A romániai Soros Alapítvány néhány évvel ezelőtt olyan könyvsorozat megjelentetésére hirdetett pályázatot, amely a franciák Pléiade-jára vagy a Magyar Remekírókra emlékeztet. A Cãrti fundamentale ale culturii române abból a megfontolásból született, hogy az olvasóközönség igényli egy olyan szakszerűen szerkesztett, gondosan kivitelezett sorozat megjelentetését, amely valóban a román kultúra alapozó jelentőségű könyveit teszi hozzáférhetővé minél szélesebb körben. Nemcsak a szépliteratúra remekműveit, hanem az értekező próza, a társadalomtudományok körébe tartozó azon szövegeket is, amelyek tartós nyomokat hagytak a román szellemi életben.
Az eddig megjelent mintegy húsz kötet arra vall, hogy a sorozat elindítása egyértelmű sikernek bizonyult. Mivel a pályázati rendszer lehetővé teszi, hogy a kijelölt bizottság több ajánlat közül válasszon, a szövegek gondozói, a kötethez írt bevezető tanulmányok szerzői a legjobb szakemberek közül kerülnek ki. Az eredmény: filológiailag megbízható, megfelelő kritikai apparátussal ellátott, újító szemléletű válogatás a román kultúra maradandó remekeiből. Tegyük hozzá: a szubvenciónak köszönhetően a sorozat az átlagosnál jóval szerényebb áron vásárolható meg.
A vállalkozás egyik legfontosabb nyeresége máris néhány olyan bevezető tanulmány megszületése, amely a tudományosság új igényei szerint teszi mérlegre az elemzett művet, és az eddigiekkel polemizáló vagy velük gyökeresen szakító értelmezést kínál. Cristian Preda bevezető tanulmánya (Un totalitarism pe potriva sufletului românesc A román lélekre szabott totalitarizmus) a Rãdulescu-Motru politikai írásait tartalmazó kötethez (Scrieri politice Politikai írások) ez utóbbiak közé tartozik. Alább a tanulmány befejező részét közöljük némi rövidítéssel.
(horváth)
A tudományos látóhatár, amelyet Rãdulescu-Motru hite szerint 1904 és 1942 között kialakított, azt a célt szolgálta, hogy rávilágítson a két európai nacionalizmus különbözőségére: az egyik, a régi, a 19. század nacionalizmusa, a másik, az új, a 20. századé. A professzor szerint a múlt századot a "liberalizmussal és individualizmussal" egyeztethető nacionalizmus uralta, ám századunk se zárhatja ki önnön definíciójából a nemzetet és a nemzeti érzést. "A holnap polgárának társadalmi tudatát a nemzeti érzés ápolása alakítja" írja 1922-ben. Mivel azonban elutasítja a metodológiai individualizmus adatait, itt nem annyira polgár és történelmiség kapcsolatára összpontosított, mint inkább nemzet, állam és történelem viszonyára: "Századunk a totalitárius nacionalizmus százada. Állam és nemzet teljes összefonódását akarja."
A két nacionalizmus különbségét végül is mint két külön típusú állam különbözőségét írja le. A 19. századi liberális és demokratikus államnak két fontos megkülönböztető jegye van: mindenekelőtt egyfajta gépezet volt, mivel "a konstruktív mérnöki eszményt az ipari tevékenységre jellemző módon alkalmazta a politikai életre", másrészt védelmet biztosító tényező, mivel "a nép szolgálatában" fejtette ki tevékenységét. Miképpen alakult át a népet védelmező állam olyan állammá, amely arra törekszik, hogy azonosnak tekintsék a nemzettel?
Antidemokratikus, antiliberális és antiindividualista nacionalizmus
Az új nacionalizmus megjelenését Motru az 1918 után feltűnő bizalomvesztéssel magyarázza: "Az új nemzedék immár nem hisz a demokráciában, sem annak képviselőiben és fétiseiben." Ez a bizalomvesztés az új nemzedék realizmusának a kifejeződése, hiszen szerinte "a demokrácia olyan címke, ami csak a szándékot garantálja, a valóságot nem. Sőt gyakorta még a szándékot sem... Naiv, aki hitelt ad ennek a címkének", mert "a háború utáni Európa éber kíván lenni". A románságnak állítja külön oka is volna arra, hogy lemondjon a demokráciáról: a haladás mítosza amelyet Motru a demokrácia lényegének tart nem egyeztethető össze a román természettel, csupán az utánzás kedvéért vált annak a részévé".
A totalitárius nacionalizmus és a demokrácia ellentétéhez Motru hozzáadja totalitárius nacionalizmus és liberalizmus ellentétét is: eszerint az új század hajnalán "a nacionalizmus a nemzetközi liberalizmus és individualizmus ellenfeleként jelenik meg". 1910-ben Motru még nem fejtette ki világosan ennek a nacionalizmusnak a lényegét, beérte annyival, hogy az általa oly kíméletlenül kigúnyolt Nicolae Iorga és A. C. Cuza "állítólagos" nacionalizmusának alternatívájaként írja le: "Amiként hajdan Iorga vagy Cuza elődei torkuk szakadtából azt kiabálták: jön a török, jön a tatár! ma Iorga és Cuza hangoskodik: elárasztanak a zsidók!... Mi, románok, alkotjuk a lakosság túlnyomó többségét, az idegenek csupán egy kicsiny részét, mégis mi kiabáljuk, hogy hamarosan elnyelnek bennünket."
Távol attól, hogy csupán menedéket jelentsen az idegenekkel szemben, az antidemokratikus és antiliberális alternatíva Motru számára a hagyományok értékesítését jelentette a nemzeti politika egyedüli fundamentumaként. Legalábbis ezt így járta körül Ideologia statului român (A román állam ideológiája) című munkájában: "A román állam a nagy európai országok politikájának a kreációja. A régi európai szellemiség öntötte fejére a keresztvizet: demokratikusnak és polgárinak nevezte el, s ezzel mintegy a nemzeti hagyományok ellenségévé tette... Az új európai szellemiség jegyében a román államot vissza kell helyezni eredeti alapjaira; ez pedig a falusi lakosság. És ennek ismertető jegyei folytán, szemben más államokkal, parasztállam lesz!"
Ebben a sajátságos összefüggésben dicséri az általános választójogot is, ezt azonban nem úgy tekinti mint a demokratizálás fontos eszközét, hanem mint olyan eszközt, amely biztosította a román paraszt számára "az uralmi pozíciót a román államon belül", mivelhogy Motru véleménye szerint "az általános választójogon kívül egyetlen más választási rendszer sem képes megőrizni a választótestület nemzeti jellegét... A parasztállam számunkra, románok számára a nemzetállamot jelenti." 1934-ben, amikor az Ideologia statului românt írta a gazdasági individualizmusból kiindulva, amely maga után vonja a "politikai liberalizmust" a polgári ideológiával a parasztideológiát, vagyis a "parasztállam ideológiáját" állítja szembe. Az idők során Motru szembenállása a liberalizmussal és a demokráciával voltaképpen több megnevezést is kölcsönvett: részt követelt magának a pakizmusból, a konzervativizmusból, a tãrãnista parasztideológiából mint a román állam ideológiájából, végső soron a románizmusból. A különböző formulák nem következetlenségről árulkodnak, mint ahogyan olykor néhányan szemére vetették. Ellenkezőleg: a maga módján mindenik a liberalizmussal és a demokráciával való radikális szembenállást illusztrálja, amelyek Motru állítása szerint "Európa lakosságának legnagyobb részét láncra verik".
A kedvező körülmények retorikája
Mivel igazolja szembenállását? Másként szólva: mivel magyarázza a demokrácia, a liberalizmus, az individualizmus 1918 utáni elvetését? Az első magyarázat az új politikai formáknak "kedvező körülményekre" vonatkozik. Eszerint a totalitárius nacionalizmust a politikai, gazdasági és tudományos feltételek készítették elő.
A világháború után jelenti ki a román gondolkodó politikai téren bekövetkezett a "tettek és szavak közötti különbség" elleni forradalom, addig ugyanis "túlságosan is keveset valósítottak meg abból, amit ígértek", úgyhogy "a demagógia jócskán a demokrácia helyébe lépett". Elidőzve a demagógiánál, Motru "hivalkodónak" minősíti a régi nacionalizmust, amelyet csak szavak és korántsem tettek támasztanak alá. A polgári ideológia csupán egyfajta "konvencionális ideiglenességet" hozott létre. 1918 után elérkezett az igazi politikai alapvetés ideje.
Gazdasági vonatkozásban folytatja Motru a gép és az ember közötti harcot, melyet korábban "egyszerű versengésnek" tekintettek, 1918 után "szellemi perspektívából" kezdtek vizsgálni. Az új megközelítés következtetése az, hogy: "Az embert rehabilitálni kell. Neki kell a gép urának lennie. Ezzel azonban az új nézet hívei csapást mérnek a tőkés termelésre és ezzel együtt a régi államszervezetre."
Végül pedig a tudomány szempontjából vizsgálva, az első világégés után a törekvések arra irányultak, hogy "meghatározzák azokat a sajátos típusokat, amelyekben a lelki funkciók kifejeződnek", s ily módon rögzíteni lehessen a "faji", "jellem- és adottságbeli különbségeket". Új tudományágak jelentek meg, amelyeket Motru minden fenntartás nélkül hitelt érdemlőknek minősít: az antropometria, a fajbiológia, a karakterológia, a pszichotechnika, a munka ésszerűsítésének tudománya. A "tudományos kutatási eljárások" tökéletesítése folytán "az európai szellemiségben szemléletváltás következett be", így például az átöröklés törvényeinek a felfedezése "kizárta az individualista eszmény sugallatait", lehetővé tette "a népek biológiáján alapuló politika" kialakulását. A biológia beépítette alapjaiba a "szerves rendszerek intuícióját".
A felsorolt "körülményekhez" Motru még hozzáad néhányat, amelyek megmagyarázhatnák az új nacionalizmus születését, így megemlíti "a háború utáni világ fokozott érdeklődését a testnevelés és a sport iránt" és azt "az egyre fokozódó népszerűséget, amelyre a mind erkölcsi, mind testi értelemben szigorú fegyelmet megkövetelő szervezetek, mint a cserkész- vagy strãjerszövetségek, tesznek szert az ifjúság körében", végül azt, hogy "a közvélemény az államvezetésben részt vevő személyek közül előnyben részesíti azokat, akik prominens faji vonások vagy a nemzeti ösztön hordozói".
A demagóg öntudat, az embernek a géppel szembeni rehabilitálása, a szerves rendszerek megsejtéseivel dolgozó tudomány, de a sportszenvedély vagy a cserkészet, amiként a kiemelkedő fajok létezésének propagálása is kiiktatta a politika színpadáról a liberalizmust és a demokráciát, hogy helyet csináljon a totalitárius nacionalizmusnak.
A konzervatív forradalom retorikája
A kérdésre, hogy végül is "mivel igazolható a liberalizmus és a demokrácia feladása", Motru egy sokkal körmönfontabb érvrendszer bevetésével adja meg a választ. A konzervatív forradalom retorikájáról van szó.
Az első világháború utáni eseményekre utalva Motru rámutat, hogy "Európa a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a forradalmi eszmék terjedéséhez". Itt látszólag csupán egy állapot leírására koncentrál: "A legtöbb országban hosszan tartó ostromállapot gyengíti a politikai intézményeket, az államférfiak tekintélye csökkent, az uralkodó osztályok befolyása elsikkad és leromlik, a társadalmi élet valamennyi területét áthatotta a társadalom tagjainak egymás iránti bizalmatlansága." Csakhogy valamivel többről van szó, mint egyszerű tényfeltárásról, mert Motru megoldást is ajánl: a teljes újjászületésként értelmezett forradalmat. Többek között egy roppant érdekes mondat bukkan fel: "Manapság nem kell hozzá nagy bátorság, hogy forradalmárnak kiáltsd ki magadat, hiszen mindenki forradalmár. Annál inkább bátor tett, ha valaki kijelenti, hogy ellene van a forradalomnak." Motru itt azokról a forradalmakról beszél, amelyek "Magyarországon, Bulgáriában és Németországban" játszódtak le, az első világháború vesztes államaiban, ahol a forradalom kiteljesítését csupán az a tény akadályozta meg, hogy "az emberek nem győződtek meg a kapitalizmus feleslegességéről, annál kevésbé roskatagságáról".
Aki összeveti a Psihologia revolutionarului (A forradalmár lélektana) 1919-ben keletkezett szövegét a Conceptia conservatoare si progresul (Konzervatív felfogás és haladás) 1922-es szövegével, talán azzal a benyomással marad, hogy a két szöveg ellentmond egymásnak. Valóban, 1922-ben, miközben a konzervativizmust dicsőíti, szembeszegezi azt a "hivatásos forradalmár" hitvallásával. Az ellentmondás azonban csak látszólagos: Motru itt csupán a szerves fejlődésbe vetett hit és a misztifikált haladás ellentmondására figyelmeztet.
Ekképp az 1922-es szöveg napnál világosabban jeleníti meg az organicizmus (vagy konzervatív evolucionizmus) és a forradalmi gondolkodás találkozását. Egyébként ez magyarázza Motru teljes ideológiai tévelygését. Pontosabban: a román gondolkodó a konzervatív evolucionizmustól átveszi egy eleve adott alap (a román lelkület) kibontakozásának eszméjét, a forradalmi modelltől pedig kizárólag az újjászületés gondolatát. Az első összetevő arra készteti, hogy azt higgye, a fejlődés "csak azt bontakoztatja ki, ami az adott alapból már eleve kibomlott", a másodikból a mélyen román alap újjászületésébe vetett hit következik. Ez Motru politikai doktrínájának legfőbb tétele.
E kombináció ellentmondásoktól terhes újdonsága, amely a 19. századi fényes eszmékkel való összevetésbn válik kézenfekvővé, sokkoló kijelentésekhez vezet, olyanokhoz, hogy "a konzervatív felfogásnak is megvan a maga forradalmi szelleme. Motru politikai fantáziája egy organicista eszmét (véleménye szerint a konzervativizmus elsődleges sajátossága az a "hit, miszerint egy nép jövője múltjának folytatása") kapcsol össze az újjászületés eszméjével ("bebizonyosodott, hogy elfeledett lelkünk még él, de még mennyire hogy él!") és ennek folyományaként a forradalmat nem úgy értelmezi, hogy annak célja a társadalmi rend megdöntése, hanem visszatérés a politizálás által okozott zűrzavarból a rendhez. "A forradalom morális tartalmával" kell számolnunk teszi hozzá Motru. A forradalmi konzervativimus vagy a konzervatív forradalmiság ebből az erkölcsi újjászületésből nyeri energiáit.
A fiatal értelmiségiek és az erkölcsi újjászületés kívánalma
Amennyiben a forradalom tárgya nagy lélekszáma és társadalmi jelentősége okán a parasztság, a forradalmi hatóerők szerepének betöltésére az értelmiség hivatott, pontosabban a fiatal értelmiség. Motru ezzel újra megszabja az iskola szerepét. Valóban, 1910-ben, amikor În zilele noastre de anarchie (Anarchikus napjaink) című művét írta, Motru úgy jelenik meg az ifjúság előtt, mint "a polgári kultúra által alátámasztott politika híve", ezzel szemben, huszonhat évvel később, a Românismul (A románizmus) című írásában, melyben szintén az ifjúsághoz fordul, ezt írja: "A román állam természete ellenére egy élősdit nevel kebelén: a polgári ideológiát. Ez az élősdi a lehetőségekhez képest jól megélt, legalábbis napjainkig. Az állam viszont sokat veszített életerejéből, úgyhogy ma kénytelen kivetni magából, fonnyadt levelek gyanánt, az ifjúság számos értékes elemét... Van egy iskola, amely kiszakítja az ifjút természetes környezetéből, és ez a gazdasági individualizmus polgári iskolája, de van egy másik iskola is, amely által az ifjú mély gyökereket ver környezetébe, ez pedig a mezőgazdaság permanens érdekeihez szabott iskola."
Az új mechanizmus tehát abból indul ki, hogy ki kell lépni "a polgári kiszámíthatatlanság" állapotából (amelyet igazi "bűnnek" tartottak), és "vissza kell vinni a fiatal értelmiséget a falusi lakosság körébe". A falut, azaz a "származástudat" megnyilatkozásának preferenciális színterét, a sorsközösség tudatának jegyében kell átalakítani.
Nincs egyetemes történelem, az egyén, aki nem tartozik egyetlen nemzethez sem, közönséges senkiházi
A lecke, amelyet a fiatal értelmiség kellett hogy adjon a falusiaknak, viszonylag egyszerű. Azt kellett megmagyaráznia, hogy az új nacionalizmus amelyet "hiánytalan nacionalizmusnak" is neveztek kettős tételezettségű.
Első tétel az, hogy nem létezik egyetemes történelem, pontosabban: "a nemzetek nem ismernek ilyesmit, hogy egyetemes történelem", mindenik nép külön "egyedi teremtmény", "minden más sorstól különböző sors". Senki sem másol senkit véli Motru , mert nincs "valamennyi nép számára érvényes értékrend", amiként nem létezik "minden világ számára egységesen érvényes óramutató" sem.
A nacionalizmusról szóló lecke második részében azt kellett bizonyítani, hogy a nemzeten kívül álló egyén semmilyen értéket nem képvisel. "A nemzetek egyénekből tevődnek össze, ám a nemzetet alkotó egyéneknek nincs saját külön szellemi létük, az egyén csak az egész nemzet célirányosságának a mértékében létezhet, a nemzet megannyi, vele született képességének hordozójaként." Az egyéni energia semmit sem képes teremteni, az egyén önmagában nem több, mint közönséges senkiházi; együtt viszont az egyének megteremtik a nemzeti valóságot, mely egyedül képes történeti hivatást betölteni."
Noha a nemzeti eredetiség abszolút érvényű, a totalitarizmus célszerűsége pedig minden egyén testi és szellemi valóján kívül jut kifejezésre, létezik valaminő "rokonság" a 20. századi nemzetek által felvállalt liberalizmus- és individualizmus-ellenesség reakciói között.
A románizmus és az etnikumtudomány külső alkalmazása
Már az elnevezések is sokatmondóak. A régi, 19. századi, Motru által "elvontnak" tekintett elnevezések helyett használt új elnevezések közvetlenül kapcsolódnak "a nép természetéhez és történelméhez". Így "az olaszok már mostantól fasizmusnak nevezik saját nacionalizmusukat, a németek nácizmusnak, a románok pedig románizmusnak".
Megjegyzendő, hogy a "románizmus" elnevezés, melyet egy 19. századi, Hasdeu körül szerveződött mozgalomtól kölcsönöztek, Motru számára legtalálóbb megfelelője annak, amit egyébként "új nacionalizmusnak" vagy "a tãrãnizmus ideológiájának" neveztek. És hogy az új felfogás eklekticizmusa teljessé váljék, Motru "a románizmus" jelszavává teszi a román liberálisok egyébként liberalizmusellenes jelszavát: "önmagunk által".
Ami a románizmus tartalmát illeti, szerzőnk kétféle bemutatási módhoz folyamodik. Először is rámutat főbb irányultságaira, melyek "belpolitikai" jelleget kölcsönöznek a románizmusnak: "a keresztény eszmeiség és mindenekelőtt az ortodoxizmus rehabilitásáról" van szó, "azoknak az ősi hagyományoknak és intézményeknek a rehabilitásáról, melyeknek keretei között a román nép élt", továbbá "a román népesség biológiai és etnikai tulajdonságainak" a tudomásulvételéről, vagyis arról, hogy gondoskodni kell "a lakosság biológiai örökségéről, testi-lelki egészségéről", amit Motru "a románizmus létértelmének" tekint. Ezenkívül megtudjuk, hogy a románizmus "mind a szellem, mind pedig a cselekvés szigorú fegyelmét" feltételezi, amiként a faji szelekció is, mely teljes "megtisztulást" kíván. Ez már biztos következtetése az etnikumtudománynak, mégpedig külső, határokon kívüli alkalmazásának.
Az etnikumtudomány véli Motru nem is maradhat meg egyetlen nemzet belpolitikai keretein belül. Konklúzióit igazából arra szánja, hogy azok "a nemzetközi jog alapelveivé" váljanak, hogy "átültessék őket a gyakorlatba". Az etnikumtudomány gyakorlati alkalmazásának kiterjesztése a nemzeti határokon túlra a Motru által kifejlesztett elmélet lényege által nyer igazolást. Ezért a román tudós kimutatja, hogy a közösségi tudatnak az etnikumtudomány által azonosított három formája közül az első kettő (a közös származás és a nyelvközösség tudata) "saját magából fakad, közvetlenül az emberi társadalom megszervezése által", másként szólva a közös eredetű és közös nyelvű közösségnek csupán "fel-felbukkanó, latens tudatra", nem pedig "tiszta és világos" tudatra van szüksége. Ezzel szemben a "sorsközösség tudatának" feltétlenül szüksége van arra, hogy tiszta és világos legyen, mivel e tudatot "az akarat támogatja". Másfelől a sorsközösség tudatának éppen azért kell "tisztának és világosnak" lennie, szorgalmazza a román tudós , hogy a világban is elterjedhessen. De vajon létezik-e olyan sorsközösség, amelynek a tudata befolyást gyakorolhat a világpolitikára? És ha igen, mi módon érvényesül ez a befolyás? Motru válasza egyértelmű: ilyen közösségek, méghozzá "nagyon erősek", igenis léteznek. A "nemzetiszocialista német közösséget, a fasiszta Olaszországot és a Japán Birodalmat" sorolja fel, az elsőnél pedig hosszasabban is elidőz, mivel ez szervezettsége által "a legerősebb hatást gyakorolja a nemzetközi politikára". A sorsközösségen alapuló etnicitás végső soron éppen a fegyelem és a társadalom tagjainak szelekciója által nyilvánul meg.
A Hitler iránti csodálat és a faji szelekció
A gyakorlat oldaláról nézve a fegyelem kérdése Motrunál homályos marad. Csupán egy dolog biztos ebben az összefüggésben: az, hogy a fegyelemhez vezetőre van szükség. A szerzőnk által kiválasztott modell kétségkívül Adolf Hitler, akit ekképpen jellemez: "védőpajzs, mely biztonságot nyújt a német népnek az őt fenyegető veszélyekkel szemben".
Ami a szelekciót illeti, Motru ugyanolyan világosan beszél: a kiválasztásnak a faji hierarchiára kell épülnie. A felsőbbrendű és alsóbbrendű fajok közötti különbség abban jut kifejezésre, hogy az előbbiek körében "igen sok különleges képességekkel felruházott ember található", a felsőbbrendű fajokhoz tartozó egyének "legfőbb tulajdonsága" pedig éppen az, hogy képesek legyőzni "az egoizmus hatalmát".
A szelekció és fegyelem összefonódását szintén a német példával szemlélteti. "Adolf Hitler vezetésével írja a német belpolitikai életben gyökeres változások mentek végbe. A fegyelem és szelekció, ámbár korábban sem sok kívánnivalót hagyott maga után, most kimondottan példássá vált." A kombináció hatása Németország határain kívül "két tényező" által nyilvánul meg: "először is a nemzeti szuverenitás korlátozása, másodszor az etnikai kisebbségeket elismerő állam létrehozása által". Motru lefordítja ezeket az igényeskedő kifejezéseket: az első tényező általában "az élettér megnevezése alatt" vált ismertté, a második "az idegen etnikumú kisebbségek problémája". A románizmus az élettér és az etnikai kisebbségek vizonylatában rajzolódik ki.
Az élettér kérdésének megoldása azon tétel alternatívájaként jelentkezik, miszerint "saját határain belül minden nemzet abszolút szuverenitással rendelkezik", és ez alapvető tulajdonsága a közös eredetű és nyelvű közösségeknek. Motru itt Friedrich Ratzelhez nyúl vissza, hogy kijelenthesse: "az előrelátó vezetéssel rendelkező nemzeteknek életteret kell biztosítaniuk maguk körül. Márpedig ezt az életteret az etnikai célirányosság szerint kell kialakítani, hiszen egy nemzet életterének nem lehet része akármilyen nemzet által lakott bármilyen terület, hanem csak az a terület, amelyen egyazon sors rendeltetése által rokoni közösséggé kovácsolódott nemzet lakik." Mivel pedig a sors háborúk által nyilatkozik meg, Motru így folytatja: "az etnikumtudomány majd körülhatárolja valamennyi nemzet életterét, a jövő Európája ugyanis minden bizonnyal a sorsközösség alapján fog elrendeződni. A közös veszélytől fenyegetett nemzetek közösen védekezve fogják a jövőjüket biztosítani, és ily módon együtt foglalják majd el ugyanazt az életteret. Egyszersmind el kell ismernünk egy saját szuverenitásunk fölött álló, nemzetek feletti jogrendet, mert ezt saját megmaradásunk törvénye is megköveteli."
Ugyanennek a nemzetek feletti jogrendnek kell "megoldania egy adott nemzet területén élő idegen kisebbségek régi problémáját" is. Az etnikumtudományra hárul a feladat, hogy gyógyírt találjon a közös eredet tudatától bátorított "hajdani nacionalista irredentizmusra". Motru javaslata a kisebbségi kérdés megoldására egyértelmű: arról beszél, hogy "a különböző etnikai kisebbségekhez tartozó csoportok... megőrzik az egymás iránti kölcsönös tiszteletet", mégpedig a történelmi viszonyoknak az adott élettérben kialakuló konfigurációja által.
Röviden: Motru diskurzusát a románizmus tartalmáról a hitleri politika iránti csodálat uralja, ahogyan az Etnicul românesc (A román etnikum) című írásában jelentkezik.
Bolsevizmus, nácizmus, fasizmus és románizmus azonosságaés az európai integráció
Néhány évvel korábban Românismul című írásában Motru nem csupán Németországra figyelt. A magyarázat egyszerű: leplezetlen csodálattal fejti ki itt bolsevizmus, nácizmus, fasizmus és románizmus azonosságát.
Ezt az azonosságot újfent a 19. és a 20. század ellentétéből vezeti le, amit... anyag és lélek ellentéteként igyekszik megmagyarázni. Ennek következtében írja Motru , ha a múlt századi Európa népei "a materializmus hatása alá kerültek", 1918 után "a lelki megújhodás" korszakába léptek, amit "az eredendő nemzeti alap" feltárására irányuló felhívás indított el. Ez a megújulás nem más, mint a 19. századi liberális-demokratikus értékrendre való ellenhatás; erre az értékrendre "Olaszország a fasizmussal, Németország a hitleri fajelmélettel, Oroszország a bolsevizmussal, Románia pedig a románizmussal válaszolt".
Vagyis hát mit kínál ez a megújhodás? Motru először Németországra és Oroszországra utal: "Oroszországban a munkáshősiességre apellálnak. Ez az, amire annak idején Nagy Péter cár is apellált... Németországban az északi ember lelki felgyógyulására serkentenek. A német nép vezetői tudatában vannak annak, hogy a jövő záloga a faji erények kiteljesítése, vagyis az eredendő német faji alap megőrzése. A románizmust kereső szerző, annak bizonyságául, hogy "Európa lelkét egy új szellemiség hatja át", még több olyan példát sorol fel, amelyekkel az "erkölcsi tőke erejét" kívánja igazolni: "Olaszországban a régi birodalmi eszme felújítására szólítanak fel. De ugyanez történik több más országban is: Törökországban, Lengyelországban, Spanyolországban, Ausztriában, Magyarországon és másutt, mindenütt, ahol a nagy háború nyomán bekövetkezett politikai és gazdasági változások által kiváltott krízisek nyugtalansággal töltik el a közvéleményt.
Ebben a tekintetben Motru egészen különleges szemléletet képvisel Románia európai integrációjával kapcsolatosan. A románizmus, azaz az 1918 utáni szellemi megújulás román változata Motru felfogásában szintén a múlt századi utánzás diszkreditálására épülő Románia európai szinkronizációjának lehetséges képlete: "Ha diadalra segítjuk a románizmust, fajtánk konszolidálását biztosítjuk a jövőben, egyszersmind a korszellemnek megfelelően cselekszünk. A mai Európa azt kéri népeitől, hogy eredeti karakterjegyeinek megfelelően a legőszintébben megkülönböztessék nemzettípusukat. A majmolás időszaka végleg leáldozott." Vagy ennél is világosabban: "A románizmus az a szellemiség, amely a román élet követelményeit összhangba állítja az új európai szellemiséggel."
Az európai integráció többé nem a román valóság meghamisítására hajló utánzás követelménye, hanem azonnali, másként szólva közvetítő nélküli szinkronizáció: "Új szellemisége folytán írja Motru Európa felold azon kötelezettség alól, hogy mindenképpen elnyerjük a tetszését. Azt kéri, azok legyünk, amik vagyunk: legyenek saját gyökereink, legyen saját sorsunk." A totalitárius nacionalizmus ezek szerint az európai integráció egyedüli lehetősége.
A diktatúra és az etatizmus igazolása: politikai regnum, zoológiai regnum
De míg az európai integráció Motru által javasolt változata a nemzeti egyéniség megőrzése mellett kardoskodik, Európa feltételezett szellemi megújhodásának politikai formulája nagyon is egyesítő, anélkül hogy különbséget tenne: "a fasizmus, hitlerizmus és szovjetizmus egyként diktatorikus rendszerek" írja a román szerző.
A diktatúra igazolása nem nélkülözi az eredetiséget, amennyiben két érvrendszert is felsorakoztat. Az első esetében Motru átvesz egy standard tévedést a józan észre vonatkozóan, amit a következő módon fejleszt tovább: Európa szellemi újjászületésének ideje csupán "átmeneti" időszak, amelyben "az új nemzeti állam nincs definiálva". Egyébként is állítja Motru, akit a vegytiszta nemzeti identitás megőrzésének a tétele foglalkoztat ez az állam "nem olyan lesz, mely az összes többi számára modellül szolgál, amilyen a liberális állam kívánt lenni"; másfelől mi sem természetesebb, minthogy egy ilyen "átmeneti" időszakban a nemzetek "tekintéllyel rendelkező vezetőt" vagy "tekintélynek örvendő intézményeket" válasszanak maguknak.
A második igazolásmód a Motrunak oly kedves tudományosság légkörét kölcsönzi magának. Mivelhogy "napjaink diktatúrái és etatizmusa" olvasható a Românismulban "nem egyszerű improvizációt" képviselnek, hanem "eljövendő államszervezetek előképei", távol állnak attól, hogy bármiben is hasonlítsanak "a történelemből ismert egykori önkényuralmi rendszerekhez". Motru érve szemkápráztató: "az egykori despotizmus zoológiai tény volt, amelyet az emberiség még az állatvilággal közös őskorból örökölt. A mai tekintélyelvű rendszerek olyan politikai tényezőt képviselnek, amelyet éppen a hivatásukkal leginkább tisztában levő nemzeteknél fedezhetünk fel." Hadd emlékeztessünk, hogy ezek a nemzetek a német, az olasz és a bolsevik. A Motru által kifejtett nézet ember és állat viszonyáról egészen sajátságos. Egy pszichotechnikai teszt olténiai iskolákban való alkalmazásáról beszélve mint láttuk, a pszichotechnika a szellemi újjászületés egyik új tudománya volt Motru leszögezi: "Az olténiai gyermekek értelmi képességei sokkal jobbak, amikor bekerülnek az elemi iskolába, mint miután elvégzik azt. Vagyis pontosan az történik, mint az állatvilágban. A vadállat intelligensebb, mint a háziállat. Az elemi iskolában folyó háziasítás következtében az olténiai gyermekek kevésbé intelligensek lesznek, mint amilyenek szülőfalujukban voltak." Tegyük hozzá ehhez, hogy e gyermekek nevelése a románizmus kialakulásának a teljében történt. Vagyis... a zoológiai tényező teljes elutasításának idején. Egyik változatában maga az utánzásról és politizálásról szóló diskurzus is az "állatvilággal" való összehasonlítás jegyében folyik: szerzőnk szerint a "Mit szól hozzá Európa?" rögeszmés kérdésétől gyötört mimikri az állatokra jellemző, "a létért való küzdelem egyik fegyvere". Más alkalommal, kifejezvén a múlt századi román állapotok iránti elégedetlenségét, Motru így kiált fel: "Birkák módjára utánozzuk a körülöttünk tapasztalható tényeket!"
A Motru által igazolt diktatúra ezzel a kváziállati utánzással szembeállított alternatíva. Ezáltal a politika érintetlenül megőrizhette a nemzeti lelkületet.
[...]
Románizmus, xenofóbia, demagógia, szelekció és gyűlölet
A diskurzus látszólag nem is tudományos. A románizmus és a politikai fegyelem fennebb taglalt problémájából indul ki. Ilyen összefüggésben a szerző szükségét érzi, hogy formális különbséget tegyen egyfelől a szigorú fegyelem és a kíméletlen kritika, másfelől az idegengyűlölet és a demagógia között. "Az idegengyűlölet nem románizmus. Sem a nacionalista demagógia."
Ezután mégis a románizmus demagóg leírását adja; eszerint a románizmus "a román föld és a román faj iránti kifejezett hitvallás", "a család megerősítése érdekében tett ünnepélyes fogadalom" és "az értékek kiválasztásának a kíméletlenségig igazságos politikája". A kíméletlenség igazolásával annak a tézisnek ad hangot, miszerint a "korhadékot" könyörtelenül ki kell vágni a nemzet kebeléből. "A szelekcióra irányuló valamennyi politika könyörtelen volt. A nemzeti kiválasztás megtisztulást követel, a megtisztulás pedig a korhadék megsemmisítését jelenti az egészséges újjáépítés érdekében. Vajon felkészültünk-e eléggé a kíméletlen politikára minden rothadtsággal szemben?" Motru számára ez pusztán szónoki kérdés. Ezért nem is ad rá kézenfekvő választ, hanem mint minden totalitárius szellem az olvasóra bízza, hogy tábort válasszon magának: a "korhadék", vagy a "könyörtelenség" táborát.
Motru ezután a xenofóbiától próbálja különválasztani a románizmust: "A románizmus nem xenofóbia... hanem a korkövetelményekhez jobban alkalmazkodó, abba mélyen gyökerező nacionalizmus. Népünk történelmi körülményei közül kilépő nacionalizmus. Az idegengyűlölet vagy a primitivizmus, vagy a nacionalizmus elfajzásának a jele. A primitivizmus állapotában bármely népet a többi nép ellen lehet uszítani... Az idegengyűlölet a demagóg nacionalisták politikai fegyvere." De mégis mit ért Motru románizmuson a gyűlölet látószögéből? Egy orvosi metaforát átvéve a románizmust csupán néhány és nem minden nép iránti gyűlöletté változtatja: "A románizmus... adott program szerint valósul meg. Mi az, ami nekünk, románoknak a legjobban fáj? Honnan jön a veszély? Minden idegent, az ország határain belül és kívül, egy kalap alá venni és egyformán gyűlölni vagy gyanúsítani, kész őrület. A románizmusnak munkaprogramot kell adnia. És ad is. Számunkra a legnagyobb veszélyt a történelmi hivatásunkkal szembehelyezkedő nemzetek jelentik." Akárcsak a könyörtelenség esetében, Motru nem nevezi meg ezeket a nemzeteket, nem tárja fel az olvasó előtt "természetes ellenségeink" kilétét. Ezeket írja "kellő mértékben leleplezi a múlt történelmi tapasztalata. Nem szükséges megemlíteni is őket." Noha a forma kedvéért elutasítja, hogy a románizmus idegengyűlölő volna, Motru egy olyan sémát alkalmaz nem minden idegent gyűlölünk, csupán "természetes ellenségeinkkel" szembeszállva valósítjuk meg nemzeti hivatásunkat, ezek kiléte pedig annyira nyilvánvaló, hogy fel sem kell sorolni őket , amelybe bármilyen "természetes ellenség" behelyettesíthető. Egyébiránt az Etnicul românesc végül is megnevezi ezt az ellenséget: a bolsevizmusról van szó, amelyet alig három évvel korábban még mint Európa szellemi megújhodásának a románizmussal teljes összhangban lévő egyik változatát dicsőített.
Ez a logikai buktató nem zavarja Motrut. A séma tulajdonképpen régóta jelen volt a román lelkületről szóló írásában. Megtaláljuk például Sufletul neamului nostru (Fajunk lelkülete) című 1910-es szövegében, amelyben a Romániában gyakorta lejátszódó "különleges nacionalista válságokról" szólva ezeket úgy mutatja be, mintha a románokkal együtt élő más ajkúak együttesen váltanák ki: "A zsidó arra biztat, hogy gyűlöljük a görögöt, a görög a zsidót, az osztrák a magyart, a magyar az osztrákot; és valamennyi esetben mi vagyunk, miként ősi szólásunk tartja, a fejsze nyele, amivel fejbe kell ütni valakit." Hogy ki lehessen evickélni ebből a helyzetből, amelyet mélységesen kényelmetlennek érzett, Motru azt javasolja, hogy "aszerint gyűlöljünk és szeressünk, ahogyan román énünk megkívánja". A románizmus tehát szeretet és gyűlölet, de csupán olyan mértékben, amennyire a román lelkületet kifejezi.
A totalitárius nacionalizmus ilyen és ehhez hasonló szofizmákkal és a tömegek manipulálásával tett szert visszataszító népszerűségére. C. Rãdulescu-Motru egyáltalán nem naiv. Olyan szellemi harcállást épített ki a politika számára, ahol csupán a xenofóbiától való megkülönböztetés kedvéért kereszteli el a gyűlöletet nacionalizmusnak, és ahol a politika testében tapasztalható rothadással a könyörtelenséget állítja szembe, azt a látszatot keltve az olvasóban, hogy a purifikálás és a faji megkülönböztetés őt nem fogja érinteni. Hitler iránti, de a bolsevizmus iránti csodálata is, amit a liberális és a demokratikus szellemmel való következetes szembenállása magyaráz, arra ösztökélte, hogy leplezetlen cinizmussal szemlélje azt a tételt, miszerint a "hitvány" egyénnek fenntartás nélkül alá kell vetnie magát a nemzeti lét szerves egészének.
A történelem azonban túlságosan kegyetlen ahhoz, hogy ezt az ideológiai különcködést elnézze. A tudományos élet peremére szorított, majd elítélt Motru ettől még a kommunista hóhérok áldozata lett. De amíg ez bekövetkezett, éppen ő alakította a közszellemet úgy, hogy lehetővé vált az egész társadalom áldozatokra és hóhérokra való felosztása. Csupán a "természetes ellenség" kiléte változott. C. Rãdulescu-Motru a román totalitárius szellemek családjához tartozik, azokhoz, akik egyszersmind áldozatai és hóhérai saját ideológiájuknak.
Kerekes György fordítása