettől egyszerre összebarátkoztunk. Egyből tudtuk, hogy mitől jó az erdélyi súly meg az ellentéte. Még azt is tudtuk szinte, mitől jó a giccs. Én Simót kénytelen vagyok gyászolni egy ideje. Mit mondok erre Gulyás Gyulának Kántornál reggel, Vivi mellett, amikor az ő és a Király László filmjéről lehetne szó, és én annyira "mellékes" vagyok, amennyire csak lehetek? Kérdezek inkább.
G. Gy.: Én még a gyerekeim születésnapjára is nehezen emlékszem, de azt azért tudom, hogy ezt a novellát 1993-ban ismertem meg először, akkor készült az első szinopszis, és ha a mostani végső változatig számolunk: ez nyolc év. Nem tudom, hány változat készült, mindenféle átírással, és nem tudom, miféle szerencséknek kell egybeesniük, a véletleneket is beszámítva, hogy összeálljon ez a produkció. Ugyanígy el is maradhatott volna.
Cs. L.: Azt mondtam, hogy te dokumentarista vagy eredetileg...
G. Gy.: Készítettem közel ötven kisfilmet, de még azoknak is esszéféle volt a fele. Mondhatják, hogy a dokumentumfilmesek amolyan szegény vendégek csak a macskaasztalnál, de én a dokumentum- és a játékfilm között nem egyebet, csak módszertani különbséget látok. Ugyanazok a műfajok mindkettőben megteremthetők. Úgy látom, hogy a dokumentumfilmben az eleven sorsok és személyek válnak szereplővé, akik beengednek a lakásukba, a mentalitásukba, vannak viszont zónák, ahol ők már sérülhetnek. Nekik a forgatás után is élniük kell. Én legalábbis belegondolok abba, hogy mit bírtam volna ki a helyükben, miután így kiadták magukat.
Cs. L.: Ez egy kegyetlen műfaj volna?
G. Gy.: Nagyon kegyetlen lehet. A játékfilm ezzel szemben képes azokat a zónákat is feltérképezni, amelyek - úgy gondolom én - nem csak a realitás szintjén nyilvánulnak meg. A személyiségnek fontos zónája az is, amit reflektál, gondol, amire emlékezik. Ebben a filmben is ez számomra a fantasztikus.
Cs. L.: Azt jelenti ez, hogy egy játékfilmben kisebb a rendező felelőssége emberileg?
G. Gy.: Nem emberileg, hanem az emberekért! Itt az emberek színészek, többször bejöhetnek, ismételten elmondhatják, ami le van írva.
Cs. L.: Ennyit a dokumentumfilmről...
G. Gy.: Volt azért ezelőtt tizenkét megírt forgatókönyvünk, és ebből kettőt el is fogadtak. Nem tudom, hogy el lehet-e mondani, de az egyiket Nemeskürty állította le, a másikat a ma nagyon demokratikusnak mondott Balázs Béla Filmstúdió.
Cs. L.: De mégis, hogy jutottál el ehhez?
G. Gy.:1992-ben vagy ‘93-ban, Marosvásárhelyen megrendezték az első filmszemlét, aminek még neve sem volt, három nap alatt levetítettek vagy hetven filmet, megjelent ott Simó, Sára, más stúdióvezetők. És egyszer csak megjelent egy fehér szmokingos úr. Gáspárik Attila volt az, de akkor még a nevét sem tudtam. Amolyan moderátor volt. Előadta, hogy a magyar film bölcsőjét Erdélyben rengették, és milyen szép volna, ha a kisded visszagondolna néha a szülőhelyére. Na, mondj akkor egy kivihető produkciót, ami nem kerül sokba, nem kell hozzá sok színész meg technika! Királyt mint költőt ismertem, de fogalmam sem volt, hogy prózát is ír. És akkor Gáspárik ideadta ezt a novelláját. Szerintem fantasztikus, benne van a 20. század novelláinak első tucatjában.
Cs. L. (csak magában): Király története nem szól többről és egyébről, mint hogy a világban valamikor - Erdélyben tehát, mert ugyan hol máshol? - két lovas beérkezik egy faluba, megszáll, meghál a tanítónál, majd továbbutazik. Az egyik nő, a másik férfi, természetesen. A természetes és tragikus létezésnek ez a királyi módja a megkapó. Szép is, komor is, ettől az, ami. Node egy filmhez ez látványnak kevés, abban nem lehet száz percen át lovagló meg fürdőző embereket mutogatni. Gulyás Gyulának is volt ehhez, még mielőtt engem látott volna, legalább száz ötlete, de mind olyan: ne sértse meg velük a novella érzékeny burkát, zsigerét. Mára már csak ötven ötlete van miattam Gulyás Gyulának.
G. Gy.: Engem az ragadott meg benne, hogy minden racionális meggondolás nélkül végig lehet olvasni, és az ember esze nem azon jár közben, hogy ebből mit lehetne csinálni. És tényleg, mint egy örvény mélye, azt mutatta meg az embernek, hogy mennyire időtlen ő. Azt is, hogy képileg milyen sok leágazása van, és hogy a dialógusokon túl történnek az igazi dolgok. Az irodalom természetének megfelelően. Már leírva is képek teremtődtek meg az emberben.
Cs. L.: A forgatókönyv azért lényegesen különbözik a novellától.
G. Gy.: Rövid írás ez. Tizenhét oldal? Magyarországon sajnos ma sem ismerik. És itt vannak az ellentétek közöttünk. Én nem szeretném, ha megőriznénk a címét. A sok bővítés, átírás megváltoztatta. Igaz, Király ebben nemcsak egyetértett, hanem aktívan is részt vett.
Cs. L.: Egyszer. Többnapos kemény munkával...
G. Gy.: Hét-nyolc változat is készült. Szinopszisok, treatmentek ide-oda beadva... Úgy a hatodiktól te is benne vagy.
Cs. L. (emlékezőn, magában): Király László, amikor néhány napig nálam lakott, és a saját elbeszélését kényszerült szétboncolni miattunk, amit huszonöt évvel azelőtt írt egy szuszra, kézzel, füzetbe, kézműves módon kiművelt nagy betűkkel, nem erre és nem ránk figyelt volna legszívesebben, hanem inkább a kutyámra. De az ugatott. Más pedig nem volt, csak a munka. Összezáródtunk. Ezt mondom ma. Lehet úgy reggel kilenc ezen a napon. Abban az elbeszélésben és a készülődő filmben pedig - láttam néhány változatát - nincs idő. Vagy megállt. Áll, mint egy sziklatömb. (Ezt mondja éppen Vivi Drãgan a magnószalagon, amelyről ezt a szöveget, megkurtítva, napok óta másolom.) Azt mondja éppen Gulyás Gyula, hogy ezt a forgatókönyvet már mindenhová, még számos tévéstúdióhoz is "beadta", de az ígért tízmillió forintokból, főként ha azokat az újabb rendelkezés miatt még az illető pénzügyi évben el is kell költeni-számolni, nincs mit kezdeni egy ekkora filmnél. Hát akkor most - kérdem magamban én - miről beszélünk? A Király László által huszonöt évvel ezelőtt megálmodott végtelenről, a Gulyás Gyula által vágyott teljességről, a Kántor Laci vállalásáról, Vivi meg saját belefeledkezésemről? Hogy jön létre, mégis, egy film? Olyan lesz, amilyen, de mégis...
K. L.: Előbb visszalépnék oda, miért vállaltam, hogy stúdiót vezessek, operatőri és rendezői végzettséggel. Azt mondtam magamnak: könnyű egy kocsmában siránkozni, hogy nehéz a filmeseknek, és hogy változtatni kellene a magyar filmen, mégis kevesen vállalják, hogy pályájuknak egy részét feladva tegyenek is valamit érte. Eljött aztán egy pillanat, amikor felkérés érkezett neves filmesek részéről.
Cs. L.: Te voltál "a szűz kéz".
K. L.: Ennek a stúdiónak azonban van egy múltja, amely kötelez, számtalan neves filmrendezővel, mint Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Gothár Péter, Szász János és mások. Az utóbbi három évben több száz forgatókönyvet olvastunk el, és ezek közül kevés elfogadhatót találtunk. Örvendtem, hogy egy jóval is találkozom. Azon kívül, hogy ismerem az írót.
Cs. L.: Miért kellett neked ez a forgatókönyv, valahol a hatodik változatában? Ennek nincs "aktualitása". Mostanában a helyi, köznapi kisvilágról csinálnak filmeket, ez pedig egy másik dimenzió.
K. L.: Egy film, ha egyetemes emberi kérdéseket boncolgat: aktuális. Ez szerelemről, barátságról, megcsalatásról szól, és ezeknél nincs időszerűbb. Nem egy hagyományosan vett szerelmi háromszög története, persze. A forgatókönyv véglegesítésekor arra is törekedtünk, hogy tipikusan kelet-európai történet legyen, de azért mégsem történelmi. De azért van benne valami specifikusan magyar - már ha valaki ismeri a hazája történetét - szinte már tudat alatt.
Cs. L. (magában): Az eredeti elbeszéléshez Gulyás Gyula hozzágondolt egy amolyan 1849-es szellemi "környezetet", hátteret. Egy újabb elbukott szabadságharcot, amelynek számtalan áldozata van, de valakik, egy férfi és egy nő mindig képesek túlélni bármely tragédiát, még a személyeset is. Az egymásratalálásról és a túlélésről szól szerintem ez a történet. (Hangosan) Ennek azért van egy bizonyos "couleur locale"-ja. Ez csak egy bizonyos helyen történhet meg.
V. D. V.: Az öt filmből, amelyet magyarokkal készítettem, négyet erdélyi író írt. Ez egyfajta gondolkodásmódot, mentalitást jelent. Minden, a szereplők által átélt drámának rendkívül jelentős szereplője a tér, az nagyon-nagyon jelen van. Ezekben az erdélyinek mondható filmekben a szereplők közötti konfliktuson túl konfliktusteremtő a táj, a maga paraszti vagy akár nem paraszti rusztikumával. A városi tér, bármilyen gyönyörű és izgalmas legyen is, Budapesten, Párizsban vagy Bukarestben, mindegy: semleges. De az a táj dialógusba kerül az emberrel, és akár a Részlegben is, ahol két ember egymással szemközt ülve, szótlanul húzza-vonja a sínautót, feszültséget teremt. Erdélyben van valami drámai. (Én magam is, apai ágon Szeben környékéről származom.) Lehet, hogy a hegyek, a fennsíkok teszik, a falvak, az emberek tipológiája, bármilyen történelmi vonatkozáson túl is. Erdélynek az emberi tája az érdekes, persze. Teljesen más, mint a másik két tartomány. Ez még egy odavaló, átlagos román ember számára is felismerhető. Nem csak a filmesek látják, akik az utóbbi tíz évben rengeteget forgattak ott. De hadd térjünk vissza arra, amiről beszélünk. Nem tudom, hány film készül Magyarországon, azt viszont igen, hogy a részvételemmel készült produkciók mindegyike egy-egy könyvre épült. Ez fontos. Ki tudja, egy író hány hónapig, hány évig dolgozott az elbeszélésén vagy a regényén, de számunkra mindenképpen létezik egy jól felépített szerkezet, dramaturgia.
(Szünet.)
Cs. L.: Mondtad, hogy szegények vagytok. Vagyunk. De azért ez segíthet is. Mindig ki kell találni valamit. Ha nincs mód széltében terjeszkedni, felfelé kényszerül az ember. Benne van ez Király történetében is.
V. D. V.: Lehet. Leleményesebbeknek kell lennünk. A szegénység ébren tartja az alkotói fantáziát. Csak ne csináljunk programot belőle... De a szóban forgó filmben szerepet vállaló erdélyi színészek esetében például - hadd mondom, habár legszívesebben nem mondanám - a szerencse játszotta a legfőbb szerepet. Az erdélyi magyar színészek tragédiája az, hogy a román filmekbe az akcentusuk miatt nem veszik be őket...
Cs. L.: A magyar filmekbe ugyanezért...
V. D. V.: A magyar filmekbe azért nem kerülnek be, mert nincs elég pénz az elszállásolásukra, így aztán, ha minden ellátási költséget kifizetnének, drágábbak lennének egy sztárnál. Amikor Marosvásárhelyen a színművészeti főiskolán jártam Gothárral, öt évvel ezelőtt, jó néhány ilyen szomorú sorsú fiatal magyar színésszel találkoztam. Sem Bukarestben, sem Budapesten nem kellettek senkinek. Ritka lehetőség, amit Gyula felkínált.
Cs. L.: Mi az a sajátosság, Gulyás, ami tájban, beszédmódban ebben a filmben megadatott? Van "couleur locale"?
G. Gy.: Én mindeközben azon morfondíroztam, hogy nincs külön erdélyi vagy vajdasági irodalom, festészet, mint ahogy dunántúli sincs, de van magyar irodalom az Alföldön vagy a Csallóközben. Mindig valami közös többszöröst kell keresni ahhoz, hogy ne a provincialitás legyen a meghatározó. Nem az erdélyiség a kitüntető, a minősítő jelző itt sem. Egy kultúrkörben vagyunk, amit nevezhetünk közép-európainak, de könnyen lehetséges, hogy egyetemesen emberi. Én úgy láttam, mialatt évtizedeken át fantasztikus, habár igencsak különböző színvonalú színházi produkciókat és színészeket néztem Erdélyben, hogy ezek a művészek méltánytalanul vannak használva, rezonőrként, epizodistaként. Nem tartottam nagy merészségnek tehát, hogy ennek a filmnek a szerepeit ottani színészek alakítsák. Magyarországon féltucatnyi színész szerepel, már-már ugyanabban a szappanoperában.
Cs. L. (fentebb stilizálta némileg, de talán mégsem hamisította meg barátja szövegét, emitt meg szünetet tart. Nevezzük kávészünetnek. G. Gy. különben is jó katolikus, reménybelileg meg fogja bocsájtani még a rövidítéseket is a mondandójában. Hadd gondoljunk közben Király Lászlóra! Az áhítatot talán nem mérsékli, hogy az éppen a mellékhelyiségben folyik. Kicsi a lakás. A fő hír eközben, hogy Vivinek mindjárt hazaszáll a repülőgépe.)
G. GY.: És a másik, ami nekem igazán tetszett, hogy ezek mindannyian nagyon jól beszéltek románul. A stábbal együtt dolgozva megtudtam, hogy nemcsak a mindennapi életet, és még a szillogizmusait is ismerik, hanem hogy van humoruk. Persze voltak nehézségek közben. De partnerek voltunk.
Cs. L.: Volt tehát egy jótékony feszültség?
G. Gy.: Volt egy muszáj-Herkules attitűd. Hogy lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten...
Cs. L.: Arról beszéltünk eddig, miképpen készült el ez a film. De hát annak meg kell állnia magában. Szerintem ez egy poetikus képi történet, és azzal együtt, hogy időnként kegyetlen és vad, van valami komor poézise. Ettől időtlen. Kántor László a vágóasztalon készült változatok egyik szünetében egyszer csak azt mondta róla, olyan, mint egy vers, amit mindig másként lehet előadni, és ez az egyik lehetséges interpretációja. De attól még az, ami. Hogy lehetett ezt hitelesen megcsinálni? Hiszen a néző nemcsak szép képeket akar, hanem jellemeket, emberi viszonyokat, érthető történetet. Tegnapi "munkaülésünkön" Vivi elmondta, hogy megmutatta az egyik nyers változatot fiatal román filmeseknek, akik a párbeszédekből egy szót sem értettek persze, és ők úgy vélekedtek, kiderül belőle - habár egy szó sem esik róla -, hogy miért hibáztuk el a forradalmainkat. A közembert viszont általában nem ez érdekli. Jól látom én, hogy itt is arról van szó, hogy a nagy vereség után két ember egymásra talál, és számukra ez fontosabb, mint az egész történelem?
G. Gy.: Nem szeretnék ideologikus tartalmakat belemagyarázni, de talán itt is arról esik szó, ami Közép-Európára közhelyszerűen jellemző: a forradalom megeszi saját gyermekeit. De nemcsak a vezéralakokat ám, hanem az összes résztvevőket. Balgaság lenne tagadni ugyanakkor, hogy ennek volt azért némi hozadéka, akár 1848-ról, akár 1956-ról legyen szó.
V. D. V.: Szerintem nem csak magyar film ez. A zászló sem csak olyan. A kosztümök szerint van benne magyar huszár, román dorobánc, de lehet, hogy cseh vagy szlovák. És van benne egy sereg olyan konnotáció, amelyek szerint mégis ebben a szegény térségben játszódik. Nézd meg a tájat, a házat, a tájat: Erdély.
G. Gy.: Gondolj bele, hogy csak az 1848-as szabadságharcban ki mindenki harcolt a magyarok oldalán, és kik voltak a vértanúk. Az első, a pákozdi csatába, teszem azt, azonos egyenruhában érkeztek Jellasics szerb katonái és a védők, és a vezénylési nyelv mindkét részen a német volt.
Cs. L.: Ebben a filmben viszont talán arról beszélünk, hogy leverhetik ugyan a forradalmakat, de azokat valakiknek valami módon túl kell élniük, akár némi csalás, alakoskodás árán is. Az eredeti novellában nincs szó vesztett csatáról, forradalomról - de olyan hangulatot sugall, mintha volna. Ott a lényegről van szó, a szerelemről.
G. Gy.: Mindannyian hordozzák a saját sorsukat, és ebben a filmben is arról van szó, hogy kis gyarlóságokkal, cinkosságokkal, el egészen a gyilkosságig, leélték az életüket. Sokkal lényegesebb, számomra legalábbis, az ilyen kisemberek életének a feldolgozása. Gondoljunk bele ugyanakkor, hogy ha meghirdetnének ma egy ilyen nagy ügyet, ki kapna kaszára-kapára, otthagyva családot, mindent, és lenne olyan földönfutó, rongyos, mint ennek a filmnek a statisztériája?
V. D. V.: Ez azért nem a szokásos statisztéria.
G. GY.: Persze, hogy nem.
V. D. V.: Nem úgy mozog. Ez inkább táncol.
G. GY.: Ez lehet, hogy szerencsés választás volt. Több próbálkozás után jutottunk el ehhez az udvarhelyi társasághoz, mely inkább mozgásszínházat művel. Ők nem sablonosan mozogtak, mint egy alakulat, alig néhány próba után már ugyanúgy érezték magukat, mint egy saját színházi produkcióban.
Cs. L.: Azért kellett ez a koreográfia, hogy ezzel is érzékeltesd, hogy az egész történet egy kissé irreális, legalábbis stilizált?
G. Gy.: Részben.
Cs. L.: Ez az a minden forradalomban megnyomorított "tömeg", amely az emberi lét szintje alá szorul, és el is vadul, agresszívvé válik.
V. D. V. (magyarul): Úgy mozog, akár egy százlábú. Ezt kellett koordinálni. Olyanok, mint egyetlen szereplő.
G. GY.: Ők a rongyosok. De azért jó néhányuk egyénítve jelenik meg. Ahogy ropják, ahogy hurcolják az üvegeket, baltákat, fokosokat, fáklyákat, göncöket...
Cs. L. (utólag, magának): Gulyás Gyula a közös forgatókönyvírás közben egyfolytában tárgyakat talált ki, mindenféle optikákat, aztán sosemvolt műszereket. (Díszlettervezőt is talált ehhez magának, ő vagy talán Kántor László: Damokos Csabát.) Az egyik főszereplő, a Tanító szobája úgy nézett ki végül, mint egy vidékre száműzött hibbant tudós kísérleti laboratóriuma. Nem sokat értettem, mert szavakban nem sokat érzékeltem belőle. De a képeket látva már érteni véltem, miért kell egy filmbe ennyi részlet. Éppen az érzékelés miatt. (Érzékelés, nem érzékeltetés.) Elfogadtam. De annyira, hogy aztán még a párbeszédek megkurtítását sem elleneztem. Különben is azért próbáltam szűkszavúra fogalmazni a dialógusokat, mert így tartottam hűnek Király László szikárabb, amolyan egytömbös stílusához. Ha már az elbeszélése jó néhány törvényét amúgy is megszegtük... Utólag kérek elnézést érte. Csakhogy ez más műfaj, be kell látnunk mindannyiunknak.
V. D. V. (hol románul, hol magyarul): Lehet, hogy ez botrányos film lesz. Az biztos, hogy a nézők egy részének tetszeni fog, a másiknak meg nem. Lesz, aki azt mondja majd, nem érti. De érző ember, aki tudja látni, amit mi akarunk mutatni neki, az élvezni fogja. Azt hiszem, sok vita lesz még róla. Ezt is szeretném. Azt is remélem, hogy tíz év múlva ebből a filmből, mint egy könyvből, valakiben felrémlik valami, egy kép, egy hangulat legalább.
G. GY.: Nem a filmesztétáknak és a filmtörténészeknek készül. Én azt a filmet szeretem, amit a nagyanyám is meg tud nézni. Ő már nem él. A filmről semmit nem tudott. Nem tudott az optikáról, a megvilágításról, nem tudta, miféle értelmiségi meggondolásból jött létre ez vagy az, de érezni tudott.