Amikor hétévi pekingi diákoskodás után 1961-ben hazatértem Magyarországra, éppen lejárt személyazonossági igazolványom érvényességi határideje. "Mi a szakmája?" kérdezte az új igazolvány kiadásával bajlódó rendőrtisztviselő. Nem tudtam válaszolni. "Mit tanult?" tudakolta a rend csodálkozó őre. "A Pekingi Egyetem kínai nyelv és irodalom szakát végeztem el, még nincs állásom." Felcsillant a szeme: "Akkor maga kínai nyelv és irodalom tanár." Bár azóta is ez áll (immár határidő nélküli) igazolványomban, igazolt szakmámat sohasem gyakoroltam.
A Ki kicsoda önt politológusként, műfordítóként és üzletemberként mutatja be.
Dolgoztam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban művészettörténészként, eltöltöttem két évtizedet az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, ahol a kínai politikai helyzet alakulását kellett figyelemmel követnem. A magyar politikai vezetés nem kötelezte el magát teljesen a moszkvai irányvonal mellett, de olyan független külpolitikát sem vállalt Kína irányában, mint például az akkori Románia. Az 1978-as pekingi fordulat után Kínában megnőtt az érdeklődés a magyar gazdasági reformok iránt. A két ország kapcsolatai javulni kezdtek, ezt azonban megszakították a Mennyei Béke terén történtek, illetve a magyar rendszerváltás eseményei.
Igen, korkedvezményes nyugdíjaztatásomat kértem, és megpróbálkoztam az üzleti élettel is. Nem sok sikerrel. Egy folyóirat kiadásával is kísérleteztem, azonban a Távol-Kelet nem húzta tovább három évnél. Tudós nem vagyok, nincs semmiféle tudományos fokozatom. Jobb híján Kína-kutatónak szoktam nevezni magam. Igazából az újságírás sem tett újságíróvá. Amit művelek, az valahol a kettő között van. Írtam egy népszerűsítő jellegű Kína történetét (1988), megírtam pekingi diákéveim élményeit (Diák voltam Pekingben, 1982), lefordítottam néhány klasszikus és mai prózai művet (Csing-ce: Írástudók, Mo Jing-feng: Túl szép a menyasszony stb). Tagja vagyok a Magyar Írószövetség műfordítói szakosztályának.
Önt kolozsvári irodalmi szálak, emlékek kötik Erdélyhez.
A Korunk olvasóit érdekli talán, hogy bár kínai éveimet leszámítva mindig Budapesten éltem, Kolozsvárhoz két szép, gyermekkori nyár emléke fűz. Az egyiket a háború alatt, a másikat közvetlenül utána töltöttem Dobó Ferencnek, a főtéri Lepage könyvesbolt tulajdonosának a családjánál. Mivel a zsidótörvények hatálya alá estem, meg a hadiesemények is közbeszóltak, rövid kolozsvári iskolai tanulmányaimra nagyvonalúan kiadott bizonyítványomnak köszönhetően tanévet nem vesztettem. Annál többet a háborúban...
"Inkognitóban" azóta is jártam Erdélyben. Én fordítottam le A buszmegálló című darabot, amelyet Kolozsvárott is bemutattak. (Szerzője abban az időben Kínában élt. Ma Franciaországban lakik. A színdarabot az a Baracs Dénes ismertette meg velem, aki akkoriban az MTI pekingi tudósítója volt, most pedig Bukarestből tudósítja a magyar hírügynökséget.) Rosszul esett, hogy a nevem feltüntetése nélkül játszották a színdarabot... Nem kértem volna jogdíjat érte, mert úgy éreztem: tartozom Kolozsvárnak.
A rendszerváltás után hogyan alakultak a magyarkínai kapcsolatok?
A nyolcvanas évek elejétől a két ország kapcsolatai rohamosan javulni kezdtek. A kínai reformerők Jugoszlávia helyett mindinkább Magyarországot tekinteték követendő példának, s szurkoltak nekünk, hogy sikerüljenek a politikai és gazdasági reformok. A kelet-európai szocializmus azonban megreformálhatatlannak bizonyult, s egyre világosabban kirajzolódó összeomlásának perspektívája csak megkeményítette a kínai konzervatív és középutas erők magatartását. Végül is fegyverrel verték le a diákok nagyobb demokráciát követelő megmozdulását. Ezt még Németh Miklós kormánya is elítélte, s az akkor történtek mindmáig beárnyékolják kapcsolatainkat. Hogy Antall József és Boross Péter nem azt tekintette első dolgának, hogy Pekingbe siessen, érthető. Sor került azonban miniszteri látogatásokra, s úgy tűnt, hogy a konzervatívabb magyar politikusok is felfigyeltek Kína fejlődésére. Megértették, hogy Kína méretei mellett az ország stabilitása olyan érték, amit akkor is tisztelni kell, ha nem túl rokonszenves eszközökkel biztosítják. Horn Gyula sem viszonozta a kínai miniszterelnök rendszerváltás előtti látogatását. (ő egyrészt mereven csak Brüsszelt figyelte, másrészt pedig bizonyára úgy gondolta, hogy volt kommunistaként csak rossz hírbe keveredik, ha oda látogat. Szorongassák csak a nyugati politikusok Li peng kezét!) Orbán Viktorról is nehéz feltételezni, hogy Horn Gyulának ezt a mulasztását majd sürgősen pótolni próbálja.
Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, a forgalom máig sem érte el a nyolcvanas évek szintjét, s igen aránytalan: nagy a magyar passzívum. Ez jelentős részben annak tudható be, hogy még a Németh-kormány áttért az egyezményes (s ennélfogva kiegyensúlyozott) cseréről a szabaddevizás kereskedelemre. A magyar áruk azonban versenyképtelennek bizonyultak a ma már az egész világ előtt megnyitott kínai piacon.
Mennyiben befolyásolta a magyarkínai kapcsolatok alakulását a magyarországi kínai kolónia létrejötte?
Ez teljesen új tényező. Tulajdonképpen a jelenleg mintegy tízezer fős magyarországi kínai kereskedő-kolónia létrejötte az egyik okozója a magyar passzívumnak, hiszen kereskedelmi hálózatunkba beépülve bizonyos ruházati cikkek elosztási rendszerét ellenőrzésük alá vonták. E tevékenység nyereségét viszont jelentős részben ki is viszik az országból, magának a behozatalnak az ellentételezése pedig kínai állami részről nincs biztosítva, hiszen formálisan többé nem államközi kereskedelem folyik. Peking persze egyáltalán nem úgy ítéli meg a kínaiak külföldre távozását, mint mi annak idején a disszidálást. Bár a kettős állampolgárságot nem ismeri el, a külföldön élő kínaiakkal minden módon ápolja kapcsolatait. Ma még nem ítélhető meg, hogy az új típusú migráció mennyiben spontán, illetve milyen mértékben fűződnek hozzá kínai globálpolitikai érdekek. Bár itt valóban csak az arányon van a hangsúly, hiszen utólagos megszervezésük, Pekinghez való kapcsolásuk ma már tagadhatatlan tény. Ebben az értelemben szemléletes példa a magyarországi kolónia, amely 1989-ben még nem létezett. A kínai kolóniával kapcsolatban az illetékes magyar szerveknek kilenc év alatt sem sikerült semmiféle következetes, összehangolt politikát kialakítaniuk. Pedig erre nagy szükség lenne, ugyanis ez a kolónia valamiféle hidat képezhet a két ország között. A probléma nem megfelelő kezelése esetén konfliktusforrássá is válhat.
Nemzetközi szinten rendkívül fontos a KínaHongkong, KínaTajvan, KínaTibet kapcsolat. Hogyan értelmezzük ma az "egy ország két rendszer" politikai konstellációt?
Ha valaki Erdélyből teszi fel a kérdést, arra gondolok, hogy valójában Kína nemzetiségi politikájára kíváncsi. Mégis jó a kérdés ilyesfajta megközelítése, mert a probléma ilyen keretbe való helyezése megteremtheti a Kínában kétségkívül meglévő nemzeti feszültségek feloldásának a lehetőségét.
Kínában félszáz nemzetiség él, együttes részarányuk mégsem éri el az összlakosság egytizedét sem. Az ország területének fele azonban hagyományosan nemzetiségi terület. Kína történetét önálló civilizációként, nem pedig nemzetállamként élte meg, következésképpen a nemzetiségi probléma léte csak a 20. században tudatosult a kínai politikusokban. A fogalom Kínán kívül használatos értelmezésével nem is nagyon boldogulnak, hiszen ők nem minden alap nélkül mondják azt, ami európai számára első pillanatban teljesen abszurdnak hangzik: "Mi voltaképpen egy családot alkotunk, viszályaink családon belüli viták." Hány etnikum tűnt el az évezredek alatt a kínai etnikum olvasztótégelyében! A lovas nomád mandzsuk háromszáz éve meghódították egész Kínát. És hol vannak ma? Peking legkulturáltabb, a hagyományos kínai műveltséget ápoló famíliái mandzsu eredetűek, s tagjaik már régen nem beszélnek őseik nyelvén. Ki tehát a mandzsu, és ki a kínai? Arról nem is szólva, hogy amit mi kínainak nevezünk, az két fogalmat takar: zhongguoren (vagyis Kína állampolgára), illetve hanzu (vagyis han nemzetiségű). Ám ez a "han", amelyet ma a "kínai nyelv" (han yu) kifejezésben, sőt "ember" értelemben is használnak (lao han, öregember), valójában nem törzsnév. Jelentése: a kétezer évvel ezelőtti Han-birodalom alattvalója vagy annak leszármazottja.
Sok kínaival beszélgettem, aki az Amerikai Egyesült Államokat és Európát összevetve azt mondta: "Amerika? Az igen! Nagy ország, egy nyelv. Európa? Ugyan milyen perspektívája lehet? Mire jó ez a sok kis ország, annyiféle nyelv meg kultúra? Nem praktikus."
Kínában a nemzetiségi területek autonómiája nem tartalmazza az elszakadási jogot, tehát a Kínai Népköztársaság olyasfajta, szinte zavartalan széteséséhez, mint ami a Szovjetunióban végbement, nincs meg a jogi háttér. A félországnyi, nyersanyagokban gazdag és gyéren lakott nemzetiségi területről Peking az ország másik felében összezsúfolt óriási népesség érdekeit szem előtt tartva sohasem fog lemondani. Mindenfajta elszakadási kísérletet törvénytelennek minősít majd, s fegyverrel fog megakadályozni. Valójában három etnikum van, amely ilyen célt tűzhetne maga elé: a tibeti, az ujgur és a mongol. Igazi elszakadási törekvés csak az ujguroknál tapasztalható, de az sem elementáris erejű.
A Szovjetunió széthullása sem volt törvényszerű: ha az ország olyan gazdasági fejlődést tudott volna felmutatni, amely mindenki számára perspektívát nyújt, a centripetális erő bizonyára felülmúlja a centrifugálist, hiszen a birodalmi állapotnak is vannak kisebb-nagyobb előnyei egy-egy nemzetiség számára. Kína ma dinamikusan fejlődő ország, a szétesés feltétele tehát nincs meg.
Vagyis ez biztos, stabil állam? Semmi sem vezethet felbomlásához?
Hosszabb távon újra és újra jelentkezhetnek a centrifugális tendenciák, s ezek nem feltétlenül az etnikumok mentén manifesztálódnak majd. Kínában egyre jelentősebb életszinvonalbeli különbségek léteznek az egyes tartományok között. Számos tartomány saját nyelvi dialektusa következtében kétnyelvű. (Jelentkezhetnek a helyi kulturális hagyományok ápolására irányuló igényei.) Az ország egyben tartásához a vezetésnek meg kell tanulnia a sajátos problémák kezelését. A központi hatalom beidegződése, hogy ha túlságosan gyenge, az egység könnyen felbomolhat. Nincs tehát garancia arra, hogy a központi hatalom valóban meg fogja tanulni a kiegyensúlyozás bonyolult, fegyvermentes működtetésének politikai művészetét, azonban kénytelen lesz elsajátítani ezt. A kínai hagyományok közös tudata persze sok minden békés elviseléséhez hozzásegít. (Indiában bizonyára vér folyt volna olyan módszerek alkalmazása esetén, amilyenekkel az elmúlt fél évszázadban a kínai lakosságra ráerőltették a pekingin alapuló köznyelvet. A filmeket eleinte szinkronizálták a főbb dialektusokra, majd feliratozták, aztán minden eltűnt. Értsd meg! Ez az anyanyelved!)
Mi, európaiak úgy érezzük, hogy az ilyenfajta erőszakos "megoldások" felerősítik a centrifugális tendenciákat, mégis azt tapasztaljuk, hogy jelenleg az egyesítési-egyesülési törekvések dominálnak a kínai térségben. Mivel magyarázható ez?
Az első lecke maga Hongkong. Ez eddig is Kína nyugati világra nyitott kapuja volt. A terület átvétele után Kína fél évszázadon keresztül nem nyúlhat hozzá a fennálló berendezkedéshez. Ezt annál könnyebb megtartani, mert egy önmagánál gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb terület bekebelezésével csak magának okozna emésztési zavarokat, másrészt pedig: ha Hongkong nem tudja betölteni korábbi funkcióját, az is a Kínai Népköztársaságnak okoz kárt. Ugyanakkor azt se felejtsük el, miféle mindennapi toleranciatréninget, mekkora önuralmat követel meg egy odahaza nem ehhez szokott főhatalomtól annak az országrésznek a birtoklása, ahol szabad a sajtó, minden pekingi politikai pletykát nyugodtan ki lehet teregetni.
Ami 1997-ben végeredményben sikerült Hongkongban, az bizonyára sikerülni fog 1999-ben Makaóban is. (Kína már 1979 óta bölcsen készül az átvételre: a Hongkong melletti Shenzhenben kis Hongkongot, a Makaó melletti Zhuaiban pedig kis Makaót létesített. Ezek valamiféle zsilipet képeztek a gyarmatok és az anyaország között.) Tajvan keményebb diónak ígérkezik. Tajpei szerint a szigetország esetében az "egy ország két rendszer" elve nem alkalmazható, mert ez a terület nem volt gyarmat. Az 1912-ben megalapított Kínai Köztársaság él tovább, az 1949-ben létrejött Kínai Népköztársaság pedig sohasem terjesztette ki szuverenitását a szigetre. Igazuk van. Ha kronológiai táblázatot készítek, a Kínai Köztársaság után nem írom oda záróévként 1949-et. (Harminc kisebb ország még mindig Tajvant ismeri el az egyetlen Kínának tetemes gazdasági támogatás fejében.) Tajvanon továbbra is azt mondják, hogy a Kínai Köztársaságnak ezen a néven helye van minden nemzetközi szervezetben, így az ENSZ-ben is, ahol 1971-ig ez az ország volt az "egyetlen Kína". Valójában két Kína létezik. Ha mindkét Németország és mindkét Korea az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja lehetett, akkor a két Kína esetében miért kell kivételt tenni? Ha a szárazföldi Kína demokratizálódik, ismét megvalósulhat az ország egysége.
A tajvani érvelés első pillantásra igen tetszetős, csakhogy akad néhány gond. A két Korea, illetve a két Németország a szovjet és a nyugati megszállási övezetekből jött létre. A rendezés valóban a világ feladata volt. Kína kettészakadására viszont olyan polgárháború után került sor, amelyben a nagyhatalmak tevőlegesen nem vettek részt. A kialakult helyzet rendezése elsősorban a két érintett félre tartozik, vagyis Kína belügye. Tajvan fegyverzete és az amerikai ígéretek lehetetlenné teszik Peking támadását. Az új pekingi vezetés a gondokat láthatóan nem fegyverrel akarja megoldani. Nyilvánvaló, hogy a szigetország nem fokozható le a Kínai Népköztársaság lázadó tartományává, de arra komoly esélyeket látok, hogy akár tíz éven belül létrejönnek azok az államszövetségi keretek, amelyekbe mindkét Kína belefér. Ezt a szövetségi államot hívhatják akár egyszerűen Kínának is. Egy efféle laza szövetségben nagyobb önállóságot kaphatnának a tibetiek, az ujgurok és a mongolok is. Önmegtartóztatásával Peking nagy területek lojalitását szerezhetné meg, s ezzel befolyási övezetét is növelhetné.
Mindez persze az optimális végkifejlet, és nem mindig ez valósul meg. Ettől függetlenül Tibet esetében gyorsabb kompromisszum is elképzelhető. Nem hiszem, hogy nagyon messze állunk a dalai láma hazatérésének a napjától. Ami a világ nemzetiségi kérdéseiben elfoglalt hivatalos kínai álláspontot illeti, azt két szempont határozza meg. Egyrészt nem szívesen szavaznak meg nemzetközi beavatkozást, hiszen arra gondolnak, hogy ők is könnyen ilyen helyzetbe kerülhetnek. Másrészt viszont Kína (világpolitikai szerepvállalásának erősödése miatt) fokozódó felelősséget érez a világ konfliktusgócainak megfelelő kezeléséért, s ennek megfelelően öntevékenyen tájékozódik.
A kínaikínai viszonyrendszer/rendszerek áttekintése után elkerülhetetlen a kérdés: milyen ma a kínaiamerikai kapcsolat? A gazdasági érdek háttérbe szorít mindenféle emberi jogi kérdést? Tajvan támogatása kapcsán pedig még összetettebb a kérdés: hogyan hat a kínaiamerikai "felmelegedés" a kínaikínai viszonyra?
Kína a mai világpolitikában stabilizáló, nem pedig konfliktuskeltő tényező. (Annak ellenére, hogy a hatvanas években még egyértelműen feszültségkeltő góc volt.) Téves az az értékelés, amely a nyugati országok Peking iránti érdeklődését kizárólag gazdasági szempontokkal magyarázza. Clinton több alkalommal is kifejtette: segíteni kíván Kínának, hogy megtalálja a maga világpolitikai helyét, s meggyőződése, hogy ez ad majd igazi lehetőséget az emberjogi problémák megoldására is. Az indiai és pakisztáni atomrobbantások után hiába nevezik Indiát "a világ legnagyobb demokráciájának" sokkal inkább az igazi többpártrendszerrel nem rendelkező Kína az Amerikai Egyesült Államok ázsiai partnere.
Említettem már, hogy Kína önálló civilizáció volt, nem pedig nemzetállam. Önmagát tartotta a civilizált világnak. A másfél évszázaddal ezelőtti ópiumháború ébresztette rá tévedésére, s azóta tart nemzetté alakulásának keservesen nehéz folyamata. Ebben mindmáig két tendencia keveredik: az egykori nagyság visszaszerzésének a vágya (vagyis egy Kína-központú világ víziója), illetve a megalázott és megnyomorított Kínának a világ többi országával egyenrangúvá emelése. Ez utóbbi célkitűzés megvalósulása az ország méretei következtében önmagában is magában hordja a hagyományos birodalmi szemlélet újjáéledésének a veszélyét.
Az ópiumháborúban elszenvedett vereséget Kína először az idegen fegyverek erejével magyarázta, s "önerősítéssel" próbálkozott. Csakhogy a múlt század vége felé a kínai elit rájött, hogy az ország teljes megújulására volna szükség. Kína felzárkózásához azonban partner kellett. Szun Jat-szen ezt a szövetségest először a Nyugatban, majd a Szovjetunióban látta. Csang Kaj-sek Kínája és az Amerikai Egyesült Államok a második világháborúban szövetséget kötött, s kevésbé ismert, hogy Mao Ce-tung is csak kényszerből választotta a Szovjetuniót. Amikor a hatvanas évek elején a Szovjetunió nem akarta a kínai ütemgyorsítás kedvéért feláldozni az enyhülés politikáját, akkor Lin Piao a harmadik világra fogadott. E politika kudarca után a szuperhatalmak elleni harc jelszavai fokozatosan szelídültek, s kirajzolódtak a WashingtonPeking közeledés körvonalai. Már-már a stratégiai partnerség megteremtésének a lehetőségéről is beszélhetünk. 1978 óta a Kínai Népköztársaság fokozatosan az állami politika szintjére emelte a világ többpólusú voltának elismerését, s látszólag egy országgá vált a sok közül. A gyors ütemű fejlődés valójában azt jelenti, hogy Kína úgy éri el a világszinvonalat, hogy a 21. század derekára az Egyesült Államok egyenrangú partnerévé válik. Milyen lesz ez a "modern Kína"? Besorol-e a többiek közé, vagy tradicionális erői különleges szerephez juttatják az erősödő nagyhatalmat?
Kína tehát sikeresnek nevezhető külpolitikát folytat s úgy tűnik, a belpolitikai helyzet is stabil. A Mennyei Béke terén történtek után miért fogadják el a jelenlegi hatalmi berendezkedést a kínaiak? Olyasmi ez, mint 1956 után a Kádár-rendszer legitimizálása?
A "fogyasztási legitimáció" kétségkívül hasonló vonás. Az emberek könnyebben elfogadják azt a rendszert, amely ha politikai szabadságot nem is, de fogyasztási lehetőséget biztosít. Az összehasonlítás alapvetően mégis sántít. Kína hangsúlyozottan nemzeti célkitűzéseket valósít meg, s ezt nemcsak az átlagkínai, hanem az értelmiségiek jelentős hányada is elfogadja. A másfél évszázada folyó modernizációs program megtestesülésének tekintik mindazt, ami Kínában történik. S valóban lenyűgöző ütemű fejlődést láthatnak.
Arról se feledkezzünk el, hogy 1949-ben Kínában a kommunista hatalomátvételt nem a Szovjetunió fegyveres ereje, hanem egy forradalom tette lehetővé. Ez önmagában is legitimáló tényező. Ráadásul az új hatalom eleinte demokratikusabb fejlődést ígért, mint a Kuomintang egypárti diktatúrája. A kép teljességéhez pedig az is hozzátartozik, hogy a Tajvanon azóta lezajlott demokratikus átalakulás puszta megkezdéséhez is évtizedekre volt szükség... Ne legyünk tehát túlságosan türelmetlenek a szárazföldi változások ütemét illetően. Ami a legsúlyosabb torzulásokat illeti (pl. "kulturális forradalom"), az uralkodó párt a maga erejéből korrigálta ezeket. Az 1989-es diákmozgalmat nem egy csődbe jutott nemzetellenes politika, nem az idegen elnyomás, hanem a teljesebb demokrácia iránti igény váltotta ki. Az 1992-ben újra magára találó reformmozgalom nagy eredményeket mutathat fel, s aligha kétséges, hogy előbb-utóbb Kína is a pluralizáció útjára lép. A lecke nem könnyű. A Kínai Népköztársaság nagysága és speciális helyzete szinte teljesen kizárja a kelet-európai vagy akár a tajvani átalakulási modell alkalmazásának a lehetőségét. A kínai birodalomnak valamiféle eredeti modellt kell kikínlódnia, s úgy tűnik, ehhez egyelőre van még némi időtartaléka. Ez talán elég lesz valamiféle békés átalakuláshoz.