Kedves Péter!
Nagy örömmel vettem leveledet, annál is inkább, hogy olyan kérdéseket tartalmaz, amilyeneket tizenegy év heidelbergi tartózkodásom alatt eddig senki sem tett otthonról fel nekem, bár ezek úgy vélem sok Nyugaton élő erdélyi származású, Erdéllyel foglalkozó, illetve Erdély iránt érdeklődő értelmiségi koponyájában is megfogalmazódtak már.
A napokban a Magyar Televízió kettes csatornáján érdekesnek ígérkező adásra hívta fel a figyelmemet csíkszeredai származású, Bajorországban élő barátom. A képernyőn jól ismert arcok fogadtak, Csiki László, Ágoston Vilmos, Szőcs Géza, Balla Zsófia és Selmeczy György felelgettek a budapesti műsorvezető kérdéseire. A beszélgetés mindvégig békés hangvételű volt, s egy kicsit talán rezignált is. Szó sem volt vitáról; erdélyi irodalmunk "anyaországi recepciójáról" lévén szó, a nagyrészt Magyarországra emigrált szereplők visszafogottan nyilatkoztak a mellőzöttség felvetett problémáiról. Ez persze csak azok számára tűnhetett furcsának, akik még nem ismerik Márai Sándor jó néhány évtizedes megfigyelését, miszerint a hazájukat valamilyen okból végleg elhagyók jórészt elcsendesednek, ha otthoni dolgokról esik szó. Hogy ez az idegenben eltöltött percek-órák-évek során otthontalanság-érzésből adódik-e, vagy valami "más" tudásának tapintatából illetve bizonytalanságából , nem tudom megállapítani. Tény viszont, hogy ez az adás is meggyőzően bizonyította, nélkületek megélt éveink egy másfajta, "nem otthoni" magatartást alakítottak ki bennünk, s noha továbbra is kisebbségi sorsban élünk, de ez már más szabályok szerint működik.
Az emigráns értelmiségi lét szerintem legfontosabb jellemzője az, hogy "felvilágosult". Ez pedig elsősorban abból adódik, hogy az otthonát elhagyó akarva-akaratlanul is egyedül marad; leszakadva az egyedi és egyetlen kulturális dimenzióját legitimizáló közösségről, olyan idegen közegbe kerül, amelyben már semmilyen "védekező vagy esetleg támadó kollektivitásnak" sem válhat a tagjává, s így egy olyan kulturális intézményhez vagy esetleg párthoz sem csatlakozhat, amelyben a közösségi értékek vagy érdekek otthon megtanult szolgálatába állhatna. Így hát "felvilágosodik", azaz rájön, hogy kiesett az értelmiségi létének mindaddig mértéket adó közösségből, és már csak önmagára számíthat. Választás előtt áll: vagy megpróbál asszimilálódni, vagy tudatosan vállalva az "egyedüllétet", függetlenül gondolkodó, szabad egyénné válik. Ezt a fajta "felvilágosult egyedüllétet" egzisztenciális helyzete is aláhúzta, hisz arra kényszerül, hogy mindjobban bekapcsolódjék a kapitalizmus kizárólag egyénre, az egyén érdekeire építkező világába, s így egyre világosabbá válik számára, hogy ezentúl senki sem fog majd sorsának jobbulása felett őrködni, sőt személyes kertelenségének felelősségét sem tudja már egy közösségi érdekekért vívott elvesztett harcára hárítani. Régi és új helyzete között így óriási ellentmondás feszül, hisz az otthoni közösségi kulturális létben való "számontartottság" után az anonimitás mélyébe zuhant. Ez a fajta "idegen szabadság", ez a szellemi és egzisztenciális magány természetesen elbizonytalanítja, hisz eddigi szellemi léte legfontosabb pillérétől fosztotta meg, az erdélyi magyar kultúrközösséghez való szerves tartozásától (otthoni tapasztalatból tudja, hogy az elmenőnek "szép, díszes temetést" szerveztek, majd a feledés leplével takarták be egyre halványuló emlékét).
Nos, az otthoni állapotok remélem, eléggé alapos ismeretében megkockáztatom azt a feltevést, hogy manapság "birtokon belül" az erdélyi értelmiség is egy a fentebb vázolt "felvilágosodási folyamathoz" hasonló változáson megy keresztül, amelynek során a hatalom hazug politikai ígérgetéseitől és a belső, dilettáns platformosditól elfordulva újra kell értelmeznie az erdélyi kultúrához való viszonyát. Ez az "új revízió" azonban semmi szín alatt sem lehet a magunk revíziója, azaz közösségi fegyvertény. Csakis az egyén szintjén mehet végbe, mégpedig személyes céljainak és lehetőségeinek racionális és erkölcsös mérlegelése után. Elvonatkoztatva mindenfajta gyanús autonómia-teóriától vagy pillanatnyi egzisztenciális jobbulást ígérő, de sok esetben az emigrációba torkolló anyaországi ösztöndíj-modelltől.
Hogy ez az újfajta helyzet-meghatározás fájdalmas és sok lemondással, elvesztett álmokkal terhes, azt nem tagadom. De hát az új adottságokkal vagy szembenézünk, vagy vakokként tovább vívunk közösségi múltunk populista sámánok megidézte árnyaival. Otthonosságot úgyis csak "egyszemélyes erdélyiségünk", erdélyi kulturális dimenziónk, habitusunk adhat, az az egyedi jellegzetesség, amely bár első látásra nem is annyira érzékelhető, de a felszín alatt számos ki nem mondott, meg sem fogalmazott különbséget rejt magában, főleg ami az idő, a tér, az anyagok és az emberi kapcsolatok strukturálódását illeti. Ezek a tulajdonképpen életünk értelmét nyújtó tényezők pedig néha olyannyira különbözhetnek a másokétól, hogy a más-más régiókhoz tartozó emberekkel való kapcsolatainkban még a jó szándék ellenére is jócskán eltorzulhatnak jelentésükben. Bár csakis ebben vagyunk "mi", ebben vagyunk otthon, ezt ismerjük a legjobban, ez köt össze társainkkal. S ezt az erdélyi kulturális dimenziót, amely nem csak az utóbbi századok összes magyar kultúrhagyományát hordozza békésen magában a népiségtől a polgári liberalizmusig , de a román, a bizáncibalkáni, sőt a szásznémet hagyományokat is, ezentúl egyedenként, személyesen is fel kell vállalnunk.
Igen kedves barátom, a jövőben mindezt a komplex kulturális pereputtyot személyesen kell felvállalnunk, lemondva idejétmúlt, "jóságos és jótékony" intézményrendszerünk gyengébb vagy durvább vállveregetéseiről, útmutatásairól.
Ez a "magára hagyott", szabadon lélegző értelmiségi magatartás azonban nem újdonság tájainkon. Benkő Samu írja, hogy Erdély mindig is a kis műhelyek hazája volt, s hogy a műhelyt nem a mérete, hanem a benne otthonra talált szellem és felelősségtudat minősíti. Tudom, az alkotómunkából Erdélyben lehetetlen megélni, s így a tudományos kutatás, műszaki tevékenység csak valamilyen kenyérkereső foglalkozás mellett vállalt nemes szolgálat, nobile officium, amelynek tapintatos emlegetésétől manapság főleg az anyaországi segélyekért nemes és nemtelen talpakat nyaló kultúrkalandoraink húzzák az orrukat. A személyes felelősségvállaláson alapuló nemes szolgálat persze egy adag szomorúsággal, rezignált szkepticizmussal is jár Csíkban ezt jámborságnak neveztük , amit Emerson a meggondoltság és önmegtartóztatás szellemének nevez. "Ez a magatartás írja a jobb védekezhetés érdekében elfoglalt biztosabb állás, s olyan, amelyet meg is lehet tartani, amely széles alapon nyugszik, alkalmatos, mint mikor házat építünk, s arra vigyázunk, hogy ne legyen se túl magas, se túl alacsony, ne járja túlságosan a szél, de kiemelkedjék a föld sarából." S hogy ennek a magatartásnak ma is akadnak okos erdélyi hívei, azt Egyed Péter gondolata bizonyítja a legékesebben: "A legmegfelelőbb és a legtisztességesebb megoldásnak az életkorral megfelelően árnyalt rezignációt tartom, és [...] úgy vélem, hogy ez a módszertani rezignáció alkalmas a megfelelő elfogulatlanság és távolság biztosítására."
Heidelberg, 1999. január 25.