Először a hongkongi akciófilmekről szerettem volna írni, arra gondolva, hogy ezeket csak láthatja az ember itt-ott, műholdas tévékultúránknak hála, és talán a vizuális anyagról szóló szöveg megközelítése könnyebbé válik (ez persze csak azokra állt volna, akik egy ilyen film első tíz másodpercében nem nyúlnak idegesen a távirányítóért). A lépés ott sikerült félre, hogy (önhibámon kívül/belül) nem volt alkalmam újranézni néhány alapművet, így hát ez a terv elesett.

Van otthon két Wong Kar-Wai*- filmem, a Chung King Express (1994) és a Fallen Angels (1995), elővettem őket, és akkor (így, hangsúlyosan, mivel majdnem átcsúszott a mostba, és lennie kell némi látható határnak a kettő között) jött az ötlet, hogy ezek lesznek az anyag (tisztázva az egyenes vonalú sztorik kedvelői számára az imént talán kissé helyénvalótlannak tűnő szó mögöttesét). Annál is inkább, mert az utolsó előtti napon, délután volt, van, mert még átnyúlik ide (úgy tűnik, ezúttal minden összejött, az anyag, a délután stb.), láttam egy Tandori-akciófilmet az MTV2-n: egy londoni terecskén ült és azt mondta, hogy emlékeink romantikája elmúlik ugyan, de ők maguk mindig megmaradnak nekünk. Azonnal beugrott Wong Kar-Wai: az Első Rendőr azt mondja a Chung King Expressben, hogy reméli, az emlékek szavatossági ideje sohasem fog lejárni.

Akkor már biztos voltam benne, hogy az anyag végül engedni fog (visszaáll azaz), zsebemben Tandorimmal. Az utolsó előtti pillanatban.

A fények. Mindenütt ott vannak, villogva, tolakodón, szinte kitűznek a képből. A nézőnek az az érzése, hogy egy alacsony homlokot néz, premier plánban. A város alacsony homloka. Ezek a fények nem tárják fel, inkább elrejtik a tereket. Egy nő megy az utcán. Esőkabát, szőke haj (paróka), fekete napszemüveg (este van, mintha mindig este), magas sarkú cipő. A kamera közelről követi. A tér állandóan önmagán kívül kerül. Mintha a felvevő iszonyodna a terektől. Utcarészletek, sikátorok, fedett gangok, külső és belső terek csonkjai, a nagyváros tértorzói. Wong Kar-Wai csőlátó filmszeme számára nincs kiteljesedő tér. Az ég az éles házfalak szabdalta tenyérnyi seb. Az önmagukba zuhanó terek a cselekvéseket is majd-helyben-futásra kárhoztatják. A fegyveres üldözés a gyermekkor rohanó álmaihoz hasonlít, amikor nincs hova menekülni, ráadásul az ember lába mintha ólomból lenne. A képen lassítva megy az üldözési jelenet. A falak ólomlába.

Az egyetlen mintha-nyílt tér a pálya, ahol az Első Rendőr kocogni szokott, hogy kiizzadjon magából minden vizet, mondván, így nem marad egy csepp sem a könnyeknek. Ám ez a tér is csak körben futásra alkalmas. A kör, mint a nincs-kiút jelképe.

Baudrillard említi Amerikájában, hogy jó lenne újraélni a sebesség és a távolság mágiáját, amikor kitágulnak a terek, és meghal az idő. A Néma Fiatalember motorja végtelenített sebességgel vágtat az alagútban. Ez kissé Tarkovszkij Solarisának autós jelenetére emlékeztet, csakhogy Kelvint a világűr végtelenje várja, a Néma Fiatalembernek és alkalmi utasainak viszont csak az alagút csendje jut. Baudrillard esetével ellentétben itt nem tágulnak a terek. Az idő pedig képtelen meghalni, régen megállt.

Az idő megállt, mondjuk, május elsején. Az Első Rendőr születésnapján. Látszólag persze telik, vagy inkább múlik (mire is telne) az idő, a valós idő, a város ideje azonban megdermedt, lejárt. Mint egy ananászkonzerv szavatossági ideje. Az Első Rendőr beszámolója szerint április hónap minden napján vett/vesz egy ananászkonzervet, amelynek május elsején jár(t) le a szavatossági ideje (érthető módon gondot okoznak az igeidők). A szerelme, aki április elsején hagyta el őt, imádta az ananászkonzervet. A Második Rendőr minden este ínyenc salátát rendel a Midnight Express gyorsbüfében. Egyszer megpróbálkozik a sült hallal, és tessék, azonnal otthagyja a stewardesse. A Bérgyilkos bérgyilkol, azaz végzi a dolgát, és amikor ki akar szállni a buliból, szitává lövik. Ez csupán néhány példa arra, hogy az Örökmájuselsejéből kiszállni veszélyes és tilos. Aki túléli a próbálkozást, az nem is száll ki többé. A megdermedt időn belül marad. Ahol mindennek lejár a szavatossági ideje. És a legtöbben túlélik. Az élők többen vannak, mint a holtak, énekli a jukebox, a Bérgyilkos Társa rádől a jól ismert, hűvös műanyag felületre, ki tudja hányadszor játsszák el ugyanazt a pillanatot (a , nekik nyolc, szól be Tandori).

A filmbe zárt lényeket különös kötelékek fűzik a tárgyakhoz. A Második Rendőr lakása tele van titokzatos plüssmedvékkel, plüsstigrisekkel és plüssegerekkel, ezenkívül van egy érzelgős mosogatórongya, egy önemésztésre hajlamos szappana, de maga a ház is érző lény, akivel beszélgetni lehet és kell, egyébként csak vele lehet. A Bérgyilkos Társa a Bérgyilkos szemetében turkál, és az ott talált tárgyakkal kommunikál, mondván, hogy a szemét sok mindent elárul egy férfi szokásairól. A Néma Fiatalember és Első Szerelme dühödten esnek neki a folyosón csellengő felfújható guminőnek, a hús-vér ellenfelet ugyanis képtelenek előkeríteni. De ez is megteszi (mintha élnénk). A Bérgyilkos Társa vágyakozva a fallikus jukeboxhoz simul, amelyben a női hang azt dalolja, hogy az élők többen vannak... E lények számára a tárgyak jelképezik az érinthetőség végső határát. A tárgyakhoz lehet közeledni, a tárgyak megérintenek, a tárgyak: vannak.

Mozognak a konzervdobozvilágban, mintha-szabadon. Az Első Rendőr, akit áprilisi tréfa gyanánt otthagyott a szerelme, kocogással izzadja ki magából a könnyeit, és ananászkonzerveket gyűjt. Közben randevúzni akar valakivel, akárkivel; a Midnight Express gyorsbüfé pultja mellől sorra felhívja nőismerőseit, akik különböző okokra hivatkozva visszautasítják (kiderül, hogy egyikükkel öt éve nem beszélt, az illető közben megházasodott, és két gyermeke van). Aztán találkozik a Kábítószerügynökkel, emlékszünk: esőkabát, szőke haj (paróka), fekete napszemüveg, magas sarkú cipő, akitől holmi indiaiak ellopták az aznapi szállítmányt, és éppen halomra lőtte ellenfeleit. A nő az est végén az Első Rendőr ágyába dől, de persze nem történik semmi, ők tudják a szabályokat, nem kilépni az időtlenségből. Komótosan elmennek egymás mellett, ki a filmből. Az Első Rendőr egy utolsó érintéssel (touch and go) átadja a stafétát a Második Rendőrnek, aki ínyenc salátát rendel, és kipróbálja a sült halat (mert ez az a bizonyos alkalom, amikor a stewardesse elhagyja). Felhangzik a California Dreaming (a film második részében hétszer) és belép a képbe a Kaliforniás Lány. Ő a Midnight Express gyorsbüfében dolgozik, és mellesleg halálosan beleszeret a Második Rendőrbe, aki egyéjszakás kilengése után éppen visszatér ínyenc salátájához. A románc folytatódik, persze betartva a játék szabályait, a Kaliforniás Lány az Első Rendőr exszerelmétől kapott kulccsal bejár a lakásba, takarít, tesz-vesz, alkalmi nők után kutat. Aztán amikor a Második Rendőr végül találkát kér tőle, a Kalifornia étteremben, a Lány Kaliforniába utazik, ahova mindig is vágyott. Végjátékszagú a dolog, de mintegy végszóra a Lány visszatér, és a Midnight Express gyorsbüfénél találkozik a Második Rendőrrel, aki ott akarja folytatni, ahol annak idején (vagyis ugyanakkor) abbahagyta, de a Chung King Express filmideje kifut magából, vége. Nincs heppiend.

A Bukott Angyalokban a Bérgyilkos szereti a munkáját, mert nem neki kell eldöntenie, ki, mikor és hogyan hal meg. Szereti, ha mások tervezik meg a dolgait. Ezért van szüksége társra. A Bérgyilkos Társa dallamokkal, jukeboxokkal él együtt, titokban szerelmes a Bérgyilkosba, úgy kutatja át a szemetét, mintha titkos irataiban szaglászna, és csak akkor találkozik a hús-vér Bérgyilkossal, amikor az közli vele, hogy ki akar szállni. A Néma Fiatalember mások boltjaiba hatol be éjjelenként, hogy az esetleg arra járó kuncsaftokat (akár akaratuk ellenére is!) kiszolgálja, és boldognak érzi magát, hogy "segíthet" embertársain. Aztán találkozik az Első Szerelmével, akivel jó együtt motorozni és felfújható guminőket rugdosni. A románc nem tart sokáig, s ennek talán az az oka, hogy a Néma Fiatalember egyik éjjel a Midnight Express gyorsbüfé előtt ráébred, hogy ez így nincs rendben. Ám a felismerés nem válik tetté, a show folytatódik, a Néma Fiatalember még találkozik a Bérgyilkos Társával, akivel szintén jó motorozni, és ennyi.

Van azonban két lény, aki, úgymond, kilóg a képből. A Chung King-beli főnök, a Midnight Express tulaja, és a Néma Fiatalember apja az Angyalokban, a Chung King Mansions tulaja. Ők azok, akiknek valamijük van, ők az időbeliek, akik pontosan tudják, hogy létük, mozdulataik indulásból körön kívüliek. Igaz, mindketten eltűnnek a film végére, a tulaj otthagyja a gyorsbüfét, valami másba kezd, a Néma Fiatalember apja pedig meghal. Ezeknek a lényeknek nincs helyük ebben a világban, ezért kiszorulnak a képből.

Nem fogsz megismerni, mondja a Kábítószerügynök az Első Rendőrnek, és körülbelül erről szól az összesített háromórányi anyag. A tér és idő torzói között helyben-futó kapcsolattorzók. A Bérgyilkos Társa könyökig érő fekete gumikesztyűkben turkál a Bérgyilkos szemetében. A Kaliforniás Lány otthonosan tesz-vesz a Második Rendőr lakásán, a könyökig érő gumikesztyűk itt is jelen vannak, ezúttal azonban rózsaszínűek (körülbelül ennyi a különbség a két film hangulata között). A másik lény tárgyakká, szemétté lényegült valóját csak gumikesztyűs kézzel lehet megérinteni. A csupasz, kesztyűtlen érintés azonnali halállal, felfedeztetéssel, kudarccal fenyeget (lásd pl. a Bérgyilkos és Társa első-utolsó reál-térbeli találkozását). A Néma Fiatalember és Első Szerelme nem érintik meg egymást, kapcsolatuk a motorozásra, bárbeli verekedésekre, a sokat emlegetett guminő rugdosására, meg egy futballmeccsi őrjöngésre szorítkozik. Ezek a lények nem értik a közeledés mikéntjét, képtelenek a kapcsolódásra, torzóikról ez a szerv hiányzik. A Két Kívülálló szűkszavú tanácsait sem értik, talán ezért is válnak ezek végül képen kívülivé: nincs "drámai" funkciójuk, fölöslegesek. Marad a város petróleumlámpája körüli őrült pilletánc, ahol az épp-milyen-golyót-húzok-ki-az-urnából a dolgok vezérelve. És a (túl)élők mindig többen lesznek, mint a halottak.

* Wong Kar-Wai hongkongi filmrendező és forgatókönyvíró Shanghajban született 1958-ban. Ötéves korában került HongKongba. A 80-as évek végétől rendez.