Ha a magyar könyvtermésről, különösen a szépirodalom kiadásáról próbálunk képet alkotni, Budapest súlyát a 20. század felé vezető évtizedekben látványosan növekvőnek, egyértelműen meghatározónak láthatjuk. Kultúránk fővároscentrikussága ezen a téren is érvényesült, s vidéki városoknak még olyan zászlóbontó kezdeményezése is, mint amilyen a váradi holnaposoké volt, Budapest vonzásában talált folytatást és beteljesülést. Néhány úttörő vállalkozástól eltekintve ugyanez vonatkozott a könyvtervezés és könyvillusztráció művészetére is. A legtöbb könyvet az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tagjai, közismertebben a műcsarnoki festők illusztrálták, s még azok a kiadvá-nyok is (Kiss József, Bródy Sándor művei), melyekhez a nagybányai kolónia alapító mesterei készítettek kiváló szecessziós szövegképeket, Budapest nyomdáiban készültek.

Ezen a helyzetképen csak az ország kétharmadát elcsatoló trianoni döntés módosított. Egész régiók kerültek szomszédos államok fönnhatósága alá, s az anyaországtól elszakított magyarság számára kultúrájának ébrentartása a megmaradás feltétele lett.

Budapesttől, a magyar kultúra természetes központjától távol a könyvkiadás, a tankönyvek, a szépirodalom, a tudományos kiadványok megjelentetése regionális kezdeményezésekre alapozott. Az új történelmi helyzet, mellyel szembe kellett nézni, a főhatalomváltozás alapvető hasonlóságai mellett az elcsatolt részeken lényeges különbségeket is mutatott. Olyan eltéréseket, melyek a kisebbségi kultúraépítés eredményeiben máig hatóan tükröződnek.

Magyar lakosságának jelentős számán túl Erdély más vonatkozásokban is előnyösebb helyzetben volt.1 Önállóságának históriai hagyományai, kultúrájának a messze múltban gyökerező autonómiája segítették a magára találásban. Nem levágott testrészhez hasonlított, sokkal inkább olyan sziámi ikerhez, kit elmetszettek testvérétől, s akinek sajgóan fáj a veszteség, de azért életben marad, és talpra áll.

A közösségi önfenntartás ösztöne vezetett el a felismeréshez, hogy az írott szó, az anyanyelv hordozója, a legfontosabb a helyben maradást választó magyarság számára. A napilapalapítások, a kezdetben csak hosszabb-rövidebb ideig élő folyóiratok és a könyvkiadás szolgálta ezt a célt. Így nem véletlen, hogy a pártok, politikai alakulatok vagy akár a Kiáltó Szó programadó kisebbségi manifesztuma előtt már létrejött az erdélyi magyarság legjelentősebb kiadói és nyomdavállalata. 1920. augusztus 16-án 653 részvényes által jegyzett 1,5 millió lej alaptőkével hozták létre Kolozsváron a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt.-t, melynek azonnali gyors fejlesztéséhez 1922-ben a három erdélyi magyar egyház erős tőkeérdekeltséggel társult be.2 Ez a nagyvállalkozás biztosította az összes erdélyi nyomtatvány egynegyedének kiadását.

Az erdélyi nyomdák alapításának aranykora volt ez a két világháború közti korszak. Kolozsváron, Erdély szellemi központjában 87 nyomdai vállalkozást tartanak számon, de nyomdák egész sora működött Nagyváradon, Aradon, Brassóban, Temesváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben és kisebb helységekben is.3 Közöttük minőségi munkájával s már jóval korábban megalapozott országos hírnevével a nagyváradi Sonnenfeld nyomda tűnt ki. Ez a kiadói feladatokat is ellátó családi vállalkozás éppolyan fogalom volt, mint Gyomán a Kner család officinája.

Imponáló az erdélyi könyvkiadás statisztikája. 1919 és 1940 között, mint Monoki István összesítése mutatja, a 7159 kiadványból az illusztrációt elsődlegesen igénylő szépirodalom 1938 művet tesz ki (28 %), melyből 1303 a próza, 430 a verseskötetek, 205 a színművek száma.4 Ehhez jön még az 1940-44-es időszak könyvtermése a második bécsi döntéssel kettéosztott Erdélyben. A Magyarországhoz visszakerült észak-erdélyi részekben a szépirodalmi művek helyi kiadásainak száma a korábbi időszakhoz képest csökkent, mivel az erdélyi írók műveinek jelentős része ismét Budapesten jelent meg. Ugyanakkor a súlyos helyzetű dél-erdélyi magyarság csak elenyészően kevés kiadványt tudott megjelentetni.

A negyedszázadot átfogó korszak számottevő könyvterméséhez arányítva az illusztrált kiadványok száma nem különösebben nagy. Mindenképpen kisebb, mint a második világháborút követő évtizedekben, leszámítva a nemzetiségi kultúra visszaszorításának egy-egy periódusát.

A kisebbségi helyzetben jelentkező gondok a társadalom gazdasági és kulturális helyzetében gyökereznek.

A román hadsereg bevonulása után kétszázezer erdélyi magyar hagyta el szülőföldjét. A repatriálók között számosan a módosabb birtokos és a polgári középrétegekhez tartoztak. Éppen azok távoztak tehát, akikre a kultúra támogatásában korábban a leginkább számítani lehetett. A megviselt, leszegényedett társadalom nehezen tudta megfizetni a művészi kiállítású, igényes és drága könyvet.

A vállalkozásoknak gátat szabott a háború végén kezdődő és elhúzódó papírhiány. Még az olyan kis példányszámú folyóiratokat is, mint az Erdélyi Szemle, csak összeköttetésekkel beszerzett csomagolópapírra tudták nyomtatni. A nyomdagépek egy része régi és elavult volt; a klisékészítés eszközei kisüzemeknél hiányoztak. Az újonnan alakult erdélyi nyomdák fölszerelését csak fokozatosan vagy egyáltalán nem sikerült korszerűsíteni. Berendezésük (az alapításkor a Minervát is beleértve) meg sem közelítette a nagy múltú Sonnenfeld nyomda lehetőségeit, mely kiváló minőségű kőnyomatos albumokat adott ki, s csak példaként említve a számos reprodukcióval megjelenő Periszkop című avantgárd folyóirat nyomtatását is elvállalta.

Hiányoztak - a történelmi erdélyi részeken különösen - a grafikai munkálkodás és illusztráció hagyományai. Mindent az alapoknál kellett kezdeni. Ebben az alapozó munkában pedig a Minerva "műhelyében" gyakorlatot szerző alkotóknak, a Pásztortűz és Erdélyi Helikon folyóiratot egyre igényesebb illusztrációkkal kiadó szerkesztőknek és az Erdélyi Szépmíves Céh nagyszerű könyvsorozatát útnak indító helikonista értelmiségieknek volt döntő szerepe.

Tíz évvel a hatalomváltozás után Kós Károly már jelentős eredményeket számba véve tekint vissza két írásában az erdélyi grafikai művészetek útjára. A kőnyomatos illusztrációban is úttörő Barabás Miklós óta elsőrangú grafikusa nem volt Erdélynek, állapítja meg, s ő is messze távozott a szülőföldről. 1918-ig azután "függeléke leszünk Budapestnek". Ám ezt követően, folytatja a gondolatmenetet, felnőtt az erdélyi művészeknek a könyvtervezésben, illusztrációban is otthonos rajzoló-grafikus nemzedéke. Feladatuk egyben alkotói hivatásuk is lett: "Az erdélyi könyv stílusos megjelenése érdekében rajzolnak ex librist, címlapot, fejlécet, illusztrációt, plakátot, vinnyettát, metszenek fába, linóleumba, karcolnak és maratnak rézbe, rajzolnak kőre... És nem is rosszabbul talán, mint másutt a kultúrvilágon, legfeljebb hogy nálunk még nehéz, sőt lehetetlen ebből megélni, tehát kevesebb elmélyedéssel."5

Mindez már kellő távolságban van a háború utáni kezdetektől, jegyzi meg Kós az áttekintést folytató Erdélyi grafika, erdélyi grafikusok című írásában. Ha ugyanis - hangzik frappáns érvelése - valaki tíz év előtt a fenti címet írja írása fölé, "szanatóriumba került volna".6

A művészi grafika és illusztráció iránti érdeklődés nyomon követhető abban is, ahogyan alkotóink a szükséges technikai eszközöket igyekeztek beszerezni. Míg a magasnyomású technikákhoz (fa- és linóleummetszet) nem kellett külön felszerelés, a mélynyomásúakhoz (rézkarc és rokon technikái) már műtermi nyomóprésre volt szükség. A litográfiához szükséges csiszolt kőhöz pedig csak nyomdákban jutottak hozzá.

Rézkarcnyomó prést először Ferenczy Valér hozott magával Párizsból Nagybányára még 1914-ben. Kolóniabeli műtermében 1927-ig ezen készítette számos grafikai lapját és illusztrációját. Utóbbiak között ismert Romain Rolland prózai költeményéhez, az Ara pacishoz készített két rézkarca, melyek kapcsán levelezett és személyes ismeretségbe is került a svájci emigrációban élő íróval.7

Váradi Albert grafikus és illusztrátor nagyváradi műtermébe Münchenből hozott 1921-ben nyomóprést. A kiváló illusztrátorként megismert fiatal művész Párizsban kapott könyvgrafikai megrendeléseket, ott hunyt el hirtelen, spanyolnáthában 1925-ben. Hozzá hasonlóan kifejezetten grafikus alkat volt a Stuttgartban tanult és 1922-től Kolozsváron megtelepedett Papp Lajos. Rézkarcnyomó gépét hazatérése idején szállíttatta Kolozsvárra.8 A Székelyföldön, Csíkban dolgozó Nagy Imre szintén a húszas évek elején hozott haza présgépet. Rézkarcsajtója volt Aradon Szántó Györgynek. Mindez nem jelentette azt, hogy egyedül ők dolgoztak ezeken a gépeken. Pályatársaik is nyomtattak rajtuk, és például Nagy Imre nyomóprését a rézkarchoz különösen vonzódó és az 1960-80-as években rengeteget illusztráló Cseh Gusztáv örökölte meg.

Igazi iskolái az illusztrációs feladatokhoz felnövő grafikus nemzedéknek a könyvkiadók, nyomdavállalatok, szerkesztőségek voltak. Ez későbbi korokban és minden régióban így volt. Egy-egy jó ízlésű, jó szemű lektor, könyvtervező a leghasznosabb gyakorlati tanácsokkal szolgált a műfajjal ismerkedő rajzolónak. Ilyen műhely volt a Minerva nyomda könyv- és folyóiratszerkesztősége, ahol a helikonista szerkesztők, kritikusok, így Bánffy Miklós, Kós Károly, Kovács László sűrűn megfordultak. A fametsző és rajzoló Gy. Szabó Béla jól emlékezett erre a műhelyhangulatra. A Pásztortűz irodájában, ahova mint külső munkatárs bejárt, "számára is adódott egy üres asztal".9 Szövegközti rajzokat, záródíszeket készített a Pásztortűznek, rajzai, metszetei jelentek meg ezenkívül az Erdélyi Helikonban és a Hitelben, fedőlapokat készített Makkai László, Szántó György, Szenczei László könyveihez, illusztrálta Dsida Jenő, Ernst Toller és Flórián Tibor versköteteit.

A harmincas években a Minerva Brassai utca 5. szám alatti épületében nyílt meg a festő Szolnay Sándor és a szobrász Szervátiusz Jenő közösen vezetett magániskolája. Ekkor lett a legnépesebb ez a találkozóhely. Följártak e társas körbe művészek, kritikusok, a korabeli szellemi értelmiség jelesei. Vásárhelyi Ziegler Emil ebben a körben kapott kedvet a festés mellett a könyvillusztráláshoz és már a korábbról melengetett könyvtervező munkához. Itt született egy közös kiállítás ötlete, az első olyan erdélyi tárlaté, melyen könyvillusztrációkat és kézi kötésű, illusztrált könyvterveket mutattak be. A Minerva kiállítótermében 1934 tavaszán Kós Károly nyitotta meg Gy. Szabó Béla, Vásárhelyi Ziegler Emil és Szervátiusz Jenő közös kiállítását. Mint a megmaradt katalógus tanúsítja, Gy. Szabó és Ziegler jelentős számban állítottak ki könyvillusztrációkat, illetve könyvterveket.10

Kiváló iskola volt a nagyváradi Sonnenfeld nyomda és kiadó. Itt nyomtatták a Szántó György szerkesztette Periszkopot, mely mintegy kétszáz reprodukcióban és illusztrációban a húszas évek európai és magyar avantgárd művészetéről adott páratlan áttekintést. 1926 és 1934 között e nyomda illusztrátora és könyvtervezője a holnaposok köréből kinőtt kiváló grafikus, Balogh István volt.11 Más grafikusok, illusztrátorok is gyakran megfordultak itt, így Mund Hugó, Kara Mihály, Kóra-Korber Nándor. A nyomda kiváló kőnyomó üzeme litografált képek és mappák megjelentetését is vállalta.

A gyorsan fölfejlődő erdélyi könyvkiadásnak is természetes igénye lett az ízléses borítóval, címlappal és belső szövegképekkel megjelenő nyomdai mű. Egyre szélesebb körben tudatosult a fölismerés: a jó címlap, a színes, ötletes rajz a könyv hatásos reklámja. Az illusztráló művésztől pedig azt kell elvárni, hogy ne csupán az egyszerű szemléltetésnél maradjon, hanem a vizualitást szolgáló új művészi élménnyel segítse az olvasót a szöveg értelmezésében.

A gyakorlatot menet közben megszerző erdélyi grafikusok számára nem volt egyszerű feladat ez. Sok esetben nem is birkóztak meg vele eredményesen. Az a nagyon kívánatos mellérendeltségi viszony, amely a szépíró és illusztrátor optimális társulását feltételezi, ritka ünnepi pillanata a szép könyv születésének.

Az elemzett korszakban az illusztrációs igények csak kivételes esetben fogalmazódtak meg kiadói koncepció nyomán. Döntő módon a spontaneitás érvényesült, legtöbbször a szerző igénye. A már említett gazdasági nehézségekre és nyomdatechnikai lehetőségekre vezethető vissza az a gyakorlat, mely szerint a két világháború közti időben az erdélyi könyvek igen-igen jelentős száma szöveg közti képek nélkül, csupán színes (esetenként fehér-fekete) külső címlappal jelent meg. Éppen erre a könyvkiadói gyakorlatra figyelve a jelen fölmérés ezeket a rajzolt, képes címlapokat is számításba vette.

Különösen a verskötetek illusztrálására, illetve mutatós címlapjaira helyeztek súlyt a korabeli szerzők. Jó néhány verses kiadvány jelent meg, melyeknek címlapját vagy szövegképeit a kor neves magyar alkotói készítették: Balogh István, Buday György, Gy. Szabó Béla, Göllner Elemér, Dési Huber István, Gallasz Nándor vagy a temesvári Szőnyi István. Ugyanakkor az sem ritka, hogy vidéki, az ismeretlenségből jövő szerző helyi (úgyszintén ismeretlen) rajzolóval készíttet címlapot, vagy éppen maga illusztrálja saját kiadványát. Ezek színvonala csak ritka esetben üti meg az elfogadhatóság mértékét.

Ha eltekintünk most az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatától, a többi prózai mű illusztrálása a verskötetekéhez hasonló minőségű. Fel-feltűnnek művészien szép, a kor képzőművészeti törekvéseivel lépést tartó címlapok és szövegképek, így Leon Alex, Szántó György, Kóra-Korber Nándor, Mohi Sándor, Mattis Teutsch Waldemar művei, mellettük azonban jóval több a nézőt közömbösen hagyó gyenge munka. Kismesterek esetében meglepetéssel tapasztaljuk, hogy néha önmagukat meghaladó művészi ráérzéssel oldanak meg feladatokat, feledtetve a melléjük sorakozó szürke, invenció nélküli rajzaikat. Konzervatív szemléletű vagy másodvonalhoz sorolt alkotóktól láthatunk példamutatóan szép megoldásokat, így Tóth Istvántól, Szopos Sándortól, Dezső Miklóstól, Reithofer Jenőtől, hogy azután mindent elfedjenek az inkább szorgalmi feladatnak tekintett fantáziátlan megoldások.

Az erdélyi művészközösségnek csak egy részét s nem is feltétlenül élvonalbeli alkotóit sikerült e korszakban az illusztrációs feladatoknak megnyerni. Sokuk számára idegen volt még ez a munka, vagy egyáltalán nem tudtak a műfajra ráhangolódni. Nemcsak a festők egy része (csupán példaként: Szolnay Sándor, Bordy András, Nagy Albert) maradt távol e megbízatásoktól, de olyan kiváló grafikus is, mint Nagy Imre.

Nincs elfogadható válasz arra a kérdésre, hogy a nagybányai művésztelep népes csoportját (az ott lakó vagy oda rendszeresen visszatérő művészeket) miért nem vagy csak alig-alig sikerült a könyvillusztrációs feladatokba bevonni. Pedig akik vállalkoztak erre (nagyobb számban inkább folyóirat-illusztrációra), azok minőségi munkát nyújtottak. A nagybányaiak csoportjából T. Rátz Péter, Udvardy Ignác, P. Kováts Géza, Göllner Elemér, Molnár Róza illusztrációs műveivel találkozunk.

A születőben levő, már új hangokra figyelő erdélyi magyar irodalom zászlóbontó kezdeményezése volt 1923-ban a Tizenegyek antológiájaként ismert kiadvány. Irodalom és művészet kapcsolatában is fontos ez a kezdeményezés. Szerkesztői, mint majd a helikoni írócsoport tagjai, kifejezetten hangsúlyozták e társas viszony kialakítását és erősítését. Erre utal az antológia eredeti címe is: Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól - Erdélyi művészek rajzaival. A kötetben megjelent írásokat közel negyedszáz kép illusztrálja, késő szecessziós, art decós vagy még akadémista-historikus hangvételű művekkel. Közülük kitűnik Kós Károly könyvborítója, nyomtatott ex librise és Ács Ferenc könnyed, lebegő, a bécsi Jugendstilre utaló két rajza.

Innen már csak rövid idő, két év választ el az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozatának megindításától. Ez a páratlan kezdeményezés az egész korszakon átível, az erdélyi magyar irodalmi termés java részének, hangsúlyosan helikoni vonulatának megjelentetését biztosítja. A könyvillusztrálás új szervezési formája honosul meg: szerkesztők, könyvtervezők és szövegkép-rajzolók műhelymunkája. Igaz, szét sem választható ez az együttműködés. Igen sokszor ugyanazok bábáskodnak a könyvek megjelenésénél (Kós Károly, Bánffy Miklós), akik a legtöbb illusztrációt készítik. A kiadó a Minerva nyomdával szerződéses együttműködésben jelentette meg sorozatának nagy részét. Irányítását igazgatói tisztségben Kós Károly, szerkesztőségi irodavezetőként Kovács László végezte.

Kós Károly grafikusi-könyvtervezési koncepciója érvényesült az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. A könyvvel mindig is összefüggő elméleti és gyakorlati érdeklődése ebben az opusban teljesedett ki. A Guild of Handicraft hagyományait követve, Ruskin és Morris szellemében valóban céhes és valóban míves könyveket kívánt a magyar olvasó kezébe adni. Tervei merészek, minden könyvet illusztráltatni akar, ha rajzolót nem talál, maga vállalja a grafikai tervezés mellett a szövegképek elkészítését is. Jó ideig, a gazdasági válság szorításáig, tartani is tudja ezt az ütemet. A sorozat első öt évének (1925-1929) 38 kiadványa rajzolt vagy metszett szövegképekkel jelent meg.12 1930 és 1935 között az illusztrált, illetve illusztrálatlan kötetek számaránya 25:37 lett. 1936 és 1940 között a kiadott 36 kötetből már mindössze 3 illusztrált. 1940 és1944 között csupán egy kiadvány jelent meg szövegképekkel. Pontosan nem lehet tudni, mi az oka az illusztrált kiadványok ilyen hirtelen megfogyatkozásának. Szerteágazó feladatai miatt talán Kós sem szorgalmazta már annyira ezt a munkát. Mindinkább az igényes folyóirat-illusztráció került előtérbe. Kós 1928-tól egy ideig az akkor alakult Erdélyi Helikon szerkesztését is magára vállalta. Mind ebben a hangadó irodalmi fórumban, mind a Pásztortűzben reprodukciók, rajzok, metszetek imponáló sora jelent meg. A Minerva Rt. nyomdájában a minőségi kliséket Einhorn Géza és Keresztes József készítette. Korszerűsítést, lényeges jobbulást jelentett, hogy a Minervának sikerült egy új cinkográfiai eljárás szabadalmát megszereznie, s 1938 januárjától - mint a Pásztortűz reklámhirdetésében olvasható - "mélynyomású képek hatására emlékeztető illusztrációkat" készíthettek.13 Ennek éppen a Pásztortűz vette látványosan hasznát. Kiváló címlapképeinek sorából és belső reprodukcióiból a korabeli erdélyi képzőművészet virtuális galériája maradt reánk.

Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadói úttörőkként próbálkoztak színes illusztrációkkal, többnyire nyomatokkal. Teljes színfelbontású reprodukció 11 jelent meg a könyvsorozat 67 illusztrált kötetében. A színes nyomatok száma viszont már tekintélyes, 76 darab. Utóbbiaknál a linóleum- vagy fametszettechnikák eljárása szerint vagy színes alapra nyomtatnak, vagy több dúc alkalmazásával áll össze a dekoratív hatású többszínű kép.

A sorozatban Kós egymaga 23 kötet illusztrálását vállalta (négyet Bánffy Miklóssal közösen), és rajzainak, metszeteinek száma alig marad a 200 alatt. Őt követte Bánffy Miklós 15 illusztrált könyvvel, mintegy 60 rajzzal. Az összesen 13 grafikus és festő közül két-két kötet szövegképeit Buday György, Gy. Szabó Béla és L. Krausz Ilona készítette, a többiek alkalmi felkérésre egy-egy kötet rajzait vállalták.

A sorozat szerkesztőinek nagy erkölcsi sikere volt egy, a kor sajtójában is visszhangot keltett vállalkozás. Arany János balladáit adták ki 1933-ban Buday György expresszív fametszeteivel. Az akkor Szegeden élő, erdélyi származású Buday György kedvvel és ráhangoltsággal vállalta a feladatot. Érezte benne a kihívást is: Zichy Mihály pompás Arany János-albuma után másként közeledni a témához. A könyv előszavában, név nélkül, de felismerhetően Kós Károly leírásában ismerjük meg a történetet. "A tavalyi esztendőben [Budaynak] két Arany-ballada fametszetű illusztrációját láttuk, és akkor fogant meg az eszménk: a költő halála félszázados évfordulójának emlékére balladáinak olyan kiadása, mely az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói tevékenységének azt a törekvését, hogy alkalmazkodva a magyar könyvszerető és művészi ízléssel bíró művelt közönség aránylag korlátolt anyagi lehetőségeihez, a mai erdélyi nyomtatási technika és könyvművészet lehető legméltóbb és legjellegzetesebb formáját tükrözze. [...] Nem díszalbumot, de szép könyvet akartunk, melynek értékét nem anyagi külsőségek, de belső artisztikuma adja meg, és melynek művészetet megbecsülő könyvbarátok számára legnagyobb értéke, hogy amatőrkiadásunkban a tizenkilenc ballada illusztrációit a művész eredeti fametszeteinek első levonataiban kapja meg a könyvben."14 Az Arany-balladák illusztrált kiadása Budapesten Az év legszebb könyve kitüntetést nyerte el.

A korabeli erdélyi képzőművészetre is rávetíthető az a kép, melyet könyvillusztrációnk stílusáról fölrajzolhatunk. Azonos tendenciák mutathatók ki, jóllehet a mozgások, változások nem egyforma súlyúak.

A szecesszió kései virágzása, továbbélése a legszembeötlőbb.

A kolozsvári Tóth István mintha törés nélkül közvetítené felénk a századfordulón meghonosodott stílus szellemét és grafikai kifejező nyelvezetét. A miniatűr akvarellképeivel Erdély-szerte népszerűvé vált festő és grafikus egyike volt a korszak leggyakrabban foglalkoztatott illusztrátorainak. Elmélyedten kutatta, könyvet is írt a magyar díszítés formakincséről,15 s annak kánonját fölhasználva alkotta szecessziós műveit. Tündérkertjében a dekoratív elemek is mille fleurs szőnyegek, bukolikus hangulatú rétek. Alakjai, amennyiben allegorikus figurák, lengék, lebbenőek, de nehézkesek, amikor valamely történet cselekvő részesei. Kós nagyra becsülte őt, előszót írt metszetalbumaihoz, s így még különösebb, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh illusztrátorai között a nevével egyszer sem találkozunk.

Kós Károly ugyancsak a késő szecesszió szellemében alkotott, de rajzi világa sokszor már átívelt a korszak egyik meghatározó iránya, az art deco felé. Jól kiolvasható ez például Nagy Dániel Cirkusz című kötetéhez készült linóleummetszeteiben és több más művében is. Expresszivitása is jóval erőteljesebb, mint legtöbb grafikus társáé. Saját szövegében, könyveiben mélyül el nyilván a leginkább (Varjú- nemzetség, Budai Nagy Antal, Kalotaszeg, Erdély), de érzelemben-indulatban hozzáigazodik olyan alkotók szövegéhez, mint Makkai Sándor, Áprily Lajos, Ligeti Ernő, Sipos Domokos, Kádár Imre. Élet és halál ellentéte feszül több szövegkép-párjában. Egyben ő a többszínű illusztrációk meghonosításának inventív művésze.

Késő szecessziós rajzkultúrájában Kóssal rokon szemléletű az építész és művészeti író Debreczeni László. Műemlékfelmérései és rajzai gyakran jelentek meg, mintegy társított formában, illusztrációkként is.

A szecesszió utóvirágzásában élt a nagyváradi Balogh István könyvillusztrációs művészete, ugyanúgy a kolozsvári Ács Ferencé és az erdélyi kapcsolatait Budapestről is ápoló Haranghy Jenőé.

Az erdélyi viszonyokra, az elszigeteltségre, a közízlés alapvető konzervativizmusára jellemző, hogy még jó ideig továbbélteti az akadémista szellemű művészetet is. Az illusztrátoroktól - különösen ifjúsági kiadványok esetében - azt várják el, hogy a rajzoló klasszikus vonalkultúrával, érthető és áttételek nélkül értelmezhető képi tükrözéssel kövesse a szöveget. Mintha a budapesti Mintarajziskola, Lotz Károly és Székely Bertalan szelleme élne tovább ezekben a képekben. Leginkább az illusztrálásra sűrűn fölkért Szopos Sándor munkái illenek ide, de hasonló szelleműek Pap Domokos, Földes Imre, Vass Albert rajzai. Történelmi regényeket Szopos Sándor, de mások, így Tóth István is gyakran illusztrálnak a historizmusra visszautaló vagy a szecesszióba áthajló művekkel. A hangsúlyosan magyaros ornamentika, a kopjafás-tulipános díszítés (Jeddy Sándor, Nagy Benő) a korai időkben a gödöllői mesterek szellemét idézik, majd az 1940-es években új erővel, más allegóriákkal kelnek életre.

Külön íze, zamata van az Erdélyi Szépmíves Céh 15 könyvét 64 rajzával illusztráló Bánffy Miklós szövegképeinek. A rajzművészethez, színpadkép-tervezéshez a kezdetektől vonzódó erdélyi arisztokrata, a kisebbségi irodalmi-művészeti élet kimagasló vezető egyénisége, ifjúkori szenvedélyét élte ki ezekben a művekben.16 Expresszív rajzai a művészi groteszk kategóriájába illenek, néha kifejezetten karikatúraszerű, vonalas-szálkás duktusú rajzok. Tamási Áron Ábel-trilógiájának első kiadása az ő rajzaival látott napvilágot. Az olvasó képzeletében így az ő karikírozó rajzai nyomán keltek életre Ábel kópéságai a havason, megkísértése a városban és "szívszorítóan humoros" kálváriája a távoli Amerikában.

A túlérett szecesszióból kihajtó art deco, az 1920-1940 közötti évek egyik irányzata, az iparművészet mellett a magas művészetekben is nyomot hagyott, s a könyvtervezésben és szövegképekben egyaránt jelen van. Kimagaslóan szép példáját kínálja e stílusformába illeszkedő műveknek a temesvári Gallasz Nándor munkája, Finta Zoltán verseihez (Bort, búzát, békességet, 1926) készített címlapja. Az art decós rajzi fogalmazás jellemzi Ruzicskay György és Göllner Elemér illusztrációit is.

Fölélednek az erdélyi művészetben a Nyugaton már a század legelején jelentkezett avantgárd irányzatok. Hangsúlyozott expresszív szemléletű, kubisztikus vagy konstruktív jellegű művek jelennek meg az illusztrált könyvekben is.

Az erdélyi kismester, Dezső Miklós készített a költő Sipos Domokos expresszionista lírájával összecsengő címlapot az Istenem, hol vagy?! című, 1922-ben megjelent kötethez. Kép és vers egymásra találását már a korabeli kritika érzékeli. Szentimrei Jenő írja: "Dezső Miklós székely festőművész, Sipos enyedi osztálytársa rajzolta ezt az ťégbekiáltóŤ címlapot, melyen a hajnal derengő fényénél tornyok omlanak, hogy közülük a kelő nap sugaraiban felemelkedjék egy erős, égre tárt karú férfiakt, az Ember."17

Korszerűségben példamutatóak Szántó György - illusztrációként fölhasznált - festményei és rézkarcai. Az ismert helikonista író eredetileg festőnek készült, s csak azért váltott pályát, mert világháborús sebesülése folytán teljesen megvakult. Kapcsolata az európai avantgárd körökkel bécsi kezeltetése idején vált egészen közvetlenné. Kuboexpresszionista képei a magyar avantgárd eléggé még nem tudatosult értékei. A Szántó aradi köréhez és a Periszkop munkatársai közé tartozó Kóra-Korber Nándor hasonlóképp az expresszionizmus felé igazodik, bár ebben inkább csak ötletessége segíti. Számos illusztrációja jelent meg; népszerűvé karikatúrákból összeállított kiadványai tették.

A modern hangvételű rajz- és metszetművészet eszközeivel élt, ugyancsak az expresszionista képalkotás megoldásaira alapozva Leon Alex, Walter Widmann, Papp Aurél, Dési Huber István, a temesvári Szőnyi István. Buday György már méltatott fametszetművészete a fokozott expresszivitáson túl a neoklasszicista példákhoz is igazodik. Ugyanez jellemző Gy. Szabó Béla rajzillusztrációira és korai metszetkönyveire is. Dekoratív felületalakításával az akkoriban Désen élő Mohi Sándor mutatott példát kitűnő címlapok tervezésében. Különleges helye van Vásárhelyi Ziegler Emil rajzainak (például Czegei Carla meséskönyvéhez készített illusztrációinak), melyek modernségükben mintha az op art előképei volnának.

E művek a leglátványosabb ellenpontjai a kor illusztrált könyveiben bőven található erőtlen vagy éppen giccses rajzoknak.

A két világháború közötti korszak erdélyi könyvillusztrátorai, a jobbak, az érdemesebbek néha az összmagyar művészeti élet látószögébe is bekerültek. Buday György kitüntetése után Gy. Szabó Béla metszetkönyvét (Liber miserorum) a Magyar Bibliophil Társaság 1935-ben Az év legszebb öt magyar könyve közé sorolta. Magyarországi kiállításra is eljutott néhány szép erdélyi kiadású vagy erdélyi tárgyú könyv. 1940 szeptemberében, a bécsi döntés után az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Erdélyi művészek, erdélyi tájak címmel szervezett kiállítást. Egy tárlóban Tamási Áron Ábel Amerikában című könyvét (Bánffy Miklós szövegképeivel), Gy. Szabó Béla két albumát, a Liber miserorumot és a Barangolókönyvet, a Székely népballadák Buday György illusztrálta kötetét, valamint Kós Károlynak még 1911-ben megjelent Régi Kalotaszeg című írott és rajzolt könyvét mutatták be.18 A kiállítást a múzeum grafikai osztályának vezetője, a történelmi sorsfordulókra figyelő, kiváló művészettörténész, Hoffmann Edit szervezte.

JEGYZETEK

1. Erdélyen itt és a továbbiakban nem csupán a Királyhágón túli országrészt értjük (a "történelmi Erdélyt"), hanem azzal együtt a Romániához csatolt teljes (103 ezer négyzetkilométernyi) területet, a bánsági, partiumi és szatmári részekkel együtt.

2. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. III. Buk., 1994. 596.

3. Monoki István: Magyar könyvtermelés Romániában (1919-1940). Kvár-Bp., 1997. 8.

4. Monoki: i. m. 7.

5. Kós Károly: A grafikai művészetek fejlődési útja. Erdélyi Helikon.1929. II. évf. 4. 265.

6. Kós Károly: Erdélyi grafika, erdélyi grafikusok. Erdélyi Helikon. 1929. II. évf. 5. 331.

7. Murádin Jenő: A Ferenczy művészcsalád Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1981. 72-78. - Romain Rolland és Ferenczy Valér levélváltásának dokumentumai (két Rolland-válaszlevél 1926-ból és egy 1928-ból) az OSZK kézirattárában maradtak meg.

8. Murádin Jenő: Papp Lajos grafikusművész (1886-1963). Halasi Múzeum Emlékkönyve. Kiskunhalas, 1999. 457-466.

9. Murádin Jenő: Gy. Szabó Béla. Monográfia. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1980. 22.

10. Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő és Ziegler Emil kiállításának kétnyelvű katalógusa. Minerva, 1934. - A katalógus a tárgymutatóban is jelzi az illusztrációs műveket, és reprodukcióban is közöl belőlük.

11. Balogh István 1890 - 1956. Tanulmánykötet és katalógus. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997.

12. Murádin Jenő: Az Erdélyi Szépmíves Céh illusztrátorai és illusztrációi. Könyvtári Szemle. 1972. XV.I évf. 2. 76-80.

13. Pásztortűz. 1938. XXIV. évf. 1.

14. Arany János Balladái, Buday György képeivel. Erdélyi Szépmíves Céh. Kvár, 1933. Előszó, 12--13.

15. Tóth István: A magyar díszítés alapformái. Kvár, 1939.

16. Murádin Jenő: Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor. Erdélyi Múzeum.1999. LXI. köt. 1-2. 52-55.

17. Idézi Sőni Pál, in: Újító kísérletek a romániai magyar prózában 1919-1924 között. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1968. XII évf. 2. 248.

18. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum - A grafikai osztály LXXVI. kiállítása, Erdélyi művészek, erdélyi tájak. 1940. szeptember havában. Katalógus.