1. Hit, világ, hitvilág versben
Mily Isten volna, kintről halva pusztán,
s csak pergetve a mindenséget ujján?
Úgy illik, bentről mozgassa a létet,
életet adjon s ő legyen az élet,
úgyhogy mi benne él, hat, benne szó,
abban ő legyen lélek és erő.
(Isten, kedély és világ)
Csupa ellentét e látomás: Isten és mindenség, lét és élet, kint és bent, lélek és erő. Az ellentét azonban nem diszharmónia forrása, nem kárhoztatandó, hanem csodálni való, mert ebből fakad minden:
Áldd érte, idő fia, hát az Urat,
hogy szétválasztotta a pólusokat
így tehát ebből fakad a lehetséges harmónia is:
Végső nyugvás csak úgy lehet itt,
ha pólus a pólussal érintkezik.
E mindenség-vízió kétszeresen polemikus: egyfelől elutasítja azt a mechanikus világképet, amely Istenben a nagy óraműszerkezet megalkotóját és mozgatóját látja, másfelől azzal az elképzeléssel is vitázik, amely a világ anyagi, természeti lététől független, pusztán szellemi lényegű Istent feltételez. Goethe istene lélek és erő, vagyis nem megfoghatatlan szellemlény, hanem léte a fizikai világban nyilvánul meg, abban hat, olyanformán, ahogy azt az ókor görög gondolkodói nyomán a reneszánsz filozófusai állították.
És ami szintén nem mellékes: ez a filozófia az emberi létezést ugyanebben a rendben helyezi el. A maga szűkebb körében, saját földi, korlátozott életviszonyai között az ember is lélek és erő, azaz több, mint a természet engedelmes, elmúlásra ítélt egyede. Ha méreteinél fogva az ember csupán parányi része is a mindenségnek, természetét tekintve egylényegű az istenséggel. Ezért is érti annak mibelétét, kívánkozik vissza annak körébe:
Örök nyugalomban a Kozmosz Atyja
világunkat magába fogadta.
A Fiút tömérdek munka várta,
hisz Megváltónak jött a világra.
Amit tanított, szenvedett,
ma is csodaszámba megy.
Azután a Szentlélek jön itt,
főként pünkösdkor működik.
Hogy honnan és hova libeg,
még senki sem orrontotta meg.
Kis időt adnak csupán neki:
ő kezdi és ő végezi.
Ezért álság nélkül a régi
Credót szánk híven megismétli:
Sóvárog bennünk már a Lét:
örök Szentháromság! feléd.
(Szentháromság)
Ha az utolsó szakasz hitvallásszerű, imádságos fordulatát nézem, a vers a jó keresztény átszellemült fohásza, aki boldogan vallja: földi pályája végeztével abban a kegyelemben részesül, hogy egyesülhet az isteni hármassággal. Ám ha a vers egészét nézzük, aligha kerülhetjük meg a felismerést, hogy ez a hit többszínű, több rétegű, mondhatni több-értékű. Mindjárt a tagolása elgondolkodtató: két sor jut benne az Atyának, négy a Fiúnak, hat a Szentléleknek ezek után következik a lezáró Credo.
Az indító sorok némileg perelnek a fentebb idézett szakasszal: a létet belülről mozgató Isten helyett itt az áll: az Atya "világunkat magába fogadta". Nem is akárhogy, hanem "örök nyugalomban". Persze az ellentmondás feloldható oly módon, hogy itt a hármasság első tajáról van szó, míg amott a kijelentés az istenségre magára vonatkozott. Ezzel együtt is ez első két sorban olyan visszatekintést nem reminiszcenciát! érzek az istenhitnek a kereszténységet megelőző hagyományára ("örök nyugalomban", "a Kozmosz"), amely például a Teremtés gondolatát megkerülve foglalja szintézisbe az Aya-Isten lényét.
Gótikua freskóvázlat mondanám a második szakaszról. Naivan mesélő hangja úgy szállítja le a megidézett isten-alakot az emberi érzékelés szintjére, ahogyan azt a középkori katedrálisok művészete tette ("hisz Megváltónak jött a világra", "ma is még csodaszámba megy"). E naivitásban ugyanakkor játékos, szinte pajzán szellem bujkál, s csak találgatni tudjuk, hogy inkább a tisztelettudó vagy az oktondi ámulaté-e. Még a logika is sántít, mintha ugyancsak azt sugallná: ez a gondolkodás oly egyszerű, oly kezdetleges még, hogy a báját kell csodálnunk, nem pedig a mélységét: a Megváltó a tennivalók elvégzése végett jött a világra, ez volt az ő küldetése. (Zárójelben: a "tömérdek munka" kétségtelenül a görög héroszok próbatételeivel asszociálható. Megjegyzendő továbbá, hogy Krisztus küldetésének a munka fogalmával való társítása részint deszakralizálja az evangéliumi történetet, részint a goethei gondokodásnak megfelelően fölértékeli a cselekvést, azt ami a világban elvégzésre vár.)
A hang nem változik a Szentlélekről szóló szakaszban sem. Derűs, majdnem csipkelődő hang, hiszen nevéhez így fűz magyarázatot: "főként pünkösdkor működik", lényéről pedig, amely könnyedén "libeg", csak annyit tudunk meg, hogy kifürkészhetetlen. Mindamellett az utolsó sor úgy szűkíti, hogy egyúttal tágítja is lényét: "ő kezdi és ő végezi" ez hivatásnak sok, nagyon is sok, elvégre ő a lélek.
Talán semmi nem vall inkább arra, hogy a színek és értékek többféleségét okkal érezni e sorokban, mint az, ahogyan az utolsó szakasz "álság nélkül" kész ismételni a Credót. A tiszta komolyság bejelentése a netán óvatlan olvasót figyelmezteti: a hármas istenség képe, amelyben saját magunkat szemléljük így ez a költemény is saját képünk az isteniről.
2. Az isteniről és az emberiről prózában
Aztán vallási kérdésekről beszélgettünk, meg arról, hogyan élnek vissza Isten nevével. «Úgy kezelik az emberek mondta Goethe , mintha ez a megfoghatatlan, elképzelhetetlen legfőbb lény alig különbözne tőlük. Különben nem mondanák, hogy Úristen, Jóisten. Közhellyé válik számukra, különösen a papok számára, akik naponta a szájukra veszik, puszta névvé, amitől nem is jut már semmi az eszükbe. Ha áthatná őket nagysága, elnémulnának, s tiszteletükben meg sem akarnák nevezni».
(Eckermann: Beszélgetések Goethével. 1823. december 31.)
A költő-bölcselő úgy beszél itt, mint a próféta, mint a tízparancsolat őre: "Isten nevét hiába ne vegyed!" E szigor épp azt látszik elvitatni a kereszténységtől, aminek kétezer éve szakadatlan terjedését köszönheti, hogy tudniillik egyszerre volt titokzatos és közvetlen, éteri és konkrét, ünnepi és hétköznapi. Elnémulni Isten előtt, ha nem is a félelemtől, de a tisztelettől mennyire ősi, ószövetségi gondolat ez, mennyire a távolságot hangsúlyozza, amely az embert Teremtőjétől elválasztja, nem pedig az otthonos közelséget, amelyben minden hívő lélek az isten bizalom részesének érezheti magát! A gyarló emberi tudat szintjére leszállított "megfoghatatlan, elképzelhetetlen legfőbb lény" banalitás, amelyben elvész nemcsak az istenség lényege, hanem a világé is, amelybe az ember beleszületett. E lényeg maga a távolság, és vele együtt a titok ezekből meríti értelmét mind az isteni felfogásának, mind a világ megismerésének törekvése. Ez nem a szeretet vallása, hanem azé a világrendé, amelyben az emberi kiválóság más szóval az erkölcs és a költészet számára csaki akkor van hely, ha a nála mérhetetlenül kiválóbb szilárdan őrzi a maga pozícióját.
Sokatmondó ebben a tekintetben két élmény ismertetése a Költészet és valóság lapjain. Az első Lavater nevéhez fűződik, aki mondja Goethe olyannyira összekapcsolta az emberiségről vallott felfogását Krisztus személyével, hogy mindenkit rá akart venni, kövesse őt ezen az úton. "Vagy Krisztus-hívő, vagy ateista!" a kiélezett felszólítás ellenérzést vált ki a költőből, aki magáról azt tartja, hogy "szívben és lélekben" kapcsolatot tart ugyan a keresztény vallással, de a Lavateréhoz fogható "valósággal fizikai odaadás" távol áll tőle, mivel ellentétes az általa mind kedveltebb "liberális világiassággal". Itt olvasható azután az a hosszabb fejtegetés tudás és hit viszonyáról, amely jobban megvilágítja Goethe álláspontját:
Tudás és hit ellentéte még nem került napirendre, de a két szó, meg a hozzájuk fűződő fogalom alkalomadtán fel-felbukkant, és az igazi világmegváltók azt állították, egyik éppoly megbízhatatlan, mint a másik. Ezért abban tetszelegtem, hogy mindkettő mellett lándzsát törjek, ám ezzel sem nyertem meg barátaim elismerését. A hit dolgában fejtegettem minden csak azon múlik, hogy az ember higgyen: hogy mit hisz, az teljesen mindegy. A hit biztonságot ád jelenre, jövőre, és ez a bizonyosság egy kifürkészhetetlen, emberfölött, hatalmas lénybe vetett bizalmunkból fakad. Ezen a rendíthetetlen bizalmon múlik minden, de hogy milyennek képzeljük azt a lényt, az egyébként adottságainktól, sőt külső körülményeinktől függ, és ezért teljesen mindegy. A hit szent edény, amelybe mindenki a maga érzését, értelmét, fantáziáját tölti, s azt hozza áldozatul legjobb képessége szerint. A tudással azonban éppen fordítva vagyunk: nem az a fontos, hogy egyáltalában tudjunk, minden azon fordul meg, hogy mit tudunk, milyen jól és milyen sokat tudunk. A tudásról ezért vitatkozni is lehet, mert helyesbíthető, tágítható, szűkíthető. A tudás a részlettel kezdődik, végtelen és alaktalan, sohasem foglalható egységbe, legföljebb ábrándjainkban, ezért tehát mindenkor ellentétben van a hittel.
(Költészet és valóság. III. Rész.)
Valóban világias, valóban liberális! Amellett azonban, hogy milyen könnyed, minden dogmától elrugaszkodó a hitnek ez a szemlélete, látnunk kell azt is, mennyire középen áll a pólusokat összekötő tengelyen, mekkora bölcsességgel védelmezi a kívánatosnak vélt egyensúlyt. Ahogyan nem hit-buzgó, ugyanúgy nem tudás-buzgó sem, vagyis távol tartja magától a merev ellentétezést, mint amely nem illik a világ és az ember természetéhez. Sőt, ha a két fogalom kibontását nézzük, semmi kétség, hogy erőteljesebb, körvonalazottabb, mondhatni lelkesebb a hit meghatározása, mint a tudásé. Ami pedig különösen szép benne, az a gondolkodás irányvonala: előbb relativizálja, minden felekezeti kötöttségtől eloldja a hitet ("az ember higgyen: hogy mit hisz, az teljesen mindegy"), ezt követően pedig abszolút értékét emeli ki ("szent edény"). Szabadon választott, szabadon vallott hit, a gondolkodó és bensőségesen érző ember hite a meghatározás ekként igencsak közel áll ahhoz, ahogyan a 20. század európai/nyugati civilizációjának embere ragaszkodni próbál hitéhez.
3. Túlvilág és történelem
Vallási, tudományos és politikai téren egyaránt meggyűlt a bajom amiatt, hogy nem színleltem, s volt bátorságom kimondani, amit éreztem.
Hittem Istenben, a természetben és abban, hogy a jó győz a rosszon: de a kegyes lelkeknek ez nem volt elég, ők azt akarták, hogy higgyen azt is, hogy három annyi, mint egy, és egy annyi, mint három. Ennek azonban ellene szegült lelkem valóságérzéke, s azt sem láttam be, hogy a legcsekélyebb mértékben is jobb lett volna nekem attól, hogy hiszek benne."
(Eckermann, 1824.I.4.)
Az idézett mondatok után hosszabb fejtegetés következik a francia forradalomról, a történelemről általában. Goethe fontosabb megállapításai a következők:
a. A népeket nem lehet elnyomni, a forradalmi felkelések "a nagyok igazságtalanságának a következményei".
b. Nem volt híve a francia forradalomnak, mivel elriasztották szörnyűségei.
c. Nem értett egyet azzal, hogy ami Franciaországban "súlyos szükségből" következett, azt Németországban "mesterséges úton" próbálták előídézni.
d. Elítéli "az úri önkényt", és úgy véli, nem kerül sor forradalomra ott, ahol a kormány "igazságos, mindig éber", s ily módon a "szükséges változtatások" végrehajtásával megelőzi a forradalmat.
e. Összefoglalva: minden nemzetnek csak az jó, ami "saját általános szükségleteiből sarjadt ki", vagyis nem utánzásból születik. "...sikertelenek lesznek azok a forradalmak, amelyeket ilyen szándékok jegyében erőszakolnak ki, mert Isten nincs velük, ő nem vesz részt ilyen kontármunkában". (Kiemelés az eredetiben. H.A.)
f. Erre nézve maga a történelem nyújt bizonyítékot: Isten ugyanúgy pártolta Krisztust és első híveit ("mert a szeretet új tanának megjelenése a népek szükségletéből fakadt"), mint később Luthert.
Forradalom helyett reform, átvétel helyett belső, szerves fejlődés: Goethe politikai gondolkodása mérsékelt, centrista, liberális. A forradalmat megérti, de nem kedveli, a népet komolyan veszi, de nem a politika alanyának, hanem tárgyának tekinti. Az isteni akarat invokálása arra vall, hogy leszükítve ugyan, de Goethe elfogadja az isteni gondviselés szerepét a történelemben: az emberek cselekszenek, és bizonyos körülmények között elnyerik a túlvilági támogatást. Isten azonban nem pártolja a kontárokat! Olyan ez, mintha a Legfőbb Művész, a Nagy Művezető elismerné, hogy az óramű időnként javításra szorul, azt is elfogadná, hogy közönséges mesteremberek igazítsanak szerkezetén, de csakis akkor, ha jól megtanulták az ipart.
4. Tudás és művészet
"A fennálló rend híve?" Goethe nevet a rá aggatott címen és tiltakozik ellene. Ő csakis akkor híve a fennálló rendnek, ha az jó, de annak semmiképp, ami "elavult és rossz". Érdekes azonban, hogy a társadalmi változásokról, magáról a történelemről alig néhány nap leforgása alatt eléggé eltérően nyilatkozik. Lássuk a két idevágó szöveget.
Az idő azonban örökké halad, és az emberi dolgok ötvenévenként új alakot öltenek, úgyhogy az a berendezkedés, amely 1800-ban tökéletes volt, 1850-ben talán már fogyatékos.
(Eckermann, 1824.I.4.)
Nem lehet megjósolni, mit hoznak a következő évek, de attól tartok, hogy nem lesz nyugtunk egyhamar. Nem adatott meg a világnak, hogy beérje önmagával: a hatalmasok nem lehetnek meg anélkül, hogy vissza ne éljenek az erőszakkal, a tömeg pedig nem lenne tömeg, ha a fokozatos javulás reményében beérné közepes életkörülményekkel. Ha tökéletessé lehetne tenni az emberiséget, tökéletes állapot is elképzelhető lenne. Így azonban örökké ide-oda fog ingadozni, egyik része szenvedni fog, míg a másik elégedett lesz, az önzés és az irigység gonosz démonai sohasem hagyják abba jétékukat, és a pártok harcának sem lesz soha vége.
(Eckermann, 1824.II.25.)
Józan, realista ítélet az első: a világ változik, mivel az emberi társadalomnak ez a törvénye. Bonyolultabb, ellentmondásosabb a második okfejtés. Ez is a tapasztalásra hivatkozik, amikor abból indul ki, hogy az emberi társadalom számára a "tökéletes állapot" elképzelhetetlen. Ám abban, ami ebből következik, olyan rosszallás, szenvtelen sajnálkozás szólal meg, amely azt sugallja, hogy a történelem nem jobb, és nem is lehet más, mint maguk az emberek, akik alakítják. Az isteni gondviselés a kulisszák mögé vonul "az önzés és az irigység gonosz démonai" láttán.
5. Ember és művész
A Költészet és valóság lapjairól idekívánkozó másik szellemi élmény a Spinoza nevéhez fűzödik.
Spinoza volt az a szellem, aki annyira megragadott, és olyannyira döntően szólt bele egyéniségem kialakulásába. [...] Hogy mit olvastam ki [Etikájából], s mit olvastam bele, arról ma már nem tudnék számot adni. [...] A legjobban lenyűgözött azonban a határtalan önzetlenség, amely minden mondatából felém sugárzott. Különös kijelentése: "Aki Istent igazán szereti, ne követelje, hogy viszontszeresse", mindazon premisszákkal együtt, amelyekből következik, s minben belőle folyó következményeivel, egész lelkemet betöltötte. Önzetlennek lenni mindenben, s a legönzetlenebbnek szerelemben, barátságban: ez volt legnagyobb kedvtelésem, alapelvem, gyakorlatom, s így ama később írott, hetyke mondás: "Ha szeretlek is, mi közöd hozzá?" valóban szívemből szól.
(Költészet és valóság. III. Rész.)
"Megnyugvás és világosság" teszi hozzá néhány lappal tovább , ezt köszönheti a Spinoza műveivel való megismerkedésnek, s gondolkodása ezen az úton haladva jutott el a "lemondás" értékének, az "örök, szükséges és törvényszerű" fogalmának helyes felfogásához. Spinoza vezette rá mondja Gundolf , hogy a világegyetem maga is isteni természetű, ennélfogva a számára amúgyis ellenszenves dualizmus minden alapot nélkülöző tanítás, hogy a világ és az én szembenállása meghaladható, ha őket egyazon szubsztancia két tulajdonságaként, vagyis kiterjedésnek és gondolatnak tekintjük. Ordo et connexio rerum idem est ac ordo et connexio idearum a dolgok rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az eszméké. Márpedig, ha az én és a mindenség egymással párbeszédet folytat, akkor a diszharmónia feloldható, az ember elnyerheti a szabad létezés állapotát. Faust előtt megnyílik a tér...
6. A bölcsesség iskolája
S az lesz csak szép, ha úgy is érzel,
hogy mindent önmagadban érsz el,
s nőd és kutyáid több örömet adnak,
mint az Elysium adott a nagynak,
ki vígan járt-kelt az árnyak között,
s arany isteni lényekbe ütközött.
Mit Róma, mit Magna Graecia!
benned kell az üdvnek laknia!
Természetanyád legyen csak veled,
s egy szűk kehelyben a kozmoszt leled.
(Írott üzenet)
A szövegben előforduló idézeteket Rónay György, Eörsi István, Gáspár Endre, Györffy Miklósés Szőllősy Klára fordította.