Rövidesen tiz éve annak, hogy a Ceausescu-házaspárt kivégezték. Milyen érzésekkel fogadta akkor az eseményt, és hogyan gondol ma vissza rá? Mi volt a Ceausescu-korszak? Tirannia, úgy, ahogy a történelemben öröktől fogva ismeretes? Sajátosan 20. századi, azon belül is főleg a kommunizmussal összefüggő jelenség? Vagy mindezeken túl inkább a román társadalom kórtünete? Van-e tanulsága, és ha igen, kinek a számára?
(A század betegsége) Volt egy időszak századunk utolsó harmadában pillanatát emlékezetem a hetvenes évek közepére teszi amikor köröskörül autoriter személyiségek látszottak kezükben tartani országuk és részben a világ sorsát. Franco és Heilé Szelasszié, Mao és Titó, Reza Pahlavi és Kim Ir Szen, Pinochet és Enver Hodzsa birodalmak és kis államok élén keménykezű, olykor egyenesen népszerű, a párt vagy a hadsereg hatalmára támaszkodó uralkodók. Szinte egyszerre haltak ki a nyolcvanas évek fordulóján, többnyire dicsőségük teljében. Körükben úgy virít Nicolae Ceausescu, mint tarka mezei csokorban a többihez mindenben illő, élénk színeivel mégis külön egyéniségű virágszál. Lettek volna talán erkölcsi aggályai Kaddafi és Jasszer Arafat parnereként, Brezsnyev, Zsivkov, Honecker társaságában? Vagy akár Nixonnal szemben? Saját nézőpontunkból szinte valamennyiünknél sötétebbnek és gátlástalanabbnak látszik, ám ez csupán az utókor szemében gyászos dicsőség életében nagyon jól megélt ebből, és nemcsak a terror gépezetének jóvoltából, hanem azért is, mert a világszínpadon hasonló szereplők között bizonyult rendkívül sikeresnek alakítása. Végtére nem kis dolog, ha valaki egy scornicesti-i kunyhóban látja meg a napvilágot, a népboldogítás gyilkos szervezete emeli magasba, és végül eléri, hogy egy kommunista ország elnökeként a királyi ház díszhintójában, az angol uralkodó oldalán robogjon végig London utcáin.
A 20. századnak volt két különösen véreskezű diktátora: Hitler és Sztálin. Fölöttébb gyanús, hogy halálukkal nem szűnt meg kultuszuk. Hitler tetemére ötven éve hányja a földet a történelem, mégsem látszik örökre elsüllyedni és semmivé foszlani, képe időnként visszavigyorog kései híveiben és követőiben. Sztálin? Tízmilliók könnye kísérte mennybemenetelét, s jóllehet dicsőségét már az annyit emlegetett 20. kongresszus megtépázta, utódaiban máig itt kísért ő is körülöttünk. Mindenki tudja, hogy a történelmi film, amelyben játszottak: grandiózus horror, az emberi faj szégyene. De miért osztotta ki akkor a 20. századi történelem utánuk is még többször, többekre ugyanazt a szerepet?
Minthogy súlyos dolgokban a történelem nem ismer véletlent, ennek is minden bizonnyal megvan a maga oka. A hatalmi koncentráció feltételei és eszközei századunkban? Másként működnek a fegyverek, az ideológiák, másként forog még a pénz is? Most már csak az a kérdés, miért nőttek ki ezekből a feltételekből diktatúrák, miért kellett annyi teljhatalmú vezér. Továbbá: a diktátorok azért buktak-e meg, mert az emberiség nem tűri a zsarnokságot, vagy azért, mert a történelem más útját választotta a hatalmi koncentrációnak? Azt, amelynek a parlamentáris demokrácia néven ismert államforma jobban megfelelt?
A fasizmus és a kommunizmus vizsgálata azért olyan lenyűgöző és kimeríthetetlen, mert a két rendszer egyszerre volt egymásnak ellentéte és tükörképe. (Lásd erről Claude Lefort A totalitarizmus fogalma című írását.) De kétségtelen, hogy a tipológia nem korlátozódik erre a kettőre, a diktatúra kérdése nem zárult le bukásukkal.
(Tragédia a bűntanyán) Forradalom vagy palotaforradalom? Mi történt tíz évvel ezelőtt Romániában? A népharag döntötte meg a rendszert vagy belső összeesküvés végzett vele? Netán a két eseménysor egymásra tevődött? A román rendszerváltás tisztázatlansága nem véletlen kísérőjelenség, hanem éppen azt mutatja, hogy a Ceausescu-rendszer bukásában is más volt, mint a többi.
Azt hiszem, a román közgondolkodás máig nem dolgozta fel a diktátor házaspár kivégzésének élményét. A jelenet horrorfilmbe illő. Sok részletét egyelőre még homály fedi. De ami a legfontosabb, az nyilvánvaló: nem volt igazi felelősségre vonás és nem volt igazi büntetés. Holott a román politikai osztálynak és a román társadalomnak erre a kettőre volt a legnagyobb szüksége. Ezek híján a kivégzés ténye felkavaró és undorító. A tragédia eszméjének paródiája: a nálunknál rosszabbat érő csapás a részvét és a szánalom érzésének felkeltése nélkül fejezi be a történetet. Nincs megtisztulás...
(Halál és dicstelenség) Különbséget kell tenni örökkévalóság és halhatatlanság között írja Paul Ricoeur abban a kommentárban, amelyet Hannah Arendt egyik politikai tanulmányához fűz. "Az örökkévalóság az, aminek a halandó híjával van, de csakis annyiban, amennyiben gondolkodik és amennyiben elgondolja az örökkévalót (azt is mondhatnók, hogy gondolkodni annyi, mint elgondolni az örökkévalót). Ezzel szemben a halhatatlanság az, amit igyekszünk megszerezni magunknak, hogy így el tudjuk viselni halandó voltunkat. Ilyen szempontból a politikai vállalkozás magunk halhatatlanná tételének legfőbb kísérlete. Ebből fakad minden emberi vállalkozás nagysága és illúziója."
Ha majd biográfusai elkészítik a román diktátor kórképét, bizonyára lesz abban szó megalomániáról és kisebbrendűségi érzésről, paranoiáról és akár tudathasadásról is. A lényét uraló megszállottságban semmi nem volt azonban annyira megdöbbentő és nevetséges, mint éppen a halhatatlanság illúziója. Fáraók korcs unokája, aki egész életét feltette arra a tévhitre, hogy vannak kiválasztottak, akiket már életükben megjelöl a halhatatlanság. Istenként fürdött abban a dicsőségben, amely hite szerint csupán előjátéka volt a hírét később megörökítő kultusznak. Embertelen volt, és el tudta érni, hogy embertársai együttműködjenek vele ebben a játékban.
(Kísértetek éjszakája) Tíz évvel halála után Ceausescu emléke sokakat lelkesít. Egy friss kövélemény-kutatás adatai szerint a románok jelentős hányada őt tekinti az elmúlt száz év legnagyobb politikusának. Nosztalgia? Az is, de nemcsak az. Mélyebbre kell ásni ahhoz, hogy kiderüljön, miért maradt ő sokak szemében olyan, amilyennek magát láttatni kívánta. A nemzet vezérének, hősének, elismert tekintélyének.
A román társadalomnak még ezután kell megvívnia emlékével. Választania a halhatatlanság megalomán, eszelős eszméje és a dolgos, fegyelmezett, felelős társadalmi cselekvés gondolata között. Tíz év csak arra volt jó, hogy halmozza a kérdéseket. Válasz egyelőre nincs...
(Hol a tanulság mostanában?) A végén érdemes kezdeni: nincs tanulság, mert a történelemnek soha nem az ismertségén, ismeretlenségén, netán félreismerésén múlott, hogy nem lehetett tanulsága. Az élő ember mindig legénykedik. Hiába sorolják fel, kik jártak már pórul, hogyha így meg úgy tettek, majd ő megmutatja, vagy vele ez nem történhet meg alapon a következő, egészen jó képességű Xerxész, Nagy Sándor, Dzsingisz kán újra nekiveselkedik. Akik eközben (végül) mégis ágyban, párnák közt halnak meg, azok valamivel lagymatagabb, szolgalelkűbb, magasabb ingerküszöbű korlakosságot fogtak ki. Csakis "Tirannia" ismeretes, hiszen a legpirinyóbb periklészkékben, nem csak a Caesarokban, ott van a csíra: az albán operett-trónokra felkapaszkodó zug Zoguk is átmenetileg köztársasági elnököt alakítnak. S az Atatürkök, Leninek, Cromwellek is többé-kevésbé rejtett Robespierre-ek, nemcsak a Hitlerek, Sztálinok. Toporzékoló hülyegyerek-türelmetlenségükben válnak törvényszerűen tömeghóhérokká, hogy nem mindenki lelkesedik egyformán az ő "nadselű" elgondolásaikért, és főleg nem engedelmeskednek soha maradéktalanul a népek. Jóra és rosszra, üldözőre és üldözöttre kell hát osztani őket. Ezek az emberiség nagy-nagy félreértői: azt képzelik, hogy az embertömegek vannak értük. Az emberiség, mivel kezdettől fogva félreérti önmagát, eltűri őket, sőt időlegesen kedveli, biztatja, hízeleg nekik, végtelenül logikátlanul és etikátlanul viselkedik. Mintha Marx Imre vagy Madách Károly írta volna őket, szakszerűen kapkodva: hol eufóriában, hol letargiában. Valami tanulság felmutatása, kiemelése, megértetése céljából. Ám nincs kinek. A nagy tragédiáknak s a nagy komédiáknak egyaránt nincs más tanulsága, mint hogy "ilyen az élet", meg "ilyen az ember"! Ezen belül lehet még: hogy ilyen a totalitarizmus, meg ilyen a demokrácia, és ilyen az, hogyha még olyan okos és cinikus tisztánátlátókra se hallgat a buta plebs, mint Seneca, Caragiale és Karinthy... És így jutunk el az elejére: a Csau-házaspárhoz. Hát mi nem válik "a román társadalom kórtünetévé", amit csak lekoppinthatnak bárhonnan, ahova szívesen dörgölőznének egy fokkal jobb pofát mutatni, mint ami van? Így tesznek mindazon korok és terek, ahol már több száz (több ezer) éve minden átmeneti. A fanariotizmusban elkésett Bizánc-karikatúra rejlik; a huszadik században divatos szélsőségekben gyermeteg és élveteg kínzókamratöltelékké válnak. Holtkomoly pofával tettettek bármit, az elmúlt évtizedet is végiglihegték, mint a frigid, de sikerre éhes nők. A szocializmusuk az a Trója volt, amit direkt a faló köré építettek, és odaadhatod nekik Svájcot, egy hónapon belül lógó drótokkal vissza is adják, hogy nem működik. Sosem két agyalágyult öreg jampec jelenti a veszélyt, hanem a huszonhárom millió homogén, magabiztos, sokoldalúan fejlett Ceausescu.
(Decemberi éjszakák) Normális körülmények között (közel kétezer éve?) a december végi esték-éjszakák karácsonyt és szilvesztert jelentik e tájakon. A János-napot meg az István-napot is persze, a hónap elején pedig a Miklósok köszöntését, illetve a gyermekek Mikulását. Nálunk, értve ezen a Románia határain belüli világot, nem tíz éve bomlott meg a normalitás, hanem legalább húsz-harminc esztendeje, amikor egy primitív pártvezér helyébe emelt még primitívebb "mikulás" szabhatta meg a törvényt, tilthatta a karácsonyt, tehette és tette tönkre a szilveszteri mulatságokat is. A nagyobb baj persze az év egészének, a hétköznapoknak az "átszervezése", a sokféle "racionalizálás" volt, amelyet az egész ország szenvedett meg, "nemzetiségre való tekintet nélkül" (ahogyan ezt no nem a szenvedést egy ideig jelszavakba írták, míg ki nem ment a politikai divatból). A nemzeti kisebbségek, mi magyarok különösképpen megkülönböztetett figyelemben részesültünk mármint hogy gyorsabban asszimilálódhassunk a román többséghez, minden tekintetben. Az abszolút engedelmesség tekintetében is. A Ceausescu-korszak lényegében csak fölerősítette azt, amit Gheorghiu-Dej, a nevelőapa és környezete már gyakorolt; a folyamat, a többségi szándék jóval régebbi. (Korántsem tisztázott kérdés, hogy Gróza Péter, azaz Petru Groza a maga sokáig tetszetős jovialitásával tulajdonképpen mit szolgált, és hogy jól gondolkoztak-e a nacionalista románok, akik ledöntötték szobrát, valóságosan és jelképesen.) Természetesen nem tagadható, hogy Nicolae Ceausescu kemény diktatúrába forduló hosszú uralkodása a kommunizmussal összefüggő jelenség ugyanakkor a román társadalom kórtünete. Annyira az, hogy ha nem végzik ki a hasonlóképpen gyűlöletes és kártékony feleségével, Elenával együtt, karácsony másodnapján, a bálványimádó ordotox többség képes lett volna ismét maga fölé emelni, a Kárpátok Géniuszát, kommunista nemzeti uralkodónak.
Azokban a nagyon hosszúra nyúlt, hajnalig tartó december végi türelmetlen éjszakai órákban, amikor a kivégzés bejelentett tévéközvetítését vártam, valójában a megbizonyosodás vágya tartott ébren: saját szememmel látni, hogy a diktátor ideje lejárt, végérvényesen. Még megírásra váró rémálmos éjszakák és a szegénységnél, sötétségnél, fázásnál is rettenetesebb megaláztatásban végigélt nappalok lezárását reméltem akkor. Ma már nyilván (jogilag? formailag?) megkérdőjelezhető az ítélet kivitelezése, de változatlan a véleményem: ebben a román környezetben feltétlenül szükséges volt visszavonhatatlanná tenni azt, aminek meg kellett történnie.
Az elemzésnek, a tanulságok levonásának ideje eljött Romániában is jó, hogy ezt nem a hírhedt diktátor házaspár és híveik engedélyével kell elvégezni. Persze még messze vagyunk az 1989. december 22-én, illetve 25-én lezártnak vélt korszak tudatosításától. Ha ez megtörtént volna, Románia ma nem itt tartana.
A pofonnal végződő nyolcvanasok? Vagy a csomaghordással kezdődőek? A pofon akkor csattant, amikor Temesvár felől a hazugság füstjét fújta felénk a szél (fasiszta bandák garázdálkodása, felforgatás stb.), Kolozsvár utcáin pedig megjelentek az első páncélkocsik. Öcsémmel kíváncsian bámultuk a zöld skatulyákat, közelebb-közelebb merészkedtünk, meg is érintettük az egyiket, aztán usgyi, haza, nehogy elkapjanak. Ki törődött akkor velünk?! ő tizenhárom éves volt. Én "már" tizenöt.
A Nehézgépgyár mozgolódott. Erről persze kölyökfejjel mit sem tudtunk, illetve a felpörgő történetből keveset értettünk. Éjszaka, amikor elkezdődött a lövöldözés, már sejtettünk valamit. Mai napig azzal maradtunk, faggathatjuk egymást: Mi is történt? Miért? Megérte? Kik voltak? Ellopták? Volt-e egyáltalán? Büszkén dicsekedtünk édesanyánknak, hol jártunk, mit láttunk, mit tettünk. Pillanatnyi rémület; nem, nem rémület (ennek csak ma nevezném, akkor fogalmam sem volt, mi az), látjuk a merev tekintetet, a döbbenetet az arcon, aztán félrelök minket, bezárja az ajtót, megfordul, gépiesen kioszt nekünk két-két pofont, és rohan, eszelősen száguld át a lakáson, a sötétítőket az ablakok elé ráncigálja, majd kiabál: Ki ne merjetek lépni a lakásból, és ne nézzetek ki az ablakon!
Mi történt? Meg szerettük volna nézni a szokásos Mihaela-rajzfilmet, csakhogy a hazafias katonadalok áradata végtelennek tűnt. Aztán megjelent egy tömött szoba. (Vagy terem.) Péntek dél volt. A mikrofont boldog, felszabadult ember ragadja meg, és valami olyasmit mond, hogy szabadok vagyunk. Akkor hallottam először ezt a szót. És Dinescut is először láttam, mégis az volt az érzésem, örök időktől fogva ismerem. Tömeg, láthatatlan terroristák, jéghideg szoba, kiáltványok, fogadkozások, lefekvés, álom, jelszavak, zászlók, elégetett képek és piros könyvecskék, gyilkos sorozatok. Ugató gépfegyverek, test nélküli hangok, csörömpölés, dübörgés, robbanás, sötét vásznak, történelmi hideg. (Micsoda buta kifejezés.)
De miért kaptuk a pofonokat? Lehettem volna forradalmár, halhattam volna mártírhalált. Ezt persze csak később tudtam meg, Rice-Rice Beatrice, hó-rukk! Nem bánom, hogy nem pusztultam el oktalanul ezért az újnak nevezett régiért. Kezet kellene csókolnunk a pofonokért? Édesapám nem jöhetett haza. A megyei katona-kórház civil alkalmazottjaként éjjel-nappal munkahelyén tartották. A sebesültek vérvizsgálatát idejében el kellett végezni. A Prágai Tavasz idején volt katona. Mesélte, hogy hosszú ideig nem vetkőzhettek le, úgy aludtak bakaruhában. Várták az oroszokat. Mi a jéghideg szobában paplan alatt remegtünk, lestük, mikor csillapodik a golyószórók éhsége.
Az éjszaka akusztikája félelmetes. Torzít, végtelenít. Furcsa árnyékok nevetgélnek a penészes falakon. És azok az álmok! Különös gyógyszertárban járok. Minden a helyén, még a fiatal lány arcán is jól áll a valószerűtlen mosoly, s akármerre fordulok, kínosan rendezett világot látok mégsem értem ezt az egészet. Az asztalok és a békésen söröző elvtársak nem illenek bele a gyógyszerszagú délutánba. Mellettük a kommunizmus dicsőségét magasztoló plakátok és szalagtáblák. Pécséré bácsi és pécséré néni. A két fül megvan. A vigyor is helyes. Micsoda merészségnek tűnt a tankönyvekben látható fotók kifestése! Nemcsak Horeát, Petőfit és a többi jeles személyiséget szokták a diákok szakállal és szemüveggel elképzelni, hanem a fő-fő vezért, Ceau"escut is. És tanáraink egyszer sem buktattak le habár látták műveinket.
Egy idő után arról is tudtak egyes Apáczais tanáraink (akkor még szürke 19-es általános iskola), hogy a nagyszünetben négy kisdiák Sztálin nénihez jár. Sokáig nem tudtam, ki ez a nénike, aztán beavattak, elvittek magukkal a magyar konzulátusra. Ez Sztálin néni? Kissé csalódottnak tűntem, de bementem velük, és megjött a kedvem. A polcokon magyarországi újságok és könyvek. Az egyhetes újságokat elvihettük. És ezt minden egyes nap megtettük, tíz órakor. Egyszer sem buktunk le. Senki sem kérdezősködött, mit teszünk azokkal az irredenta, fasiszta lapokkal. Nem tartóztattak le (!) kémkedés gyanújával habár mi erre pályáztunk. (Sok Rejtőt olvastunk akkoriban.) Akkor is ott voltunk Sztálin néninél, amikor mindent teherkocsikra raktak, és kiutasították a diplomáciai testületet az országból. Kissé talán meg is sirattuk a mi "nénikénket". Na nem azért, mert kölyökfejjel valamit is értettünk a magas politikából (s főleg a diplomáciai széljárásból!), hanem azért, mert... Mert vége, ezentúl nincs izgalom mondtuk lógó orral. A nagyszünetek azzal teltek el a következő időszakban, hogy a Mioritába mentünk, és sós kiflit vásároltunk. Az egyik Sztálin nénis barát már Amerikában él, s ki tudja, mi hol végezzük.
Mikor kezdődtek a nyolcvanas évek? Valamikor a kilencvenes évek elején tudatosodott bennem, hogy soha többé ilyen történelmi kort nem fogok át- és túlélni. A Gyilkos-tónál voltunk, éjszaka a Kossuthot hallgattuk. Valaki a lengyel Szolidaritásról meg egy bizonyos reformer miniszterelnökről beszélt. Kíváncsian kérdeztem, mi az a reform. Aludj már. Aztán dőlt a fal, mozgolódtak a csehek, a magyarok, a németek, mindenki. Nálunk a sorok nem akartak fogyni. A múlt nem akart eltűnni. Mindent jegyre adtak. Ma már rettenetesen bánom, hogy nem tartottuk meg a piros, kék, zöld és ki tudja milyen színű hús-, cukor-, rizs-, olaj- és tojásjegyeket. Mi friss kenyeret ettünk, mert édesanyám a kisbácsi kenyérgyárban dolgozott. Ott tudtam meg, miért árulnak a kolozsvári üzletekben csakis kemény kenyeret. Az óriási raktártérben ezrével álltak a ládák, tele kenyérrel. Csakis a kétnapos árut lehetett kivinni az üzletekbe ez volt a főnöki parancs. (Valami Mocuta volt a főisten errefelé, tetszett is a neve mindenkinek.) Érthető: kemény kenyérből nem eszik annyit az ember, mint ha puha volna. Mikor a gyárból már nem lehetett vásárolni, a kemény kenyeret otthon megpuhítottuk. Vizes rongyba csavarva a forró kemencébe tettük, és... Micsoda kezdetleges mikro! Persze fogalmunk sem volt, mi az a mikrohullámsütő. Az is óriási húzás volt, hogy édesapám valamelyik üzletből "kalap alatt" vásárolt egy orosz rádiómagnót. Kevés lakásban volt ilyesmi.
Akkoriban közhelynek tűnt, de ma már sokan el szeretnék felejteni, hogy minden téren racionalizálni próbálták az életet. Megmondták, mit és mennyit együnk; hozzá voltunk szoktatva a néhány órás tévéadáshoz, amikor az örökifjú micisapkás úriember felavatott valamit, vagy betont öntött egy új alapzatnál; aztán nem illett váltogatni a munkahelyeket, mert állam bácsi életfogytiglani kereseti lehetőséget biztosított mindenki számára ugyebár Romániában nem volt munkanélküliség, ennek rejtett formájáról pedig közgazdászaink nem beszélhettek; nem utazhattunk külföldre, nehogy kinyíljon a szemünk (ennél csak az volt megalázóbb, hogy hét végén az országban sem lehetett kocsikázni, egyik héten a páros, másikon a páratlan rendszámtáblájú kocsik indulhattak el, hogy kevesebb üzemanyagot fogyasszon a nép); és mindezt tetézték az üres üzletek, az éjszakából éjszakába nyúló sorok, a keserű veszekedések, marakodások (Később jöttél, disznó, indulj hátra!) de a megalázások sorát politikai, vallási, társadalmi, gazdasági jellegű tiltásokkal, embertelenségekkel akárki kiegészítheti. Csak emlékezni kell. Kellene. Mert a nyolcvanas évek nem 1979. december 31-én, éjfélkor kezdődtek, hanem valamikor 1989 utolsó napjaiban s tartanak ma is. A kilencvenes évek többet árulnak el a nyolcvanasokról (és rólunk), mint hinnénk.
A felnőttek suttogva emlegették, hogy valami történt Brassóban. Nem mondták, mi, de két politikai vicc között a nyomatékos szünet mindig sokatmondó. Főleg diktatúra ideje alatt. Szerencsére fogalmam sem volt, mi az a diktatúra. Te mit hallgatózol, kölyök? Menj már játszani! (Ma nincs politikai vicc, vagy ha van, annak nincs olyan súlya, mint az akkorinak.) Románia (vagy Amnézia?) nem akar emlékezni. Nem emlékszik az üzletek üres polcaira, csak azt sírja vissza, hogy bezzeg az akkori fizetéssel ennyi meg ennyi szalámit vásárolhattunk... A brassói munkások rég elfelejtették, miért, mi ellen lázadtak fel s ma éppen azt, vagyis a kommunizmust magasztalják, miközben a vandalizmustól sem riadnak vissza. A kékszeműek nem voltak olyan gonoszak, sőt micsoda jó hazafiak lehettek, szembe mertek szállni a kurva kapitalistákkal. S nyolc órán keresztül (nem) kellett dolgozni, a semmittevésből pedig nagyszerűen meg lehetett élni de lám csak ma muszáj öt kemény napot lehúzni! (Sic!) És istenem, akkor politikai okokból nem engedtek külföldre, ma ellenben a pénztelenség miatt nem lehet utazgatni.
Emlékszem az első magyarországi útra. Édesanyám engem vitt el, még január első napjaiban, hiszen sosem lehet tudni meddig tart ez a nagy demokrácia, használjuk ki. Édesapám és az öcsém valamivel később kapott útlevelet. (Akkor is felvetődött, hogy vándoroljunk ki, de ugyanazt mondtam, mint `86`87 körül: Menjetek.) Keresztapámékkal utaztunk. Nagyobbik fiuk akkor már két éve odakint élt, a zöldhatáron lépett le, sokáig azt hitték, meghalt. (Kevésen múlott, főleg hogy éjszaka el is tévedt.) Keresztapámat az erdélyi hadseregparancsnokságtól azonnal kidobták ugyebár itt kémek nem dolgozhatnak! , csak a forradalom után kapott rendes munkakönyves állást, de akkor már azon gondolkoztak, hogy ők is Pesten telepednek le. Itt hamarosan nem lehet megélni mondogatták. Eleinte jól is ment nekik odaát, mostanában viszont egyre keserűbbek, csalódottabbak és fáradtabbak. Az első januári vonatúton még bizakodva tekintettek előre. A határon lepecsételték az útleveleket, majd elindultunk. Azon a bűvös, országokat és embereket elválasztó vonalon a tréfás (vagy nagyon komoly?) mozdonyvezető rántott egyet a vonaton. Keresztapám, akit sosem láttam sírni, könnyezve azt mondta, hogy végre szabadnak érzi magát.
A szabadságról és annak korlátozásáról keveset tudtam, ismereteim utólagosak. Váradon láttam egy megrázó, nem éppen gyermekeknek való jelenetet. Miközben szüleimmel a villamost vártuk, arra figyeltünk fel, hogy az utca másik oldalán fékez egy "dubica", kiugrik belőle három rendőr, és nekiesik az ott várakozó fiatal nőnek és férfinak. Szó nélkül a kocsi felé lökdösik a szerencsétleneket, miközben azok kétségbeesetten ellenkeznek. Végül a férfi a bámészkodók felé ordítja: Nu ne lãsati, nu sîntem infractori! Valami ilyesmit mondhatott, nem emlékszem pontosan, nagyon kicsi voltam. De a körülöttem állók arckifejezését sosem fogom elfelejteni. Félelemmel keveredő zavar, gyávaság és elképesztő, megalázó tehetetlenség. Szinte érződött a levegőben az állati rettegés, a szív gyorsabban vert, nyugtalanul pislogtak az emberek, mindenki elfordította a tekintetét. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Egyetlen pisszegést sem hallottam, s ez "érthető", hiszen mindenki attól tartott, hogy a belügyisek rendbontás címén akárkit elvihetnek. Hova viszik őket? Nem tudom. Miért viszik el a bácsit és a nénit? kérdeztem. Hallgass már!
Ez volt a válasz akkor is, amikor azt próbáltam kideríteni, miért kell részt vennem az augusztus 23. tiszteletére rendezett felvonuláson. Egyetlen kisiskolás sem élvezte a város forró utcáin a végtelennek tűnő menetelést. A felnőttek sem örültek nekünk, állandóan belénk botlottak, csak zavartuk őket. Igaz, néhányan elvonultak az útba eső kocsmákba sörözni. (Akkoriban jóval kevesebb helyen lehetett szeszes italt fogyasztani, mint ma.) Különösnek tartottam, hogy Románia legnagyobb ünnepére az emberek leizzadva, káromkodva és kedvetlenül készülődtek. Fájt a talpam és a fejem, mégis kitartottam, nem dőltem ki a felnőttek mellől. Délután, mikor hazaértem, édesanyám megállapította, hogy napszúrást kaptam; máris rohantam a vécére, ment a hasam. Bőgtem. Ezért kellett elmennem?! Azzal védekeztek, hogy "most az egyszer" már nem tudták "elrendezni", nem maradhattam ki. Néhány napig rosszul voltam, nem mentem iskolába ennyi volt az én kommunista múltam.
Magam sem tudom, miért: a kommunizmust mindig egybemostam az idióta Mihaela képével. Tudtam, hogy a micisapkás után megjelenik a hintázó kislány a kutyussal, utána pedig mehetünk aludni. Kipihenhette magát a nép, nem volt huszonhat csatornája senkinek (Jos cu parabulicili!), a szenny nem dőlt korlátlan mennyiségben a képernyőre. Csupán véresre kellett tapsolni az alattvalói tenyereket. Óriási erőfeszítéssel követtük a pártkonferenciák sorát, nehéz volt megjegyezni az adatokat, az egyre nagyobb számokat. Pártunkért és országunkért akármit. Hogyne. Ötéves terv? Nagyszerű. Megmondták, mennyit fogunk termelni, és mi boldogan kétszer, háromszor annyit állítottunk elő. Papíron. Mindenki átrázott mindenkit. Aranykorszak? Számukra valóban aranyos korszak volt, láttuk a nagy kilövés után az aranyozott csapokat.
Nem kellett volna úgy kinyírni őket. Se szó, se beszéd, ledaráltak egy bírósági tárgyalást, aztán kivégzőosztag elé állították szegénykéket. Akkor kezdett kinyílni az ember szeme, amikor a védő is vádlóvá vedlett át, és hatvanezer áldozatról szónokolt. Azokban az ünnep előtti, ünnep utáni napokban a számadat valósnak tűnt, hiszen mennyit lövöldöztek, de ma már töprengés nélkül hazugságnak nevezhetjük az új államhatalom ferdítését. Az országnak joga lett volna megtudni az igazságot, a diktátor házaspárt tisztességesen kellett volna falhoz állítani. Micsoda pimaszság! Orrunknál fogva vezettek minket. Igen, tudták: a nép, az istenadta nép tapsolni fog, amikor meglátja a szitává lőtt cipészt és az analfabéta akadémikust, és nem lesznek kellemetlen kérdések. Ezt jól kiszámították. A rendszert kétszer kellett megbuktatni. De vajon a korszakot hányszor kell lepörgetni a történelem színpadáról? 1996-ban a kommunizmust végleg (?!) felszámolta Románia, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy a nyolcvanas (hetvenes, hatvanas, ötvenes) évek ma sem értek véget. Cselekvés helyett a megváltást várjuk. Felülről vagy kívülről nézőpont kérdése. Az európai útra esküdözők Nyugatról várják az olajággal érkező galambot. (Valahol megdöglött.) A nyomorgó tömeg reménykedve hallgatja a hordószónokokat.
Jó éjszakát, gyermekek, Micimackó megmosta a fogát, felvette pizsamáját, majd a legutolsó tévéforradalom után kikapcsolta a készüléket. Most már ideje volna aludni.
(Kődobáló Sziszifusz) 1976-ban születtem, következésképp a "kommunizmus"-ról véleményem nemigen lehet (mármint közvetlen tapasztalataimon alapuló és teoretikusan megalapozott, végiggondolt összefüggésekből adódó következtetéseim amennyiben igen, az túl emléleti). Eleve nem érzékeltem a másságot, ami gondolkodásra késztetett volna; mint ahogyan azt sem hiszem, különbséget tudtam volna tenni a "társadalom" és a kommunista párt között. Amik nyugtalanságot okoztak nekem, a "valami nem jól van" kínos érzetét, azok a saját kis történetem folytonosságát megtörő tények, e történet belső logikáját szabdaló cezúrák egyik ilyen, amelyről mesélni szeretnék, a nagy Szovjetunióban történt.
1988 nyarán pionírtáborba vittek Novgorod mellé, egy Zarnica nevű helyiségbe, hatalmas tó partjára. Az utazásra kitérnem nem érdemes, a tábori élet hála az egyenkosztümös elképzeléseknek majdnem mindenütt ugyanúgy zajlott. Homoródfürdő és Zarnica között talán a legnagyobb különbség az volt, hogy egy mukkot nem értettem oroszul mint ahogy románul is nagyon keveset. Ez utóbbi nem zavart annyira, a Hargita megyei gyerekek között találtam olyant, aki fordította az instruktor utasításait, egyébként is túlnyomorészt magyar anyanyelvűek részesültek akkor e "jutalomban". Az első visszás helyzet akkor derült ki számomra, amikor az orosz gyerekek nyálcsorgatva loholtak utánunk, rágógumit kunyerálva. Első meghökkenésemen túltéve magam, osztogattam is az úgynevezett "szivarrágót", amíg rám nem szólt egyik barátom, hogy hülye vagyok, mert mekkora üzlet van benne. Tényleg. Egy doboz cigaretta alakú rágó (12 szál) hat lejbe került, egy rubel nyolc lejbe, és mi szálanként adtuk egy rubelért e mennyei mannát akárhogy számolunk töbszáz százalékos hasznunk származott belőle. És mindenki természetesnek találta ezt a rendet (gondolom, tanáraink valami komolyabbal üzleteltek). Furcsának csak az tűnt, hogy itthonról nem tudtak komolyabb összegű zsebpénzzel elengedni, de végre rájöttem, hogy miért nem bánja ezt túlságosan édesanyám; a másik, hogy az orosz gyerekeknek volt pénzük és nem tudtak vele mit vásárolni. Az korábbi ingyen osztogatás meghozta az eredményét: a táborigazgató fia kebelbarátom lett, nővére pedig a negyedik első nagy szerelmem, kézenfogva mászkáltunk stb. A fiúval kézzel-lábbal értekeztünk, és mivel neki szabadabb bejárása volt a tábor különböző raktáraiba, evezőket tudott lopni a két katonai csónakokhoz, amelyekkel alkalomadtán tanáraink vittek csónakázni.
Nos, a kisfiú evezőt szerzett, mi elkötöttük a legnagyobb csónakot, és hosszas tavi kalandozás után megérkeztünk a lengyelmagyar pionírtáborba (helyesebb lenne úttörőt írnom). Ott láttam először dobozos Colát a magyar fiú, akinek cserébe mi mást rágógumit ajánlottam egy fél doboz üdítőért (román barátom ösztökélésére), kiröhögött, lerománozott és elküldött haza. Hát, mindenesetre jól megvertük, elvettük tőle az üdítőt, és izgalmas üldöztetés után csónakunkon visszamenekültünk a mi részünkre. Eszembe sem jutott megsértődni "románozás" miatt, visszafele evickélva azon töprengtem, hogy az a tábor, nem tudok jobb szót, gazdagabbnak tűnt, mint a mienk. Sokkal gazdagabbak miközben a kötelező közös programjainkon végig a testvériségről és egyenlőségről papoltak. Egyszerűen nem tudtam bemérni a pénz értékét (kevés megtakarított pénzemen például Moszkvában, életem első nagy központi áruházában Nemere István-könyveket vettem kopejkákért és Berkesi Andrást, akinek indexre tett műveit szüleim azelőtt való években úgy lopták be Magyarországról). Abba az áruházba csak turistákat engedtek be.
Rá kb. másfél évre történt, ugye, az a bizonyos fordulat, amiből szintén nem értettem sokat, a nép tegyük hozzá az igazság kedvéért: részeg dühe megrémített, ugyanakkor izgalmasnak is bizonyult. Akkor derült ki számomra hogy több párt is lehetséges. Egyik, kézzel írott plakáton például RMDSZ-gyűlésre hívták fel a figyelmet: "lessz". A plakátot egy ismerősöm készítette, és nem lehetett meggyőzni arról, hogy a "lesz"-t egy "sz"-szel írják. Ki mondta? hangzott az ellenérv, nem hitt többé semmiféle felső instanciának. És a közösség "konszenzusteremtő" lehetőségeinek sem, elég hamar kiszállt a politikai életből.
Én közben levelet kaptam az orosz barátomtól, édesanyám szegényes orosz nyelvtudásával nagy nehezen sikerült lefordítanunk: végre bemutatkozott, leírta az adatait és terveit. Egy mondatot viszont nem értett. Évekkel később, egyik oroszos barátom fejtette meg nekem a titkot: az apjáról van szó, mint kiderült, nem a tábor igazgatója, hanem az adminisztrátora, és hogy még mindig ott dolgozik, bár egyre kevesebb a külföldi testvérgyerek. Aljosa azért felfogott valamit az itt történtekből, nem hívott vissza, mert, mint írta, úgysem mennék többé.
Nos, nem tudom, van-e tanulsága ennek a történetnek, vagy ha van is, micsoda, most már nem is nagyon érdekel. Persze, lehet erőltetett analógiákat levonni, mintegy a nyolcvanas évek lenyomataként kezelni a fentebbi történetet, khóraként, mint amiben a valóság számomra leképeződött, egy, úgy vélem, érdemleges eredményre nem nagyon jutnánk... Mert vagy mindenkinek más és más történetei vannak, esetleg aki gondolkodott, egyként szemben állt valamivel, ami rossz, ez így túl szép lenne; vagy pedig a közös ellenállás inkább retorikai, mintsem mitikus túlfűtöttségéből eredeztethetően ápolhatnánk a tőlünk független "rossz" képzetét, aminek vége kellett, hogy legyen valamikor. Mikor? Miért pont akkor? Mert megérett a helyzet? Miért nem hamarabb? Vagy később? Ki mászott ebbe bele, és miért? Ha "rossz"-nak bizonyult, miért nem tehettünk semmit? Mert a Gonosz, pfuj, erősebb volt, mint mi, mint bármelyikünk, hathatósabb eszközökkel rendelkezett? Satöbbi. Jó, ismerem nagyjából a válaszokat. Csakhogy számomra nem bizonyulnak kielégítőnek. Tételezzük fel, hogy volt valami szükségszerű finalitása a Nagy Történetnek, ez esetben történelmi tényként kezelhetjük mindezt, a türannia szükségszerűen önmegsemmisítő mechanizmusáról beszélvén bár ennek ellentmondani látszik, hogy utána semmi sem történt e logika szerint meghatározott módon: Kapkodások, impotencia, kommunkációképtelenség, gazdasági hanyatlás etc. etc. Jó, jó, mondhatnák Önök, miért nem sorolom a pozitívumokat? Az intézményteremtéseket, a szólásszabadságot, az egyéni szabadságot, a szabad és önálló döntésen alapuló politikai gyakorlatot (vagy ennek lehetőségét), és így tovább. Azért, mert ez természetesnek tűnik számomra (mint ahogyan kisgyerekként természetesnek, igaz, fárasztónak éreztem a hajnal ötkori felkelést, hogy tejért és kenyérért álljak sorba, viszont, ha csak jegyre is, de járt nekünk). Véleményem szerint semmi eleve elrendeltetés nem működött (nem működik), nem volt tőlünk független, akkori cselekedeteinkért felelősek vagyunk de nem valami közösségi plénum előtt, a "társadalom" (jelentsen számunkra bármit is ez a szó) mai állapota senki sem jogosít fel arra, hogy számon kérjen (persze, én a "jók"-ról beszélek).
Akkor, a Szovjetunióban, rosszul éreztem magam. És mostanság sem valami kitűnő a közérzetem.