Egy világkiállítás nemzeti pavilonja vagy egy reprezentatívnak szánt országos kiállítás nagyon sokat elárul. Elárulja egyrészt, mit gondol magáról az ország, illetve az országot képviselő állam, másrészt magát a szándékot: milyen képet kíván az ország sugározni magáról a nagyvilág vagy éppen saját állampolgárai felé. Magyarországon a legnagyobb, jóformán a világkiállításokhoz mérhető ilyen típusú bemutató az 1896-ban megrendezett Ezredéves Országos Kiállítás volt. Ennek részét képezte a néprajzi falu, amely nem kevés tanulsággal szolgál a nemzet száz évvel ezelőtti önképére nézve.

A néprajzi falu történetét és tudományos jelentőségét a következőkben csak röviden foglaljuk össze. Beható kutatását, illetve bemutatását a néprajztudósok már elvégezték.

A falu előkészületi munkálatai 1894-ben indultak. Bizottság alakult, melynek feladata az ország megyéinek bejárása és a nép anyagi kultúrájának feltérképezése volt. Jelentésük és tervük alapján kellett a falunak elkészülnie. Végül a munka java Jankó Jánosra (1868-1902), az ifjú etnográfusra hárult, aki az egyes megyék helyi szakembereire támaszkodhatott. Minthogy Jankó a helyszínen eredeti, átalakítás által el nem rontott házakat nem talált, a helyi példák nyomán maga rajzolta meg az "archetípusokat", melyeket később a kiállításon felépítettek. A megvalósítás a megyék dolga volt. Az előbbiek alapján logikus, hogy nem régi házakat szedtek szét és állítottak fel újra, ahogy a mai falumúzeumok esetében történik, hanem az épületek egyes részeit még a megyékben újonnan elkészítették, és az adott megyéből érkezett mesterek ezeket összeállítva, felhasználva a kiállítás területén építették fel a házakat. Az eljárás is bizonyítja, hogy a 19. század végi Magyarországon a népi építészet még nem számított muzeológiai területnek; élő és létező tevékenység volt, melyet arra hivatott emberek ebben a korban még teljes hitelességgel műveltek. Ezt a helyzetet tükrözte az Ezredéves Országos Kiállítás alapbeosztása: két nagy részlege közül az egyik történeti és retrospektív jellegű volt, a másik a jelenkort mutatta be; értelemszerűen az utóbbiba tartozónak tekintették a néprajzi falut is.

Az 1896. május 2-án megnyílt kiállítás látogatói tölcsérszerűen szétnyíló területen, két utcába rendezve csodálhatták meg a néprajzi falu 24 házát. Közülük 12 magyar, 12 más nemzetiségű területet képviselt. A falu "szellemi központját" a magyarvalkói kerített templom másolata alkotta - ez már nem helyi mesterek, hanem a Neuschloss Marcell és Ödön-féle budapesti cég szakértelmét dicsérte. (Az épületet valójában nem szentelték fel, belseje gróf Zichy Jenő kaukázusi expedíciójának néprajzi tárgyait rejtette.) A templom kerítő falához kis boltok tapadtak, ahol szöveteket, hímzéseket, faragott fa tárgyakat árusítottak - a kereskedelmi megfontolások szerencsésen találkoztak a századvég háziipart pártoló törekvésével. Az életszerűség, de a gyakorlati élet kívánalmainak is eleget tett a szabályosan üzemelő "debreceni csárda", Berger Jenő ifjú debreceni építész alkotása. Hitelességét zsúpfedél és a kéményén fészkelő gólyamadár növelte. A falu bejáratánál található kórház, iskola és paplak sem másolatok voltak, hanem előképnek szánt típusépületek.

Természetesen a házak nem üresen álltak. A látogatók mindegyikben az adott régióból gyűjtött tárgyakat szemlélhették meg, a kalotaszegi házban például azokat az ezüstkék színűre festett bútorokat és kézimunkákat, melyeket Gyarmathy Zsigáné, a kalotaszegi háziipar híres népszerűsítője adományozott. A házakban bemutatott mintegy 10 000 tárgy utóbb, a kiállítás végével a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi részlegébe került, majd az 1898-ban megnyíló, önálló Néprajzi Múzeumba. Így erősítették meg bölcs előrelátással az ezredéves kiállítás szervezői egy új, formálódó intézmény alapjait. A házakban a tárgyakon kívül 120, megfelelő népviseletbe öltöztetett bábu fogadta a betérő vendégeket. A bábuk mintegy élőképet (tableau vivant) alkottak, zsánerszerűen ábrázolva a falusi élet egy-egy jelenetét; például fiatal lány bölcsőt ringat, asszony felszolgálja férjének az ételt, egy cigány pipázik, míg társa üstöt foltoz. De a házakban valódi, élő személy, éspedig az adott területről származó őr is teljesített szolgálatot, aki hitelesen el tudta magyarázni a tárgyak használati módját, a falusi élet egy-egy mozzanatát.

A néprajzi falu, egyáltalán a népi épület és a népi tárgy nem volt mindig a kiállítások magától értetődő szereplője. Az első és a későbbiekben mintául szolgáló 1851-es londoni világkiállítás például elsősorban az ipar, illetve a nemzetgazdaság termékeit mutatta be egyetlen hatalmas pavilonban, a Kristály-palotában. Az ez után egymást sűrűn követő világkiállítások hozadéka, hogy egy alkalommal több, valamilyen formában szakosodott épület jelenik meg: például egy iparág termékeit vagy egy nemzet sajátosságait voltak hivatva képviselni. Az 1867-es párizsi világkiállításon a (részben) önálló magyar jelenlétet többek közt népi jellegű épület, egy "magyar csárda" jelezte. Létrejöttét a népi építészet iránti érdeklődésnél jobban motiválhatta a gasztronómiai különlegességek bemutatásának igénye. Az 1873-as bécsi világkiállításon több magyarországi parasztház is szerepelt: egy észak-magyarországi, illetve három erdélyi, vagyis egy szász, egy székely és egy román. Tegyük hozzá, hogy létesítésük nem a hivatalos magyar szerveknek, hanem a rendezőknek és részben magánkezdeményezésnek volt köszönhető. Az 1889-es párizsi világkiállításon megint csak nádfedelű magyar csárda hirdette az ország hírnevét.

A hazai kiállítások közül nem az ezredévi kiállítás volt az első, amelyik a népművészetnek jelentős teret szentelt. A millenniumit megelőző legnagyobb magyar kiállítás, a mára a köztudatból nagyrészt kikopott 1885-ös országos kiállítás nem kevesebb, mint 15 berendezett parasztszobával szemléltette a népművészetet. Akárcsak később az ezredéves kiállításon, ezek a szobák a magyarországi nemzetiségek széles spektrumát mutatták be: többek közt magyar, horvát, román és német szobákról emlékeznek meg a korabeli beszámolók. És már itt szerepeltek a népi ruhába öltözött bábuk. De jelentős különbség, hogy ezek parasztszobák voltak, és nem parasztházak. Az ezredéves kiállításon jutottunk el oda, hogy az anyagi kultúra kisebb objektumai mellett végre a népi építészet is az érdeklődés homlokterébe került. Az a fajta romantikus vonzódás a parasztházak iránt, amely például a tájképi kertekben a naiv "díszfarm" és a "festői tanya" formájában már a 18. század végén - Magyarországon is - jelentkezett, a 19. század végére jutott el a tudományos igény és igényesség szintjére. De az eset a tudományosságon túli üzenetet is hordoz. Az, hogy a néprajzi falu létrehozása az állami reprezentáció legmagasabb szintjén és mintegy magától értetődő természetességgel történt, jelképes gesztusként a nép nemzetbe történő beemelésének a - reformkorban meginduló - folyamatába illeszthető, és sokat elmond a feudális vonásokat is kétségtelenül hordozó korabeli magyar politikum és társadalmi gondolkozás ugyancsak meglévő demokratizmusáról. De a népi építészet nem pusztán zárványszerűen, a néprajzi falu formájában jelent meg. Figyelemreméltó, hogy a kiállítás négy bejárata közül az egyik - a Stefánia és az István út (a mai Ajtósi Dürer sor) sarkánál lévő - nagy "székely kapu" volt. Az ezredévi kiállítás kapuinak kiemelt fontosságát, jelképi erejét aligha kell külön taglalni. Az, hogy egyikük a székely építészet immár emblematikus építményét testesítette meg, a népi építészet egy sajátos produktumának a legmagasabb fokra, a népi építészetnek a "nagy" építészet rangjára emelését jelzi. A teljesség igényéért hozzá kell tennünk, hogy nem eredeti, a Székelyföldről ideszállított kapuról volt szó. Vagyis itt sem a későbbi muzeológiai szemléletnek megfelelően jártak el. Az ezredévi kiállítás székely kapuját a régió népművészetét felfedező és megszállottan kutató Huszka József tervezte, éspedig a kiállítás igényeinek megfelelően - és az eredeti székely kapuktól eltérően - a nagy középső nyílást kétfelől közrefogó egy-egy gyalogkapuval.

Térjünk rá a néprajzi falu egy másik aspektusára. A néprajztudósok tényszerűen szokták felidézni, hogy az ezredéves kiállítás néprajzi faluja nemcsak a magyar, hanem a nem magyar nemzetiségek népművészetét is bemutatta. Úgy vélem, hogy ez a tények rögzítésénél messze több figyelmet, sőt némi elemzést is érdemel. A 24 parasztház egyik fele a magyar, másik fele a más nemzetiségeket képviselte. Ez az arány természetesen nem volt véletlen; úgy állapították meg, hogy tükrözze az ország akkori etnikai arányait. A nemzetiségi házak belső számarányaikban már nem képezhették le pontosan az egyes etnikumok súlyát, de valamennyire mégis követték azt: a házak közül négy német, kettő román és hat szláv volt. Akadt olyan megye is, amelyik nem egy, hanem két házat is összeállított, éspedig két nem magyart: Torontál megye egy német és egy szerb házzal képviseltette magát. Nem lehetett volna teljes és hiteles az ország egészét képviselő néprajzi falu cigányputri nélkül. Ennek felállítását azonban egyik megye sem vállalta magára; végül igen magas rangú támogató, József főherceg építtette fel a falu végében. A nemzetiségi elem még a falu templomának felépítésénél is szóba került: többen ortodox ruszin fatemplom építését pártolták! Ez azonban már túlment az elfogadhatóság határain. Hiába a festői hatás, az ország perifériáján élő, a nagy többségtől eltérő vallást gyakorló kis nemzetiség temploma aligha képviselhette megfelelően Magyarországot. Így esett a választás a "legmagyarabb" vallás, a kálvinizmus egyébként hasonlóan tetszetős istenházára.

A magyar állam valaha volt legnagyobb kiállításán a nem magyar népcsoportok ilyen tárgyszerű képviselete sok mindent elárul. A hivatalos szervezők nem próbálták elrejteni a tényt, hogy mennyi és milyen nemzetiség él az országban. Nem igyekeztek azt az illúziót kelteni magukban és a nagyvilágban, mintha Magyarország csak a magyarok állama lenne. Pont ellenkezőleg: a néprajztudomány eszközeivel korrekt módon a lehető leghitelesebb összkép bemutatására törekedtek. Az ezredéves kiállítás néprajzi faluja bizonyítja, hogy a századforduló Magyarországáról általánosan élő - és a 20. század elején ellenséges szándékkal egyre tudatosabban felépített - kép, miszerint az ország minden eszközzel a magyarosítást erőltette, és a magyar elem szupremáciáját hirdette, sommás és félrevezető. Nem lehet most célunk hosszabb történeti fejtegetésbe bocsátkozni. A néprajzi falu kapcsán mégis óhatatlanul felidéződnek bennünk az első világháborútól a közelmúltig az utódállamok magyarságával kapcsolatos törekvések, melyek nemcsak létük elrejtésére, tagadására, de még épített örökségük (sőt néhány tragikus esetben fizikai lényük) megsemmisítésére is irányultak.

A korábbi feldolgozásokban viszonylag kevés szó esik a néprajzi faluban szervezett eseményekről, főleg azok tágabb összefüggéseiről. A falu ugyanis nem halott település volt: különféle eseményeket rendeztek benne, melyek segítettek felidézni a falusi élet egy-egy jeles mozzanatát. E célra az ország különböző területeiről csoportosan érkeztek vidéki emberek, akiknek nagy fabarakkokban történő elszállásolásáról a Kereskedelmi Minisztérium gondoskodott. Ezen látogatók is többek közt az ország etnikai sokszínűségét voltak hivatva szemléltetni. 1896 májusában Torontál megyei svábok rendeztek a faluban búcsút, amely "zajos és nagyon festői mulatság volt". Egy más alkalommal nagyszabású matyó lakodalmat rendeztek. Mezőkövesdről érkezett a 150 fős lakodalmas nép, három ló húzta a matyószekeret, melyet magyar ruhás cigányzenekar kísért. A tényleges esküvőt a terézvárosi plébániatemplomban tartották, ahonnan az Andrássy úton vonultak a kiállítási faluba. Itt a debreceni csárdában fogyasztották el a lakodalmi ebédet, ezután a jász ház udvarán táncoltak. Egyes események üzenete kimondottan politikai jellegű volt. Június hónapban Trencsén megyei szlovákok érkeztek, felvidéki országgyűlési képviselők társaságában. Összejövetelükön az egyik szlovák községi bíró szólásra emelkedett, "és tót nyelven, de magyar érzéssel dicsőítette a magyar államot, melyben úgymond a nemzetiségieknek nem lehet semmi okuk panaszra". A jelenet a hivatalos politika által vallott és szorgalmazott etnikailag heterogén, de politikailag egységes magyar nemzet eszméjét volt hivatva illusztrálni. A politikai szándék mellett azonban hiba lenne a nemzetiségiek meghívásának és szerepeltetésének gesztusértékét figyelmen kívül hagyni. Ám a gesztus nem minden esetben talált fogadókészségre. A bánsági Végvár község állami elemi iskolájának diákjai például a néprajzi falu mintaiskolájában tartottak ünnepséget. Az eseményre az igazgató magával hozta a magyar és német ajkú tanulóit, de a román diákok nem jöttek el - a román tanítók és pópák beszélték le őket a részvételről.

A néprajzi falu jelentősége a magyar kultúra és az építészet tágabb összefüggésében is számottevő. A 19. század végéig a népi építészet Magyarországon nagyjából-egészéből ismeretlen volt a városlakók előtt. Évszázadok óta éppen ellenkező folyamat zajlott, vagyis a városi építészet terjeszkedett vidéken. A századfordulóra a népi kultúra más területei, mint a népköltészet vagy a tárgyi kultúra egyes műfajai (hímzés, fazekasság) már megtalálták az utat a városi emberhez. A népi építészet azonban - ahogy Jankó János is rámutatott - még "terra incognita" volt. A néprajzi falu létrehozásával azonban a helyzet megváltozott. Még ha nem is sikerült a történeti Magyarország valamennyi régióját egyforma alapossággal feltárni, Jankó és társai szisztematikus expedíciói nyomán a népi építészetről meglehetősen hiteles kép rajzolódott ki. Sok városlakó számára az ezredéves kiállítás néprajzi faluja jelentette az első találkozást a népi építészet világával. Kodály Zoltán visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a néprajzi falu házait csodálva ébredt fel a kíváncsiság az akkor 13 éves fiúban, milyenek lehetnek a falvak, ahonnan a kiállított házak származnak.

De ekkortájt jelentek meg a népi motívumok a "nagy" építészetben is. Lechner Ödön az Iparművészeti Múzeumot, melyet éppen a millenniumi ünnepségek egyik eseményeként avattak fel, a "nemzeti formanyelv" megteremtésére irányuló törekvésében a népművészetből kölcsönzött virágmintákkal díszítette. Ez természetesen még csak a kezdet, a népi építészet ismeretét megelőző állapotok terméke. De egy évtized múlva többek közt a népi építészet formavilága és anyaghasználata ad ihletet a magyar építészet megújításához. Az alapot a szorosan vett néprajztudományi ismeretek adják, a megjelenési forma azonban már a nemzeti romantika autonóm terméke. E törekvések jegyében születik meg 1912-ben egy másik "néprajzi falu", a Kós Károly és Zrumeczky Dezső által tervezett állatkerti pavilonegyüttes a Városligetben, nem messze az első, eredeti néprajzi falu helyétől. Ez már az ország hivatalos önreprezentációján túlmutató jelenség, és a népi gyökerekből táplálkozó művészi önazonosság keresésének kérdése.