1888-ban a londoni rendőrség hiába kereste azt a férfit, aki London egyik nyomornegyedében sorozatban öt prostituáltat brutálisan megölt. Őt nevezte el akkoriban a sajtó Jack the Rippernek, vagyis Hasfelmetsző Jacknek. Máig sem derült ki, hogy akkor miért szakadt meg a gyilkosságsorozat, sem az, hogy ki rejtőzött a név mögött. Az akkori ügy érdekessége volt még, hogy a tettes üzeneteket hagyott hátra áldozatai mellett, mintegy levelezett a rendőrséggel, nyilvánvalóan élvezve, hogy az eredménytelenül kutat utána.

Szinte minden lényeges vonásában megismétlődött ez a viktoriánus kori gyilkosságsorozat századunkban is, Yorkshire-ben, Észak-Angliában. 1975. október 30-án — amikor az első bűntényt felfedezték — még senki sem sejtette, hogy az milyen hátborzongató láncnak az első szeme, sem azt, hogy még további tizenkét nő fog meghalni egy őrült keze által.

A jelzett napon Leedsben egy elhagyott parkban éjjel fél kettőkor megtalálták a huszonnyolc éves Wilma McCann holttestét. A nő — bár négy gyermeket mát a világra hozott — utcanőként kereste kenyerét. Mivel a hasonló foglalkozású nők fokozott veszélynek vannak kitéve — mert gyakran hozza őket össze balsorsuk nemileg aberrált férfiakkal —, ez az első gyilkosság még nem váltott ki különösen nagyobb érdeklődést, a rendőrségi gyilkossági csoport az ilyenkor szokásos rutinintézkedéseket tette meg.

Négy héttel később, november 20-án a pár kilométerrel Leedstől nyugatabbra fekvő Prestonban azonban újabb prostituált holttestére bukkantak. Joan Harrison halálát már nem késszúrás okozta, hanem a fejére mért nagy erejű ütés. Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a meghalt nő ruháit a tettes a legnagyobb gonddal itt is elrendezte, ami emlékeztetett az első gyilkosságra.

A harmadik gyilkosságot a következő év januárjában ismét Leedsben fedezték fel. Újra prostituált volt az áldozat, akit előbb leszúrt a tettese, majd testét minden valószínűség szerint egy csavarhúzóval összeszabdalta. A ruhadarabokat ismét a legnagyobb precízséggel elrendezve találták. A három, nagy hasonlóságot mutató ügy láttán a rendőrségben felmerült a gyanú, hogy a tettes alkalmasint ugyanaz a személy, és taktikai okokból a sajtó előtt eltitkolták a gyilkos szokatlan ruhaelrendező pedantériáját.

Ugyanekkor állították fel azt a rendőrkülönítményt, amelyik csak kizárólag ezt a gyilkost kutatta, és kezdetét vette a közel öt éven át tartó hajtóvadászat, melyben a tettes a nyomozás vezetőjével szabályos szellemi párbajt vívott, s mely párharc az utóbbinak majdnem a halálát okozta.

Elsőként összegezték a keresett személyről az addig megismert adatokat. Tudták, hogy a gyilkos prostituáltakra specializálta magát, elkövetési eszköze a kés, kalapács, valamint a csavarhúzó. Szívesen hátrahagy kézírásos levelet, elrendezi az áldozata ruháit, és szemlátomást keresi múlt századi elődjével a hasonlatosságot.

A nyomozók állandó ügyeletben cirkáltak a számításba jöhető városok rosszhírű negyedeiben, de minden kézzelfogható eredmény nélkül. Már erősen lankadni kezdett a kétszáz fős különítmény kitartása, amikor a negyedik gyilkosságot ismét Leedsben — a harmadik után tizenhárom hónapra — 1977 februárjában felfedezték. Ezzel kezdetét vette egy borzalmas sorozat. 1977-ben még további három nővel végzett a bűnöző, vagyis az év végére már összesen hét gyilkosság állt a számláján.

Így, a puszta számok leírva nem tudják érzékeltetni azt a pánikot, ami eluralkodott a környéken. Az örömlányok többsége félelemből vagy felhagyott a foglalkozásával, vagy elköltözött a biztonságosabbnak tűnő déli országrészekre. Csak a legbátrabbak tartottak ki. Őket a rendőrség mindenesetre többször is összehívta és próbálta kioktatni azokra a leghelyesebb magatartásszabályokra, amikkel megóvhatják életüket. A rendőrség tanácsára a lányok éjszaka csak kettesével merészkedtek le az utcára (ami az ügyfeleiknek nem kis bosszúságára erősen megnövelte az órabérüket). A prostituáltak persze önvédelemből is tömegével szállították az információkat, megfigyeléseiket, amiket aztán százezerszámra gyűjtött össze a rendőrségi komputer. Utólag visszaemlékezve a leedsi rendőrségnek a prostituáltakkal ez volt a legeredményesebb együttműködési korszaka.

Valószínűleg az örömlányok megfogyatkozása miatt a gyilkos hatodik áldozata kivételesen nem prostituált volt, hanem egy üzleti eladónő: Jayne McDonald, akinek semmi köze sem volt a yorkshire-i rossz lányokhoz. Ennek hatására elbizonytalanodás következett be a szolid polgári életet élő háziasszonyok körében is, akik eddig viszonylag biztonságban érezték magukat, mert nem lehetett tudni, hogy a gyilkos egyszerű tévedéséről van-e szó, vagy kiterjesztette az érdeklődését.

Számukra némileg megnyugvást hozott Jean Royle, a hetedik áldozatnak a halála, aki szintén prostituáltként kereste kenyerét, de egyúttal a tettes magáról is egész sokat elárult az eset kapcsán.

Ez az áldozat több napon keresztül felfedezetlenül hevert Manchester egyik elhagyatott helyén. Feltehetően bosszanthatta a tettest, hogy senki sem szerez tudomást a gyilkosságról, és ezért lemeztelenítve a holttestet átszállította azt egy forgalmasabb helyszínre, ahol közszemlére tette.

A rendőrség mindenesetre megbizonyosodott ebből a hátborzongató cselekményből, hogy a gyilkos szemlátomást keresi a nyilvánosságot, de ugyanakkor élvezi, hogy nem jutnak a nyomára. Ez némi reménységet is jelentett a nyomozóknak, mert így talán reménykedni lehetett, hogy a bűnöző egyszer elbízza magát, és hibát követ el. Ekkor kapta a nyomozás vezetője, George Oldfield az első levelet a magát Jack the Rippernek nevező tettestől, amit még — a három következő gyilkosság után — további három levél követett. Többek között ilyeneket írt: sajnálom, hogy majd egy éve nem írtam, vagy hogy nem tudom mikor vállalkozom újabb munkára, de akkor majd talán újra írok.

ásszakértők szerint a levelek szerzője valamiféle haragot igyekezett magába fojtani.

A nyomozás felelőse — George Oldfield az ötvenes éveit taposó tapasztalt rendőrtiszt — a sikertelenségek dacára is nagyon keményen és kitartóan kereste a gyilkost. Nem volt irigylésre méltó dolga, noha rengeteg munkát magára vállalt, és hónapokon keresztül heti hétnapos munkabeosztásban dolgozott, az eredménytelenség miatt sok támadást kapott főleg a sajtó részéről, de a gyilkos is személyes ellenfelének tekintette.

Számtalan részletet tudott már a keresett személyről. Tudta, hogy a gonosztevő a meglehetősen ritka B vércsoportba tartozik, az áldozatokon talált olajnyomok, valamint a felhasznált eszközök arra utaltak, hogy valami gépekkel kapcsolatos foglalkozást űz, rendelkezésére állt már négy különböző szemtanú leírása alapján készített fantomkép, de mindhiába, a gyilkosságsorozatot nem tudta megszakítani, újabb örömlányok estek a gyilkos áldozatává.

1979 júniusában (már a tizenegyedik gyilkosság [!] után két hónappal) a gyilkostól újabb küldemény érkezett, ezúttal egy magnókazetta, amin a következő gúnyolódó szöveg volt hallható: Én vagyok az, Jack. Úgy tűnik, George, még mindig sikertelenül vadászol rám. Nagyon tisztellek, de évek múltán még egy lépéssel sem jutottál közelebb hozzám. Nem sok mindenre vagy jó.

Ezt a szöveget aztán számtalanszor lejátszották a rádióban, a tévében, mozikban, kocsmákba remélve, hogy hátha valaki ráismer a hangra. Telefonon fel lehetett hívni egy számot, ahol újra meg lehetett hallgatni, de semmi eredmény. Illetve csak annyi, hogy a gyilkos ismét elérte célját, a figyelem megint ráirányult, sőt sokan már azt is vitatták, hogy ez nem valami félrevezető akció-e.

A nyomozás következő fázisa kerek egymillió fontot emésztett fel. Egy nagyhírű hirdetési vállalatot megbíztak egy kampány szervezésével, ami a lakosság odaadóbb együttműködését kívánta elérni. Ezzel egyidejűleg négyszáz főre emelték az ügyben tevékenykedő nyomozók számát. Mivel eddig az ügyben az északangol rendőrség volt az illetékes, a közvélemény nyomására a Scotland Yard két felügyelőjét is kirendelték udvariassági látogatásra, ami azonban lényegében ellenőrzés volt. A két vendégfelügyelő tizennégy nap után úgy tért vissza Londonba, hogy mindent a legnagyobb rendben talált.

Mindez a tortúra, továbbá az 1978 végén bekövetkezett tizenkettedik gyilkosság okszerűen vezetett George Oldfield szívinfarktusához. Szerencsére a betegség ideje alatt a gyilkos is majd egy évre eltűnt, és csak 1979. november végén jelentkezett újra. Ezúttal egy huszonegy éves egyetemista nő volt az áldozat.

A rendőrség bírálata — teljes joggal — ezúttal volt a legerősebb. Az történt ugyanis, hogy a leedsi egyetemnek egy férfi hallgatója talált egy vérrel szennyezett női táskát, amit rögtön beszolgáltatott a rendőrségnek. A rendőrök azonban az egyetem parkos területét csak hét óra múlva kutatták át, és csak akkor bukkantak rá az áldozatra. Ez az időveszteség ismét csak a tettesnek kedvezett.

Oldfield ekkor orvosai tanácsa ellenére újra a nyomozás élére állt. Egész Angliából az öt legnevesebb bűnügyi szakértővel bizottságot hozott létre, amely újból terveket dolgozott ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tettes ismeretlen okokból táplálkozó prostituáltgyűlölete átterjedt minden nőre, ezért félni lehetett, hogy bármikor bárkit megölhet. A lakosság — főleg a nők — ugyanígy gondolkodott. Egymást érték a tüntetések, a riasztókészülékekből, önvédelmi eszközökből rekordmennyiség fogyott az üzletekben. A judotanfolyamokra nem lehetett bejutni. Az egyetem területén a diákok védelmi szolgálatot szerveztek, az egyetem az esti órákban külön buszokkal szállította a diáklányokat.

Ezzel egyidejűleg a nők harciasabb része követelni kezdte a lőfegyvertartás engedélyezését, tétlenséggel és a hozzáértés hiányával vádolták a férfiakat és mindenekelőtt a rendőrséget. Később az egész angol királyságra átterjedő mozgalmuk követelte a szexfilmek tilalmát, majd idővel minden olyan film, tévéjáték betiltását, amiben nők elleni erőszakos cselekményeket mutatnak. Egyszóval a hangulat pattanásig feszült volt, mindenki várta, hogy mikor csap le ismét a gyűlölt gyilkos.

És ekkor végre a rendőrségnek kedvezett a szerencse. Nem a szorgalmas aprómunka hozta meg a gyümölcsét, hanem a puszta véletlen, a vakszerencse mosolygott két járőröző rendőrre.

Leeds egyik mellékutcájában, ahol egyébként az autósok prostituáltakat szoktak felszedni, megállt egy nagy Rower kocsi egy út menti lány mellett. A rövid párbeszéd után a lány beszállt a kocsiba, de a közelben tartózkodó két rendőr rutinszerűen bejelentette rádión a központban az autó rendszámát. A komputer rögtön adta is a választ: ezt a rendszámtáblát korábban ellopták valahonnan. A két rendőr a kocsihoz lépett és igazoltatták a férfit. Peter Sutcliff — a kocsi tulajdonosa —, miután beszállították a központba a rendszám körüli kérdések tisztázására az autóban talált terhelő bizonyítékok hatására beismerte mind a tizenhárom gyilkosságot.

A másnapra összehívott sajtókonferencián aztán bejelentették a sajtónak, televíziónak, hogy letartóztattak egy férfit, aki alaposan gyanúsítható a gyilkosságok elkövetésével.

Öt héten keresztül tartott, míg az ügy minden részletét jegyzőkönyvezni tudták. Kiderült, hogy a harmincöt éves gépkocsivezető tizenhárom gyilkosságon túl további hét nőn kísérelt meg gyilkosságot. A precíz vádirat ezen túlmenően még a két, fél fontot érő, rendszámtábla eltulajdonításával is vádolta Sutcliffet.

A nyomozók némileg elégtételt kaptak, de bosszankodhattak is amiatt, hogy egyszer már — három esztendeje — kihallgatták a gyilkost, de abban a lakatosüzemben, aminek a sofőrje volt, mindenki megbízható, szolid munkaerőnek ismerte. Így fordulhatott elő, hogy a cég reklámfüzetének a címlapján is az ő mosolygó képe állt. Akkoriban azért néztek szét a rendőrök az üzemben, mert az egyik áldozatnál talált új bankjegyet egy környékbeli bankban hozták forgalomba, de mivel semmi különösebb gyanú akkor még nem merült fel az üzem sofőrje ellen, a meghallgatáson kívül más intézkedés vele szemben nem történt.

Sutcliff azzal próbálta magyarázni a gyilkosságokat, hogy egyszer temetőben jártában egy sírból hangokat hallott, amely felszólította őt a prostituáltak kiirtására.

A perre soha nem látott érdeklődés mellett került sor. Talán a vádlottnál is nehezebb volt a — huszonnyolc éves tanárnő — feleségének, valamint az ugyancsak jelenlevő idős apjának a helyzete.

A tizenkét esküdt aztán Sutcliffet bűnösnek találta a következő nők ellen elkövetett, illetve megkísérelt támadásokban: Anna Rogulskyj, Olive Smelt, Wilma McCann, Joan Harrison, Emily Jackson, Marcella Claxton, Irene Richardson, Patricia Atkinson, Jayne McDonald, Maureen Long, Jean Jordan, Marilyn Moore, Yvonne Pearson, Vera Millword, Josephine Whitaker, Barbara Leach, Marguerite Walls, Upadhya Bandara, Theresa Sykes, Jacqueline Hill, és halálbüntetés híján életfogytiglani börtönre ítélte.

A sors keserű fintora, hogy utolsó áldozata az egyetem elvégzése után a börtönből szabaduló rabok gondozásával akart foglalkozni.