Korunk - 2001. április

Szabó Árpád Töhötöm

Afrika nyomában -

gróf Teleki Samu után még egyszer

Afrika - egyelőre néhány közhelyben. Az első dolog, amit az ember - a mai ember, vagyis az európai ember - Afrikáról megtud, még óvodás korából származik. Eszerint télire oda vonulnak tőlünk a vándormadarak. Illetve a dolog inkább úgy néz ki, hogy az ifjú emberpalánta télen megkérdi, hogy hová lettek a fecskék. (Nevezzük ezt tudományos érdeklődésnek.) A válasz a kérdésre ismert. (Nevezzük tudományos válasznak.) Afrika tehát, ellentétben zord tájainkkal, olyan hely, ahol nincs tél, nincs hideg, és nincs hó. Máris ott tartunk, hogy a közhelyet cáfolnunk kell. Afrikában van hideg és hó, ha tél, európai értelemben, nincs is.

További közhelyek: Afrikát négerek lakják, akik elsősorban attól négerek, hogy nem fehérek. Másodsorban nem fehérek, mert nem rendelkeznek a mienkhez hasonló kulturális vagy tárgyi javakkal. Tudjuk, hogy ez a nézőpont milyen csapdaszerűen téves lehet, mert egyértelműen fehér szemléletmódot érvényesít, így hamis fényt vet az úgynevezett primitív négerekre. Igaz, hogy kultúrájuk különbözik a fehér ember kultúrájától. A tudományosság ezt sokáig hangoztatta, és ma is teszi. Ám a tudományosság azt is hangoztatta, hogy az a kultúra valamiféleképp szegényebb a fehér emberénél. Ez sem igaz - nekünk, fehér embereknek talán nem kielégítő. A Tanganyika-tó mellett él például egy törzs, amelynek tagjai naponta két órát dolgoznak - ennyi bőségesen elegendő az általuk megfelelőnek ítélt anyagi jólét megteremtéséhez -, a többi időt kulturális és társadalmi javaik gyarapításának szentelik: közösen énekelnek, csereberélnek, társadalmi életet élnek. Építik kultúrájukat, társadalmi kapcsolataikat, mert ez számukra fontosabb, mint az anyagi javak felhalmozása. Afrikát tehát valóban négerek lakják - jobbára -, akik merőben másként gondolkodnak, mint mi.

Másik közhely: Afrika titokzatos világ, a négereknek egzotikus a kultúrája, egzotikusak a tájak, egzotikusak a növények. Afrika egzotikus. Ezt a közhelyet nem áll módomban cáfolni: Afrika valóban egzotikus. De Afrika pont ezért rengeteg kérdést vet fel, és a kérdésekre meglepően eltérő válaszokat ad. A kontinens tehát nem egy egység - van tőlünk délre egy hatalmas földrész, amelynek lakói más bőrszínűek, más kultúrájúak, más a gondolkodásmódjuk. Ez igaz, de csak akkor, ha figyelembe vesszük azt, hogy ez a hatalmas kontinens tele van különbözőségekkel. Mindenféle szempontból.

Ezt a különbözőséget a földrész sokáig nem engedte föltárni. Térbeli közelsége ellenére Afrika sokkal tovább őrizte titokzatosságát, mint a távoli Amerika vagy Ausztrália. Talán pont azért, mert kiismerhetetlen, mert széttagolt, mert nem egy egység. És nem mellékesen: védték a trópusi betegségek, amelyek megakadályozták az európai kutatók hosszabb ott-tartózkodását, védte a kiterjedtsége, az utak hiánya. A felfedezők útja általában hatalmas, hajózható folyók mentén vezet. Afrikában sok helyen erre sem volt lehetőség, mert a folyók mocsarakban, deltákban tűnnek el, vagy vízesések szakítják meg őket. Afrika felfedezése tehát csábító volt, tudományos kérdéseket vetett fel, de a teljes felfedezés sokáig váratott magára.

Újabb közhely: Afrikát az angolok, Livingstone és társai, a franciák, a nyugati népek fedezték fel. Ez csak részben igaz. Nem kevés büszkeséggel mondhatjuk, hogy az Afrika-közhelyek lerombolásában és a fehér foltok eltüntetésében nem egy magyar tudós - esetleg kalandor - játszott jelentős szerepet.

Magyar László (1818-1864) 1844-ben indult el tengerészként szinte világ körüli útjára. Néhány évvel később, sok hányódás (katonáskodás, fogság) után Afrikába hajózik, csónakutazást tesz a Kongón, bejárja Közép- és Dél-Afrika jelentős részét. Az ovimbundu nép Bihé nevű államában telepszik le, feleségül veszi a fejedelem lányát. Innen indul útjaira, és számos népről küld elsőként tudósítást. Élete utolsó napjait betegségben tölti az angolai tengerparton, Luandában, ott is hal meg. Rengeteg kéziratának nyoma veszett.

Torday Emil (1875-1931) neve itt nemcsak felfedezőként érdekes. Saját tevékenységére reflektálva egy munkájában a következőket írja le: a 19. század elején a perzsa követség első titkára Európában járt. A sah, mielőtt útjára bocsátotta volna a követet, felszólította, hogy végezzen tudományos munkát - mai szóval élve néprajzi kutatást. Tisztázzon olyan kérdéseket, hogy Anglia-e London fővárosa vagy London Angliáé. A követnek fel kellett fedeznie Európát. Nem csak Európa állt tehát a tudományos érdeklődés azon fokán, hogy a világ többi részeit le akarta írni, történt ez fordítva is. Csakhogy Európa előbb tette meg a lépéseket, egységes, következetes lépéseket tett, így egyértelművé vált, hogy a világot csak egy szemszögből lehet vizsgálni, és az európai. Torday Emil tehát erre reflektál. Nagy érdeme az Afrika-kutatás mellett az, hogy ráébred: amiként a perzsa követnek sem sikerült volna Európát egy egységként leírni, akként egy európainak sem sikerülhet ugyanezt megtenni Afrikával. Ő maga sem törekedett erre.

Afrika, híven sokszínűségéhez, csak lassan engedte meghódítani magát mind tudományos, mind katonai értelemben,1 bár felfedezése mondhatni már az ókorban megindult. Ám ezekben a felfedezésekben nagyon sok volt a fantázia teremtette adat, a mítosz, a legenda, a tudományos pletyka. A középkor ezeket hajlamos volt elfogadni, így az európai tudományosság akkor ébredt rá az Afrika-képét tekintő hiányosságokra, amikor az 1700-as években D'Anville francia földrajztudós csak a tudományosan igazolható tényeket vitte rá egy Afrika-térképre. Megdöbbentő eredmény született: Afrika térképe színezett szegélyű, hatalmas fehér folt volt. Az addigi európai törekvéseknek nem volt céljuk a kontinens belsejének feltérképezése. Hadállásokat építettek a tengerparton, ahonnan és ahová az árut be lehetett hajózni. Rabszolgákat adtak az épülő Újvilágnak, cserébe ellátták a különböző törzseket a maguk civilizációja által kitermelt javakkal (átkokkal: fegyverrel, alkohollal) vagy értéktelen csecsebecsékkel.

A törekvés fehér foltok eltüntetésére a 19. században indult meg intenzívebben. Ezzel együtt tűntek el Afrika-közhelyek, és jelentek meg újak. Az első időszak az amatőröké volt: kereskedők, katonák, kalandorok járták a hatalmas kontinenst, keresték a bennszülöttek mítoszaiban, elbeszéléseiben létező helyeket. Afrika lassan-lassan színesedett, de a kérdések megválaszolásával a válaszok néha homlokegyenest ellenkező volta miatt újabb kérdéseket vetett fel. A kalandorok tényeket hoztak, az utánuk ott járó tudósok ezeket igazították ki. A század végére már csak Kelet-Afrikában maradt nagyobb feltáratlan terület. Ennek a fehér foltnak az eltüntetésében vállalt szerepet Gróf Teleki Sámuel és segédje, Ludwig von Höhnel. Jobban mondva ezt a fehér foltot tüntették el Afrika térképéről, mert utánuk már csak részletkutatások maradtak.

A széki Teleki család neve nem ismeretlen az erdélyi történelemben, művelődéstörténetben. A családból az évszázadok során került ki politikus, író, a női egyenjogúság korai harcosa, szabadságharcos, katona és felfedező. Legismertebb a könyvtáralapító, az ugyancsak Sámuel nevet viselő kancellár és a felfedező Teleki Sámuel.

Ebbe a családba született 1845-ben gróf Teleki Sámuel, aki később a családi vagyon révén Erdély egyik leghatalmasabb és leggazdagabb főura lett. Katonai pályára készült, de tanulmányokat folytatott Berlinben, Göttingenben. Matematikát, csillagászatot, természettudományokat és családi hagyományként nyelveket tanult. Később valóban katonai pályára lépett, a honvédség újjászervezésekor huszártiszti rangot kapott. A katonáskodás azonban nem szolgált elégtétellel neki, 1881-ben megválik az uniformistól, és politizálni kezdett. Végül ez segítette kiemelkedni, mert újdonsült képviselőként még abban az évben, tavasszal bemutatták Rudolf trónörökösnek és feleségének, Stefániának. Teleki és a trónörökös között mély barátság szövődött. Még azon év őszén Rudolf és kísérete ott volt Görgényszentimrén, a medvevadászaton. Itt mélyült el a trónörökös és Teleki közt a barátság; és talán itt, kettejük közt született az Afrika-expedíció ötlete. Hogy miként? Ma sem tudni pontosan. A korabeli monarchia tele volt pletykákkal, intrikákkal. Teleki közel lévén Rudolfon keresztül az udvarhoz, részese lehetett a magasabb körök intrikáinak is. Hirtelen elhatározással indult Afrikába, de akkor annál alaposabban készült.

A kiváló vadász Teleki a görgényszentimrei vadászatokat igen fontos társasági eseményekké avatta, és ebben nem kevés szerepe volt személyiségének. Jó vadász, jó társasági ember, több nyelven beszél - és udvarol a trónörökös feleségének. Ezt a tényt, illetve a pletykát, bár máig sem erősítették meg, le nem írta senki, Monarchia-szerte beszélték. Az udvar ezt pedig nem tűrhette, Teleki persona non grata lett, távoznia kellett az udvari körökből. Jó vadász, a korabeli értelemben szenvedélyes turista, menjen hát Afrikába. Csakhogy az afrikai vadászatok ez idő tájt két-, legfennebb háromhónaposak voltak. Teleki pedig nem két hónapot töltött Afrikában, hanem két évet, és nem elsősorban a vadászat kedvéért volt ott: egy fehér foltot tüntetett el.

Nem tudni tehát, igaz-e az udvarból való félig-meddig erőszakos eltávolítása. A Stefániához fűződő viszonyáról szóló legendák viszont sokáig még a görgényszentimrei vadászcsaládok körében is éltek. A legendákon túl igaz viszont, hogy 1886 első hónapjaiban Teleki elhatározta, hogy Afrikába utazik. Az utazás célját illetően is megoszlanak a vélemények, mint már előbb említettem. De tudományos célzata mindenképp volt, hisz Teleki az afrikai nagyvadak világát szerette volna megismerni. Az már a tudományos világ szerencséje, hogy a zoológiai kalandból Afrika utolsó bejáratlan területeinek feltérképezése lett.

A fentebbi tervekkel keresi fel tehát Teleki a már barátjának mondható Rudolfot. Kettejüket nem érdekelték a nagypolitikai diskurzus visszhangjai, az ismerkedésük óta eltelt öt év alatt sokszor voltak együtt láthatóak, utazásokat tettek, táviratban, levélben tartották a kapcsolatot: a trónörökös és Erdély egyik leghatalmasabb főura. Sejthetjük, hogy ez sem maradt visszajelzés nélkül az udvarban. Talán ez is belejátszott a Stefánia-kaland mellett abba, hogy Telekinek utaznia kellett. Mindezek ellenére Rudolfban, a néprajzi érdeklődésű trónörökösben tervei feltétlen, jó támogatójára talált, még ha az expedíció nem csekély anyagi terheit (40 kiló arany árát) teljességében maga vállalta is. Elhatározása után Lacromában kereste fel Rudolfot, akivel részletről részletre megbeszélte az expedíció tervét. Rudolfnak nem kis szerepe volt abban, hogy Teleki az expedíciót teljességében a fehér folt felszámolására szánta; emellett Rudolf ajánlotta társul fiatal szárnysegédjét, a pozsonyi születésű, osztrák Höhnelt. Rá Telekinek, a térképészetben járatlan lévén, nem kis szüksége volt, és a fiatal tiszt gondolkodás nélkül vállalta a küldetést. 1886 őszére adott a két férfi, Teleki és Höhnel egymásnak találkát Zanzibáron. Addig mindkettejüknek készülnie kellett. Az expedíció terve megvolt, csak végre kellett hajtani.

Teleki Franciaországban, Angliában készült az útra, tudósokkal konzultált, a British Museumot bújta, szuahéliül tanult, ajánlóleveleket szerzett be. Höhnel az Alpokban gyakorolt, térképészeti ismereteit gyarapította.

1886 októberének végén Höhnel érkezett meg elsőnek Zanzibárra, Teleki egy hónapot késett. Ám Höhnel ezt az időt nem töltötte tétlenül, elkezdte megszervezni az expedíciót. Előbb hatalmas nehézségekbe ütközött, kiderült, hogy a jó teherhordók nagy része már a kontinens belsejében van más karavánokkal, a hátramaradt emberanyag csak előleg- és fegyvervadász horda. Ilyen körülmények között kellett a megérkező Telekivel együtt egy jó csapatot összekovácsolniuk, mert úticéljuk az addig ismert világ utolsó pontján túlra szólt: "Baringó na mbele kidogo", vagyis a Baringó-tóhoz és még valamivel odább. Ez az odább képezte később az expedíció lényegét, az éhezést, betegséget, szenvedést - mert Afrika nekik is nehezen nyitott kaput - és a tudományos sikert.

A szerencse végül Zanzibáron melléjük szegődött: vezetőnek sikerült felfogadniuk egy idős zanzibári elefántcsontkereskedőt, Dzsumba Kimemetát, aki mindvégig hasznos tanácsokkal látta el a két európait, ráadásul felkeltette érdeklődésüket a Baringótól északra levő tavak iránt. 2000 dollárért vállalta az expedíció vezetését, függetlenül attól, hogy az meddig megy, és mennyi ideig tart; a Baringóig saját karavánját is vitte. Személyi testőrnek felfogadták Dualla Idriszt, aki már Stanleyt is kísérte afrikai útján. Végül teljessé vált a csapat, néhány emberüket előreküldték, majd mind áthajóztak a kontinensre, Panganiba.

1887 januárjában érkeztek Panganiba, és itt a fekete földrész két évre elnyelte őket. Panganiból két hónapig tartott Tavetába, a kereskedő- és karavánvárosba az út. E két hónap a két európainak az igazi afrikai iskola, az expedícióvezetés iskolája. Főként Telekinek, aki a tudományos munkát szinte teljességében Höhnelre hagyta, hogy ő maga a szervezéssel foglalkozhasson. Akadt dolga. A szedett-vedett társaság tagjai meg-megszöktek; hogy példát statuáljanak, nem nézhették ezt tétlenül. De Teleki kegyetlenkedni sem akart. Ekkor írta egyik levelében, hogy Afrikában a türelem az egyik legfontosabb fogalom. Aki megtanul türelmesnek lenni, az afrikaivá válik. Teleki jó tanuló volt, megtanult türelmesnek lenni, alkudozni, hozzáidomulni a helyi szokásokhoz. Tavetában két hónapot pihentek, a helyi főnökkel igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni, hogy jó vezetőket kapjanak további útjukra. A tavetai tartózkodás azért is jelentős, mert Höhnel az addigi expedíciókkal ellentétben sok jó fényképet készített. Ezek a felvételek a legelsők közé tartoztak, amelyek eljutottak Európába, így hitelesen tudósítottak az itt élőkről.

Teleki Tavetából indult meghódítani a Kilimandzsárót. Tapasztalatlan volt, nem vitt elég felszerelést magával, nem tartotta be az akklimatizációs fázisokat, így nem sikerült meghódítania a hegyet. De ő volt az első európai, aki feljutott a hóhatárig. Bizonyította, hogy van hó Afrikában - egy közhely lerombolásában vállalt szerepet. Höhnelt hátra kellett hagynia, ő nem bírta a ritka levegőt. Végül 5300 méterről maga is visszatért, miután erős vérzés indult a szájában, és a hegymászóknál oly gyakori álmosság is elfogta. Pihenőt akart tartani, de "fel kellett állnom - írta -, ha nem akartam megfagyni, mint decemberben a kutyaszar". A vállalkozás nem sikerült, de Telekinek ez nem szegte kedvét. Júliusban indultak tovább, egyre bennebb a kontinens belseje, az ismeretlen világ felé, miután a fényképeket és az addigi etnográfiai gyűjtést hazapostázták. Tudták, hogy egyre inkább elszakadnak attól a világtól, amelyet még érintett a fehér ember civilizációs tevékenysége. A fehér folt, amely felé igyekeztek, ráadásul olyan területen helyezkedett el, ahová vízi úton nem lehetett behatolni. Afrika védekezett.

Elértek a maszájok földjére. A vidék lakói pásztorkodásból éltek, és híres, vérszomjas harcosok hírében állottak. Ezért is volt fontos Tavetában időzni, mert maszáj vezetőket és embereket is felfogadtak. Mindezek mellett Telekinek, ellentétben az előtte itt járt tudósokkal, a maszájokkal kapcsolatban nem voltak rossz tapasztalatai. Kitűnő kapcsolatokat építettek ki a maszáj törzsekkel, és Teleki cáfolta a maszájokról addig elterjedt képet, miszerint vérengzőek lennének. Igyekezett levetkőzni az addig uralkodó, felsőbbrendűséget hangoztató európai szemléletet. A jobb érvényesülés kedvéért felcsapott leibonnak, afféle esőcsináló varázslónak. A törzsek sokszor őt keresték meg, neki pedig szerencséje volt. Az eső általában jött, ha kérte.

Ha a maszájok földjén könnyedén át is jutottak, a kikujuknál ez már nem ment olyan simán. Erről a népről Teleki is rosszalló véleményt formált. Sokat kellett alkudozniuk velük, és nemegyszer ütközetbe is kellett bocsátkozniuk a karaván haladása közben. Erre a földre addig még afrikai kereskedőkaravánoknak sem sikerült behatolniuk, így a Teleki-vállalkozás már itt igazi nóvummá vált. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Afrika nem csak vizeivel (a víz hiányával), természeti környezetével, népével védekezett. A betegséggel is. Höhnel vérhasban szenvedett, így a kikujuk földjét Teleki az ő szolgálatai nélkül járta (részben) be. Míg Höhnel lábadozott, megpróbálta meghódítani a Kenya csúcsát. Ugyanazt a hibát követte el, mint a Kilimandzsárón, nem vitt magával elég felszerelést. De feljutva a hegy hóhatáráig, bebizonyította, hogy létezik hófödte csúcs az Egyenlítőn.

A Kenya lábánál lévő táborból a karaván kétfelé válva folytatta útját: Teleki egyenesen a Baringó-tóhoz ment, itt érte utol Höhnel decemberben, miután elsőként feltérképezte a Guasszo Nyiro folyásának egy részét. A karaván a Baringónál újabb válaszút elé került. Élelmiszerkészletük elfogyóban volt, így igen alaposan meg kellett fontolniuk, hogy továbbmenjenek-e. Mert ami azután következett, az ismeretlen terület volt, nem születtek még róla leírások. Végül Teleki oldotta meg a problémát: ötven napig vadászva ellátta expedícióját a tovább tervezett útra való élelemmel. Innen indultak tovább a titokzatos fekete és fehér tavakhoz. A visszafelé induló elefántcsontkaraván, amelynek tagjait ugyancsak Teleki látta el élelemmel, vállalta, hogy Zanzibárba juttatja a postájukat, csomagjaikat. Teleki innen így ír Rudolfnak: "Császári Királyi Fenség! Énnekem legkegyelmesebb Uram! ...Most utoljára istenhozzádot mondok Császári Királyi Fenségednek, ha élek, jövő levelem a Rudolf- és Stefánia-tavakról fog tudósítást hozni."

Határozott tervek - a tavakról még semmi biztosat nem tudott, csak a bennszülöttek legendáit ismerte, de már nevet adott nekik. Neki volt igaza, amikor ekkora bizakodással szólt terveiről. 1888 februárjában indultak útnak, és az igazi viszontagságok csak most következtek: áttörni a Baringót és az akkor még ismeretlen2 Rudolf-tavat elválasztó földsáv törzsein, megküzdeni a nehéz tereppel, a vízhiánnyal. Veszteségek árán (sok emberük, teherhordó állatuk odaveszett), de sikerült. 1888. március 6-án a tavat megtalálták, és Teleki Rudolf-tónak keresztelte. Ezzel az expedíció azonban nem ért véget. Meg kellett találniuk a tó párját. A Rudolf-tó keleti partján indultak északnak, míg elérték a tó északi végét. Egy mondat: rengeteg szenvedés. A Rudolf-tó vize jószerével ihatatlan volt, marháikat kénytelenek voltak lemészárolni. Szerencséjükre azok a törzsek, amelyekkel most találkoztak, és amelyeknek a Teleki-expedíció jelentette az első kapcsolatot a külvilággal, nem voltak barátságtalanok.3 A Rudolf-tó északi csücskénél tartott hosszabb pihenő, feltöltődés után a másik tóig tartó néhány napos út jelentéktelennek tűnt. A Rudolf-tóhoz képest jelentéktelennek tűnt az újonnan felfedezett tó is: kiszáradóban lévő, elmocsarasodó terület volt, amely mellől a nomádok elköltöztek, ráadásul északi részén himlőjárvány pusztított. Mindegy: a tavat megtalálták, Stefániának keresztelték, "pezsgőt ittak", és elindultak visszafelé. Ám a visszaút sem volt kalandoktól mentes: az esőzések következtében a vadak elhúzódtak a Rudolf-tó környékéről, ismét az éhhalál fenyegette őket. Nehezen, de eljutottak a tó déli részéhez. Ideérve Höhnel Telekiről nevezte el az itt talált, még működő vulkánt (máig is ez a neve). Innen, a tó déli csücskétől ráadásul új útvonalon indultak vissza: behatoltak a turkanák földjére, hogy új népekkel, vidékekkel ismerkedjenek meg, és leírják, feltérképezzék őket. Az élelemszerzéshez fűzött számításaik azonban nem váltak be. Erről sem Teleki, sem Höhnel nem beszél sokat: rablóhadjárattal szerezték be az élelmet, hogy eljuthassanak a Baringó-tóhoz. Ezt az eljárást a fanyalgó európai erkölcsnek nemcsak Telekiék esetében kellett elviselnie: más kutatókkal is megtörtént, hogy rabolt húst ettek. És végül ízlett nekik, miután rájöttek, hogy Afrikához néha ez is hozzátartozik.

Júliusban érkeztek meg Nyemszbe, a tóhoz, innen könnyű útjuk volt Tavetáig. A kimerült felfedezők Tavetában mondtak le a Manyara sóstó tudományos felfedezéséről, leírásáról és a Kilimandzsáró meghódításának újabb kísérletéről. Ráadásul itt tudták meg, hogy a németek kolonizálták a szuahéli tengerpartot - ne feledjük, ez a század második fele -, a törzsek fellázadtak, Panganiba lehetetlen eljutni. Mombasa felé indultak, októberben értek a városba. Behajóztak, és egy kis kerülővel (etiópiai kirándulás) visszatértek Európába. Teleki már ekkor megkapta Kairóban az Egyiptomi Földrajzi Társaság díszoklevelét. Mindketten hoztak magukkal egy ennél súlyosabb örökséget Afrikából: a betegséget. Ez főként Höhnelt gyötörte meg, akit Teleki Budapesten kezeltetett.

Teleki negyvennégy éves volt, amikor visszatért Sáromberkére. Bár vadászexpedíciókat vezetett még Indiába, Ázsia más részeibe és Afrikába, több jelentős tudományos eredmény nem fűződik nevéhez. Miután a háború kitörésekor a Monarchiának felajánlott szolgálatait udvariasan visszautasították 1916-ban, őt helyezték utolsóként a családból a sáromberki családi sírboltba.

Expedíciójának visszhangja, mondhatni szinte természetesen, Nyugaton volt nagyobb. Több utazó követte később az általuk bejárt útvonalat, néhol cáfolták (főként a működő vulkánt illetően), néhol igazolták állításaikat. A Magyar Tudományos Akadémia 1988-ban, a Teleki-centenárium alkalmából Afrika-expedíciót szervezett, a száz év alatt történt változásokat felmérni és utánajárni a tisztázatlan kérdéseknek. Mert változások történtek, és még tisztázatlan kérdések is maradtak. Beigazolódott: a Teleki-vulkán 1888-ban tényleg működhetett. A változások azonban nemcsak ebben a tekintetben érintették Afrikát. Telekiék ottjárta után lendült fel a kolonizáció, az európai nagyhatalmak rátették kezüket a kontinensre, hivatalnokokat hoztak, vasutat, kizsákmányolást és háborúkat. A gyarmatbirodalmak összeomlottak, Afrika sokszínűsége megmaradt, egyben azonban szinte minden állam osztozik: belső konfliktusok, etnikai háborúk, éhínség, betegségek tizedelik a népet. A klimatikus viszonyok változásai is nyomot hagytak a kontinens Teleki bejárta részén. Az erdőket kivágták, a termőföldek lepusztultak, a Stefánia-tó kiszáradt. A hóhatár a hegyeken egyre feljebb húzódik, ahol valaha Teleki havat markolt, ma onnan csak távcsővel lehet megszemlélni az alig néhány négyzetkilométert kitevő hósipkát.

Az itt élő népek is kezdik elhagyni kultúrájukat, főleg a vadászó-gyűjtögető életmódot folytatók. Tovább őrzik kultúrájukat a pásztornépek. A turkanáknál ma is divatos a Telekiék által leírt agyagfrizura, alváskor még mindig botra támasztják a fejüket. A maszájok nomadizálnak (mint Afrika törzseinek nagy része), egy-két évre építik szálláshelyeiket. A településeken az épített külső kör ma is az embereké, a belső kör a háziállatoké. A vadak ellen töviskerítéssel védekeznek. Még őrzik kultúrájukat. De a fegyvereiket ma már vagy a városban vásárolják, vagy az itt-ott hányódó autóroncsok anyagából készítik.

JEGYZETEK

1. A katonai érdekeket egyébként nagyon sokszor tudományos álca mögé bújtatták, a tudományos expedíciók gyakran gyarmatosító törekvéseket rejtettek, főként a 19. század második felében. Mindemellett a legkorábbi expedíciók egyszerű rabszolga- vagy elefántcsont-vadászatok voltak. Érthető tehát Afrika népeinek bezárkózása, a fehér ellenségkép kialakulása, ami a 20. század közepén a gyarmatbirodalmak széthullásakor ütközött ki igazán. Afrikát a fehér ember ugyan lehet, hogy felfedezte, de nem hódította meg.

2. A tó a térképeken rajta volt Szamburu névvel, de létezéséről nem tudtak semmi biztosat.

3. Már Telekiéknek nyilvánvalóvá vált, és ez írásaikból ki is derült, hogy a törzsek sokszor szokásaikban, viselkedésükben mennyire nem egyformák. Ezért is érthetetlen, hogy miként tarthatta magát olyan sokáig (napjainkig szinte) a tévesen egységes Afrika-szemlélet.

Irodalom

Bodrogi Tibor (szerk.): Messzi népek magyar kutatói. I-II. Gondolat. Bp., 1978.

Erdélyi Lajos: Teleki Samu Afrikában. Kriterion. Buk., 1977.

Kapuciñski, Ryszard: Ében. Széphalom Könyvműhely. Bp., é.n.

Chris Brazier

Terjeszkedőben a pánafrikanizmus?

Fegyveres legények. Emberi végtagokat levagdosó lázadó hadsereg. Polgárháború, amelyet csak hős fehér katonák tartanak kordában (Sierra Leone). Agresszív veterán harcosok farmokat rohannak le. Legyilkolt fehér gazdálkodók. Egy vad tekintetű vezető, aki mindent megtesz a hatalmon maradásért (Zimbabwe). Elsöprő áradatok. Éhező emberek. Nyugati helikopterek mentőakciókra sietnek (Mozambik). Ezek a képek vannak jelen az utóbbi hónapokban a sajtó Afrikáról szóló tájékoztatásaiban. Lényeges történetek, amelyek megérdemlik figyelmünket és törődésünket. A média természetesen a rossz hírekből él. Az országainkról szóló negatív hírösszeállításokat azonban kultúráról, sportról, politikai afférokról szóló anyagokkal és humorral ellensúlyozzák. Ugyanakkor a megszokott, mindennapi élet kontextusában jelennek meg, amelyben iskolába visszük gyerekeinket, bevásárolunk, és sétálunk a parkban; a veszély- és erőszakmentes élet kontextusában.

Afrika széltében-hosszában az emberek nagy többsége ugyanezt teszi mindennap, ezt azonban soha nem tudjuk meg a tudósításokból: a hírek kizárólag az erőszakról és a katasztrófákról szólnak. Nem csoda, ha a nyugati átlagember hajlamot érez arra, hogy feladja tervét a kontinensen. Sőt néha ezt mondják is nekünk. A The Economist 2000. májusi számának címlapján egy ember látható, rakétavetővel a vállán. Teljesen betölti Afrika körvonalait, alatta a cím: A reménytelen kontinens. A szorgalmas száheli gazdálkodóktól a Rift Valley-i öreg bölcsekig, az egyiptomi fellahoktól a botswanai bankárokig az afrikaiakat egyetlen rideg kifejezéssel kiutasítják emberi közösségünkből. Afrika egyetlen borzalmas valóságra redukálódik: az erőszakra.

Hogy megértsük, milyen megbotránkozást vált ki Afrikában ez a kiutasítás, képzeljük el, mi lenne, ha egy napon az African Agenda egyik számát találnánk a postaládában, címlapján egy erőszakos angol fociszurkoló képével, a háttérben Európa körvonalai, a cím pedig: A huligán kontinens. Természetesen tekintsünk el attól, hogy bármilyen jó lap is legyen az African Agenda, soha nem lehet elképzelni a The Economist mögött levő globális intézménnyel és annak holtsúlyával.

Amikor a The Economist anyaga megjelent, éppen beiratkoztam egy e-mail-konferenciára, amelyet az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága rendezett Afrikai realitások címmel. A konferencián a világ minden tájáról részt vettek az afrikai helyzet iránt érdeklődő emberek, akiknek hozzászólásaik a gazdaságon és az oktatáson át a demokrácia és a béke témakörében mozogtak. Ezek a többnyire higgadt meggondolások azonban két hétre feledésbe merültek, miután az emberek hangot adtak a groteszk és hamis beállítás által keltett megdöbbenésüknek. Végül összeállítottak egy kollektív tiltakozó levelet, amelyet aztán elküldtek a lapnak.

"Az önök cikkei" - szólt a levél - "egy szenzációsztori felé mutató tendenciát tükröznek, amelynek célja a kontinens megtestesítése, amire, mint írják, Sierra Leone a példa. Ez pontosan az, ami meggátolja, hogy a közönség és a politikusok megértsék egy Európánál több mint háromszor nagyobb kontinens diverzitását. A Sierra Leone-sztori ma már nem képviseli az egész afrikai kontinenst, mint a Mandela-sztori 1994-ben.

Fontos kiegyensúlyozott képet adni az olvasóknak mind az afrikai sikertörténetekről, mind pedig a válságokról. A visszamaradottság és a kilátástalanság sztereotípiáinak megerősítése nem vezet el egyetlen afrikai kérdés megoldásának megtalálásához sem, és nem hű képe a komplex realitásoknak."

Valóban nem hű képe. Viszont kétségtelenül tükrözi a nyugati világ Afrika iránti domináns viszonyulásmódját. Igaz, hogy a helyzet komor, még az Afrikát szeretőknek is. A fejlődés szembeötlően meghiúsult. Ha létezett egy következetesen biztató globális trend a fejlődő világban az alatt a két évtized alatt, amíg a New Internationalistnak dolgoztam, akkor az a gyermekhalandóság csökkenése és a várható életkor növekedése volt. Hozzászoktunk a védőoltásokhoz és általában a magasabb közegészségügyi és élelmezési standardokhoz a legalapvetőbb szinten: több életévet adni az embereknek.

És ez még mindig érvényes a fejlődő világban - kivéve Afrikában a Szaharától délre. A várható átlagéletkor itt az 1960-ban jegyzett 40 évről 1990-ben 52 évre nőtt. Most azonban ez a tendencia megfordult, a várható átlagéletkor 48 év körül mozog, mint 1980-ban. A Szahara alatti Afrika átlagembere most 14 évvel kevesebbre számíthat, mint a másik legszegényebb vidék, Dél-Ázsia, és teljes 30 évvel kevesebbre, mint a gazdag világ polgára. Az AIDS által letarolt Zimbabwéban és Ugandában a várható életkor az 1960-ban elkezdődött "fejlődő időszakban" mért szint alá csökkent (az adatok az UNICEF 1982-es, 1992-es, 1997-es és 2000-es A világ gyermekeinek helyzete című tanulmányaiból származnak).

A gazdasági mutatók szintén csökkenő tendenciát mutatnak. A nemzeti összjövedelem teljesen alkalmatlan az emberi jólét mérésére. De ezt a mértékegységet választotta a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), afrikai politikájuk és programjaik pedig az ő szemszögükből bizonyíthatóan megbuktak.

Miközben a világ minden más térsége szilárd gazdasági fejlődést mutatott az utóbbi két évtizedben, az egy főre jutó jövedelem afrikai átlagban 665 dollár, alacsonyabb, mint 1980-ban. Eközben a gazdag világban mért átlagjövedelem óriási növekedést mutatott. Az átlag nyugati 1980-ban 15-ször többet keresett, mint az átlag afrikai, most pedig 50-szer többet keres (az adatok a Világbank 1982-es Fejlődési Jelentéséből és az UNICEF 2000-es A világ gyermekeinek helyzete című tanulmányából származnak).

Afrikai szemmel e számadatok megbocsáthatóak, mondván, hogy összeesküvés folyik, amelynek célja a Nyugat gazdagságának fokozása egykori gyarmatai lakóinak rovására. Ez az a két évtized, amikor az afrikai nemzeteket arra kényszerítette az adósság és a kétségbeesés, hogy behódoljanak a Világbank és az IMF hajthatatlan gazdasági ortodoxiájának. Többé-kevésbé szó szerint követték az előírásokat. A közkiadások és a kormányzati támogatások csökkentése, országaik transznacionális társaságok előtti megnyitása által rendkívüli fájdalmakba taszították polgáraikat a jövőbeli nyereség nevében. Ez a szenvedés még a nyelvbe is átment. A helyi devizanem leértékelése óta a frankofon Nyugat-Afrikában a nehézségekkel küszködő embert a "szabályozott" kifejezéssel illetik (forrás: Rabia Abdelkrim-Chikh: African Realities, elektronikus kivonat, 2000).

Talán nem létezik összeesküvés, mint olyan, de a hatás ugyanaz. Minden IMF-ihletésű költségvetéscsökkentés, minden piaci liberalizáció arra szolgál, hogy a helyi gazdaságot egy, az indusztriális világot szolgáló jóval hatékonyabb nyersanyag- és exporttermék-forrássá alakítsa.

A ravaszság majdhogynem csodálatra méltó, ha erkölcsileg nem lenne annyira visszataszító. Mivel a közvetlen kizsákmányolás mára divatjamúlttá vált, a Nyugat új módját fejlesztette ki annak, hogy az afrikai országok a saját érdekeit szolgálják - látszólag saját akaratukból. "Nézzétek" - mondja az odalátogató pénzember -, "a nemzeti zászló lobog, az elnök teljes díszében ragyog, mi meghívás alapján vagyunk itt. Mi több, csupán azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtatok."

De végül a tükör megrepedt. Négy évtized nemzeti függetlenség után az afrikai kormányzatokat arra kényszeríti a kontinens válságának mélysége és aránya, hogy elfogadják: ez nem mehet tovább. Romokban hever az az álom, hogy a független nemzetállamok intenzív képzés és iparosítás révén bőséget és befolyást szerezhetnek. Az afrikai nemzetállamok alighogy méltóak a független jelzőre; most egyáltalán nincs helyük manőverezni. Szomorú, hogy a legtöbb esetben a vezetők által vágyott manőverezési tér kínzókamrák alkalmazását és svájci bankszámlákat vont maga után.

Ebből kifolyólag egy másik afrikai álom kelt életre. Ez a váratlan jelenség a pánafrikai egység. A pánafrikanizmus eszméi annyira figyelmen kívül maradtak, annyira marginálissá váltak a hatvanas évektől kezdve, hogy kevés nyugati embernek van tudomása róluk és a mögöttük levő gazdag örökségről. A szülőföldjükről száműzött rabszolgák sóvárgásából született pánafrikanizmus a huszadik század hajnalán a kontinens gyarmati feldarabolása elleni mozgalommá vált. A pánafrikanizmus az ötvenes években Kwame Nkrumah révén a szabadság felé vezető út alternatívájává vált.

Amikor Nkrumah 1957-ben kivezette Ghánát (az egykori Aranypartot) a Nagy-Britanniától való függőségből, ihletet adott az afrikaiaknak a kolonializmussal szembeni ellenállásra és a szabadság keresésére a kontinens egészén. Határozott meggyőződése volt, hogy a nemzeti függetlenség nem elegendő, és sok energiát fektetett az egyesített Afrika lehetőségének keresésébe.

Amint egy másik nagy vezető, Julius Nyerere élete utolsó évtizedében az egyesített Afrika elveszített lehetősége miatt sajnálkozva visszaemlékezik: "Kwame Nkrumah az Afrikai Egység keresztes lovagja volt. Azt akarta, hogy az 1965-ös accrai csúcstalálkozó létrehozza a Független Afrika Szövetségi Kormányát. De nem jártunk sikerrel. A kisebb ok az volt, hogy Kwame, mint minden nagy hívő, alábecsülte a keresztes lovagi szenvedélye által államfő kollégái jelentős többségében keltett gyanakvást és ellenérzést. A főbb ok az elsőhöz kapcsolódik: már túl sokunknak fűződött érdeke Afrika feldaraboltságának megőrzéséhez. (Forrás: Nyerere beszéde Accrában, 1997. március 6-án, Ghána függetlenségének 40. évfordulóján.) Nkrumah hatalma 1966-ban puccsal ért véget, ezután Guineaában élt száműzetésben 1972-ben bekövetkezett haláláig. Úgy tűnt, pánafrikai törekvései vele együtt elvesztek. A hetvenes és nyolcvanas években csökkent a pánafrikai mozgalom hatása. Az Afrikai Egységszervezet (AESZ) egy fájdalmasan hatástalan regionális testületté vált, túl gyakran vezették diktátorok, akik törődést színleltek az emberi jogok és a társadalmi igazságosság iránt. A nemzeti vezetők könyörtelenül védték az örökölt koloniális határokat, abbéli félelmükben, hogy ha azok megnyílnak, elszabadulhat a pokol. Úgy tűnt, az egyesített Afrika eszméjét a múltra hagyták.

Mégis, a kilencvenes években újjászületett a pánafrikai unió fogalma. Dél-Afrika felszabadulása életre keltette az eszmét. Az apartheid államon való felülkerekedés sikertelensége az AESZ legnagyobb kudarca volt. De amikor végre eljött a szabadság, új lehetőségek nyíltak meg - első alkalommal vált elgondolhatóvá a kontinens egysége Fokvárostól Kairóig.

1993-ban, Eritrea Etiópiával szembeni régóta óhajtott függetlenségével a gyarmati határok "szentsége" is megtört - habár az AESZ továbbra is ellenáll egy hasonló törésnek Szomáliföldön, amely a még kaotikusabb Szomáliától elszakadva létrehozta a saját koherens, de teljesen felismerhetetlen kormányát.

A meglévő határok teljes abszurditása még nyilvánvalóbbá vált. Ezeket a határokat a kontinens sok részén világosan és teljesen jogosan figyelmen kívül hagyják, minthogy az emberek az évszázadok óta megszokott kereskedelmet folytatják, etnikai csoportosulásokon belül és kívül, tekintet nélkül az őket megosztó gyarmati határokra. Ezek a kereskedők bizonyos szempontból "csempészek", más szempontból pedig "pánafrikai vállalkozók". Az afrikai vezetők is jobban tudatában vannak, mint bármikor, hogy saját nemzetállamaik tarthatatlanok - legalábbis a világ jelenlegi gazdasági és politikai berendezkedésén belül. Igen, még mindig fenntartják a díszsortüzeket és katonai parádékat, az elnöki palotákat és a gépkocsikíséreteket. De az okosabbak rájöttek, hogy igencsak megcsappant népük életkörülményeit megváltoztató hatalmuk, és ha változtatni akarnak, nincs más lehetőségük, mint egy nagyobb medencében úszni.

A fő hatás, ami Afrikát nagyobb fokú gazdasági és politikai egység felé hajtja, mégis a globalizáció. Szembesülve a transznacionális tőkén alapuló, fehér lappal induló kereskedelmi rendszerrel, az afrikaiak egyre inkább felismerik, hogy együtt kell maradniuk, ha megvédeni (vagy fejleszteni) akarják saját érdekeiket. Mesterséges határok közé szorított individuális nemzetállamokként könnyen kiszúrhatóak, vagy egymás ellen fordíthatóak a transznacionális társaságok és a globális könyvelők által az osztódjatok-és-szaporodjatok posztkoloniális változatában.

Az Európai Unió fenyegetése és példája új lendületet adott az Afrikai Unió eszméjének - és egy afrikai blokknak, amely magában foglalja mind Dél-Afrika gazdasági súlyát, mind pedig a maghrebi olajállamokat, aránytalanul nagyobb befolyása lehet, mint akár a legnagyobbaknak, mint Nigéria, nem beszélve Togóról vagy a Zöld-foki-szigetekről. Kevés a valószínűsége, hogy például az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó helyet biztosít bármelyik egyedülálló afrikai államnak, de a világ lakosságának egytizedét képviselő Afrikai Uniótól nehezen lehetne ezt megtagadni.

Az 1991-ben, a nigériai Abujában megrendezett AESZ-csúcstalálkozón egyezményt írtak alá az Afrikai Gazdasági Közösség létrehozásáról, és állást foglaltak az "afrikai szintű monetáris unió" távlata, valamint egy 2025-ig létrehozandó kontinentális parlament mellett. De a hosszú menetrend arra az érthető gyanúra ad okot, hogy ez merő ékesszólás. Ahogyan Julius O Ihonvbere pánafrikakutató írta 1994-ben: "Tekintettel arra, hogy a jelenlegi vezetők egyike sem lesz már hivatalban 2025-ben, úgy tűnik, hogy a regionális közösség érdekében tett intézkedések 34 éves távlata csak időnyerésre tett kísérlet, azt a látszatot próbálja kelteni, hogy valamit tettek válaszképpen a válságra." (Forrás: Ihonvbere nyitóbeszéde az Afrikai Diákok Konferenciáján. Guelph Egyetem, Kanada, 1994. május 27.)

A globalizáció eszeveszett sietsége a kilencvenes években azonban nyilvánvalóvá tette, hogy az egységes Afrika felé haladás ráérős tempója nem megfelelő. Muammar Kadhafi líbiai vezető kezdeményezésére az AESZ rendkívüli csúcsot rendezett 1999 szeptemberében a líbiai Sirtében, és a gyorsabb haladás iránt kötelezte el magát. A Sirtéi Nyilatkozat leszögezi egy Afrikai Unió létrehozását, "hogy biztosítsa az Afrikai Központi Bank, az Afrikai Monetáris Unió, az Afrikai Bíróság és különösképpen a Pánafrikai Parlament megalapítását. Szándékunkban áll 2000-re létrehozni a Parlamentet."

A határidő túlságosan nagyra törőnek tűnik, de jelzi a sürgősség új értelmét. Amint a sajtóból megtudhatjuk (ez az írás és más, a pánafrikanizmusról szóló cikkek a New Internationalist augusztusi számában jelentek meg - Szerk.), az AESZ-t teljesen helyettesítő Afrikai Unió egyezménytervezetét elfogadta egy rendkívüli minisztertanács, és napirendre kerül egy (2001) júliusi loméi csúcstalálkozón. A nemzetközi egység irányába tett radikális lépések általában egy kataklizma után válnak gyümölcsözővé, mint ahogyan mind az Egyesült Nemzetek, mind pedig az Európai Unió létrehozásához a második világháború fájdalmas emlékei adták a motivációt. Tévedés ne essék: az utóbbi két évtizedben Afrika olyan katasztrófán ment keresztül, ami arányaiban egyenértékű egy világháborúval, és a végeredmény talán szintén az egység lesz.

Természetesen mindenféle akadály merül fel majd a következő egynéhány évben. A frankofon országok például mindig a legkisebb lelkesedést mutatták a pánafrikai unió eszméje iránt. De még a Párizzsal fenntartott különleges kapcsolaton és a francia frankhoz való közvetlen hozzáférésen alapuló negatív konszenzust is aláaknázta a kontinentális unió egy másik példája - amikor Franciaország belépett az európai monetáris unióba, képtelen volt egykori afrikai gyarmatainak devizanemeit továbbra is fenntartani.

A sors iróniája, hogy az egyik fő botránykő az olyan fejlődés lehet, amely önmagában aláhúzza az afrikai nemzetállam lassú halálát: a regionális egység felé haladás. A leginkább említésre méltó példája ennek egy régi, a pánafrikanizmushoz hasonló eszme feltámadása: Tanzánia, Kenya és Uganda megállapodtak egy Kelet-Afrikai Unió létrehozásában, amely a Nyerere, Kenyatta és Obote által a hatvanas évek elején tervezett egységhez hasonló; tervben van a kelet-afrikai útlevél és az unió esetleges kiterjesztése Ruandára és Burundira. Ez igen értelmes terv, de megtörténhet, hogy kimeríti egy szélesebb egység létrehozásának lendületét.

Ha - létre is jönne, az Afrikai Egyesült Államok - talán szükségtelen mondani, nem kínálna csodaszert a kontinens minden bajára. Amennyiben működne, a hatalom nemcsak egy szövetségi vezetés kezében összpontosulna, hanem lokális zónák és közösségek számára is hozzáférhetővé válna, ami növelné a valódi részvételt és a demokráciát. Felismerve, hogy a nagyobb egység magában hordozza azt a rémálomszerű lehetőséget, hogy a számos afrikai nemzetet tönkretevő despota nagyobb színpadhoz jut ezáltal, az AESZ a múlt évben (1999-ben - ford. megj.) új szabályt állapított meg, amelynek értelmében kizárnak a tanácskozásokról minden olyan vezetőt, aki katonai puccsal került hatalomra. Ez egy egyszerű szabály, de drámai változást jelent 1980-hoz képest, amikor a kontinens legtöbb vezetője fegyverrel birtokolta a hatalmat. Esély van arra, hogy a pánafrikai intézmények segítsenek újra felvetni a kontinens legmélyebb problémáit. Legalábbis vitatkozni lehet arról, hogy az Afrikai Unió keretei között az etnikai konfliktusnak és a nemzetiségi rivalizálásnak kevesebb értelme lesz, mint most - sok országban krónikus széthúzást eredményeznek a gyarmati határok, amelyek két vagy három részre osztanak egy etnikai csoportot. A Burundiban jelenleg folyó békefolyamat - az eleinte Nyerere, most pedig Mandela által gondosan ellenőrzött program - önmagában bátorító példája egy másik népirtás megelőzését szolgáló pánafrikai kezdeményezésnek.

AIDS-fronton ugyanakkor jóval könnyebb elképzelni koherens programot, amely egy szövetségi kormánytól származik, nem pedig nemzeti vezetőktől, akiknek nagyobb része struccpolitikát folytat.

Ez az egész talán túlságos optimizmust áraszt. De inkább a remény oldalán tévedjünk, mint a kétségbeesésén. És miközben a The Economist és más nyugati vezető kiadványok azt akarják elhitetni velünk, hogy Foday Sankoh Sierra Leone-i rémtettei összefogják a kontinenst, mi inkább koncentráljunk a kezébe fegyvert sohasem fogó több millió afrikai rugalmasságára és találékonyságára. Ez a néma többség megrázhatná a világot, ha egyetlen hangon szólna.

Máris megszólalt, halkan, de lenyűgözően. A BBC World Service nemrégiben egyfajta szavazást szervezett, amelynek során afrikaiakat kérdeztek meg, szerintük ki volt a huszadik század legnagyobb afrikai embere. A szervezők úgy vélték, az eredmény előre tudott: dicshimnuszokat vártak Nelson Mandeláról. Ehelyett megdöbbenve nézték, hogy Kwane Nkrumah - és az általa megtestesített pánafrikanizmus - toronymagasan az első helyre került. Nkrumah már nem él, hogy láthassa, de az Egyesült Afrika eszméjének talán végre eljött az ideje.