Cseke Péter

Németh László és Jancsó Béla

Oka lehet annak, hogy a Németh László eszmerendszerével és írói munkásságával foglalkozó - szerteágazóan gazdag - szakirodalomban Jancsó Béla neve csak elvétve bukkan fel: ebben a kiemelő társításban sohasem. A mulasztás nyilván minket, erdélyi kutatókat is terhel, de még inkább azokat az időket, amelyek szorongató légkörében a 20. század "antinómiáit" mélyen átérző/megszenvedő, korszellemalakító személyiségek nem kaphatták meg a szellemi rangjuknak/súlyuknak kijáró elismeréseket. Közéjük tartozik Jancsó Béla is, akinek ma is eszméltető felismerései nélkül nem lehet megérteni a két világháború közötti magyar Erdély társadalmi, gazdasági és szellemi létállapotát, amiként nem lehet megírni a kisebbségi helyzet meghaladását célzó közép- és kelet-európai erőfeszítések összehangolásáért folytatott küzdelem hiteles történetét sem. Jancsó Béla ugyanúgy eszmesugárzó gondolkodónak, erkölcsi példaértékű "idea-embernek", életmodell-teremtőnek bizonyult a kisebbségi léthelyzetben, miként Németh László a többségiben. Hogy Németh László is mindvégéig "kisebbségben" érezte magát? Ez még inkább rokonítja őket, olyannyira, hogy a sorsukban megnyilatkozó közös jegyek alapján a mostoha körülmények között magára eszmélő - és magára maradó - minőségelv működésének törvényszerűségeire ismerhetünk.

Osvát Ernő 1927-ben még úgy nyilatkozott, hogy az első világháború után indult fiatal írónemzedék tagjai közül Németh Lászlótól, Illyés Gyulától és Jancsó Bélától várja a legtöbbet. A Nyugat számára ekkor már Babits is sürgette a Jancsó-kéziratokat. Tudjuk: az ígéretes kezdetek után sem Németh László, sem Jancsó Béla életpályája nem a Nyugat vonzáskörében alakult. Korántsem azért, mert úgy érezték, hogy Osvát túlértékeli ígéretes pályakezdésüket, és elvárásai netán meghaladják írói teljesítőképességüket. Más volt az irodalom hivatásáról vallott felfogásuk, és szerepfelismerésük is más irányba taszította őket. Jancsó akkor már túl volt az első világháború után Erdélyben jelentkező fiatal írónemzedék megszervezésén és korszakos jelentőségű programadásán, ami a későbbiek során aztán meghatározó jelentőségűnek bizonyult például Tamási Áron szépírói kibontakozásában és kiteljesedésében. (Gondoljunk csak a Tizenegyek 1923-as antológiájának, illetve Tamási első, novelláskötetének, az 1926-ban Kolozsvárt napvilágot látott Lélekindulás című sorspecsétes novellásköte-

tének a megszerkesztésére, amelyről az ugyancsak fiatal írótehetségek felfedezésére vállalkozó Németh László írta le a legforróbb - és kritikailag máig helytálló - sorokat.) A "magyar szellemi erők organizátorá"-nak készülődő Németh László - miként azt az Ady-versek "adminisztrátorának", Földessy Gyulának írt 1927. december 24-i levele is tanúsítja - elismerte ugyan a Nyugat múltbeli érdemeit, ám azt is világosan látta, hogy egy olyan szellemi közegben, mely őt "légmentesen elzárja" a fiatal íróktól, semmit sem tehet "sorsos társaiért".

Teljes szellemi függetlenségre törekedett.

Akárcsak Jancsó Béla Erdélyben.

Ha valaki vállalkozna rá, róluk mintázhatná meg a független magyar értelmiség prototípusát. Annak minden előnyével és hátrányával. Helyzetéből és alkatából adódóan Jancsó esetében az utóbbiak voltak a számosabbak. Ezért például torzóban maradt írói teljesítményét hozzá sem mérhetjük a Németh Lászlóéhoz. Mindössze egyetlen esszé- és tanulmánykötete látott napvilágot, az is csak a holta után - és cenzúrától csonkoltan. Ám ha a Trianon utáni korszellem megváltoztatására irányuló törekvéseik gondolati mélységét és a felismeréseikből fakadó gyakorlati vállalkozásaikat tekintjük, az arányok nyomban megváltoznak. Köteteik és műfajaik számától függetlenül is egymástól elválaszthatatlanul benne élnek immár az időben. A mi időnkben. Igaz ugyan, hogy a másokért és mások helyett végzett sziszifuszi "aprómunka" megfosztotta Jancsót a vörösmartys férfimunkát kiérlelő nyugalom "életidejétől", minek következtében írói tehetségét egy idő után indokolatlanul alábecsülte, ám korai volt azok öröme, akik őt már életében elparentálták. Megalkuvást nem ismerő elvi-erkölcsi értékrendjével, a kisebbségi helyzetben az élet teljességének a megőrzéséért küzdők megalkuvást nem ismerő bátorságával Németh László tollára méltó hőssé nőtte ki magát. Szellemi küzdőtársává tehát. Aki kisebbségi helyzetben vált a nemzetnevelés apostolává. Mai szóhasználattal: modellteremtőjévé. És ez Németh Lászlót sem hagyta közömbösen. Romániai útinaplójának tanúsága szerint ugyanis rokonszenvét - a népből kinőtt író mellett - egyedül az a fiatal erdélyi értelmiségtípus nyerte meg a harmincas évek derekán, amelyet - az ugyancsak száz esztendővel ezelőtt született Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral egyetemben - Jancsó Béla is megtestesített. "Legférfiasabb kétségkívül a szervező - olvashatjuk a Magyarok Romániában lapjain -, aki föladta kezdeti íróálmait, s az omló part egy darabjának a megkötésére szedi össze az erejét. [...] Hős ő, ott belül a szívében, élete s szándékai keménységében..." Az omló partszakasz hossza, mint tudjuk, ugyanakkora volt, mint amekkorának a megkötésére - ugyancsak erőn feletti erőfeszítéssel - Németh László a túlsó parton vállalkozott, ugyanazokban a természetellenes, történelmi ökokatasztrofás időkben. Mert az semmiképp nem tekintendő természetes létállapotnak, amelyben egy népnek/nemzetnek hősökre van szüksége.

Mielőtt kitérnénk helyzet- és szerepfelismerésük, korszellemváltozást sürgető eszmerendszerük legszembetűnőbb érintkezési pontjaira, villantsuk fel a "párhuzamos" életrajzi tényeket, az alkati rokon vonásokat és különbözőségeket.

A Balkán-háború idejére visszatekintő feljegyzések kívánkoznak az élre. Az osztályteremben kiakasztott térkép előtt Németh László "stratégiai" előadást tart társainak a hadihelyzetről. Harctéri tudósítások, hadijelentések, geopolitikai elemzések alapján. Az iskoláskor előtt már ugyancsak betűvetőnek számító Jancsó Béla ugyanazon hírforrásokból tájékoztatja csak fél szemmel látó orvos édesapját, és gombostűkkel jelzi a frontvonalak hullámmozgásait egy iskolai térképen. Németh László akkor tizenkét éves, Jancsó Béla hamarosan tölti a tizediket. (A Németh család ugyanabban az esztendőben költözött át Nagybányáról Szolnokra, amikor Jancsó Béla Marosújváron megszületett.)

Értelmileg koraérett, érzelmileg sérülékeny lelkű, élénk fantáziájú gyermekek voltak mindketten. Meditatív hajlamuk korán felébresztette szellemi világhódító szenvedélyüket, a "tudáslázat", másrészt pedig táplálta egyre erőteljesebben megnyilvánuló íráskészségüket. Amelyet csak fokoznak a budapesti Toldy Ferenc utcai főreál-gimnázium, illetve a Kolozsvári Református Kollégium (Jancsó 1916-tól itt tanul) önképzőkörének elvárásai. Németh László több műfajt kipróbáló szárnypróbálkozásai után Mikszáth-ízű novellájával aratja az első megérdemelt sikert tizenhét évesen, ugyanabban az életkorban Jancsó Mikszáthról és Beethovenről ír, illetve jelentet meg esszébe hajló értekezéseket. (Mindkettő olvasható az Irodalom és közélet című posztumusz kötetében.)

Eszmélésükre - egész életpályájukat és munkásságukat meghatározó érvénnyel - kétségségtelenül Ady, Móricz és Szabó Dezső volt a legnagyobb hatással. Nekik köszönhető, hogy Trianon után mindketten - egymástól függetlenül és mégis törvényszerűen - helyzetadekvát gondolkodásmód és életstratégia megteremtésére vállalkoztak. Mindenekelőtt egészséges nemzetkritikán alapuló magyar önismeretre és az európai szellemi áramlatok megtermékenyítő impulzusainak a közvetítésére. A kezdeti ösztönös tájékozódás és a szellemi irányítás bennük feszülő kényszere így vált célirányossá. Ők már nemcsak arra keresték a választ - egy időben: ki Budapesten, ki Kolozsváron -, hogy hol tévesztettünk utat, mi vezetett a végzetes szétszóratáshoz. Hanem hogy - mert ez bekövetkezett - miként tudnók felépíteni mégis az Ady megálmodta Templomot. Hogy a kisebbségi sorsra jutott nemzetrészek önálló államiság nélkül is megmaradhassanak szülőföldjükön magyarnak. Hogy az egész Kárpát-medence magyarsága megtisztult múltszemlélettel és korszerű értéktudattal tehesse nélkülözhetetlenné magát a jövendő Európájában.

Ennyiből is kitetszhet, hogy mennyire izgalmas feladatnak ígérkezik Ady, Móricz és Szabó Dezső vonzásának/taszításának összehasonlító vizsgálata, akárcsak e két életpálya vonatkozásában is. Ady még él, de a tizenhét éves Németh Lászlót már az Ady utáni nyelvteremtés kérdései foglalkoztatják. Jelen van a váteszköltő temetésén, majd megrendítő tanulmányok sorában tárja fel a nagy gondolkodó - kinek verseiben a magyar sors önmagára eszmélt - "lírai székesegyházának" alaprajzát, vázolja megépítésének körvonalait. Első igazi tanulmányát Móriczról írja, s attól kezdve a maga szellemi függetlenségének útját járja, mert Móricznak köszönhetően felismeri pályájának vezérelvét: "Az író - vállalkozás." Sohasem feledte, hogy első írói elismerését - még negyedéves orvostanhallgató korában - Szabó Dezsőtől kapta. Talán az ötletet is, hogy 1932-ben maga is egyszemélyes folyóiratot indítson. Az Élet és Irodalomban olvasott Új magyar ideológia felé című tanulmánysorozat összegező és korparancs-megfogalmazó világképe, a Trianon utáni helyzetben eligazítást nyújtó gondolatrendszere, akárcsak Jancsó Bélát, Németh Lászlót is megigézte, tettekre serkentette. Kortársuknak és küzdőtársuknak tekintették Szabó Dezsőt, ám a torzulásait is korán felismerték - amelyre a mester (Jancsó mindig így szólította) Tamási elleni hisztériás kirohanása nyújtott először mindkettőjüket mélységesen megdöbbentő, lehangolóan szomorú alkalmat. Annál is inkább, mivel - addig is, később is - Tamási tehetségének a felismertetéséért és írásművészetének elismertetéséért alighanem ők tették a legtöbbet. Németh László attól kezdve tudatosan igyekezett elhárítani magától a Szabó Dezsőére emlékeztető dicstelen szerepeket, amelyek küzdelmes vállalkozásai során őt is csapdába ejthették. Szabó Dezső lett számára az élő mementó. Utolsó éveiről azonban a legnagyobb elismerés hangján, a hősöknek kijáró tisztelettel beszélt.

A Jancsóénál kérlelhetetlenebb őszinteséggel senki nem írta meg a véleményét Szabó Dezsőnek, amiként ezt a hozzá írt Jancsó-levelek tanúsítják. Előbb a Tamási-, majd az ezzel összefonódó Benedek Elek-ügy kapcsán. Érdekes módon ezek a szakítópróbák nem elhidegüléshez, hanem kapcsolatuk elmélyüléséhez vezettek. A távolság okán? Kettős értelemben is. A Budapesten élő kolozsvári író már nem ismerte a Trianon utáni erdélyi viszonyokat, a Kolozsvárról ki sem mozduló Jancsó Béla viszont sok tekintetben világosabban látta a Csonka-Magyarországon zajló folyamatokat, mint azok, akik átélték és alakították azokat. Így aztán disztingválni tudott a kelet-közép-európai érvényű gondolatoknak hangot adó író igazságai és annak esendő emberi gyarlóságai között. Erdélyben közismerten ő tette a legtöbbet a Szabó Dezső-i eszmerendszer megismertetéséért akkor is - és főként akkor -, amikor az írót Magyarországon anatéma sújtotta. Sokatmondó tény, hogy a fiatal magyarországi reformnemzedék tagjai - és e nemzedéki fellépésnek Németh László volt az előkészítője, Jancsó által nagyra becsült vezéralakja - az Erdélyi Fiatalok spiritus rectorától kapják a leghasznosabb tanácsokat arra vonatkozóan: miként tudnák céljaiknak leghatásosabban megnyerni az ország demokratizálásáért és függetlenségéért magányos farkasként küzdő Szabó Dezsőt. Móricz Zsigmondért akkor áll ki sokadmagával - a Móriczcal szolidarizáló levelet ő fogalmazta -, amikor a felvidéki magyar értelmiségi fiatalok körében tett látogatása nyomán az "extra Hungariam non est vita" tételét cáfoló írót 1931-ben Budapesten nemzet- és hazaárulással vádolták. Hogy mennyire Ady volt Jancsó pályáján is az alfa és az ómega, mi sem bizonyítja jobban, mint az: a költő halálának tizedik évfordulóján tartott előadásával indította el a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók önszerveződését, az erdélyi értelmiségnevelési műhely megalapozását.

Áprilynak írott leveleiből tudjuk: Németh László mindig vágyódott Belső-Erdélybe, ahová csak 1935-ben jutott el. Jancsó Béla - budapesti és szegedi tanulmányéveit leszámítva - sosem tudott elszakadni Kolozsvártól, pedig a Tizenegyek világjárása idején maga is készült Münchenbe. Napi útvonala rendszerint a belváros nevezetes "kiszögellési pontjait" érintette az otthon, a munkahely és (1940-ig) az Erdélyi Fiatalok szerkesztősége között. Szellemi mozgásigénye viszont - életművel felérő levelezése a bizonyság rá - koncentrikusan táguló körökben átfogta a Szeged, Debrecen, Budapest, Bukarest, Pozsony, Róma, Párizs, Berlin, München, New York által jelzett térséget. Mindenről tudott, mert mindenről tudni akart, ami a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos. Mégis titkok garmadáját vitte magával a sírba, mert élete utolsó évtizedeiben nem akadt senki, aki rákérdezhetett volna közérdekű magántitkaira. Németh Lászlót intenzív szellemi mozgásigénye hihetetlen erőfeszítésekre sarkallta: nem másod- vagy harmadkézből szerezte értesüléseit az európai szellem mozgásirányairól, hanem a helyszínen, illetve a korszellem-alakító műveket eredetiben olvasva. Ugyanakkor vándorprédikátorok módjára járta a két világháború közötti Magyarország földrajzi és szellemi tájait, hogy európaivá tágíthassa a magyar közgondolkodást. A második világháború utáni - már-már követhetetlenül gyakori - helység- és lakásváltoztatásai inkább a földönfutásra emlékeztetnek: a sorsán akar változtatni, az alkotói nyugalmat keresi. Jancsó Béla képtelen a maga sorsán változtatni, illetve meg sem kísérli azt. Menyasszonya halála után nem gondol családalapításra, Szabó Dezsőhöz hasonlóan éli le az életét. Pedig rajongtak érte a kolozsvári egyetemista lányok. Hogy korán megözvegyült és így anyagilag gyermekeire szoruló édesanyját gyámolíthassa, évtizedeken át szellemi rangján aluli munkákat is kénytelen elvállalni. Miközben testvéröccse irodalomtudósi megbecsülésnek örvendhetett a kolozsvári egyetemen. A megérdemelt alkotói nyugalmat sosem tudta kiküzdeni magának, minden - "férfialkotásnak" szánt - művét csak elkezdte, illetve az adatokat gyűjtötte azokhoz. Holott - barátainak és kortársainak egybehangzó véleménye szerint - egyedül ő lett volna hivatott a két világháború közötti korszintézis megteremtésére.

Németh László 1920-ban, Jancsó Béla 1921-ben iratkozik be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Németh a bölcsészkarra, Jancsó - apai rábeszélésre - eleve az orvosira. Az 1920-ban újraindult bölcsészkari oktatás konzervatív szemlélete kiábrándítóan hat Németh Lászlóra, aki már az első tanév derekán úgy dönt, hogy az orvosin folytatja tanulmányait. Mindketten írók akartak lenni, és mindketten fogorvosi szakképesítést szereznek. Németh László 1925-ben, házasságkötésének és nagy visszhangú írói indulásának évében. Jancsó tíz esztendő múltán, hosszas - szegedi és kolozsvári - kitérők után jut a fogorvosi diploma birtokába a kolozsvári román egyetemen. Németh már 1926-ban magánrendelőt nyit, Jancsó a szovjet hadifogságból hazatérve kényszerül erre a lépésre, miután üzemi fogorvosi, majd egyetemi könyvtárosi állásától is megfosztották; nyolc évvel azelőtt, hogy Romániában a magánorvosi praxist felszámolták. Ennél sokkal lényegesebb: mindketten huzamosabb ideig iskolaorvosi teendőket is ellátnak. Németh László, 1928-tól kezdve, több külvárosi iskolában, nem csak az általa megörökített Medve utcai polgáriban. Az egyetem elvégzése után Jancsó Béla a Kolozsvári Református Kollégiumban veszi át édesapja munkakörét. És ezt a munkát egyikük sem rutinszerűen végezte, hanem az orvosi hivatással járó lelkiismeretességgel. Németh László pályáján a szociográfiai mélységlátás lehetőségét kínálja az iskolaorvosi foglalatosság - Sárközi György őt kéri fel a Nagy-Budapest megírására a Magyarország felfedezése címmel az Athenaeumnál 1937-ben elindított tízkötetes vállalkozás számára. Az erdélyi társadalomkutatást 1930-ban elindító Jancsó Béla számára sem csak a független írói pálya anyagi biztonságát jelentette az iskolaorvosi státus: íróként így jobban beleláthatott a kisebbségi magyar társadalom "mélyszerkezetébe". Németh László minden egyes vizsgálata során 24 antropológiai kérdésre kereste a választ. Jancsó Béla naponként olykor 129 gyerekkel is foglalkozott, és ha szükségesnek látta, további kivizsgálásra és kezelésre irányította őket. Akkormár az a felismerés munkált benne, hogy a kisebbségi magyarság fennmaradása szorosan összefügg a biológiai életképesség megőrzésével és annak mege-rősítésével. A korszerű Erdély-tudatot tápláló irodalomszervezői és értelmiségnevelői szerepének betöltése után mindinkább visszavonul a tágabb értelemben vett népművelés és ezen belül is a népegészségügyi nevelés "hadállásaiba". Amikor Németh László Erdélyben járt, a brassói ÁGISZ Hasznos Könyvtár sorozatának egészségügyi köteteit szerkesztette - Tizenegyekbeli társának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének, Kacsó Sándornak a felkérésére.

Aki a "párhuzamos életrajzok" egybevetéséből adódó további tanulságok érzékeltetésére is vállalkozik, az nem feledkezhet meg arról sem, hogy mind Németh László, mind Jancsó Béla történetesen református családba született. Egy katolikus többségű országban ennek ugyancsak megvolt a maga relevanciája. Aligha tekinthető véletlennek, hogy a Nyugattól eltávolodó Németh Lászlónak például a Protestáns Szemle jelentette a kritikai függetlenség fórumát. Jancsó Bélának viszont, hogy a kisebbségi értelmiségnevelésre vonatkozó elképzeléseit megvalósíthassa, eleve a felekezeti és világnézeti egység megteremtéséből kellett kiindulnia. Ami, mint tudjuk, nem állta ki a történelmi idők szakítópróbáját. Amiként a nemzedékszervező Németh László sem tudta elmondatni felfedezettjeivel mindazt, aminek a szépírói ábrázolását, színpadi megjelenítését kortársaitól várta. Így vált maga is regény-, illetve drámaíróvá. A tanulmányaival vívott szellemi párbajok során elszenvedett sérelmeiért - főként azokért, amelyeket utópiának bizonyuló eszméinek terjesztése közben, történelmileg abban a korban rendkívül időszerű társadalmi és nemzeti reformelképzeléseinek kelet-közép-európai közegellenállását tapasztalva elszenvedett - ekképpen vett írói elégtételt. A sértésekből rendszerint a drámaírásba menekül, szenvedéseit regényekben "beszéli ki". Amire Jancsó Béla alkatilag képtelennek bizonyul. Annyira komolyan veszi a demokratikus közéleti viszonyok megteremtésének korparancsát, hogy - Németh Lászlóhoz hasonlatosan - maga is mindent másokkal szeretne kimondatni, még az ifjúsági közélet dolgaiban is. Főként azokban. Hiába sürgeti minduntalan Tamási: hagyja a sok vesződséggel és időpazarlással járó társadalomszervezői munkát másra, foglalkozzék csak irodalommal. A regényíráshoz nem volt elegendő életélménye, a tőle várt irodalomtörténeti szintézis megírásához nem adatott nyugalma. Pedig mindkettő intenzíven foglalkoztatta. Egyik korai - minden bizonnyal depressziós hangulatban fogant - önéletrajzát (melyet a szövegösszefüggésből következtethetően 1938 derekán vetett papírra) például egyenesen ezzel - az írói önbizalmának megrendülésére valló, ám a vele szemben táplált elvárásoknak tudatában lévő - kezdőszekvenciával indítja: "Ha regényíró lennék, bizonyosan találnék eddigi életemben nagyon sok olyan elmondanivalót, amely nemcsak egyéni fejlődésem világítaná meg (ami utóvégre édeskevés embert érdekelne), de jellemző vonásokat mutatna meg a korról, amelynek sodrásában kialakultam. Talán magának ennek a kialakulásnak is van néhány nemcsak egyéni, de szimbolikus jellegzetessége, mely rajtam kívül sok fiatal kortársam fejlődésében megtalálható. Ilyen például az, ahogy írni kezdtem, s aztán ahogy az irodalommal való rendszeres és hivatásos foglalkozást abbahagytam." Mire a négy gépelt lapnyi írás utolsó bekezdéséig érkezik, addigra az áhított harmóniát is kiküzdi: "Írónak indultam, és ma már az írás számomra csak eszköz azoknak a feladatoknak az elvégzésére, melyeknek az orvos szociális látása és munkaköre körül az írói és nevelői vonások egybefonódnak. Úgy érzem, hogy ebben a formában tudom a legtöbb szolgálatot tenni az erdélyi magyarságnak, és ez nagy lelki felszabadulás és lendítőerő, egyben pedig bő kárpótlás az egyéni lemondásért."

Hosszasan sorolhatnók még a "szimbolikus jellegzetességű", párhuzamos élettényeket, ám ezúttal hadd kössük el a szálakat a harmincas évek derekánál, amikor Németh László és Jancsó Béla eszmekristályosodási szintje a leginkább összemérhető.

Az első Németh László-értékelést a Debreceni káté megjelenése után írja le Jancsó Béla, amikor az Erdélyi Fiatalok hasábjain részleteket ad közre a Tanuból átvett kátéból. Találó Ady-idézettel kezdi betájolását: "Új szelek nyöggetik az ős magyar fákat", minthogy úgy érzi: Ady próféciája kezd beteljesedni az új magyarságot építő reformnemzedék fiataljainak munkájában. Erdélyben nem kell bemutatni Németh Lászlót - szögezi le -, hiszen az Áprily felkérésére írt irodalomkritikai tanulmányaival (köztük a Tamásiról szólóakkal) már évekkel korábban megérdemelt hírnevet szerzett magának. Hogy ezúttal nyomatékosabban hívja fel a figyelmet rá, az annak tudható be - olvashatjuk telitalálat-értékű jellemzésében -, hogy Németh László időközben "a magyarországi harmincévesek egyik legszélesebb műveltségű vezető emberévé" nőtte ki magát, aki "Tanujával a szellemi függetlenség bátor harcmódján kitűnő előkészítője volt az újra megszólaló, újra csoportosuló harmincéveseknek, s most a Válasz című folyóirat egyik szerkesztője".

Ezt követően Jancsó széles körű kapcsolatokat épít ki a reformnemzedék tagjaival, és az Erdélyi Fiatalok számára sürgeti tanulmányaikat.

Németh László sem tájékozatlan Jancsó Béla erdélyi működését illetően. Miként egy Juhász Gézának írt 1934. március 28-i Jancsó-levélből kiderül: már a Válasz első számába cikket várt tőle "az utódállamokbeli magyarság szellemi életére vonatkozólag". És amikor hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen "a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért". Amikor pedig Jancsó késedelmeskedését észleli, Tamásit kéri meg: nyomatékosan közvetítse kérését. Amit Tamási nem is mulaszt el, sőt a Válasz munkaközösségébe is igyekszik bevonni barátját. Budapestről keltezett 1934. szeptember 24-i levelének tanúsága szerint érvelése így hangzott: "Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálhatja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki."

1935. március 22. és 25. között Jancsó Béla unokaöccse, az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársának számító Mikó Imre, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című (az Erdélyi Fiatalok Falufüzetei sorozatban 1932-ben megjelent) kötet szerzője részt vett és előadást tartott a Debreceni Diétán. A konferenciát követő napon Mikó arról tájékoztatja Jancsót, hogy "az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konfederációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt."

Jancsó Béla legkedvesebb gondolatát pendítette meg Mikó Imre. Az Országos Magyar Párt bukaresti irodájából maga intézte a továbbiakban a később - mind magyar, mind román részről - nagy visszhangot kiváltó romániai utazás diplomáciai előkészítését a budapesti román nagykövetségen dolgozó Baltã Moise kultúrattasé közreműködésével. Jancsóékra - vagyis a Tizenegyek és az Erdélyi Fiatalok körére - az erdélyi fogadtatás megszervezése hárult.

A Németh László-centenárium alkalmából hamarosan kötet jelenik meg a Magyarok Romániában korabeli fogadtatásáról és későbbi értékeléséről. Ebben a kötetben Jancsó Béla, László Dezső, Tamási Áron állásfoglalása is helyet kap. Nem valószínű viszont, hogy az is nyilvánosságra kerül, ami Jancsó Bélát e téma kapcsán már 1929-től intenzíven foglalkoztatta.

Jászi Oszkár "dunai konföderációs" könyvét kéri 1929. december 27-én Fábián Dánieltől, a Bartha Miklós Társaság elnökétől. A felvidéki Sarló-mozgalom élén álló Balogh Edgártól pedig - 1930. április 12-én - egy cikket a dunai konföderáció problémájáról, az Erdélyi Fiatalok első számába. Jancsó Béla akkoriban még abban bízott, amiben 1935-ös romániai látogatásáig a Tanut író Németh László is: a Trianon utáni ellentéteket a dunai sorsközösség át tudja hidalni. Ebben a reményben szervezi a Sarló, a Bartha Miklós Társaság, a Szegedi Fiatalok és az Erdélyi Fiatalok esedékes kolozsvári konferenciáját. Annál is inkább, mivel a József Attila eszmei és baráti közelségében fogant - 1930. július 6-i - Fábián Dániel-levél tartalmával mélyen egyetértett: "A mai alaktalan, liberális-kapitalista érdekeket szolgáló demokráciát nem szabad ifjúságunk színe elé állítani mint társadalmi ideált, annál emberibb és magyarabb társadalmi ideált kell kidolgoznunk és közösséget megfogó erkölcsi és szellemi hatóerőként propagálni. Mi olyan korszakban élünk, amikor egy század tévedésén elmélkedhetünk. Előttünk a tizenkilencedik század összes tévedése, az európai társadalmi mozgalmak, az európai szocializmus csődje. Soha tisztább, emberibb szemléletű értelmiségre nem volt szüksége a világnak, és éppen itt, Kelet és Nyugat határán, az idegen államok kereteibe szétszórt magyarságra vár nagy történelmi misszió."

Előttünk a huszadik század összes tévedése, az európai társadalmi mozgalmak, az európai szocializmus csődje. Soha tisztább, emberibb szemléletű értelmiségre nem volt szüksége a világnak, mint ma, és éppen itt, Kelet és Nyugat határán. Erre figyelmeztet ma is Németh László. És ezt üzenik mindazok, akik eszmetársaiként küzdöttek.