Micsoda torzult tudat az, amely e legnemzetközibb s egyértelműen a regionalitás fölé nőtt hírközlési eszközben művészeti ágban? is az erdélyiséget keresi, véli megtalálni... A háborgók megnyugtatására kijelentem, hogy korántsem a tévészerkesztők, tévéműsorok és tévéfilmek szerkesztői, illetve az itt készült alkotások (?) erdélyi mivoltát, "sajátos méltóságát" akarom feszegetni erről ugyanis 1998 vége felé nemigen lehet mondanivalóm , csupán a magam tévénézőségét minősítem, néhány évtizedre visszamenőleg (amióta a televízió számomra testközelbe került).
Van ugyan egy-két futó emlékem máshonnan is Angliából, az Egyesült Államokból, Svédországból , ezeket azonban nem merném jellemzőnek mondani, legfeljebb az én befogadói vagy visszautasítói magatartásomra vonatkozóan. Amikor például Londonban, a hetvenes évek elején, az engem vendégül látó kedves (értelmiségi) család apró népének és a velük ülő felnőtteknek délutáni vagy hétvégi szurkolását megtapasztaltam egy ugrabugra vetélkedő közvetítése alatt, enyhén csodálkoztam. Hasonlóan családi környezetben már kifejezetten bosszankodtam azon, hogy a jeles amerikai egyetemen tanárkodó családfő az esti szeánszon félpercenként kattogtatja a keresőt, így aztán hiába volt a négyzetméteres képernyő, a sok lehetséges csatorna, lényegében nem szerezhettem érdemi információkat a világról (Európáról éppenséggel nem), és ennek nem kizárólag hiányos angol nyelvtudomásom volt az oka. Stockholmban, kellemesen magunkra hagyva a kényelmes Magyar Házban, én keresgéltem reggelente bármi néznivalót, mielőtt a napi programunk kezdődik, de vagy az én kapcsoló-képességemben rejlett a hiba, vagy az ott fogható adókban híg csacskaságok jelentek csak meg a gombnyomásra. Ezek bizonyára nem releváns tapasztalatok. Sokkal inkább annak mondanám, amit 1990 kora tavaszán, konkrét és átvitt értelemben is nagy lázzal küszködve, egy párizsi szállodaszobában szereztem; persze, azokban a napokban, érthetően, főként azt szerettem volna megtudni, hogy mi történt odahaza, Erdélyben, és hogy mit csinálhat Marosvásárhelyt az éppen tévés-tudósításra küldött (talán magától ment) nagyobbik fiam. Talán soha úgy nem tapadtam a képernyőre, mint ott, a párizsi (nem francia-)ágyból szorongatva a távirányítót.
Ha jól visszagondolok távolabbi időkre, mégis volt ilyen kétségbeesett "tapadás". Arra a korszakra gondolok szerencsére, tudatunk alsó régiójába kerülhetett , amikor nem csupán romániai magyar, de tulajdonképpen romániai román tévéadás sem volt (a Ceausescu-látogatások és a Pãunescu-rendezvények, a hírhedt "cenaclu"-k úgymond nemzeti kulturális szolgáltatásai ugyanis a készülék kikapcsolására késztették az épeszű nézőt); Erdély nyugati és középső részében a budapesti, tőlünk keletre, el Bukarestig, a szófiai vagy akár a kijevi adások vételére igyekeztek berendezkedni az emberek. Kolozsvár egyik-másik külső negyedében reménykedve figyeltük a jeleket, hátha képpé állnak össze, s a Panoráma valami érdemlegeset mond majd rólunk is, némi reményt kelt a változást illetően. (Nekem, igaz, már akkor többet mondott a Parabola nem az antenna, hanem Árkus József műsora , mint az "igazi" külpolitikai magazin.)
Erdélyi tévé-optikám tehát így alakult azzá, amit ma már nemigen tudok átcserélni mássá. Persze, kiegészült a "normális" tévénézők szokásaival, azaz keresem a nekem-jó-filmeket, lehetőleg nem mulasztom el a sportközvetítéseket, mármint a fontosabbnak vélt labdarúgó-mérkőzéseket (a csúcs: a világbajnokság, legyek akár idehaza vagy Kalotaszentkirályon, vagy a szlovákiai Somodiban, zuhogó esőben is a tévétlenedett táborból a falu kiskocsmájába távozván az éjszakában). Erdélyi (tudom, torzult) normalitásom azonban az ún. politikai adásokhoz köt, kötöz, mondanám hitelesebben; a különböző adók különböző órákban sugárzott, esti és éjjeli híradóihoz, a kommentárokhoz, talk-show-khoz. És a közeli vagy a régebbi múltat idéző dokumentumokhoz, amelyekből kiegészíthetni vélem korábbi, írásos úton szerzett ismereteimet. Hálás vagyok ezért a Duna TV-nek, újabban az MTV 2-nek is (és borzadva olvasom médiaszakértők írásait, akik az általános, de tulajdonképpen csak magyarországi nézettségi mutatók alapján kevés jövőt jósolnak épp az igényesebb, műholdas adásoknak, "marginalitást" emlegetve); végre nekem is házhoz hozzák, például a Héthatárban vagy a Mélyvízben a történelmi időt és napjaink kinti vitáit. Amit például még augusztusban jegyeztem föl magamnak: Romsics Ignác okfejtését e század három erdélyi politikusáról, Bethlen Istvánról, Bánffy Miklósról és Teleki Pálról; és mindjárt utána hallhattam Szigethy Gábort (szintén Marosi Barna kérdéseire válaszolva), arról, hogy a bécsi döntés mit mondott (és mit nem mondott) egy dunántúli gyereknek, mit (nem) tanítottak róla a magyarországi iskolákban, és mit jelentett (neki) Cs. Szabó László könyvét olvasni. Ám bármilyen érdekes, színvonalas legyen a történész és az irodalomtörténész szövege, a képsorok a legmegdöbbentőbbek: nézni, mondjuk, a gyalogosokat meg a rádió (közel hatvan évvel ezelőtti) autóját.
Az óriási változást akkor érzékeli az ember (Erdélyben), ha rákapcsol a bukaresti közszolgálati és magántévéket sugárzó csatornákra, és történetesen tanúja lesz egy-egy össztűznek, amelyben (kormánykoalíció tagjaiként) RMDSZ-politikusok állják a sarat (a szó szoros értelmében sarat) ördögi arcukat elfedni sem akaró újságírókkal, ellenzéki és "partner" szenátorokkal, képviselőkkel. Hónapok, évek során felhalmozódott elégedetlenségek, kifogások, ellenvélemények ilyenkor más megvilágításba kerülnek (mármint bennem, a nézőben), s arra gondolok, mi történne velem, ha ezekben az ütközetekben nekem kellene csatáznom ráadásul románul rögtönözve az ellenfelekkel.
Ha egyetlen "tévésztárt" kellene megneveznem, én mégis egy nem magyar vitatkozóra hívnám fel nézőtársaim figyelmét: a Bukarestben élő, a balkániságot jól ismerő, ám azzal szemben Európát jelentő költőre, költő-politikusra Mircea Dinescura. Már csak azért is, mert őt nem csupán hallani, hanem látni is kell, ahogy beszél, ahogy vitapartnereit lesöpri a képernyőről. Dinescut hallgatni két órán át is lehet nem úgy, mint a Bukarestben divatos talk-show-k többi kétórásait, a két napot összekötő-átbeszélő műsorvezetőket és publicista-sztárokat.
Végül egy világszomorúságot eredményező, valamennyi földrész tévéadóit napokon-heteken át betöltő személyiségről, a szépséges Dianáról. Az ő halála mutatta, hogy e Föld emberei néha egy érzésben összekapcsolhatók. A Diana-sztori, a Diana-tévésztori azonban már más lapra tartozik (noha hozzánk is elérkezett) ez már kívül esik az erdélyi optikán.