Az átmenet regénye
Íme egy gyors és, úgymond, "az életből vett" regénytéma. A cselekmény valahol Keleten játszódik, egy volt kommunista országban. Egy hétköznapi polgár, állami hivatalnok, nem túl jelentős, de nem is egészen apró, ül a családjával a televízió előtt. Péntek este van, a week-end megkezdődött. A képernyőn megjelenik az államfő, egyenes adásban az Elnöki Hivatalból. Ünnepélyes. Két magas rangú tisztségviselő van vele, szigorúak, szertartásosak, szakmájukhoz méltón komorak, az egyik a Rendőrségtől van, a másik az Ügyészségről. Az elnök bejelenti, hogy a harc a korrupció ellen hisz azokon a tájakon valóságos ragályként terjed percig sem szűnt meg, s ebben a csatában jelentős győzelmeket arattak, a harcot egyébként személyesen ő maga koordinálja. Bizonyítandó, az elnök bejelenti, hogy összeállítottak egy mérleg-listát, a felfedezett és a rendőrségiügyészségi eljárások különböző stádiumában a kivizsgálás és az ítélethozatal között levő eseteket leltározták fel. A felmérés-leltárt a sajtó rendelkezésére fogja bocsátani, de csak miután maga olvasott fel részleteket belőle fennhangon, a nemzet színe előtt. A regény főhősének, annak a bizonyos hivatalnoknak a lakásában csendre intenek: az illető egy pénzügyi ellenőrző intézményben dolgozik s figyelmesen akarja hallgatni, mit mond az államfő.
A képernyőn az Elnök olvas. Neveket sorol, vétségeket, károkat, minden pontosan osztályozva van, úgymond tematikus fejezetekben. Az "erőszakkal szervezett korrupciós esetekhez" ér.
Itt az elnök két nevet emel ki a listából, hivatalnokokét, akiknek felajánlották és akik elfogadták a csúcszópénzt, úgy hat-hétszáz dollár értékben. Ezeket, mondja az elnök, törvény elé állították és három év börtönre ítélték, körülbelül egy évvel ezelőtt.
Az egyik említett név a lakásban lévő illetőé. Ő az, akiről az elnök azt mondja, hogy perbe fogták és három évre ítélték; vagyis börtönben kellene lennie, rács mögött, semmiképp sem otthon, a családjával, a televízió előtt. Kivonja magát az ítélet alól?! Szökevény? Nem. Mindössze arról van szó, hogy soha el nem ítélték, perbe sem fogták, még csak nem is volt kivizsgálás alatt.
Szerencsére tévedés. Pár nap múlva közleményben ismertetik, hogy technikailag miként eshetett meg a tévedés. Elnézésféle is elhangzott. Viszont regényről lévén szó, akár az átmenet regényéről, valószínű, hogy az illető élete a televíziós közvetítés utáni éjszaka és a week-end két napja alatt érdekesebbé válik. Bár, ki tudja, helyi hagyomány szerint elintézhetik egy "na és akkor mi van?"-nal.
Folytonosság
Ugyanabban az országban, körülbelül egy évvel ezelőtt, ugyancsak a Televízióban, hasonlóképpen egyenes adásban, az akkori miniszterelnök, ugyancsak ünnepélyesen, ugyancsak komoran, egy másik listát mutatott be: állami vállalatok listáját, amelyek fizetésképtelenekké váltak, pár nap múlva bezárják ezeket. Mint a hivatalnok is, aki otthon a televízióból szerzett tudomást arról, hogy börtönben ül, azoknak a vállalatoknak is a legtöbb alkalmazottja és a vezetői a televízióból tudták meg, hogy egy héten belül munkanélkülivé válnak. Rövid időn belül felfedezték az elkerülhetetlen tévedést: a listán szereplő vállalatok közül legalább egynek (s nem volt sok, csupán 17 a listán) nem volt egyáltalán adóssága. Nyilvánvaló mind a két esetben, hogy nem a listát felolvasó személyek (egyik esetben az Elnök, a másikban a miniszterelnök) a tévedés szerzői; kevésbé érthető viszont, miért volt szükségük televíziós adásban felolvasni ilyesmit; mind a két eset világossá tette, mennyire ingatag, mennyire bizonytalan, mennyire rögtönzött annak az országnak az adminisztrációs rendszere. Ha egy szerencsétlen beszámoló sem megbízható, amit a miniszterelnöknek és az Elnöknek készítenek, mit várhat az ember?! És kitől?!
"Nem vagyunk németek!"
"Nem vagyunk németek!" felelte nekem valamelyik nap mintegy magyarázatként egy bukaresti újságíró barátom, akit felhívtam, hogy elmondjam neki, mennyire elképeszt az a sok ostobaság, amit az általa irányított lap egyik cikkében olvastam.
Néhány óra múlva megkaptam postán az október 8-i, csütörtöki bukaresti lapokat. A Cotidianulban, első oldalon egy katona képe látható, géppuskacső mellett, s a képaláírás: "Szerbia mozgósítja hadseregét". Ugyanezt a képet hozza a National is, de itt más a magyarázat, átellenben: "A szerb rendőrség visszavonul Koszovóból".
Viszont mind a két esetben színes volt a fotó.
(Megjelent a Dilema 1998. október 1622-i számában)