Ki fog hanyatlásról beszélni, ha az egész
csak optika kérdése? Az átmenet minden...
Peter Sloterdijk: A varázsfa
Minden kornak megvannak a maga favorizált (elvont) fogalmai. A divatszavak, amelyek által definiálva érzi magát, akár tagadó, akár állító értelemben. Ilyen szó most az átmenet, vagy tovább: átmenetiség, átjárhatóság, átjárás, áttűnés, áthallás... Nevezzük Á-nak. Ami vagy Tilos, vagy Szabad. Ha ez a szó mostanság elhangzik, majdnem szükségszerűen abba a csapdába húz bele, hogy korunk társadalmi-politikai-kulturális-paradigmatikus átmenet voltára reflektáljunk.
De van-e olyan kor, amely nem átmeneti, vagy másképp: van-e olyan kor, amely rendelkezik önbizalommal (reflektálatlansággal?), hogy önmagát megelőző korokkal szemben immunisnak, ennélfogva abszolútnak tételezze, és ne gondolja azt magáról, hogy örök érvényű? Valószínűleg semmilyen olyan kor, amely lineáris időtudattal rendelkezik, és tudatában van saját történelembe ágyazottságának, nem annyira önhitt, hogy ezt gondolhassa magáról.1 (Úgy tűnik, Malacka nagyapja, Tilos az Á, a történelem legmagabiztosabb szereplője.)
Azt viszont nem kell elfelejteni, hogy a világ a mítosszal kezdődött, és nem a történelemmel.
És mi a helyzet azzal a korral, amelyben az Á annyira rávetül a nyelvre, hogy az önmagáról való beszédet is gátolja? (Túl azon, hogy mihelyt valamit definiálni kezdek, eltűnik, megközelíthetetlen lesz, a szavak, a "nyelvi körítés" által mintegy ellepleződik.) Honnan vegyünk új nyelvet, immunist? Mert a par excellence átmenet korában nem lehet egyetlen szót sem kiejteni (talán a kötőszavakat és névelőket kivéve, de ez sem biztos), amely kimondása után is megőrizné látszólagos szilárd halmazállapotát, és biztosan állíthatná jelentését. Mi történhetik akkor, amikor a nyelv kicsúszni látszik a beszélő/író tapasztalata alól? Hatalma persze soha nem is volt fölötte, de legalább biztonságosabban tudta használni. Van-e a nyelvnek egyáltalán szilárdságtana?
Milyen állapot az, amikor az ember saját kora átmenet voltának olyan mértékben tudatában van, hogy saját kijelentéseit kijelentésük pillanatában kérdőjelezi meg? Amikor a nyelv nemcsak autonóm létező, hanem csapda, és elsősorban az, és amikor az embernek eszébe sem jut, hogy a nyelvet nem mindig sikamlósnak és cseppfolyósnak gondolta el. Mi történik egy korral akkor, amikor gondolkodásából kiiktatja a nagybetűs szavakat? De csak azt akartam mondani, hogy vagyunk talán annyira tudatosak és nem önteltek, hogy (ön)kritikusak lehessünk. Meg hogy érdekes és izgalmas dolog ebben a korban élni és beszélni.
És most inkább két könyvről szeretnék beszélni, amelyeknek semmi közük nincs egymáshoz, és éppen emiatt kell most róluk beszélni.
Az egyik egy gyökeresen posztmodern2 regény (annyira, hogy egyáltalán nem biztos róla az sem, hogy regény): Peter Sloterdijk: A varázsfa. A pszichoanalízis kialakulása az 1785-ös évben. Epikus kísérlet a pszichológia filozófiájára. (Ballassi, Budapest, 1995). A köny regény-sége nagyjából ki is merül abban, hogy "epikus kísérlet". De ettől még nagyon izgalmas. A szereplők akár egy drámában rövid jellemzéssel felsoroltatnak a könyv elején, de a főszereplőt kivéve mindenik csak addig jelenik meg, ameddig szövegét elmondja. Nincsenek jellemek, személyiségek vagy egyéniségek, morális normák alapján megítélhető karakterek, csak (?) egymással egyenértékű, párhuzamos hangok. Hangok, amelyek nevekkel vannak felruházva, esetenként nem is légből kapott nevekkel. Elméletek vonulnak fel, nem értekezés vagy tanulmány formájában, hanem színész, feltörekvő polgár, cinikus és hatalomvesztett arisztokrata, orvos stb. diskurzusaként. Ha valaminek, talán leginkább osztály- és ideáltipikus alakoknak nevezhetők e hangok vehikulumai, közönséges nevükön szereplők. Nem dialógusok hangzanak el, hanem diskurzusok váltják egymást, vitáznak egymással, olykor felvilágosodás kori diskurzusok, amelyeken erősen "áthallik" mai, posztmodernnek nevezett elméletek retorikája. És joggal: "...nem történelmi regénnyel van dolgunk. A jelenről lesz szó, a tiszta jelenről és csakis a jelenről. A könyv expedícióra vállalkozik egy el nem múlt múltba, amely a mai viszonyok állagába égettetett. E történet a meghosszabbított jelenben játszódik, amelyet mi modernitásnak nevezünk." (Elöljáró beszéd, 11.)
És íme, a két legerősebb diskurzus egymással szemben, a feltörekvő, történelmi jelentőségét hamarosan elérő polgár(ság) és a lecsúszó, önmagát intelligens cinizmussal és kellő öniróniával figyelő arisztokrata(-ácia) dialógusa. Hogy melyik szimpatikusabb? Nézzünk magunkba, és inkább ne kommentáljunk; az analógiákat csak ronthatnánk.
Polgár (Adrien Duport): "Hirtelen bizonyossá lett előttem, hogy ön el fog tűnni a föld színéről, és vissza sem tér többé. Az eltűnését helyeslem. Lehet, hogy még kapcsolatba kerülünk egymással, ha ez előmozdítja a dolgokat. Egy napon azonban ez is meg fog szűnni. Később ugyanis egy egészségesebb rendben érvényes mérce szerint fogjuk alakítani kapcsolatunkat. A haladás majd elfeledteti az ön ferdeségeit. Ebből a gondolatból merítek erőt." (160.)
Arisztokrata (Vicomte de Saint-Malbaux): "...ha a burzsoázia egyszer eljut odáig, hogy megismer valamit a másféle állapotokba való átmenet édes ízéből, akkor az önök legjobbjai a villájuk erkélyén állva azon töprengenek majd, hogyan lehetséges, hogy az új várományosok ennyire keményen lépnek fel önök ellen, és hogy ilyen sok elképzelésük van. A ma polgárai, masszív nézeteikkel, egy napon talán tudni fogják, amit én ma tudok: az élet csak a rend és rendetlenség közti ritka intervallumokban tér magához, egyébként nem is él... A történelem a leépülés stafétája. Ezért nem tud semmit, Duport, semmit, ön túl jó futó, attól tartok. Soha nem fogja megtudni, mi mellett rohan el, nem tudhatja, mit hagy ki... [...] Ki fog hanyatlásról beszélni, ha az egész csak optika kérdése? Az Átmenet minden..." (161162.)
Aztán meg egy másik, a Saint-Malbaux-éhoz hasonló és Derrida-gyanús hang:
(Marquis de Sponti): "...az én erősségem nem bárminek a tagadásában, hanem a rések felfedezésében van. Látom a káoszt a szavak mögött, amögött pedig, amit a dolgok rendjének szokás nevezni a lehetőségek szédületét." (127.)
Én azt hiszem, hogy ezekben a résekben sejlik fel valahol az átmenetzóna szólamok, textusok között, amikor egyik már, a másik még nem működik. Ha semmi nincs, ami működne, a "nem működést" megteoretizálva, működő(képes) diskurzust kaphatunk. De meddig?
A másik könyv az egyik legderűsebb és engedtessék meg az esszéírónak egy személyes megjegyzés a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Ez is regény, de ezúttal gyökeresen, "mindenestől" regény, hosszú, sok szereplője, ágas-bogas cselekménye van, meg minden egyéb, ami egy valamirevaló regénytől elvárható. Thomas Mann József és testvérei című könyvéről van szó (Thomas Mann művei 34, Magyar Helikon, Budapest, 1968), derűjét pedig éppen annak a hiánya adja, amiről itt eddig annyi szó esett. Ebből a történetből teljesen hiányzik minden átmenetiségtudat: ez a történet mítosz. Nincs tudatában saját történelembe ágyazottságának, hiszen mítoszra jellemző módon nem ismeri a lineáris idő fogalmát, József történetei ugyanazok a történetek történtek, történnek és történni fognak az idők végezetéig. Ez az egyetlen bizonyosság létezik.
"A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, amelyet újból jelenvalóvá tesznek." (M. Eliade: A szent és a profán. Európa. Budapest, 1995.) A mítosz ideje az örökös újrajátszásé. Az idő reverzibilissé viszont csak kimondva válhat, a maga fizikai vagyis profán valóságában nem. A reverzibilis, újra jelenvalóvá tehető mitikus ősidő elsődlegesen, sőt kizárólagosan nyelvi. Eliade erről nem beszél, de idézett példái (nyelvi példák) azt bizonyítják, hogy a mítosz voltaképpen nyelv a nyelvben jön létre.3
A mítosz nyelv.4 József történetei a nyelvben történnek. Vagyis nem történnek, a szónak a "megtörténés, lejátszódás" értelmében. Nem lehet visszakeresni egy olyan pillanatot, amikor cselekvésszerűen, nyelvelőttiségében megtörtént volna egy történet, egy esemény, bármelyik, hiszen "Mélységesen mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" (József és testvérei. 9.) Nincs "kezdet", nincs "új", csak kezdetek vannak, történetek, elbeszélések kezdetei, időben nem lokalizálható kezdetek és újrajátszások, újraírások. A történetek egymást és így önmagukat ismétlik. Semmi sem történik először, és semmi sem ismeretlen, ami történik. A részletek (szereplők, helyszínek, reakciók) változhatnak, de a lényeg (helyzetek, viszonyok, következmények) állandó. Ez az állandóság örök bizonyosság teszi lehetővé az újrajátszást, a visszatérést, ciklust. Az örök bizonyosságot egy abszolút állandónak tételezett transzcendencia szavatolja, Isten, aki már Egy, de még nem metafizikus. (Prediskurzív társadalomban még nem; akkor válik azzá, amikor elmélet lesz, diskurzusok egymásutánja; amikor a "mitikus ősidőből" vagyis időtlenségből kilépve történetivé lesz.) A József és testvérei-beli József azonban több, mint az önmagát író mítosz egy szereplője, mint a történeten belül álló és azon túl nem lépő mítoszeszköz. Ezt a Józsefet Thomas Mann kreálta és ez a József-történet nem újjáírás, hanem újjáteremtés. Új mítoszteremtés, József személyi és személyes mítoszának a megteremtése. József maga is mitikus szubjektum: tudatában van saját mítoszkreáló voltának. Saját már megírt történetének tudatos résztvevője és alakítója. (Ez valamiféle történetiségérzék előzménye is lehet, a modern, vagyis nem-mitologikus szubjektum felé közelíti Józsefet, anélkül azonban, hogy történelemtudatot várhatnánk el tőle.)
Józsefben nincs kétely, illetve kételkedése nem egzisztenciális, és nem önmagára, hanem a megismerésre irányul. Teljes bizonyossággal tételezi önmagát, a történeteit, szerepét e történeteken belül és Istenét. Felette áll saját átmenetzónába helyezettségének, egyszerűen nem vesz tudomást róla, benne áll a mítoszban, ő maga a mítosz, és nekünk eszünkbe sem jut megkérdőjelezni magabiztosságát és ebből fakadó derűjét. József irigylésre méltóan boldog lehet.
JEGYZETEK
1.Például még Sztálin sem gondolta a kommunizmusról, hogy az a maximális tökéletesség, amennyiben a kommunizmus magasabb fokáról beszélt.
2.Ha most a kedves olvasó azt merészelné kérdezni tőlem, hogy mit értek posztmodernen, hát nagyon kellene vakarnom a fejem, hogy elfogadható definíciót találjak. Valószínűleg azt mondanám, hogy olvassa el ezt a könyvet. Különben is a definíciók jóval unalmasabbak.
3.Ezzel elérhetünk Meletyinszkij mitopoétikus világmodell-fogalmáig, vagy más irányba, Barthes-ig, de most ezekkel nem fogok foglalkozni.
4.A sokirányú referenciából, amit ez a kijelentés előhív, talán Northrop Frye-éhez jutunk el a leghamarabb. Minden diszkurzív nyelvi képződmény mítosz (a mítosz szó elsődleges jelentése: "szavak egymásutánja"), de ez a jelentés túl tág ahhoz, hogy funkcionális legyen. A prediszkurzív társadalmak olyan történeteit nevezi Frye mítosznak, amelyek társadalmi funkcionalitással rendelkeznek (Frye: Kettős tükör. Európa, Budapest, 1995, 77), és ezzel ki is mondta a mítosz két fő jellemvonását: a narrativitást és a társadalomorientáltságot (100).