Kövezzenek meg a tankönyvírók és a tankönyvkiadók, akkor sem fogok mást mondani: mai napig nem bánom, hogy az első (mások által kezdeményezett) kísérletet sem csináltam végig, amikor tankönyvírásra kellett volna adnom a fejem; és azt sem bánom, hogy (kortársaimhoz hasonlóan) nem tankönyvből tanultam a magyar irodalmat. A történelembe múlt időket okolhatom — mert dicsérni persze nem akarom őket — e tartósult hiányért, amelyet mégsem frusztrációként éltem, élek meg. Akkor persze irtózatosan dühös voltam, némiképpen büszke is azonban, hogy becsaptam magam mögött az ajtót, a hivatalosságok által jóváhagyott "kollektíva" első megbeszélése közben. Ez még a hetvenes években történt, viszonylag új volt (számomra legalábbis) a tanterv-előírásokba foglalt csonkítás. Mint aki sosem gyakoroltam az iskolai (irodalom)tanítást, "csupán" a szerzőkkel és szerkesztőkkel szemben (és az utóbbiak által is) gyakorolt cenzúrát ismertem meg, elfogadhatatlannak tartottam, hogy a XX. századi magyar irodalmat a bukaresti minisztériumban (vagy akármelyik minisztériumban) "megrostálják" és nekem ezt a "kánont" kelljen képviselnem.

Akkoriban még nem nevezték kánonnak a kötelezőnek szánt sugallatot, ez újabb találmány az irodalomtudományban, de a lényeget tekintve valami hasonlóról volt szó, mint amit legújabban hallunk egyre-másra. Nekem végül is szerencsém volt, többé-kevésbé magam dönthettem el, kit szeressek, pontosabban mit szeressek a művek közül (már amennyiben sikerült hozzájuk jutni), a legújabbakat fölfedezzem magamnak, vagy önmagamat okoljam (később), ha rövidlátónak bizonyultam. Nem tudom, került-e konfliktusba önmagával Szabédi László vagy Markó Béla tankönyvírás közben (Szabédi keményen panaszkodott e művelet során); feltételezem, hogy igen, költőként nem lehetett könnyű megélni mások korlátozó előírásait.

Mennyivel jobb dolga volt Móricz Zsigmondnak, aki a Magvetőben (1940-ben és 1942-ben) "a magyar irodalom élő könyvét" tudta adni "a magyar Nép és a magyar Ifjúság" kezébe. A Józsa Béla Athenaeum pedig Kolozsvárt, 1945-ben a legbölcsebb dolgot tette, amit tehetett: újra kiadta Móricz antológiáját, azzal a meggondolással, hogy ez a kiadás is élessze "a magyar irodalomban mindenkor és mindörökkön izzó tüzet".

Az én tulajdonomba elég későn (1952-ben, egy iskolatársam születésnapi ajándékaként) került ez a kézikönyv, azóta viszont becsült darabja könyvtáramnak. Korábbi és mondhatnám igazi tankönyvem a Horváth János összeállította Magyar Versek könyve volt, az 1942-es második, bővített kiadás. Édesanyám adta a kezembe, neki volt a kedvenc olvasmánya. Ahogy most nézem Horváth János előszavát, egyidős vagyok ezzel a maradandó művel, amely 1937 (illetve 1942 óta) sem öregedett. Vajon melyik tankönyv (no és tankönyvíró) mondhatná ezt el magáról? Be jó volna ezt a véletlen születési egyezést kiterjeszteni a telő évtizedekre...

És ha már iskolában használatos — használható — könyvekről (persze, csak irodalmiakról) van szó, akkor én a Szörényi László szerkesztette Matúra Klasszikusokat nevezném meg; ez a sorozat ugyanis a szövegre helyezi a hangsúlyt, az írói szövegre, amelyet kiegészít a történelmi és nyilván az irodalomtörténeti szöveg, nem spórolva a képekkel sem. Ha középiskolásoknak kellene mondanom az igét, a Matúra Klasszikusokat hívnám segítségül, és továbbra is másoknak hagynám a változó szempontú, koronként különbözőképpen megideologizált kánonokat...