A címet csak így, a végén kérdőjellel merem leírni. Politizálni, politizálgatni ugyanis lehet a legváltozatosabb — olykor egészen reménytelennek tűnő körülmények között, legfeljebb monológgá, jobb esetben rokon indíttatású pályatárs megszólaltatása esetén, dialógussá redukálódik az elmének közcselekvést sürgető, gyakran azonban csak azt pótló kalandozása. De politikát — legyen az bármilyen szépen cizellált fogalmakba öltöztetve — hatalmi, intézményi és anyagi feltételek nélkül lehetetlen gyakorlatba ültetni. Ez a megállapítás vonatkozik a nagy (az államkormányzást illető) politikára és vonatkozik a fogalomnak valamennyi kérdőjeles vagy összetett szavú változatára, így természetesen a tudománypolitikára is.
Sietek gyorsan leszögezni, hogy a tudománypolitika fogalma sugarának az átmérője nem túlságosan nagy, hiszen csak része a művelődéspolitika egészét magába foglaló ama nagy kör rádiuszának, melyben elhelyezkedik az intézményekben integrálódó emberi művelődés. A tudománypolitika szerves alkotó eleme annak a művelődéspolitikának, amely a kultúra egészének (így a tudomány mellett a nevelésnek-oktatásnak, az irodalomnak és általában a művészeteknek, az egészség megóvását szolgáló tevékenységnek, a sajtónak stb.) hivatott megteremteni a szervezeti kereteit. Teszi ezt azáltal, hogy intézményes hátteret biztosít az értékteremtő szellemi tevékenységnek mint tudatosan vállalt és közösségileg méltányolt társadalmi cselekvésnek.
A művelődéspolitika egészét kitevő összetett szavas politikák között szerves összefüggés és kölcsönös feltételezettség van. Szembetűnő például a kapcsolat az oktatáspolitika és a tudománypolitika között: oktatási intézményekben felnevelt tudományművelők nélkül még csak igény sem támad tudománypolitikára. De azt is bátran állíthatjuk, hogy átgondolt sajtópolitika hiányában a tudományos eredmények hosszú időn keresztül íróasztalok fiókjaiban alusszák Csipkerózsika-álmukat.
Ezek előrebocsátása után azt kell kérdeznem, hogy beszélhetünk-e sajátos, azaz fogalmilag is megkülönböztethető erdélyi magyar művelődéspolitikáról. Választ keresve érdemes a múltba tekintenünk, mert évszázados előzmények tárulkoznak elénk. Az erdélyi magyar művelődéspolitika valójában egyidős a 16. század derekán létrejött erdélyi államisággal. Államigazgatási szükségletből támadt az igény olyan értelmiségiekre, akik már nem csupán papi tudományokban járatosak. Az iskolák felette hasznos voltának a korparancsával egyidőben alakult ki az a (sokak által megtalált) úthálózat, amelyen elindulva az erdélyi fiatalok jó része rátalált a híres európai egyetemekre.
A kezdeti időkben szinte kizárólag oktatáspolitikára korlátozódó erdélyi magyar művelődéspolitikának a felvilágosodás korában lesz szervesen magába épített alkotó eleme a tudománypolitika. Jól megfogalmazott tudományos célok, zseniális rögtönzéseken túlmutató, gondosan kimunkált munkatervek természetesen korábban is voltak, de ezek nem léptek túl a magányos tudás szerény hajlékának a küszöbén, ahonnan a szakma legszűkebb köréhez is csak levelek biztosíthattak érintkezési lehetőséget és valamelyes intellektuális érintkezést. A változás lényege az, hogy a tudós megpróbál kitörni a magányból. A felvilágosodás európai hullámverésének a hatására jelenik meg Erdélyben is a szakmai tömörülés igénye, tűnik fel a társasági szervezkedésnek a gondolata.
Aranka György kezdeményezésére, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság eleinte az anyanyelvre, majd a történeti forrásgyűjtésre öszpontosítja érdeklődését, de néhány éves működése annak is bizonysága, hogy hovatovább egyre többeket fogad soraiba az erdélyi értelmiségi elitből, függetlenül attól, hogy a belépő egyesületi tag az alkotó tevékenységnek éppen melyik ágát műveli. Egyelőre a magyar nyelvű írásos munkálkodás a kijelölt cél és az integráló erő.
Ha egybevetjük a 16. század végén megjelenő erdélyi oktatáspolitikát a 18—19. század fordulója táján feltűnő honi tudománypolitikával, a mögöttes társadalmi erők markáns különbözőségére figyelhetünk fel. A hangsúlyozottan oktatáscentrikus erdélyi művelődéspolitika fejedelmi akaratból születik meg, és hatalmilag rendelt javaknak köszönhetően működteti intézményeit az elkövetkező időszakban. Ezzel ellentétben, a későbbi születésű tudománypolitika uralkodói támogatás híján, sőt amint azt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság munkásságának a betiltása bizonyítja, a központi hatalom gáncsvetése közepette próbál szárnyra kapni.
Minden akadály ellenére, olykor a kívülálló szeme elől teljességgel eltakarva, kétszáz éve létezik és időről időre megújul a tudománypolitikává izmosodó erdélyi magyar intellektuális akarat. Ez a korigényekhez alkalmazkodó tudománypolitika a soron lévő kutatási feladatokat úgy fogalmazta meg, hogy az alapvető célok tekintetében soha sem kellett revideálnia kétszáz esztendős hagyományait.
Ennek a reánk testálódott hagyománynak egyik korai és igen tömör foglalata az a Bolyai Farkas keze írásában fennmaradt tervezet, amely 1806-ban egy felállítandó erdélyi magyar tudományos társaságra váró feladatokat egyetlen mondatban így írja le: Hazánknak volt, jelenvaló és lejendő voltát (amennyiben tárgyunk lehet) megesmérni. Ezt az átfogó, nagy (mai divatos, a hadtudomány nyelvezetéből kölcsönvett kifejezéssel jelölve) stratégiai célt tudományos szakágazatokra is lebontja Bolyai Farkas, és körülírja, milyen kutatási feladatok várnak a természet és társadalom vizsgálóira. Olyan tételt fogalmaz meg és mutat be részleteire bontva, melynek érvényessége és időszerűsége évek múltával sem változott. Kétszáz esztendőn keresztül hangoztatott tétele az erdélyi magyar tudománypolitikának, hogy a kutatás szférájában állandóan jelen kell lennie az idő mindhárom dimenziójának (múltnak, jelennek, jövőnek), valamint az élettelen és élő természet egészének, benne a lelki s testi minéműségű ember minden irányú — individuális és közösségi vétetésű — tevékenységének mint kutatási tárgynak.
A nyelvújítási mozgalom révén tudatosult, hogy a magyar nyelv alkalmassá tehető valamennyi tudományág művelésére, s az erdélyi tudománypolitikában már a kezdetekkor erkölcsi imperatívusszá vált az igény a tudományok mindenikének magyar nyelven való művelésére. Elvi egyetértés volt ebben a tekintetben az erdélyi magyar tudósok és a Széchenyi István alapította Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, akik között kezdetektől fogva szép ámban voltak erdélyiek is. A provinciális szűkkeblűséget már a körülmény is jelképesen kizárta, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület alakuló közgyűlésén, 1859-ben a megválasztott elnök, Mikó Imre és a jelen lévő akadémiai elnök, Eötvös József egyazon tudománypolitikai platformon állva körvonalazta a magyar tudósok előtt álló egyetemes és nemzeti feladatokat. E két kiváló személyiségre gondolva tiltakozom bensőmben, valahányszor könnyed fogalmazásban azt hallom, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi magyarság akadémiája. Nem! Az erdélyi magyarság akadémiája az 1852-ben alapított Magyar Tudományos Akadémia, amely nem állami intézményként jött létre, nem is lett az soha, hanem országhatárokra nem tekintve, az egész magyar nemzet tudományos igyekezetét átfogó nemzeti köztestületként működött és teszi a dolgát ekképpen napjainkban is.
Történelmi tapasztalatok és társadalmi kényszerítő körülmények váltották ki annak a belátását, hogy az erdélyi tudománypolitika által kijelölt célokat önerőnkre támaszkodva kell elérnünk. A polgári szervezkedésben rejlő erőtartalékokban reménykedve hozták létre eleink a múlt században az erdélyi művelődés központi egyesületeit, és az 1989-es decemberi fellélegzés után is, feledve teljes anyagi kifosztottságunkat, magunk erejére támaszkodva láttunk hozzá tudományos intézményeink feltámasztásához, illetőleg az idők követelményeinek megfelelő újabb szervezéséhez.
Amikor mai tudománypolitikánk nem feledi térbeli (erdélyi) és nemzeti (magyar) meghatározottságát, egy pillanatra sem téveszti szem elől, hogy Erdély Romániában, Románia pedig Európában van, és hogy a magyar nyelven művelt tudománynak bőven kell merítenie az egyetemes tudomány kincsestárából, és nem lankadó becsvággyal kell törekednie arra is, hogy a maga elindította értékekkel gazdagítsa az emberiség egyetemes ismeretanyagát.
Az erdélyi magyar tudománypolitika hármas kötődésű: állami tekintetben be kell illeszkednie a román, nemzeti tekintetben a magyar tudománypolitikába, és élő kapcsolatot kell teremtenie az egyetemes tudománypolitikával, mely nem kevesebbet vállalt magára, mint hogy a hatalmas erőforrásnak tekintett tudományt az egész emberiség javát szolgáló hatékony kihasználás útjára irányítsa.*
Környezeti katasztrófák jelzik, hogy a tudománynak mi mindent kell tennie földrészünk ökoszisztémájának megmentése érdekében. Húszéveseink tudományos próbálkozásai, a Kellék, a Collegium Biologicum, a Collegium Geologicum című időszakos kiadványok hasábjain megjelent írásai jelzik, hogy fiataljaink jó irányba haladnak: a román tudomány eredményeinek ismeretében, erdélyi magyar kutatókként akarnak beevezni az egyetemes kultúra óceánjába, megmentve közben ereinket is minden romlástól.
* Minderről részletesen szóltam az EME 1999. június 5-i közgyulésén elhangzott elnöki megnyitóbeszédemben. Megjelent: Erdélyi Múzeum. LXI (1999). 1-2. füzetének 166-171. lapján.