(Goethe Faustjának egyik mintájáról)
Sem a Költészet és valóságban, sem az Eckermann-nal folytatott beszélgetésekben nem esik szó Sebastian Brantról. Nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, Goethe olvasta-e, s ha igen, élete mely szakaszában vette kezébe Brant főművét, az először 1494-ben, Bázelben megjelent Bolondok Hajóját, vagy a nagy allegorikus világköltemény (amelyet a kortársak, Dantére utalva, Isteni Szatíraként emlegettek) csak közvetve hatott rá. Annyi biztos, hogy A Bolondok Hajójának csaknem összes motívuma felbukkan a Faustban, különösen annak első részében, s ami ennél is fontosabb: Sebastian Brant gnomikus, szentenciózus versépítkezése és a mögötte álló moralizáló észjárás is felidéződik Geothénél, helyenként szinte szövegszerűen. (Nemcsak a Faustban, hanem például a "közmondás módra" írt rövid költeményekben is.)
Ez, ha meggondoljuk, tulajdonképpen furcsa. Azt nem tudjuk biztosan, Geothe olvasta-e a bolondságokat ostorozó (egyszersmind katalogizáló) tankölteményt; azt viszont tudjuk, hogy nem kedvelte a tankölteményeket, és úgy vélekedett, hogy az oktató célzat összeegyeztethetetlen a tulajdonképpeni poézissel. S ha a Költészet és valóságban nem ejt szót Brantról, arról viszont nagyon is szót ejt, hogy a moralizáló tendencia leigázza, s így meg is fojtja a költészetet. A Bolondok Hajója pedig, bárhogy nézzük is, moralizáló tanköltemény.
Más kérdés, hogy nem feltétlenül kell bárhogy nézni. Az is elképzelhető, hogy a dolgot (esetünkben a művet) magát nézzük, "úgy, ahogy van"; ez esetben nem a műfaji besorolhatóság a legfontosabb szempont. A Bolondok Hajója az utolsó olyan középkor végi (és német viszonyok közt hangsúlyozandó reformáció előtti) művek közé tartozik, amelyek a hagyományos antik-bibliai világképet még mint élő egészet fogják fel, ugyanakkor az első olyan művek egyike, amelyek érzékeltetik e világkép rohamosan mélyülő ellentmondásait. Ennek hatásos jelképét, egyben hatékony formaképző elemét találta meg Brant a bolondság allegóriájában: 7000 sornyi terjedelmű költeményében száztizenkét különféle bolondságot ír le (és ítél meg): lényegében minden emberi szándékot, viselkedést és tettet bolondságnak tekint, kivéve a bölcsességre való törekvést, ami azonban saját bolondságunk felismeréséből fakad.
Ennek két lényeges következménye van. Az egyik az, hogy Brant költeményének valóban erős (mondhatni szigorú) moralizáló karaktere van, ez azonban, ellentében a reformáció utáni hasonló jellegű munkákkal (többek közt a Bolondok Hajója nyomán keletkezett "bolond-irodalom" alkotásaival) nem polemikus célzatú. Ha valóban mindent bolondságnak tekintünk, akkor nem egyik vagy másik eszmei-politikai ellenfelünk bolondságát pécézzük ki, hanem az emberi faj teremtményi gyarlóságáról mondunk valami lényegeset. S ha e gyarlóságot nem a bűn, hanem a bolondság gyűjtőfogalma nivellálja, úgy a mégoly szigorú moralizáló tendencia is egyfajta leíró-szemlélődő beállítódáson keresztül nyeri el költői formáját. S ez nemcsak a művön belül teremt egyfajta nagyvonalú tágasságot, hanem Brant (egyébként földhözragadtnak érződő) gondolkodását is időnként meglepően közel hozza a száz vagy százötven évvel későbbi szkeptikusokéhoz. Talán nem kell bizonygatni, hogy Goethe sem ettől, sem attól nem idegenkedett.
A másik lényeges következmény szorosan összefügg a szemlélődő beállítódással. A Bolondok Hajójából sok mindent meg lehet tudni a reformáció előtti délnémet városi polgárság mindennapi életéről, s ami ennél is fontosabb, észjárásáról. Ennek legszembeötlőbb jellegzetessége a közmondásban vagy szentenciában csattanó példázatosság: a szemünk láttára lelepleződő gyarlóság, bolondság vagy vétek mindjárt fel is mutatja önmaga ősképét valamelyik antik vagy bibliai hősben; s a narratív ítélkezés is megtalálja önmaga referenciáit Bölcs Salamon példabeszédeitől kezdve a Diogenes Laertios által idézett filozófus-szentenciákig.
Ez a példázatos gondolkodásmód az antik apophtegma- és gnómagyűjteményekig vezethető vissza, van azonban közvetlen előzménye is, a középkori "bizonyosság-költészet", korabeli német szóval "bschydikeit". A bschydikeit formailag a római (illetve későbbi latin) epigrammából következik, a hexameterpentameter váltakozást azonban, a nyelvi adottságoknak megfelelően, párrímek pótolják; úgy is lehet mondani, hogy a szentencia gondolati feszültségéhez a rímfelosztás nyelvi-fonetikai feszültsége társul.
A német költészetnek olyan öröksége ez, amely egyik, egyszersmind legmagasabb csúcspontját Goethe szintetizáló poézisében érte el. (Hogy világos legyen, még miféle csúcsokra gondolok: említendők Nietzsche költeményei, amelyekből azonban nem adódik poézis, továbbá Gottfried Benn lírájának egyik vonulata.) Goethe, aki világosan látta, hogy a német történelmi és kulturális hagyomány démoni erői a 16. században törnek általános érvénnyel felszínre, a hagyomány ihlette démonikus erőt formailag a bschydikeitre visszamenő példázatos poézisben ragadta meg. Mephistopheles, aki bizonyságot tud a dolgokról, pontosan úgy beszél, mint a 1314. századi bschydikeitek, vagyis bizonyságok. Még pontosabban: úgy beszél, mint a Bolondok Hajóját író Sebastian Brant.
A bschydikeitek költői észájárását ugyanis nem a Goethe által olyannyira kedvelt Hans Sachs, nem is Fischart vagy Ulrich von Hutten közvetítte a 16. századi német irodalomba (és a nyelvbe, amely százötven-kétszáz év alatt teljesen átalakult), hanem Sebastian Brant. Az ő újítása, egyben alapvető költői teljesítménye, amelyből művének összes többi költői értéke következik: az egészre való törekvés. Mondhatni: kompozíció. A középfelnémet lovagi költészet lehanyatlása óta ő alkotott először olyan művet a "nép nyelvén" (magyarán szólva németül, ami deutsch, illetve régebben diutisc eredetileg ezt jelentette), amelynek teljes költői világa van. Így a "kis világ" és a "nagy világ" kettőssége, amelyet gondolatilag Paracelsus közvetített Geothe számára, költőileg Brant művében lelte meg formáját először. A "nagy világról" Brantnak az a véleménye, hogy:
Die gantz welt lebt in vinstrer nacht
Vnd duot in sünden blint verharren
All strassen gassen sindt voll narren,
vagyis az egész világ sötét éjben él, és bűnökben megátalkodik vakon, minden út és utca tele van bolondokkal. Ami tehát a megátalkodott bolond világot mozgásba hozza, az az úton-útfélen hemzsegő kicsiny világok egyvelege. A kis világ pedig maga a bolond, illetve bolondság.
Ezt a képletet teszi Goethe dinamikussá és dialogikussá a Faust első részében. Az oktató-javító célzatú narrációt szituációba helyezi, és a költemény egyéb szólamaival (drámai költeményről lévén szó mondhatjuk: egyéb szerepekkel) szembesíti. Az az ontológiai telitalálat már jóformán fel sem tűnik, hogy az eredetileg jobbító szándékú bizonyságot Goethénél mindig a Gonosz mondja ki, akinek erejéből még az ellentmondás ironikus reflexiójára is futja. Ő mondja ki magáról, hogy az az erő, amely "mindig rosszat akar, s mindig a jót teszi".
Föntebb azt mondtam, hogy a Bolondok Hajójának csaknem minden motívuma felbukkan a Faustban. Miután azonban a Faustot sok egyéb mellett az emberi tudás drámájának szokás tekinteni, érdemes szemügyre vennünk, miképp jelenik meg a tudás, illetve a tudnivágyás Brant költeményében. Feltűnő, hogy e motívumnak Brantnál is mennyire kiemelt jelentősége van: a száztizenkét fejezetből legalább fél tucat a bolondos tudás különböző válfajait írja le. Ilyen a könyvgyűjtő bolondról, a hanyag nevelésről, a tudatlan papokról, az orvosokról, a csillagászokról, a világot becsavargó felfedezőkről és haszontalan tanulásról szóló fejezet. Az derül ki e fejezetekből, hogy Brant a bölcsességet élesen szembeállítja a tudnivágyással, ez utóbbit viszont nagyjából a tudatlansággal azonosítja. Mindezt a legjámborabb erkölcsjavító szándékkal teszi.
Képzeljük el ugyanezt a mefisztói kajánság perspektívájában. S képzeljük hozzá az Auerbach-pince groteszk dőzsölését (amely jelenet forrása persze a Faust-népkönyvekben keresendő), valamint a híres dolgozószoba-jelenetet, amikor Mephistopheles Faust ruhájába bújva egy Agrippa von Nettesheim fölényével világosítja fel a gyanútlan egyetemi hallgatót a tudományok hiábavalóságáról.
Az ízelítőül kiválasztott jelenet teljes megértéséhez: a Szórt Ész fordítói lelemény, az eredetiben Sortes, vagyis Socrates nevének tudatlanságból eltorzított alakja. Az egyiptomi tíz csapásra Origenész egy homíliájában hivatkozik a szofistákkal kapcsolatban. A bukott diákok nagy része nyomdásznak ment, Brant szövegét is ilyen ember szedhette 1494-ben. A költemény jó öt évszázaddal később a budapesti Borda Antikvárium kiadásában jelenik meg magyarul.