Idestova százötven éve annak, hogy egy lelkes régiségbúvár és szabadelvű báró, lengyelfalvi Orbán Balázs fejében monumentális gyűjtőmunka terve fogant meg. A kiterjedt helyszíni kutatás nyomán hat kötetben megjelentetett A székelyföld leírása számtalan régiség, népszokás és természeti ritkaság bemutatása során különleges részletességgel szól a középkori harangokról, ismerteti feliratukat, és leírja - esetenként le is rajzolja - jellegzetes díszítményeiket. A "kezét áldólag emelő püspök" alakjára és sok egyéb harangreliefre utóbb feltűnően kevés figyelmet fordított az erdélyi kutatás, nyilvánvalóan azért, mert ezek a vallásos témájú apró plakettek látszólag semmiféle különösebb tanulsággal sem szolgáltak. Természetesnek tűnt ugyanis, hogy a katolikus középkor valamely liturgikus tárgyát a Madonnával, Veronika kendőjével vagy éppen szentekkel, köztük nehezen azonosítható szent püspökök és vértanúk alakjával díszítették. Nem tudott mit kezdeni ezekkel a kis domborművekkel a közelmúlt művészettörténet-írása sem, amikor a 15. századi sáromberki harang bemutatásakor, a gótikus felirat bravúros kibetűzése után a körirat alatti díszítményekről jószerivel csak annyit árult el, hogy azok "rejtélyesek", témájuk pedig "nehezen meghatározható" (Sáromberke 1319-1994. Bev. Tonk Sándor. 1994. 111.).

Amikor - még a nyolcvanas évek elején - átfogó erdélyi haranggyűjtésünk során a középkori emlékeket sorra felkerestük, fel kellett figyelnünk a rajtuk látható változatos mintakincsre mint rendkívül színvonalas, ugyanakkor művészettörténeti és művelődéstörténeti szempontból is kiemelkedően fontos, kiaknázatlan forrásanyagra. Akkor még, szinte légmentesen elvágva a nemzetközi szakirodalomtól, a részletekről úgyszólván semmit sem tudtunk, figyelmünket azonban már a kezdet kezdetén magára vonta néhány feltűnően éles rajzú, jelvényszerű, különös témájú kompozíció. Ez utóbbiakról apránként megállapíthattuk, hogy valóban jelvények, de nem erdélyi eredetűek, hanem nevezetes nyugat-európai búcsújáró helyekről hazahozott, úgynevezett zarándokjelvények lenyomatai, melyekre a nyugat-európai kutatás, Kurt Köster úttörő jelentőségű munkássága nyomán, már az 1960-as évektől meglehetősen nagy figyelmet fordított. E figyelemnek a szűk tudományos szempontokon túlmutató okai is adódtak, hiszen beszédes hírmondói voltak azoknak a tömeges távolsági kapcsolatoknak, melyek az akkor formálódó Európai Közösségek régióit már a középkorban összekötötték. Ilyen szempontból tanulságos a kutatás mai állapota is, amikor a zarándokjelvényeket az Európai Unió felé tartó közép-európai államokban kezdik sorra felfedezni és közzétenni.

Mai szemmel nézve hajlamosak vagyunk a zarándokjelvényekben távoli vidékekről hazahozott szuvenírt látni, pedig e kis öntvények sokkal többet jelentettek egyszerű emléktárgynál, miként a zarándoklat, a középkor e különös tömegmozgalma sem minősült egyszerű vándorútnak. Mozgatórugója az a hiedelem volt, hogy Istenhez és szentjeihez bizonyos kegyhelyeken közelebb lehet jutni, ezért az itt mondott fohászt és könyörgést jobban meghallgatják az égiek, mint máshol, és ennek, csodák formájában, tanújelét is adhatják.

A híres ereklyéket őrző, azokat ünnepi alkalmakkor közszemlére kitevő zarándoktemplomoknál a búcsúcédulák mellett olyan tárgyakat is árultak, melyeket az idesereglett emberek mint konkrét, kézzelfogható emléket megvásárolhattak és magukkal vihettek. Ezek voltak a zarándokjelvények, melyek a 12. század folyamán bukkannak fel Nyugat-Európa legjelentősebb kegyhelyein, és használatban maradtak végig a középkorban. Különösen a Rajna-Maas-vidék, Aachen és Köln városa, továbbá Maastricht és Trier, valamint Róma és Santiago de Compostela kegyhelyei vonzották a zarándokokat, akiknek tömeges ándorlása nyomán az itteni, több tízezres nagyságrendben sokszorosított jelvények Európa-szerte elterjedtek. Zömmel ólom-ón ötvözetből készült, egyoldalas, rendszerint áttört, fülekkel ellátott öntvények voltak, melyeket a vándor ruhájára, kalapjára vagy botjára lehetett erősíteni, míg a kisebb, kerek kegyérmék nyakba vagy a rózsafüzérre kerültek.

Emléktárgy voltukon túlmenően két további, legalább ennyire fontos vonatkozásukra is utalnunk kell. Mindenekelőtt arra emlékeztetünk, hogy a zarándokokat a középkori Európában bizonyos védelem illette meg. Ahhoz azonban, hogy ezeknek az életben maradással és a szabad áthaladással kapcsolatos jogoknak érvényt lehessen szerezni, a zarándokoknak zarándokként is kellett kinézniük, hogy egyéb vándoroktól, köztük a csavargóktól és bűnözőktől egyértelműen meg lehessen különböztetni őket. Erre szolgált a hosszú bot és a rózsafüzér, valamint a jellegzetes kalap és köpeny, mely utóbbiakra varrták fel, mintegy "hitelesítő" célzattal, a jelvényeket, hogy védelmet biztosítsanak a korántsem veszélytelen országutakon. Mindezen túlmenően a középkori hiedelem ezeknek a kegyhelyeken tömegével árusított kis öntvényeknek védő-bajelhárító képességet is tulajdonított, melynek révén e jelvények útközben, majd otthon is kisugározták a felkeresett szent- és mártírsírok, valamint más híres ereklyék csodatévő erejét. A zarándokok, szerencsés hazaérkezésük után, apotropaikus erejük miatt a nagyobb jelvényeket esetenként házfalra is erősítették, míg a kisebbeket imakönyvbe varrták, vagy - mint módos megrendelők - éppenséggel harangok, keresztelőkutak díszítésére használták fel őket.

Az igénytelen apró öntvények általában az illető kultuszhelyen tisztelt szentet vagy ereklyét (Krisztus keresztjéből származó szöget, Mária köntösét, Veronika kendőjét, Szent Ostyát) ábrázolták, készítésükre finom szemcsés palából vagy zsírkőből faragott öntőmintákat alkalmaztak. Annak ellenére, hogy elképesztő példányszámban gyártották őket, a zarándokjelvények a régészeti kutatás ritka leletei közé tartoznak, nem utolsósorban törékeny voltuk és a földben könnyen elporló anyaguk miatt. A középkori harangokon fennmaradt lenyomataik így fokozottan értékesek számunkra, akik a nagy európai utazások, a középkor távolsági kapcsolatainak bizonyítékát értékeljük bennük. Magyar szempontból e kapcsolatok felvetése a legkevésbé sem erőltetett, miután a középkori források részletesen szólnak a Rómában, Aachenben vagy Kölnben tömegesen feltűnő magyarországi zarándokokról, akik olyan jelvényeket is hoztak magukkal, melyek eredeti példánya Nyugaton sem maradt fenn, így csupán erdélyi harangokon megőrződött lenyomatuk alapján tudunk róluk.

Mielőtt a részletekre térnénk, utalnunk kell arra, hogy kezdetben - esetünkben a 15. század közepén és második felében - a zarándokjelvények harangornamensként történő felhasználása Erdélyben még nem vált rendszeres gyakorlattá. A jelvények egyedi, a szó szoros értelmében "egyszer használatos" jellegére a kutatásban meghatározó szerepet játszó Kurt Köster (†1986) is felfigyelt. Véleménye szerint ezekről a jelvényekről nem készítettek negatív mintát, melyből azután a harangformára ragasztandó pozitív viaszdíszt kiönthették volna, hanem a megrendelő kívánságára magát az alacsony olvadáspontú fémöntvényt helyezték a formára. Ennek kiégetése során az eredeti jelvény természetesen megsemmisült, a köpenyben megőrzött lenyomatát azonban a beömlő harangérc pontosan kitöltötte. Köster arra is felhívta a figyelmet, hogy utóbb egyes öntők különös kedvteléssel alkalmaztak harangdíszként zarándokjelvényeket, például a Közép-Rajna-vidéki Tilman von Hachenburg mester a 15. század második felében, aki az aacheni és neussi jelvényeket kedvelte, vagy a hesseni Henne Kortrog von Homberg, aki a 16. század első harmadában nagy előszeretettel díszítette neussi és düreni jelvényekkel munkáit. Ez a kettősség az erdélyi emlékanyagon is lemérhető, amennyiben a legkorábbi, a 15. század közepéről vagy végéről származó zarándokjelvényekkel díszített harangok (Algyógy, Kalotaszentkirály, Mezőszabad, Sáromberke, Szabéd) még unikumok a rajtuk szereplő jelvényekkel együtt, míg a 16. század eleji besztercei András és Gergely mesterek idejében két gyakran alkalmazott zarándokjelvény a besztercei eredetű harangok (Hétúr, Magyardécse, Mezőköbölkút, Szászújfalu, Völc) vezérmotívumává vált.

A legkorábbi zarándokjelvényes erdélyi harangok formai jellegzetességeik alapján besztercei munkának tűnnek. Az 1452-ben öntött mezőszabadi harang palástjának két ellentett pontján, a minuszkulás körirat alatt két kiváló minősé-

gű lenyomatot találunk. Az egyik Krisztus-arcot (Vera Ikon) ábrázol, kétoldalt Szent Péter és Pál apostolokkal (1. kép). Kivitelezése és tematikája alapján kétségtelenül római zarándokjelvény, mely a rendelkezésünkre álló analógiák szerint még a 14. századból származik, így a római zarándoklatok korai erdélyi emlékének számít. A mezőszabadi harang másik zarándokjelvénye attribútumok nélküli püspökszent büsztjét ábrázolja (2. kép). Igen jó, 15. századi analógiáját a kutatás maastrichti zarándokjelvénynek tekinti, mely a 384-ben vértanúhalált szenvedett Szent Servatius püspököt (†384, Maastricht) ábrázolja. A jelvény keltezéséhez fontos adalék, hogy az ábrázolás alapjául szolgáló ereklyetartót Bajor Henrik herceg 1403-ban készíttette. Orbán Balázs leírása nyomán úgy tűnik, hogy hasonló zarándokjelvény díszítette egykor az 1448-ban öntött, 1873-ban elpusztult szabédi harangot is, a harang oldalán ugyanis "körfémerkékben egyfelől egy kezeit áldólag emelő püspök, túloldalon a megfeszített Krisztus" volt látható. Sajnos nem rendelkezünk olyan írott adattal, mely e két szomszédos marosszéki falu 15. századi birtokosaira utalna, hogy e jelvények megszerzőihez, egyben a megrendelőkhöz közelebb jussunk. Márpedig ezek a zarándokjelvények biztosan a megrendelő felajánlása révén jutottak az öntőműhelybe, melynek saját mintakincse - miként ezt a mezőszabadi harang népies fafaragásra emlékeztető rozettája is jelzi - ekkor még szegényes és provinciális jellegű lehetett. Mezőszabad magyar lakossága 1603-ra teljesen kipusztult, a falut 1694-ig románok népesítették be, akik új templomuk tornyába az itt talált évszámos, zarándokjelvényes harangot vonták fel. A kivételes szépségű középkori harang ma is a görög-keleti templomban található.

Szépkenyerűszentmárton 1461-ben öntött harangján a feliratot lezáró liliomos dísz is nagy valószínűséggel egy zarándokjelvény részlete. A díszítmény olyan ón-ólom ötvözetből készült, diadémmá hajlítható szalag részének tűnik, melyre a liliomok közé háromkirályokat, máshol Madonnát vagy angyalt szoktak mintázni. Talán kegyérem lenyomata a szépkenyerűszentmártoni harang másik, kerek reliefje, mely Krisztust, a Jó Pásztort ábrázolja, karjában dicsfényes báránnyal.

A 15. század végi sáromberki harangon - vélhetően szintén besztercei eredetű öntvényen - római, maastrichti, illetve kölni zarándokjelvények egész gyűjteménye őrződött meg. Az öt jelvény között három római példányt találunk, ami világosan utal arra, hogy a középkori erdélyi zarándokutak egyik legfontosabb célpontja Róma volt. A harangfelirat élén álló kerek, Veronika kendőjét (-) ábrázoló jelvény a római Szent Péter-templomhoz kapcsolódik, mely az ott őrzött kendő-ereklye miatt kiemelkedően fontos zarándokhely volt (3. kép). A jelvénynek a 15. század első felére keltezett párhuzamát egy hollandiai gyűjtemény őrzi. A Veronika kendőjét ábrázoló római jelvények nagy változatosságára utal, hogy a sáromberki harangon egy olyan példány lenyomata is fennmaradt, mellyel az általunk ismert szakirodalomban egyáltalán nem találkoztunk (4. kép). Jól ismert viszont a harmadik, keresztbe helyezett kulcsokat és pápai tiarát ábrázoló római jelvény (5. kép), melynek legjobb, 15. századi párhuzamát holland magángyűjteményből tették közzé. Hasonlóképpen elterjedt típushoz tartozik a sáromberki harang maastrichti zarándokjelvénye is, melyen Szent Servatius mellképét angyalok veszik közre, közülük a jobb oldali angyal a kezében tartott pásztorbotot a püspökbüszt alatt tekergőző sárkány torkába döfi (6. kép). E motívum nemcsak a kutatástörténetben számít az egyik legrégebbi, még a huszadik század első éveiben azonosított típusnak, de a középkori európai bronzöntvényeken is korántól és meglehetősen sűrűn szerepel.

Keveset tudunk a sáromberki harang ötödik, kölni zarándokjelvényéről, mely a kölni helytörténeti kutatás számára is újdonságot jelent (7. kép). A "kombinált" jelvény együtt ábrázolja a háromkirályokat és Szent Orsolyát, kiknek ereklyéi a középkori Köln fő nevezetességei voltak. A jelvény pontos analógiáját nem ismerjük, megközelítő párhuzamai észak-európai zarándokok jóvoltából 15. századi svédországi és dániai harangokon maradtak fenn. A gazdag jelvénysorozatnak Erdélybe, majd a sáromberki harangra kerülését szoros összefüggésbe hozzuk a megrendelővel, a Sáromberkén 1405 óta birtokló, itt udvarházat is építtető somkeréki Erdélyi család valamelyik tagjával.

15. századi zarándokjelvényes harangok nemcsak a Besztercével azonosítható észak-erdélyi műhelyben készültek. Nagyméretű, Pietat ábrázoló, töredékes aacheni zarándokjelvény díszíti az ismeretlen műhelyben 1481-ben öntött kalotaszentkirályi harangot (8. kép). A három, egymás fölé illesztett körből szerkesztett, eredetileg kb. 17 cm magas relief a 15. század második felének aacheni jelvényeivel egyezik, azok legnagyobb változatához tartozik. Hasonló méretű és elhelyezésű aacheni zarándokjelvény található több 15. századi skandináv harangon is.

Rejtélyes emlék a zarándokjelvények szempontjából kiemelkedő fontosságú algyógyi harang. A csak archív felvételről ismert harang sorsa híven tükrözi a 20. század viszontagságait. Az első világháború idején katonai célokra rekvirálták, a Műemlékek Országos Bizottsága mentesítette a beolvasztás alól, így 1918 júliusában visszaszolgáltatták, ám a felgyógyi románok 1919 márciusában elvették. Utóbb visszakerült Algyógyra, ahol Debreczeni László még láthatta, saját helyszíni szemlénk során azonban már nem találtuk. Szokatlan részletformái és megnyúlt arányai alapján ítélve Erdélyen kívüli műhelyből származhat. Legjobb párhuzamait az észak-adriai partvidék olasz eredetű harangjai között találjuk. Régi fényképén és rajzán római, maastrichti és egyéb, azonosíthatatlan zarándokjelvények láthatók.

Valószínűleg zarándokjelvény volt a haranglábi harangon (1527) fennmaradt Szent Katalin-ábrázolás is. Távoli párhuzamait franciaországi jelvények között fedezhetjük fel, de nem hasonlít a leghíresebb Szent Katalin-kegyhely, Rouen jelvényeire.

A zarándokjelvények felhasználási módja a 16. század elején Erdélyben is megváltozik. A jelvények korábban szokásos, egyedi és kivételes jellegű alkalmazását követően a besztercei műhely név szerint is ismert, elsősorban ágyúöntéssel foglalkozó mesterei a 16. század második negyedében két jelvény lenyomatát rendszeresen applikálták műveikre. Közülük a szegekkel átütött keresztet ábrázoló jelvény jelenik meg korábban (9. kép), az 1529-ben öntött völci harangon, és használatban marad az 1540-es évekig (Hétúr, 1544). A zarándokjelvény eredetét nem ismerjük, az ábrázolás azonban olyan kegyhelyre utal, ahol a Krisztus keresztjéből származó szegereklyét tisztelték (Róma, Trier). E helyek legismertebbike a római Szent Kereszt-templom volt (S. Croce in Gierusalemme), egyike a hét legfontosabb római zarándokhelynek, ahol kereszt- és szegereklyét egyaránt őriztek. A másik, 1532-1544 között szereplő jelvény a sárkányt legyőző Szent Györgyöt ábrázolja (10. kép). Megjegyezzük, hogy a legismertebb Szent György-zarándokhely ugyancsak Rómában volt (S. Giorgio templom), így mindkét késői jelvény római zarándokútra utal.

A sáromberki harang kerek római jelvénye hívja fel figyelmünket a zarándokérmekre, azokra a kerek, egyoldalas, vallásos témájú veretekre, melyek a"klasszikus" zarándokjelvényekkel együtt kerültek forgalomba, s melyeket ez utóbbiakkal együtt szívesen varrtak imádságoskönyvükbe a 15-16. századi Nyugat-Európa, főként Flandria módos és buzgó hívei. A kutatás mai szintjén nehezen körülhatárolható emlékcsoportról lévén szó, erdélyi anyagunkból csak nagy óvatossággal emelhetünk ki néhány olyan darabot, mely zarándokérem vagy kegyérme lehetett. Egy észak-erdélyi, talán kolozsvári műhely mintakészletéből származik az a királyok imádását ábrázoló kis, kerek medaillon, mely az 1523-ban öntött fejérdi és magyarigeni harangon maradt fenn, és amely az aranyozott ezüstlemezből készült, préselt díszű kölni zarándokérmekre emlékeztet (11. kép).

A ránk maradt jelvényekkel összhangban írott forrásaink is arra utalnak, hogy az erdélyi zarándokutak legfontosabb célpontja Róma volt (ad limina beatorum Petri et Pauli apostolorum), de ezenkívül aacheni utakról is maradt említés, és volt, aki a bátai Szent Vér ereklyét kívánta felkeresni. Az írott adatok és a fennmaradt források azonban azt is tükrözik, hogy az erdélyi társadalomnak csak elenyészően kis része vállalkozhatott ilyen költséges zarándokútra. A résztvevők a városi polgárság és a nemesség módosabb rétegéből kerültek ki.

Utazásuk valós oka nem lehetett mindenkor a kegyesség és a túláradó vallásos érzés. Az egri székesegyház középkori rendtartása megőrizte egy mára kihalt egyházi szokás, a nyilvános vezeklők nagycsütörtöki visszafogadásának emlékét. Eszerint a templomkapu előtt álló bűnbánókat a püspök megintette, és visszavezette az egyházba, felhívta azonban a figyelmüket arra, hogy e visszavezetés még nem jelent bűnbocsánatot. Ez utóbbi elnyeréséért a vétkeseknek Rómába kellett zarándokolniuk.

A római utak mellett kiemelkedően gyakorinak számító kölni, aacheni és maastrichti zarándoklatok útvonala egybeesett a legfontosabb európai kereskedelmi utakkal, melyek más jelentős városokat és vásárokat is érintettek. A magyar zarándokok ezeknek az utaknak feltűnően gyakori vándorai voltak a középkorban. Számukra Nagy Lajos király az aacheni Szűz Mária-székesegyház mellé magyar kápolnát építtetett, melyet a magyar szent királyok ereklyéivel is megadományozott, és két, magyarországi származású káplánt is rendelt az odalátogató magyarok lelki gondozására. A római magyar zarándokok gyóntatói feladatkörét 1404-től a pálos szerzetesek látták el. Templomuk 1454-től a lateráni Szent János-bazilika melletti Santo Stefano Rotondo volt. Ide temették el 1523-ban Lászai János főesperest, gyulafehérvári kanonokot is, aki szentföldi és római zarándokútjai hatására, egy nevezetes reneszánsz emlék, a gyulafehérvári székesegyház Lászai-kápolnájának megépítése után, erdélyi stallumát odahagyva római magyar gyóntatói megbízást fogadott el.

A fogadalmukat teljesítő vagy ügyes-bajos dolgukat a római kúrián elintéző zarándokok nemcsak lelki tapasztalatokkal gazdagodtak hosszú és fáradságos útjuk során, nemcsak új kultuszokat és szokásokat ismertek meg és terjesztettek el, de az általuk látott nevezetes épületek, továbbá a hazahozott tárgyak, zarándokjelvények, metszetek, esetleg ereklyék és ötvösművek révén új művészi mintaképek behozatalához is hozzájárultak.