Akilencvenes évek elejétől különböző szaktestületekben naponta ütköztünk bele olyan oktatási kérdésekbe, hibákba, sőt mulasztásokba is, melyek egy jól tervezett, ám hiányzó oktatáspolitikával kiküszöbölhetőek lehettek volna. Éveken át furdalt a lelkiismeret, hogy munkánk során nem történik más, csupán csak a pénzek elosztása, de a hatékonyságra nem látunk rá, szélesebb távlatokban nem tervezhetünk, és nagyobb léptékű eredményről tulajdonképpen nem beszélhetünk. Azt is láttuk, ami már kisebbségi közhely: oktatástervezés nélkül nem lehet sem szórványmentést, sem nyelvi, közösségi rehabilitációt végezni. Mindaddig pedig, amíg egy egységes adatgyűjtés nem történik meg, tervezni sem lehet. Mindezek érlelték meg bennem és munkatársaimban azt a tervet, hogy rendbe kell tennünk a dolgokat. Ezt pedig ott kell kezdeni "a legmélyebben", ahol a legnagyobb a baj: azok között, akiknek már csak elemi iskola adatott, vagy nem jutott már a magyar iskolai népoktatás legalsóbb foka sem. Ők azok, akiket nemcsak a történelem, de mi magunk is szándékosan vagy tehetetlenségünkben megfosztottunk attól, hogy magyarul írni és olvasni tudó romániai magyarok legyenek.
Magyar oktatás többségi környezetben
Ha a romániai magyar peremvidékek kisebbségi oktatásának kérdéseiről őszintén akarunk beszélni, a kegyetlen tényekkel illúziók és önáltatások nélkül kell szembenéznünk. Az egész Kárpát-medence kisebbségi sorban élő népessége, közöttük is a peremvidékek magyarsága minden területen nagy nyelvi veszélyben van. Mindenütt erősödik a kis etnikumok gazdasági, politikai, demográfiai térvesztése, keveredése, a magyar nyelv is egyre jobban veszíti el a közéletben betölthető szerepét, romlik a térségeken belüli presztízse. A Kárpát-medencében megnövekedett az egymás mellett élő etnikumok érintkezési felülete, erősödnek a kölcsönhatások, de még inkább az egyoldalú hatások, egyre erőteljesebben visszafejlődik a kisebbségek nyelvi tere, gyengül a nyelvi kompetenciaszint, hatalmas ütemben növekszik a vegyes házasságok száma. Trianon után az új országokba való betagolódásból asszimiláció lett, és a nagy és gyötrő gond az, hogy a megmaradás egyre inkább mesterséges, művi életben tartást igényelne, és már egyre kevésbé természetes folyamat.
A szórványlét otthontalanság, demográfiai, politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi-etnikai térvesztettség. Az etnikus peremlét nem más, mint elszigetelődés, nagy nyelvi és közösségi magány. A kis falvak maradékszórványaiban vagy a nagyvárosok lakónegyedeinek telepes közösségeiben elsorvad az anyanyelv használati értékébe és értelmébe vetett hit. Az etnikus kisközösség önérzetében, mássága funkcionalitásában sérül, és elveszíti e másság értelmébe vetett hitének távlatait.
Tájainkon ez a folyamat elsőként falusi környezetben, majd a nagy iparosításokkal ennél sokkal hangsúlyozottabban a nagyvárosokra is kiterjedően jelentkezett. Századunk végére világossá vált, hogy az előző területek felhagyása és elhanyagolása nélkül a továbbiakban a mai romániai magyarság nyelvi veszélyhelyzetnek leginkább kitett rétegére kell odafigyelnünk: a városi peremmagyarságra. Számot kellett vetnünk azzal, hogy a megmaradás sorskérdései leginkább a megélhetés keresésével nagyvárosokba kényszerített magyar tömegeket veszélyezteti, amelyek elszigetelődnek, és egyre erőteljesebben veszik fel környezetük többségének szokásait, nyelvét, sőt iskoláztatási gyakorlatát is. Erdély nagyvárosaiban nagy számban élnek olyanok, akik mögött meggyengült vagy már meg is szűnt a stabil nyelvi otthonháttér, a szülőfaluval tartott kapcsolat. Elsorvadnak a gyökerek, gyengül az anyanyelv használati lehetősége és ezután már a használati igénye is, az otthoni egészséges nyelvi szabályozási rendszer, és az elszigetelt etnikus csoportok már igen erős többségi hatás alá kerülnek. Leértékelődik az etnicitás, nagyfokúvá válik az elgyökértelenedés, a beolvadás, a peremre szorulás, és e réteghez semmilyen kollektív magyar anyanyelvi élmény nem jut el. Nem érkeznek el az információk sem, csupán a tévé, rádió minimális tájékoztatása vagy annak már csak a lehetősége. Sajnos e tömegek már nem tagolódhatnak be saját etnikai közösségükbe, hanem már jól érzik magukat a többségi környezetben, nem találkozhatnak egymással; olyannyira hiányos a magyar csoportélményük, hogy már nem jut el hozzájuk az egyházi élet nyelvi otthonmelegsége és aktív hitélménye sem.
A többszörösen hátrányos peremhelyzetben az etnikai hovatartozás értéke elveszíti természetességét, és bizalomhiány, erőltetettség, mesterségesség és bizonytalanság következik. A kisebbséghez tartozó csoport tagjai számára más és más súllyal, de a többségihez igazodó etnicitási gyakorlat alakul ki. Teljes mértékben jellemző ez mind a nyelvhasználat, mind pedig az oktatási intézmények "fogyasztásának" gyakorlatára is. E folyamatok részeként az egész Kárpát-medencében a kisebbségi sorban élők között már a magyar oktatásnak is teljes elértéktelenedését, presztízsvesztését is nyomon követhetjük. A természetes hatalmi és asszimilatív eszközökkel sikerült mélyre süllyeszteni a magyar nyelv és kultúra és ezzel természetesen a magyar oktatás presztízsét. A sajátjuktól való elszigetelődésben ők már nagyobbrészt többségi kultúrafogyasztók, először alkalmiak, majd rendszeresek, majd egyre hátrább szorul a primér anyanyelvi, majd teljesen átveszi helyét a többségi. Hiába nyújtjuk a magyar tájékoztatást, iskolákat, más intézményeket, lelkészeket, közművelődést, ha minden etnikus érték légüres térbe kerül, és elmarad a befogadás, mert már elsorvadt a befogadás készsége. Minden ott dől el tehát legalul, a legmélyebben, ahol nem működnek, nem alakulnak ki vagy visszafejlődnek a saját nyelvi és egyéb etnikus értékek befogadási reflexei.
A nagy gondot az jelenti, hogy elsősorban az ott élő, oktatási formát választó szülők közép- és fiatal nemzedéke az, amely nem érzi, nem is érti és nem is fogadja el ezt az önmagáért való magyarságot, az önértékű nyelvet, önmagában értékként működő oktatást, az effajta etnizálás önértékű jelképrendszerét, funkcionalitását. A magyarságért nekik már valamit nyújtani kell, amely újra és újra e sajátos és olykor nagyon nehéz másságban valós értéket jelent. Ugyanez a szomorú kép figyelhető meg oktatási vonatkozásban is, hisz peremhelyzetben, a többségi mellett és az azzal való presztízs-versenyhelyzetben a magyar oktatás a peremek számára önmagában már nem lehet érték. A hatalmi kultúra és a kisebbségi kultúra és nyelv versenyhelyzetében az az érték győz, amely az oktatandó személy számára biztosítja önmaga megvalósulását, kibontakozását, vagy beteljesíti annak vélt vagy valós hitét. A "román iskola = jobb érvényesülés" alternatíva a kiscsoporthoz tartozó egyén új etnicitási gyakorlatát, a szabadabb átjárhatóságot, az etnicitáson belüli mobilitást és a csoportváltását is előkészíti. Mindezeknek pedig szinte alig vannak nyelvi vonatkozásaik: az értékek presztízsharca ez, melyet olykor és szinte véletlenszerűen kísérnek nyelvi tartozékok és tartalmak.
A másik szomorú helyzetkép az, hogy az etnikus csoport sorskérdéseivel vagy a helyi oktatás megtervezéssel küzdő központi vagy helyi értelmiségi nagyon gyakran találja magát szembe nagy összefüggő és szinte megváltoztathatatlan helyzetekkel, láncolatokkal, amelyben a közösség nyelvi-etnikai életmegnyilvánulásai öntörvényűen, de önszabályozottan működnek. A rossz lelkész, tanító, faluvezető, negatív önértékelésű közösséget teremt, megszületik a színvonaltalan iskola, mely nem segíti érvényesülni a gyermeket. A rossz önértékelésű közösség rossz értelmiségmegtartó erővel rendelkezik, ez pedig rossz iskolát teremt. A kis gyermeklétszámmal megteremtődik a szelektálni nem tudó iskola, amely mindenkit beiskoláz, nem válogathat, emiatt színvonalat sem tud tartani. A szelektálni nem tudó iskola versenyhelyzetet vállalni nem tudó iskolává és így színvonaltalanná, majd pedig presztízs nélkülivé válik. Ha viszont szigorú a kisebbségi iskola, leértékelődnek benne a kisebbségi értékek, fölösleges plusszá válnak, mellette pedig felértékelődik a szabadabb többségi, amelyben "nem terhelik túl" a gyermeket, nincs "plusz", "fölösleges nyelv" az anyanyelv. Így születik meg a "rossz szülő", aki nem adja magyar iskolába gyermekét. Érdekes és szomorú láncreakciók ezek, melyeknek hínárként fojtogató folyamatából kell szabadulni a kisebbségi népoktatásnak.
A peremterületek kisközösségeiben nyelvi életünk és etnizálásunk tehát egy olyan bonyolult, szinte zárt és egységes rendszert alkot, ahol egy etnoökológiai rendszerben öntörvényűen függenek össze a dolgok egymással. Ez teljes egészében érvényes a közösség oktatási szokásaira, kultúrájára is. A nagy bajok akkor kezdődnek, amikor már olyan értékrend-átbillenés történik, amely végzetes a csoport számára. Amikor már a lelkész, a tanító hiába szervez, aktivál, győzköd és fejt ki propagandát a magyar oktatás érdekében, hiába szólítja meg és javítja ki hívei nyelvi hibáit, hiába mutat példát és ad közösségének magatartásmintát oktatásban, nyelvi tisztaságban, etnikai értékekben, ha erősebb a többség felé irányuló felhajtó erő, a tehetetlenség etnikai törvénye, mert a kisebbségi iskolamodell már megsérült, és a többségi domináns iskolamodell nagyobb presztízsértékkel rendelkezik, mint "a másik", a sajátja.
Még szomorúbb az, amikor a kívülről, más régióból e vidékekre érkező tanító, értelmiségi szemben találja magát egy ilyen láncolatszerű és változtathatatlan, szomorú helyzettel. Amikor a helyi nevelő eleinte lelkesen küzd ervez, majd elkeseredik, belefárad. Az oktató nem költözik ki, először az életfeltételek hiányából, kényelemből, majd már azért sem, hogy ne kelljen dolgoznia. A tanítónak, iskolaigazgatónak már nem is érdeke a jobb iskola, mert ha komolyan veszi munkáját, akkor nem ingázhat, nem hiányozhat. A közösségnek és az iskolának nincsenek vagy már elmaradnak elvárásai is, a szülő, a gyermek munkaütemet sem diktál, és így mind a tanuló, mind pedig az oktató személyi és csoportkényelmének fenntartásához hozzátartozik a lazaság, rendetlenség mesterséges éltetése. Nem végez kultúrmunkát, mert akadályozza az ingázásban, meg aztán végül is minek, "nem érdemes". Így teremti meg a hátrányos helyzetű közösség a rossz iskolát, az pedig a rossz közösség leértékelődésének láncolatát.
A véget nem érő kérdés pedig mindig ugyanaz: mit lehet tenni a peremvidéken, hogyan születhet vagy maradhat meg az iskola a nyelvhatáron?
A teljesen sajátos szórványoktatási kérdésekre sajátos választ kell keresni. El kell kezdeni tervezni. Hosszú a tennivalók sora: bentlakás- és kollégiumi rendszer kiépítése, családtelepítési kísérletek, iskolabuszok beállítása, egyházi népoktatás megszervezésének tervezete, tehetségkutatás és -gondozás, tanonc- és szakképzés, csángóoktatás, értelmiség és tanszemélyzet nevelése és vidékre telepítése, anyagi alapok megteremtése és a támogatások megszervezése, szervezési feladatok, statisztikai, nyilvántartási feladatok, sajátos tankönyvek, oktatói anyagok megteremtése és alternatív oktatási, anyanyelvi szórványgyermek-táborok, mind-mind álmokká színesedő tervek.
Elsőként és bármilyen nagy áldozat árán, de meg kell menteni a meglévő iskolákat. Regionális rálátással, területi-helyi részletességgel pontos tervet kell készíteni arról, hogy hol, hogyan lehet és kell helyi és külső forrásokból cselekedni a magyar nyelvű oktatás fejlesztésére, megtartására és beindítására. Nemrég terveket készítettünk egy teljes egyházi népoktatási hálózatról, hogy egyetlen kétszáz léleknél kisebb település se maradjon tanító vagy lévita, kántortanító nélkül. Kidolgoztuk a régi történelmi hagyományokon alapuló kántortanítói munkakör visszaállítását és az egyházi népiskola tervét, hogy minden településre egyházi infrastruktúrával állami alkalmazásban levő tanító kerüljön. Sajnos e tervet még születése előtt megölte a pénztelenség, a politikai akarat hiánya, a tanügyi zűrzavar és az új oktatási törvény.
A romániai magyar peremvidékek oktatásának egyik nagy kulcskérdése az oktatói személyzet kinevelése, megkeresése és otthontartása, letelepítése, segítése. Mert a peremvidékeken élő kisebbségi értelmiségünk fáradt, elkeseredett, szomorú és főként magára maradott. Éppen ott, ahol a legnagyobb segítségre volna szükségünk. Minden tájegység próbálja meg saját maga megteremteni saját értelmiségét. Ez pedig úgy történik, hogy neki kell megkeresni, kiválasztani, taníttatni, hazahívni, munkát adni, munkát elvárni, szeretni, életfeltételeket biztosítani és otthon tartani saját értelmiségét. Egy-egy tájegység, település számára neveljük ki az ugyanonnan induló és oda hazatérő tanítóit, tanárait, lelkészeit, orvosait, közművelődési harcosait, mert ők ismerik igazán saját tájegységük gondjait, ők tudják, hogy ott mik a legnagyobb bajok, és ők maradnak ott, mert ott vannak a gyökereik. Egyházi főiskoláinkra, egyetemeinkre, kántortanító és képző iskoláinkra és még létező szakképző intézeteinkre vár az a feladat is, hogy a válságban levő tanügyi és pedagógusi pályán, saját erőforrásait és lehetőségeit kihasználva legalább ő teremtse elő és nevelje ki a magyar nyelvnek és a keresztény kultúrának azokat a misszionáriusait, akik szerzetesi fegyelemmel és önfeláldozással lépnek a legnehezebb területeken is a szolgálat útjára.
Meg kell teremteni az oktatók, nevelők munka- és személyi életfeltételeit is, különösen a peremterületeken. Számba kell venni a helyi erőket és erre alkalmas ingatlanokat: mit tehet a lelkész, mire használható fel a parókia, kántori lakás? Van-e az oktatásba bevonható helyi személy? Minden területre sajátosan, szinte egyedi módon ki kell dolgozni egy oktató-kitelepítési tervet. Ennek személyi és anyagi vonatkozásait. Kiemelt támogatásban kell részesíteni a kitelepedőket, szerződéseket kell kötni velük. A városokról e településekre ingázó tanároknak anyagi támogatást kell nyújtani ahhoz, hogy bérleteiket megvásárolhassák. A községi tartalék földalapokból földterülethez kell juttatni azokat a tanárokat is, akik e településekre ingáznak. Az iskolák, oktatási intézmények színvonalát minden eszközzel versenyszinten kell tartani, hogy az ott végző diákok a továbbtanulásban, a felvételiken versenyképesek legyenek.
Vissza kell adni a lelkészeknek és a peremvidékek tanítóinak és az egész munkakörnek az őket megillető egyházi és társadalmi közmegbecsülést! E területek tanítói, lelkészi állásait nem szabad büntetőhelyekké degradálni. A fiatal tanítókat, lelkészeket nem szabad alkalmatlanságuk ellenére szórványterületekre helyezni, de nem szabad két-három éven belül még a legindokoltabb esetben sem elhelyezni. Mindenben segíteni és a legszigorúbban ellenőrizni kell központi vagy regionális szinten azt, hogy tisztességesen végzik-e munkájukat. Teljes erővel részt kell vállalniuk a közösségi élet egészének éltetésében, szervezésben.
El kell készíteni az iskolabusz-, bentlakáshálózat tervét, de legfőképpen azt, hogy milyen mértékű népesség és gyermek-lemorzsolódásra és így milyen ütemű iskolafelszámolódásokra kell számítanunk a közeljövőben. Elemi iskolai oktatásunkban különösen ott, ahol nincs már magyar felső tagozat, és a gyermekek sem ingázhatnak valahová kiemelt feladat kell hogy legyen a magyar írás és olvasás elsajátítása és a fakultatív magyar oktatás.
Vajon mi folyik árvaházakban a peremterületen? Számba kell venni az árvaházakban elhelyezett magyar gyermekeket, el kell végezni vallási azonosításukat, meg kell kezdeni lelkigondozásukat, egyházi intézetbe való elhelyezésüket. Kiemelten kell foglalkozni az elitgyermekek kiválogatásával, a tehetségkutatással, azok megfelelő iskolába juttatásával. Ösztöndíjakat kell számukra biztosítani, ahogyan azt az egyházi középiskolák teszik az ún. jelképes keresztszülőséggel. Az iskolák, oktatási központok pedig bármilyen alapításúak élvezzék az egyház védelmét.
A romániai szórványmagyarság oktatási kérdésköre egységes egész. Úgy kell tervezni, hogy benne az egész közösséget látni kell minden vívódásával és vajúdásával együtt. A romániai szórványmagyarság jövője pedig ott dől el a legmélyen: a település kisközösségének otthonérzetében, a család után az óvodában és az elemi iskolában. Gyermekeink ott kapják vagy nem kapják meg életre szóló anyanyelvi útravalóikat. E kisközösségek nyelvi és lelki otthona pedig az egyház. Ha e titkokat nem tárjuk fel, ezekre a mélységekre nem látunk rá, nem tervezhetünk tovább erdélyi magyar szórványoktatást. Akiknek pedig nem biztosítjuk legalább a legelemibb szintű magyar oktatást, hiába is várjuk, hogy felnövekedve magyarságunk számára megmaradjanak.
Részlet egy oktatásfelmérésből