Láng Gusztáv

Az elveszett éden, avagy Németh László és a német filozófia

A kert

Ismertem egy öreg kertészt - öreg akkori magamhoz képest volt persze -, aki egy partiumi "kolhoz" konyhakertészetét vezette, úgy, hogy termékeik java része egyenesen a tehervonatok hűtőkocsijaiba került, kivitelre a "kapitalista Nyugat" (vagy inkább a kapitalista Észak, Svédország, Finnország, Norvégia) felé. Róla mesélték hogy reggelenként, jóval munkakezdés előtt, már ott jár a kertben, nézelődik, meg-megáll egy paradicsom- vagy padlizsánágyás mellett, mint a tábornok, aki szemlét tart csapatai fölött, a döntő ütközet előtt. Mikor megkérdeztem, szükség van-e erre az állandó, mindennapos ellenőrzésre, hiszen munkásai (vagy inkább munkatársai, a helybéli sváb parasztok) szorgalmasak és megbízhatók, mosolyogva mondta: "A paradicsom nagyobbra nő és édesebbre érik, ha naponta beszélgetek vele." Kérdést elütő tréfa volt ez persze, de lélektani közhely, hogy az ilyen tréfa a lélek mélyéről árulkodó "elszólás" is; vallomás egy hitről, mely azért mosolyog magán, hogy mások ki ne nevessék. Mintha Németh László "etiópja" beszélt volna: "Az etiópnak nincs különösebb istene, varázslata, imádsága, de meg-megáll a földjén, felvesz, megnéz egy bogarat, elidőz egy növény fölött, a néma áhítat apró szertartásaiban tartja állandó ünnepét az ő vallásossága." (Sorskérdések.)

A modern kor "etiópja" Németh László szerint is a kertész. Kereshetjük - sokan keresték s keresik - elvont filozófiai terminusokban az író tanulmányainak lényegét (s írósága lényegét, hiszen Németh László önjellemzése szerint elsősorban tanulmányíró volt; "...én szinte pályám első órájától elsősorban tanulmányírónak tekintettem magam s annak tekintem ma is", írta 1966-ban - Kiadatlan tanulmányok), a kulcsszó egyszerűen a kert. Németh László társadalmi jövőképét, a "kert-Magyarország"-látomást és annak állandóságát munkáiban fölösleges idézetekkel bizonyítani, olvasói számára annyira közismert. Érdekesebb és idézeteket igénylő lenne annak bemutatása, hogy a kert és annak szakszókincse, az oltás, a nyesés, a virág és gyümölcs, a törzs és a gyökér meg seregnyi hozzájuk hasonló milyen gyakorisággal tűnik föl az esszéíró hasonlataiban és metaforáiban. Mintha stilisztikáját egy maga köré álmodott gyümölcsösben érlelte volna.

Ez a kert természetesen társadalmi program is, vagy amint a második világháború utáni Németh László-kritika előszeretettel nevezte: társadalmi utópia. Megalkotásakor persze voltak mellette szóló ésszerű társadalom- és gazdaságtudományi érvek is, elsősorban a magyar népi mozgalom nagy mintája, a dán parasztszövetkezetek rendszere. De az "etióp" példa is mutatja, hogy gazdaságon és társadalmon túlmutató metafizikai tartalma is volt; visszaszerzése kívánt lenni ember és világ, ember és természet olyatén kapcsolatának, amely a civilizáció kiteljesedésével veszendőbe ment. "A nagy ipari népvándorlás ezt a misztikát sikkasztotta el: nemcsak kinn a szántón, de az egész falusi életben; az ember talpa és a talpa alatt levő föld közt elszakadt az a folytonosság, mely a vallásosság legősibb faja."(Sorskérdések) Ebben az értelemben a kert az elvesztett Éden álma. S kísérlet visszaszerzésére.

A történelem végcélja

Ez az Éden-vágy és Éden-újrateremtés - az ember annyiban vall "Isten képére és hasonlatosságára", amennyiben önerőből, "teremtő" módon képes visszanyerni azt, amit a bűnbeeséssel elvesztett, sőt "magasabb szinten", hiszen az eredeti édeni öntudatlanságot, a gyámolított gyermek-teremtmény naiv biztonságérzetét a teremtő öntudat váltja fel, s benne ott kísért a kiűzetés emléke, az elveszthetőség kockázata - az egész klasszikus filozófiát áthatja.

A 19. század műveltségének a történetbölcselet a meghatározója. Lukács György szerint (A történelmi regény című könyvében) a francia forradalom s különösen a rákövetkező napóleoni háborúk vetettek véget a felvilágosodás ahistorikus gondolkodásának. Az emberek ezen események sodrában döbbentek rá, hogy történelemben élnek; hogy jelenük alapvetően más, mint közel- és régmúltjuk, s hogy jelen és múlt között oksági kapcsolatok vannak. Ebből következett, hogy jövőjük is szükségképpen más lesz, mint jelenük, s az ismert jelen s a még ismeretlen jövő között is ok-okozati viszony lesz majd, tehát a jelenbeli cselekvés jövőalakító.

Ez a kauzalitáselv formálisan nagyon hasonlít a természettudományos módszerre, de lényegileg különbözik is tőle. A természettudományok az okozatból következtettek vissza az okokra; a történetbölcselet az okokból próbálta kiszámítani a várható okozatot. Az embert múltjánál mindig jobban érdekli jövője; a jósoknak mindig nagyobb közönségük (és közönségsikerük) volt, mint a történetíróknak. A 18-19. század fordulóján föllépő történetfilozófiák s közvetlen követőik erre a jósszerepre is vállalkoztak; hatásuk a korabeli értelmiségi gondolkodásra ezért olyan elsöprő. Lényegük a fejlődéselv; a jelen mindig jobb vagy legalábbis "fejlettebb", mint a múlt, s a jövő is felülmúlja majd a jelent. A történelemben a célirányosság elve érvényesül, s minden kor azt látta-képzelte bele ebbe a jövőcélba, ami legvonzóbb vágyálma volt. A 19. században s különösen Közép- és Kelet-Európában a nemzetté válást mint szükségszerű végeredményt.

S a demokráciát. Nép és nemzet egybefonódó fogalmak; a nemzetté válás a nép beléptetése "az alkotmány sáncai közé". A történelem fejlődése az igazságtalan társadalom felváltása az igazságossal. Egyenlő részesedés a javakból, jogokból, műveltségből vagy legalábbis egyenlő esély e részesedésre. Ezt elérve, "mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán". Petőfi e mondata is egyfajta "elszólás". Hiszen - az előző, ugyancsak bibliai eredetű szóképekkel együtt - mitizálja a modern haladás jövőképét. Az ótestamentumi hypotextus értelmezi a "ráírt" szöveget, amennyiben az igazságtevő jövőt szükségszerűnek tünteti fel (Kánaán az "ígéret földje", mivel maga az Úr ígérte választott népének, s az ő ígérete nem lehet hamis), de az "értelmező" szöveg beviszi a maga eredeti jelentését a "ráírt" szövegbe is, hiszen az ígéret földje, a "tejjel-mézzel folyó" kárpótlás is az elveszett Édenért az immár megigazult embereknek. Modernség és mitologikus ősképzetek így fonódnak össze; mintha a modern történetbölcselet csak a mítosz elfogadhatóvá tételét célozná.

S ez elmondható a 19. század valamennyi történelmi fejlődéselméletéről. Különösen azokról, amelyek már a polgári rend, a kapitalizmus meghaladását tekintik "ígéretnek", a marxizmussal bezárólag. Az okokból okozatként kiszámítható jövő, mely azonban évezredes és mitologikus vágyálmokat is teljesít, az a cél, mely felé a történelem éppoly cáfolhatatlanul halad, ahogy isteni ígéretekhez sem férhet kétely. E történetfilozófiák sikere épp e "jóstehetségükben" rejlik. Azok a rendszerek - például Hegelé -, amelyek jelenüket tekintették végcélnak, megmaradtak "katedrabölcseletnek", mert az ember sohasem érzi tökéletesnek azt, amiben él, ezért inkább adja oda magát és hitét egy olyan célnak, mely az elérhetetlen tökéletest jövőképként ígéri.

A 20. század már csak a történetbölcseleti pesszimizmus és a szocializmus között választhatott. Vagy tagadta a fejlődést, s ezzel végleg kilátástalanná tette az ember "történelemben létét", vagy elismerte, s akkor azt is el kellett ismernie, hogy az adott társadalmi struktúrát egy tökéletesebbel fogja felváltani a jövő. Ennek a feltételezett célnak pedig egyetlen elmélete volt: a szocializmus.

Németh László is szocialistának nevezte magát, de ahányszor erről vallott, azt is mindig leszögezte, hogy ezzel nem Marx tanait követi. Marx szocializmusa és a sajátja között a különbség: mennyiség és minőség különbsége. Minőségen emberi minőséget értve: ahhoz, hogy egy szocialisztikus rendszer működőképes legyen, az emberek erkölcsi, közösségi elveinek kell átalakulniuk. Nemegyszer idézte Németh László Kosztolányi elhíresült fogalompárját, a homo aestheticus és a homo moralis szembeállítását. S minden alkalommal a homo moralist tekintette a jövő emberének, a "minőségi embernek", szemben a modern kor individualizmusával. A mai társadalomtudományok, a szociológiától az irodalomtudományig, az individualizmust a modernség szükségszerű velejárójának, sőt kritériumának tekintik. Németh László egy individualizmusellenes etika kialakulásában és érvényesülésében látta a történelmi fejlődés lehetőségét.

Ebbeli fejtegetései meglepő egyezést mutatnak Friedrich Schiller "államelméletével", melyet a Levelek az ember esztétikai neveléséről című esszésorozatában fejtett ki. Schiller különbséget tesz "természetes" vagy "fizikai" (értsd: erőszakon alapuló) és "morális" állam között; ez utóbbit tekinti a történelem szükségszerű (vég)céljának. De akárcsak Németh László korában a marxizmus, Schiller korában is volt e célhoz rendelt program és gyakorlat: a francia forradalom. S akárcsak Németh László, Schiller is elhatárolja a maga államelméletét a forradalmi gyakorlattól (mely akkor éppen a jakobinus diktatúra volt). "Ámde a fizikai ember valóságos, és az erkölcsi ember problematikus csupán. Ha tehát az ész megszünteti a természetes államot - s ezt szükségképp meg kell tennie, ha a maga államával akarja helyettesíteni -, akkor a fizikai és valóságos embert kockáztatja a problematikus erkölcsi emberért, akkor a társadalom egzisztenciáját kockáztatja egy pusztán lehetséges (bár morálisan szükségszerű) társadalomeszményért. Ami tehát nagy megfontolást követel, az, hogy a fizikai társadalomnak az időben egy pillanatig sem szabad megszűnnie azalatt, amíg a morális társadalom az eszmében alakul, hogy az ember méltósága kedvéért nem szabad egzisztenciájának veszélybe jutnia. Ha a művesnek javítani valója van az óraművön, akkor lejáratja a kerekeket; de az állam élő óraművét ütés közben kell megjavítani; az itt a feladat, hogy a forgó kereket forgás közben cseréljük ki."

Valami hasonló körvonalazódik Németh László "kert"-álmaiban. A "minőségi szocializmus" társadalmi sejtjeit véli létrehozhatni az erre szervezett kisközösségekben, melyek tagjai fokozatosan többségbe kerülnek a társadalomban, s forradalom és diktatúra nélkül átveszik a hatalmat. Hiszen neki is - akárcsak Schillernek - a "fizikai társadalom" és a diktatúra között kellett "harmadik utat" találnia.

Németh László "minőség-szocializmusának" bírálói elsősorban (vagy kizárólag) programjának utópisztikus voltát vetik szemére. Ma már világos azonban, hogy a kritikának nézőpontot és hangot kell váltania. Az utópia megítélése alapvetően megváltozott a marxizmus egyeduralmának megszűntével; nem a tévútra csábító képtelenséget látjuk benne, hanem azt a jelenkritikát, mely jövőterveket termékenyíthet. Az is kétségtelen, hogy Németh László utópiája a diktatúra elutasításával saját jelenének egyik alapproblémájára tapintott rá; az európai diktatúrák történetének elmúlt nyolcvan éve erre a bizonyság. A kérdés csupán az, hogy történelemvíziója összhangba hozható-e a "történelemben-lét" mai feltételeivel és irányaival.

Az enciklopedizmus

Köztudott, hogy a fiatal Németh Lászlóra szinte élethosszig tartó hatást gyakorolt Oswald Spengler történetbölcselete. Ez a hatás azonban kettős (és egymással ellentétes) irányú. Ahhoz a nemzedéki élményhez tudnám hasonlítani, amelyet a 19. század elején Herder (egyébként Spengler legközelebbi elődje) recepciója váltott ki a reformkor szellemi vezetőiből. Híres-hírhedt "jóslatát" a magyarság fel- és beolvadásáról "a szláv és germán tengerbe" elméletileg akkor (tudomásom szerint) senki sem cáfolta, hiszen premisszái (nyelvi-etnikai rokontalanságunk, a környezet ellenséges volta) észérvekkel nehezen lettek volna megdönthetők. A cáfolat, ha úgy tetszik, "irracionális" utat keresett és talált; a (leendő) nemzet életenergiáit állította szembe a jóslattal. Szerb Antal frappáns Zrínyi-jellemzése szerint: "Rábízza magát arra a titokzatos lelki erőtartalékra, ami a legvégzetesebb órákon szokott eksztátikus hirtelenséggel felnyílni, ami a fuldokló erejét megtízszerezi és partra segíti, arra a realitásra, ami kívül áll minden logikán és megcáfolja a tényeket, az emberi csodára. Zrínyi, Vörösmarty és Madách talán öntudatlanul azért is mennek el pesszimizmusukban a végső határig, hogy felébresszék önmagukban és a rájuk hallgatóban az utolsó percnek ezt a kiszámíthatatlan erejű, életadó eksztázisát."(Magyar irodalomtörténet)

Németh László is úgy veszi át (és igazolja újabb és magyar érvekkel) Spengler történetbölcseleti pesszimizmusát, hogy azonnal szembe is fordul vele. A történetfilozófiák nagy felosztásában, a "lineáris" (és egyben haladáselvű), valamint a "ciklikus" (és egyben haladástagadó) címkézésben Spengler az utóbbi kategóriába kerül; fel kell tennünk a kérdést, hogy miképp békíthető össze "a Nyugat alkonya" a visszanyert Éden hajnalhasadásával.

Mert Spengler tanítása a történelemszemléletének középpontjába állított kultúrák születéséről, virágzásáról és hanyatlásáról (melynek kiindulópontja minden "organikus" történelemmodell őse, a herderi történetszemlélet) kétségtelenül meghatározó része Németh László történetszemléletének éppúgy, mint utópiájának. Legrészletesebben (és leg-"spengleribben") talán az Európa és magyarság című esszében fejtve ki azon - korszakonként táguló - "repedések" elméletét, melyek az európai kultúra épületébe, lényegében az alapkőletétel pillanatától, az összeomlás elkerülhetetlen végpontját is beépítik.

A címke azonban egyszerűsít. Spengler történelemfelfogása csak lényeges megszorítással nevezhető ciklikusnak, amennyiben a kultúrák egymást váltják is, és a váltás nem fejlődés, hanem újrakezdés. Elméletének lényege azonban nem a váltakozás, hanem a párhuzamosság. Minden kultúra külön és önálló mozgásrendszer (a relativitáselmélet diadalának korában vagyunk), melyek egymással csak felszínesen, a hanyatlástörténet "szellemtörténeti" lényegét nem befolyásolva érintkeznek, e rendszeren belül azonban a keletkezés - virágzás - hanyatlás (herderi-hegeli) hármassága lineárisan érvényesül. Németh László Spengler-értelmezése e viszonylagos linearitás felismerésére épül. Melyből ha nem is következik kauzálisan egy negyedik fázis, de annak lehetetlensége sem. Az utópia a megengedés résén hatol be a pesszimista végkövetkeztetésbe - mintha azt mondaná, hogy Spengler "jóslata" elsietett, mert túlságosan hatalmába kerítette a saját korában észlelt válság, a betömhetetlennek érzett "repedés" keltette pánik, s nem kereste a kiutat sem a válságból, sem saját rendszeréből. Különös dialektika érvényesül az utópikus "megtoldásban", melynek lényege az emberi tényező. A kultúra átfordulása civilizációba lerombolja az ember minőségét, s a minőséghiányos ember képtelen életet és energiát ömleszteni sorvadó kultúrájába. De a kultúra végórája kiválthatja azt az "eksztázist", mely visszaváltoztatja a közösségi embert "minőségivé", s ezzel képessé teszi kultúrájának újrateremtésére.

A minőség forrása a kultúra - ahogy Schiller szerint a "morális ember" kialakítója a művészet. Schiller utópiáját a művészet szerepének és lehetőségeinek korlátozottságát felismerő 20. században "át kellett írni", s ehhez is Spengler kínálta az elméleti alapot. A kultúra szerinte életrealizáció, ezért hatása sokkal szélesebb körű, sokkal kevésbé korlátozott, mint a művészeté. Schiller kantiánus gondolatmenetében a művészet (s a benne kiteljesedő játékvágy) éppúgy szemben áll a "fizikai ember" egzisztenciális valóságával, mint a morális állam kell-je a fizikai állam van-jával. A kettő közötti kapcsolatteremtés problematikus (sőt dilemmatikus) voltát nagyszerűen fejezi ki az órás-hasonlat paradoxona. Németh László (és Spengler) organikus-vitalista kultúrafelfogása azonban élet és kultúra közvetlen és állandó egymásra hatásából indul ki, s ebben a közvetlenségben és állandóságban feloldódik az órás-hasonlat paradoxitása, hiszen az élet hatására a kultúra és a kultúra hatására az élet szüntelen változásban van; a kerekeket éppen mozgásuk cseréli, és cseréjük mozgatja.

A spengleri pánikot persze nem lehet semmibe venni. A minőség-igény az organikus kultúraelmélet ellenére támad fel, az élet dacos és logikátlan tiltakozásaként saját "alkonyata" ellen. Ezért alapvetően tragikus. Nem elodázni akarja a bizonyítottan elkerülhetetlen véget, hanem elébe megy, kihívja, kockáztatva, hogy felgyorsítja a bukást, örök éjszakára váltja az alkonyt, melyben még századokig lehetne tengődni. A történelemben-lét egyben tragikus lét, s ebből a szintén spengleri gondolatból (mint azt a Három kortársban olvashatjuk) vezeti le Németh László a Spenglerétől eltérő utópia-értékelését. "Az embert hányja-veti a történelem, de csak a hullák feje volt a vízben, az úszók válluk és nyakuk kétségbeesett erőfeszítésével tartották legalább az orrukat, szemüket és homlokukat a víz fölött. Mint a fóka, az ember is vízben élt, de a levegőt nem a vízből szívta. Spenglernek igaza lehet, amikor megvet egyes mai híg utópiákat - de csak azért van igaza, mert hígak. Az utópia legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény. Ki van szolgáltatva a történelem rángásának, de ki van szolgáltatva az orra fölött a levegőnek is. Nagy történelmi feladatoknak csak az felelhet meg, aki többet is akar, mint történelmet csinálni. Utópia nélkül a történelemben csak alámerülni lehet."(A minőség forradalma)

Epilógus

Van-e - csak valamelyes - időszerűsége ennek a tragikus és egyben utópisztikus történelemszemléletnek? E kérdésre érvek aligha válaszolnak, legfeljebb sejtelmek.

Az egyik állandó ellenvetés ugyanis - a "harmadik út" elutasítása azon az alapon, hogy a történelem csak a "vagy-vagy"-okat ismeri, s az ellentmondások kikerülése lehetetlen - már a múlté. A választás kapitalizmus és szocializmus között, mely kényszerűnek tűnt századunkban sokáig, elvesztette realitását, mivel a "megvalósult szocializmus" történelmi zsákutcának bizonyult. A Németh László képviselte "harmadik út" előlépett a választás tárgyát képezhető "másodikká".

Súlyosabb érv, hogy a ma egyetlen életképes rendszernek tartott liberális demokrácia a maga fogyasztói erkölcsével ellentéte a Németh László meghatározta minőségnek és a spengleri értelemben vett magaskultúrának. Valósága tehát kizárni látszik az utópiát. E rendszeren - és fogyasztói kultúráján - azonban szintén látszanak a repedések, bár őket illetően megoszlanak a vélemények. Ha azonban a pesszimistább "jósokra" hallgatunk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a Föld lakosságának mértani haladvány szerinti növekedésével a fogyasztás hasonló növekedése tarthatja csak fenn e kultúrát, ennek viszont határt szab bolygónk anyagi végessége. Fukuyama szerint a fogyasztás vágykielégítés, s e vágynak csak egyik - kisebbik - része irányul a közvetlen létfenntartásra. Nagyobb része "öncélú" és "öngerjesztő" módon a minél több fölösleg birtoklását célozza. (Hogy ennek van-e köze Schopenhauer "akarat és képzet" alkotta világához, döntsék el az amerikai szerző kritikusai.) Ha tehát a vágyat nem lehet kisebb lángra srófolni, mint nagy szélben a viharlámpát, akkor a fölöslegre irányuló vágytöbbletnek más, a fogyasztói kultúrában háttérbe szorult tárgyakat kell keresnünk.

A Föld anyagi - s ezzel vágykielégítő - potenciálja, mint mondtam, véges. Az embernek csak szellemi termelőképessége határtalan, s ha az emberiség értéktudata (fokozatosan? rohamosan?) átáll az anyagi értékekben talált kielégülésről a szellemi, a kulturális értékek gyönyörére, az anyagias fényűzésről és hedonizmusról a szellemire, akkor a repedés nem vezet a társadalom épületének összeomlásához; a szellemi fogyasztás növekedése ellensúlyozhatja az anyagi fogyasztás arányos csökkenését. S talán kiképezheti azt a "morális embert", aki kellő önkorlátozással megtámasztja azt a másik "repedést", mely az emberiság "fogyasztó" kisebbsége és a fogyasztásból kirekesztett többség között támadt.

Kíváncsi vagyok, ki írja meg ezt a soron lévő utópiát?