Ha választ keresünk arra, miként lehetséges, hogy egy évtizeddel a "béketábor" nyugati falának berlini összeomlása és nyolc évvel a Szovjetunió megszűnése után a kommunizmus kínai változata nemcsak túlélte amazok bukását, de az ország dinamikusan fejlődik, akkor nyilvánvaló, hogy pusztán a kényszer ereje nem lehet elegendő magyarázat.

Nem mintha nem lenne továbbra is megkerülhetetlen szerepe az erőszaknak (Tienanmen tér) és az egypártrendszer hatalmi gépezetének: láthattuk, hogy Kína Clinton amerikai elnök látogatása előtt sem riadt vissza a másként gondolkodók őrizetbe vételétől. A kérdés azonban az, miként működhet hatékonyan maga a rendszer, amely az eredeti modell-országban, Kína északi szomszédjánál oly siralmasan csődött mondott, és teljes atomarzenáljának birtokában békésen kilehelte lelkét.

Akárcsak a bolsevizmus, a kínai kommunizmus is történelmi produktum, ami egyben azt is jelenti, hogy emberek formálták. Emberek, akik viszont nemcsak formálói, de termékei is a történelemnek. Az alábbiakban ezeket az összefüggéseket keressük, hiszen ha ma a rendszer olyan, amilyen, abban nyilvánvalóan kulcsszerepe volt három politikusnak. Mindhárom történelmi személyiség volt, erényeik és hibáik, felismeréseik és tévedéseik egyaránt hozzájárultak a rendszer és az ország mai arculatának kialakításához. Természetesen ők is mindig adott helyzetben léptek fel, és cselekedtek: alkalmazkodtak hozzá, szembeszálltak vele, kudarcaikat sikerre váltották, és sikereikből kudarcok következtek, azokból pedig megint új megoldások. A kínai nép vezetésükkel történelmi győzelmeket aratott, és iszonyú, nemegyszer értelmetlen megpróbáltatásokon ment át.

Amikor az MTI tudósítójaként 1969 decemberében Kínába érkeztem, Mao (1893—1976) hatalma a zeniten állt, de furcsa zeniten: úgy tűnt, győzelmet aratott a legabszurdabb háborúban, amelyet küzdelemteli életében megvívott. Sikerült szétvernie azt a hatalmas apparátust, amelyet maga épített fel: gyakorlatilag megsemmisítette az államgépezetet, illetve az azt irányító pártot — amelynek egyik alapítója volt. Legalábbis egy időre...

Mao Saosanban született, a belső-kínai Hunan tartományban. A szülői házban magam is megfordultam. Az 1966-ban kezdődött "kulturális forradalomban" ez afféle zarándokhely lett, a forradalom Mekkája. Külön szárnyat építettek, amelynek révén a "vörösgárdisták" milliói kereshették fel (márcsak azért is, mert ők akkor ingyen utazhattak). Aki Saosanba érkezett, és netán saját fejével próbált meg gondolkodni (ez akkoriban nem volt ajánlatos), hamar felismerhette, hogy bár Mao parasztpolitikájában a szegény és az alsó-középparasztokkal való összefogást hirdette, saját családja kifejezetten jómódú volt. Mao kínai viszonylatban tágas, gazdag udvarházban látta meg a napvilágot. Kitaníttathatták, ami az akkori Kínában nem volt kis dolog. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy elhagyta a falut, s Csangsában, a tartomány fővárosában hamarosan bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba. A Kínai Kommunista Párt alapító kongresszusán (egyik ülése egy bárkán zajlott, így könnyebb volt konspirálni) már az általa létrehozott sejt képviseletében vett részt.

Mint egész nemzedékét, a fiatal Maót is az ország katasztrofális állapota indította lázadásra: a korrupt és tehetetlen császárság megbukott, de gyakorlatilag a polgári demokrácia is: Kína a hadurak végtelen háborúskodásába süllyedt. A Kuomintang korrupt rendszere, amely egyfajta ernyő a gyakorlatilag teljhatalommal kormányzó és egymás ellen is kisebb-nagyobb magánháborúkat viselő hadvezérek fölött, jó terep a kommunizmus szovjet változatának, vélik Moszkvában. A szovjet fővárosban, a Szun Jat-szen Akadémián lelkesen képezik a forradalmárokat a Komintern égisze alatt, és szorgalmasan készítik elő — így írja elő a pártakadémia — előbb a Kuomintang bolsevizálását, majd mikor ez nem megy, a munkáslázadásokat. Ezek sorra elbuknak. Feljön Mao csillaga: ő az elnyomott, uzsorásoktól, földesuraktól és az úgynevezett komprádor, azaz a külföldieket kiszolgáló kereskedelmi burzsoáziától kiszipolyozott szegény- és középparasztokra kívánja alapozni a küzdelmet. No meg a polgárháborúra. A hatalom, mondta, a puska csövéből nő ki.

Képzeljük el a húszas évek végének, a harmincas évek elejének Kínáját: megannyi kínai hadúr seregei érintkeznek csikorogva, az érdekszférák határain kisebb-nagyobb hadjáratok "tisztázzák" a helyzetet. A kommunisták "beszállnak" a játékba, létrehozzák a maguk hatalmi körzeteit, rendszerint a komolyabb hadseregek ellenőrizte területek nehezen megközelíthető peremén, amelyekért nem érdemes a nagyvárosokból komoly hadjáratot indítani. Például a csingkansani hegyekben, Dél-Kínában: a legendás bázisterület a forradalmi képeskönyv elmaradhatatlan tája. Mao ekkor még csak helyi vezető, politikai biztos, ám a sanghaji pártközpont utasításai nem sokat jelentenek: Sanghaj messze van. Radikális földpolitikával és rugalmas hadviseléssel nyeri meg a parasztokat, partizántaktikával megőrjíti a Kuomintang tábornokait. Ha kell, rablókkal szövetkezik. Ha az ellenség előrenyomul, mi visszavonulunk, ha tábort ver, zavarjuk, ha el akarja kerülni a csatát, mi támadunk, ha visszavonul, üldözzük — foglalja össze a harci taktikát.

Ezzel a gerillamódszerrel 1930—1934 között a vörös övezet négy Kuomintang-hadjáratot vészelt át, de az ötödiknél (amelyben német tábornokok adtak écákat Csang Kaj-sek, a Kuomintang vezetője számára), 1934 októberében a túlerővel szemben fel kellett adnia a tanácsterületet. Százezer ember kerekedett fel, hogy a hatalmas kínai térben új területet találjon magának. Ez volt az egy éven át tartó, 12 ezer 500 kilométeres "hosszú menetelés".

Nevezhetnénk hosszú menekülésnek is. Katonai szempontból kudarcok hosszú sora: a hadsereg elveszti létszámának kilenctizedét, fegyverzete javát; kettészakad, amikor Csang Kuo-tao parancsnok erői más útra térnek, végül az észak-kínai Senhszi tartományba, Kína egyik legszegényebb vidékére jut. Történelmi szempontból ez a menetelés volt Mao felemlekedésének, későbbi minden sikerének és kudarcának forrása. Ekkor kerül kezébe a párt és — mert ez "politikai hadsereg" — a forradalmi fegyveres erők vezetése. Ez a Cunjiban tartott híres pártértekezleten történt, mindmáig vitatott körülmények között, de négy évtizedre meghatározta a kínai párt útját. És a sereg jórészt ugyan elfogy a harcokban, viszont kialakul a legendája: egy olyan katonaság, amely a hadurak és a Kuomintang fegyvereseitől eltérően a parasztokat tiszteletben tartja, segít nekik, mindenütt maga mögött hagyja a forradalom parazsát. Évtizedekkel később is a hosszú menetelés túlélői formálták a kommunista hatalom gerincét. A Komintern küldöttei a hajukat tépik, de az eretnekség működik, az ő módszerük nem. A későbbiek szempontjából nagyon fontos részlet: Mao a maga gyakorlati sikerei alapján lerázza magáról a Komintern gyámkodását, legalábbis a tettek mezején. Mert nyílt szakításra még sokáig nem kerül sor. A hadjárat igazolja Mao több, az adott pillanatban irreálisnak tűnő döntését. Túlerőben lévő seregek szorításából csúsztak ki erői. Csaknem pontosan ismételte a menet a múlt századi tajping-lázadás irányát, ám ott, ahol azok vereséget szenvedtek, ők győztek. Amikor Csang Kuo-tao fegyveresei elszakadtak, látszatra logikusabb irányba indultak, mint Mao katonái, akik 4000 méter magasba kapaszkodtak fel úttalan utakon: mégis az ő seregei jártak sikerrel. Mao olyan vezér volt, mint a jó futballkapus: nemcsak jól érezte, mikor kell kifutnia a kapuból, de szerencséje is volt. Ennek azonban még súlyos következményei lesznek.

A következő időszak a jenani forradalmi támaszpont "katonai demokráciája": a japán támadás nyomán ideiglenes egyésgfront jön létre a Kuomintang és a kommunisták között, a vörös hadsereg formailag beolvad a japánellenes erőkbe (de megőrzi önállóságát). Mao néhány évi lehetőséget kap arra, hogy Kína legszegényebb vidékén gyakorlatba ültesse a maga utópista, egyenlősítő elképzelését. Persze, amit a képzelet utólag bearanyoz, az adott pillanatban valószínűleg kényszer volt: a jenani parasztok otthonainak mintájára hegyoldalakba vájt barlanglakásokban működő kommunista vezetés zártkörű önellátásra rendezkedett be, amelynek keretében minden pártvezető, Mao is, megművelte saját kis parcelláját. A vidék a legszegényebbek közé tartozik, az éhhalál ellen kellett védekezni. A japánok által állandóan, a Kuomintang által potenciálisan fenyegetett tanácsköztársaságban az ostromlott vár lakóinak érdekközössége alakult ki, ilyen helyzetben olyasmit is elfogadtak, amit máskor aligha lehetett volna rájuk kényszeríteni.

Az egyenlőség mégsem volt tökéletes: a javak elosztásáról bonyolult rendszer gondoskodott, szigorúan a hierarchia szerint illette étel, ruházat és minden más a tanácsköztársaság polgárait. Olyannyira, hogy annak sajtójában az értelmiségiek tiltakozni kezdtek. Mao felismerte a veszélyt. Rögtön beszélgetésre hívta össze a párthoz önként csatlakozott írókat, művészeket, hogy elmagyarázza: feladatuk a párt és a nép szolgálata, tudniok kell "kit dicsérjenek és kit bíráljanak". Ezek voltak a (később) híressé vált "jenani beszélgetések a művészetről és irodalomról". A rebellis értelmiségiek között akadt olyan is, aki nem gyakorolt önkritikát. Őket megbélyegezték, kivetették. A többség a beszélgetést követő számos önkritikai ülés valamelyikén önbírálatot gyakorolt, és feloldozást nyert. Ez volt a főpróba az agymosások további, évtizedeken át egymást követő hullámaihoz, egészen a "kulturális forradalom" paroxizmusáig. De érdemes felfigyelni: Mao, az értelmiségi, a finomecsetű költő (a kínai verseket ecsettel írják, a kalligráfia olyan fontos, mint a rím vagy ritmus), elsősorban az értelmiség önálló kritikai szellemétől tartott.

A japánellenes háború és a Kuomintanggal vívott csaták közös eleme, hogy a kommunista seregek kezdetben sokkal gyengébbek voltak az ellenfélnél, végül mégis felülkerekedtek. A japánok ellen vívott küzdelmek Mao hazafiúi tekintélyét alapozták meg, a Kuomintanggal szemben azért győzhetett serege, mert a korrupt rezsim ellentétét testesítette meg (s persze azért is, mert bőséges szovjet segítséget kapott). A népi támogatás súlya vitathatatlan: olyan elemi erejű volt, hogy a Kuomintangot a masszív amerikai segítség sem menthette meg. 1945-ben összeomlott Japán, 1946-ban újult erővel lángolt fel a kommunisták és Csang Kaj-sek közötti polgárháború, 1949-ben pedig Mao a Mennyei Béke Kapujának teraszán kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (22 évi, kis szünetekkel vívott háborúskodás után), s Csang Tajvan szigetére menekült. A kínai forradalom tehát egészen más volt génizésében, mint a szovjet.

Amit a dicsőséges szovjet példából Mao örömest átvett, az a személyi kultusz volt; ez azonban sajátos módon a moszkvai modell egyéb vonásaival szembeni védővonalat jelentett. 1945-ben, a Kínai Kommunista Párt 7. kongresszusán nem más, mint Liu Sao-csi, a későbbi áldozat az, aki egyenlőségjelet tesz a marxizmus—leninizmus és Mao eszméi közé, ami hamarosan azt jelenti, hogy ez utóbbiakat a szakállas európai példaképek tanai fölé helyezik. A dicsőítés és a tévedhetetlenség mítosza hasznos eszköz a párton belüli befolyásért vívott küzdelemben. A vezetőnek ugyebár mindig igaza van, akkor is, ha netán nincs (ilyenkor jaj annak, akinek vele szemben van igaza).

A világ — és főleg az Egyesült Államok — sokáig hitte, hogy a kommunizmus Kínában aratott győzelmével nem történt más, mint hogy (Moszkvában mondták, és kamaszkoromban én is tanultam Budapesten) 800 milliós lett a "béketábor". Mao nem így gondolta. Először ugyan megkezdte az országépítést a Moszkvából érkezett szakértők tanácsai nyomán, de észrevette, hogy a szovjet recept alapján a dolog kissé lassan fog menni, beletelik egy-két évszázadba, amíg Kína nem csupán politikailag, de egyéb területeken is talpraáll. A különút első jele a "népen belüli ellentmondások" elmélete volt, amellyel Mao az SZKP 20. — a személyi kultuszt elítélő — kongresszusára reagált, illetve a "száz virág" kampány, amelynek során (ó, borzalom!) a szovjet szerepét, segítségét bíráló írások is megjelenhettek a kínai sajtóban.

Máig is folyik a vita arról, hogy a "száz virág" mozgalomban előre megfontolt szándékkal csalták-e tőrbe a kínai értelmiséget és a párton belüli ellenzéket, vagy csak megriadt a pártvezetés, hogy kicsúszik kezéből az erő. Talán mindkét elem szerepet játszott: a magam részéről inkább az előbbi változatot tartom valószínűnek, nem beszélve arról, hogy utólag a Zsenmin Zsipao, a pártlap egyik vezércikke is "előre megfontolt bölcs lépésnek" tüntette fel azt, hogy saját bírálatára szólítva fel őket, a párt kicsalta fedezékükből a nép ellenségeit, aztán lacsapott rájuk. Mao 1957 februárjában mondta el (zárt ajtók mögött) beszédét a "népen belüli ellentmondásokról", amelyben kifejtette, hogy csak az "illatos virágok" növekedését kell ösztönözni, a "mérges gyomokét" nem. A beszédet csak júniusban tették közzé. A néhány hónapos "virágzás" alatt publikált cikkek, az akkor elhangzott felszólalások (mérges gyomok) évekre, évtizedekre szolgáltattak anyagot az óvatlanok ellen, akik hittek a párt őszinteségében. Azt csak mellesleg említem, hogy a Zsenmin Zsipao iránymutató (aláíratlan) vezércikkeit nemegyszer maga Mao írta.

A jobboldalellenes kampány során százezreket, milliókat váltottak le, küldtek vidékre — fizikai munkára. Volt, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat, akadt, aki csak két évtizeddel később térhetett vissza, másoknak rövidebb volt a penitencia. Ha előzőleg önálló gondolkodásra szólítottak fel, ekkor a vak engedelmesség, a buzgó önbírálat volt a legfontosabb elvárás. Mao forradalmi (a jelzőt nem értékítéletként, hanem technikai jellemzésként használom) vezetési stílusának tipikus fordulata ez: tudatos törekvés annak megakadályozására, hogy a dolgok kijegecesedjenek. A hatalmas kínai tömegeket állandóan mozgásban tartják a kampányok és ellenkampányok, a lelkesedés és a félelem; nincs megállás. Mint amikor a megrekedt autót előre-hátra himbálva mozdítják ki utasai, úgy remélte ezzel a módszerrel minden addiginál nagyobb lendületbe hozni a kínai társadalmat. Így nőtt át a jobboldal elleni kampány a "nagy ugrás" képtelen gazdaságpolitikai abszurdumába.

Néhány tagadhatatlan termelési siker és az a tény, hogy a polgárháború időszakában a lehetetlennek tűnő vállalkozások is sikerültek, arra indította Maót, hogy megpróbálja átültetni a gyakorlatba gazdasági utópiáit. A "nagy ugrás" során az acélgyártás előirányzatát például 10—12 millió tonnáról 80—100 millió tonnára emelik, az országszerte felépített "népi kohók" termelésére számítva. A jelszó: "Három év kemény munka — tízezer év boldogság." A jó termést mesebelivé dagasztja a felülről elrendelt sikereket alátámasztó statisztikai hamisítás: "népi kommunáknak" köszönhetően, a Kínát évezredeken keresztül nyomasztó gabonakérdés megoldódott — állítják a pártvezetők. De ki mert volna ünneprontó tényeket közölni, amikor a jobboldal-ellenes kampány során éppen elsöpörtek egy-két millió embert, akiknek ilyen rossz habitusai voltak? Mao pedig elhitte magáról, hogy valóban feltalálta a kommunizmus felé vezető "rövidített út" csodaközgazdaságtanát. A vélt sikerek csúcsán tartott híres pejtajhoi tengerparti pártplénumon nyíltan a fegyveres harcra hivatkozott: "22 éven át tartott a fegyveres harc, és mi mindig győztünk. Miért ne lenne az ugyanúgy a kommunizmus építése során?"

A válasz erre természetesen az lehetett volna, hogy a 22 év sem csak győzelemből állt, de ki merte volna erre emlékeztetni Maót? De hamarosan drámai körülmények között derült ki, hogy a csalhatatlan vezető tévedett: a nagy ugrásra szervezett mozgósítás szétzilálta az ország termelőerőit, ezt pedig tetézte, hogy rossz mezőgazdasági év következett, és az anarchia közepette a szovjet szakértőket Moszkva visszavonta, elkezdődött a több évtizedig tartó szovjet—kínai konfliktus. Az országra egyik napról a másikra éhínség zuhant. Maónak vállalnia kellett volna a felelősséget a gigantikus, sok millió emberéletet követelő voluntarista politikáért, amelyet a pártra és az országra kényszerített. Mao valóban átadta két fő funckiója közül az egyiket Liu Sao-csinek, a meglehetősen színtelen "munkáskádernek", aki sztájkok szervezésével tűnt ki a múltban, és lelkesen építette ki a szovjet típusú szocialista állami struktúrákat. De Mao megtartotta a fontosabbat tisztségét, a pártelnökséget. Ő volt "az elnök". Mao elnök.

Amikor Peng Tö-huaj, a koreai háborúban az amerikaikat legyőző hadvezér a kudarcért levélben magát Maót merte felelősségre vonni, és a kollektív vezetés (hruscsovi) elvének tiszteletben tartására szólította fel őt, Mao a Lusan-hegyi üdülőhelyen tartott titkos párttanácskozáson ismét a belső intrikák felülmúlhatatlan mesterének bizonyul. Igen, elismeri, hogy a "nagy ugrás" kudarc volt, de olyan, mondja, amelyért nemcsak ő felelős, hanem minden pártvezető, az egész apparátus. Ám, teszi hozzá, a hibák nyílt vállalása az ország színe előtt hiba lenne, mert a nép fellázadna és az állam széthullana. És ekkor jelzi először, hogy kész a végsőkig elmenni: ha kell, a hatalom megőrzéséért a törvényes hatalommal is szembeszáll. "Ha el kell pusztulnunk, akkor elmegyek, elmegyek én a faluba, hogy fellázítsam a parasztokat és megdöntsem a kormányt..."

Amikor a lusai párttanácskozás résztvevőinek választaniok kellett a párt istenként dicsőített vezetője és a hős katona között (aki az igazság kimondását sürgette), az előbbit választották, Peng Tö-huajt egy titkos határozat 1959-ben felfüggeszti tisztségéből, s utódja Lin Piao, a zseniális, de beteges hadvezér lesz, akit érdekei egyelőre Mao feltétlen támogatójává tesznek. A népi kommunákat feldarabolják, a közös étkezdéket és gyermekneveldéket megszüntetik, s miután egy időre még a pénzt is kiiktatták itt-ott, visszaállítják az anyagi ösztönözés elvét. Előtérbe kerülnek a gyakorlatias vezetők: a klasszikus szocialista modellhez közelebb álló Liu Sao-csi, a Mao iránti hűségében rendíthetetlen, de az ideológiai kampányoktól viszolygó Csou En-laj miniszterelnök (1898—1976) meg egy apró termetű szecsuani, aki azt tartja: "Mindegy, milyen a macska színe, ha megfogja az egeret." Értsd: nem az ideológia számít, hanem az eredmény. Ha például a parasztok egyéni művelésre kapják meg a földet, és így többet termelnek, nem számít, hogy ez eltér a meghirdetett elvektől. Az illetőt Teng Hsziao-pingnek (1904—1997) hívják, akkoriban éppen a KKP főtitkára, ami a hierarchiában Mao, Liu és Csou után következik.

Néhány évig tart, amíg Kína a gyakorlatias embereknek köszönhetően kiheveri a mesterségesen rázúdított csapást. Ám mihelyt kilábal belőle, Mao — aki semmit sem tanult, és semmit sem felejtett — újrakezdi a támadást. A bonyolult politikai küzdelem azzal indul, hogy a hatvanas évek elején megenyhült politikai légkörben sokan Peng Tö-huaj rehabilitásában reménykednek, a sajtóban allegorikus cikkekben sürgetik ezt, sőt egy Vu Han nevű történész a kínai történelemből vett témáról írt színművével (Haj Zsuj elbocsátása hivatalából) Peng leváltására utal. A zárt társadalmakban oly nyilvánvaló allegóriát mindenki érti — persze Mao is. Mindent feljegyez, mindent megjegyez, és 1965-bem megindítja az ellentámadást. A Vu Han elleni sajtóbírálatok nyomán először a szerző gyakorol önbírálatot, aztán Peng Csen pekingi polgármestert mentik fel (Vu alpolgármester volt; Peng védelmét élvezte). Aztán Mao ultraradikális híveiből megalakul a "kulturális forradalmi csoport", amelynek szerepe körülbelül az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság munkásságához hasonlítható. Elnöke Csen Po-ta, Mao személyi titkára volt, egyik illusztris tagja pedig Csiang Csing, az egykori sanghaji színésznő, akit Jenanban Mao második feleségévé választott. (Az elsőt Moszkvába küldte; jó, ha van egy nagy testvérpárt.)

Ez a csoport lesz a Mao elnök "proletár forradalmi vonalával" szembeszállók üldözője, azoké, "akik elbuktak a burzsoázia cukros golyóitól", és a párton belül hatalmon lévő, burzsoá úton járó elemeknek minősíttetnek. A végső célpont Liu Sao-csi, aki át merte venni Mao helyét az állam élén, de nevét évekig csak körülírják. Elsodorja az áradat azt a személyt is, aki szerint mellékes a macska színe... Mivel a Liu és Teng irányította pártapparátus ellenáll, Mao a közpiskolásokat és az egyetemistákat szólítja fel lázadásra, majd (amikor ez anarchiához vezet) a Lin Piao vezette hadsereget veti be rendteremtésre. Lin ehhez felkészítette a katonákat: már évek óta a Mao műveiből vett kis idézetekből összeállított piros könyvecskéből folyik ideológiai képzésük. A kultuszt az ambiciózus katona elképzelhetetlen fokra emelte. Mao gondolatai "szellemi atombombát" jelentenek, írja az előszóban. 1966 nyarától mindenki a piros könyvet lengeti. Az egyedüli kivétel maga a nagy kormányos.

A kultusz Mao számára jó eszköz, hogy eltávolítsa azokat, akik elvetették voluntarista egyenlősítő koncepcióját, Lin számára pedig ahhoz, hogy végső soron megszerezze a hatalmat. A hadvezér a hivatalos ikon részévé válik: a festményeken és fotókon mindenütt Mao mellett látható, amint a piros könyvecskét lengeti, amely szinte az egyedüli engedélyezett olvasmánnyá vált. Az iskolai oktatás leáll, a fiatalok fellázadnak, az iskolai, egyetemi oktatókat, majd az őket védelmezni próbáló pártfunkcionáriusokat támadják, szégyensapkát húznak ezek fejére, megalázzák, meghurcolják, megverik, halálba kergetik őket. Mao a Tienanmen tér emelvényéről, ahonnan valaha kikiáltotta az új államot, az új rendet, most az államgépezetet szétverő rendetlenséget ünnepli, fogadja a vörösgárdisták, a hungvejpingek millióit.

Az apparátus észbe kap, megalakítja a maga "lázadó szervezeteit", hol nyílt, hol burkolt polgárháború lángol fel. Mao a kormánynál marad, mivel senki sem akad, aki a féktelen személyi kultusz körülményei között nyíltan vitatni merné téziseit. Ez az ellentábor fő gyengesége, ez a magyarázata, hogy a hatalmi harc egy évtizeden át tart. Igaz, az alvezérek szintjén közben drámai változások történnek. Lin Piao, akit a szellemi atombomba robbantásában szerzett érdemeinek elismeréseként a párt 1969-ben tartott 9. kongresszusa (példátlan módon: előre!) Mao utódává választ, összesküvőnek bizonyul. Közönséges puccskísérlete, ha hiszünk a hivatalos változatnak, Csou En-laj miniszterelnök éberségének hála, elbukik. Csou visszahozza (miniszterelnök-helyettesnek) a korábban ugyancsak átnevelni száműzött, ámde átnevelhetetlenül pragmatikus Teng Hsziao-pinget. A reményteli fejlődés azonban megtorpan Csou halálával. 1976-ban a már nagybeteg Mao árnyékában a színésznő-feleség és kotériája, a szélsőséges jelszavakkal operáló sanghaji csoport kezébe kerül a tényleges hatalom.

1976 szeptemberében Mao is eltávozik az élők sorából, és ezzel a "négyek bandájának" is bealkonyul. Az oly sok megpróbáltatás után újjászerveződő párt élére kijelölt szürke pártfunkcionárius, Hua Kuo-feng felismeri, hogy ha Csiang Csing és társai helyükön maradnak, neki hamarosan befellegzett; ezért első önálló tette az, hogy letartóztatja őket. Több önálló tettel nemigen írhatja be nevét a kínai történelembe, hiszen a zűrzavar évei után az ország elemi erővel követeli a rendet és a normalitást, erre pedig, tudja mindenki, egyetlen ember ismeri a receptet: Teng Hsziao-ping.

Mao pályáját követtem eddig, mert ettől elválaszthatatlan Csou és Teng útja. Mindketten rendületlen hívei és fegyvertársai voltak a nagy kormányosnak, de mindketten másképpen. Maóval ellentétben, aki egész életében ki nem tette lábát Kínából — igaz, azt alaposan bejárta —, ifjúságukban mindketten megjárták Európát, és ez önmagában is magyarázza szemléletük eltéréseit.

Csou, egy elszegényedett mandarin fia, tiencsini diákvezér volt, majd amikor forradalmi tevékenysége miatt életveszélybe került (1920-ban), Franciaországba emigrált, ahol (a Kínai Kommunista Párt sanghaji megszületése előtt) részt vett egy kommunista csoport létrehozásában. Hamarosan a nyugat-európai kínai forradalmárok egyik fő szervezőjévé vált, majd 1924-ben visszatért Kínába. Éppen akkor jött létre az együttműködési megállapodás a kínai kommunisták és a még Szun Jat-szen vezette Kuomintang között. A hat évvel fiatalabb Teng különböző francia gyárakban dolgozik, fokozatosan kapcsolódik be a kínai forradalmi szervezetekbe és mint egy fotó is bizonyítja, találkozik, együttműködik Csouval. Amikor a francia rendőrség felfigyel tevékenységére, 1926-ban Moszkván át — ahol egy ideig a Szun Jat-szen Akadémiai hallgatója — visszatér Kínába.

A következő évtizedekből csak azt említjük itt, hogy Csou és Teng egyaránt részese volt a hosszú menetelésnek, az előbbi már a pártvezetőség egyik tagjaként, Teng még alacsony rangú funkcionáriusként. Csou briliáns diplomáciai képességei hozzájárultak ahhoz, hogy a japán—kínai háború ideje alatt lélegzethez jutott Jenanban a kommunista mozgalom. A forradalom győzelme után külügyminiszter, majd kormányfő lesz.

Okfejtésünk szempontjából az a mérvadó, hogyan tette lehetővé mindegyikük a maga módján a Mao által előidézett katasztrófákból való kiemelkedést. Csou volt az, aki a történelmi döntésekben mindig Mao oldalára állt, akkor is, amikor az nyilvánvalóan — vagy sejthetően — rossz úton indult el. Mao értékelte munkatársa feltétlen hűségét, és végig megbízott benne. E történelmi jelentőségű politikai barátságnak köszönhető, hogy miközben Mao ismételten szétzilálta, Csou mégis egyben tartotta az országot a megrázkódtatások idején. Ha úgy tetszik, Mao jobb keze tudta, mit csinál Csou bal keze, tudta, hogy enélkül akciói összeomláshoz vezetnének.

Csou a múlt emlékeit porrá zúzó "forradalmi tömegek" elől biztonságba helyezte mindazokat a műemlékeket, amelyeket megmenthetett. Amikor a rombolás általánossá vált, ő kezdeményezte a régi pagodák, múzeumok, könyvtárak bezárását, anyagukat elrejtették a vörösgárdisták elől a pincékben. A Nyári Palota fedett sétányait kilométerszámra díszítő festmények "a múlt figuráit", császárokat, kurtizánokat, régi pekingi operák hőseit ábárzolták, tehát a kulturális forradalom fő célpontjai voltak. Ezeket Csou utasítására tüntették el. A munkát a palota restaurátorai végezték el, fehér festékkel fedték le a "Nagy Proletár Kulturális Forradalom" ideológusainak a szemében obszcénnek számító idillikus jeleneteket, sőt (a biztonság kedvéért) minden olyan képet, amelyen emberek voltak láthatók. (A virágok és tájak maradhattak.) Amikor 1969-ben Pekingbe érkeztem, mindenütt ezek a fehér foltok virítottak a sétány fölé emelt építményen. Aztán, ha jól emlékszem, Nixon elnök 1972. februári látogatása előtt, amikor kedvezőbb politikai szelek fújdogáltak, ismét megjelentek a restaurátorok, és eltávolították a (védő) fehér festéket. A kínai múlt figurái ismét ott pompáztak a parkban.

Csou vezetése alatt az, ami egyáltalán megmaradt a kormányból, tovább működött, biztosította az ország nemzetközi kapcsolatainak fenntartását, s amennyire lehetett, az adminisztráció működését. A háttérből (de sohasem Maóval nyíltan szembeszállva) támogatta a realistább kurzusra törekvő erőket. A miniszterelnök biztonságba helyezte azokat a vezetőket, akiket megmenthetett. Csou sohasem próbált ideológusként fellépni, de a szélsőséges forradalmi teóriákból is mindig csak annyit vett át, amennyi éppen szükséges volt a politikai túléléshez. Sohasem vált valamennyi párton belüli irányzat vezetőjévé, ám a kínai tömegek ösztönösen megérezték, hogy ő mindig a konfliktusok megoldását és nem kiélezésüket kereste.

Csou, akarata ellenére, mégis a politikai irányzat jelképévé vált: a sanghaji csoport, a "négyek bandája" megérezte makacs ellenállását. Mivel Mao Csouról nem mondott le, a miniszterelnököt csak burkoltan támadhatták. Ahogy ilyenkor szokás, nem ellene indítottak kampányt. Ez esetben a célpont a két évezrede élt filozófus, Konfucius volt. A radikálisok ellenőrzése alatt álló sajtó abszurd módon hónapokon át terjedelmének legnagyobb részét az ókori filozófus bírálatának szentelte. Az allegóriákra fogékony kínai pártfülek persze rögtön felfogták, az élő politikusok közül kinek a robotportréját rajzolja ki a kampány célpontja. (A kipécézett konfuciánus szövegek írásjelei úgy viszonyultak a beszélt nyelvhez, mint a Halotti Beszéd a Kossuth-rádió szövegeihez: tolmácsom szüntelenül a szótárt bújta a régi kifejezések megértése végett. Hosszú konzultációkat folytatott a többi tudósító fordítóival, akik hasonló gondokkal küszködtek — márcsak azért is, mert korábban Konfucius eredeti szövegeit olvasni önmagában is eretnekségnek számított.)

Csou egy pillanatra sem vállalta a nyílt konfrontációt. A Konfucius elleni rohamok közepette egyszercsak új célpont tűnt fel: Lin Piao, az 1971-ben lelepleződött, a mongóliai sivatagban menekülés közben gépével (állítólag a fedélzeten saját útitársaival vívott tűzharc közepette) lezuhant egykori hadügyminiszter. Az ultraradikális Lin kipécézett tulajdonságai pontosan az ellenkezőjét képviselték annak, ami miatt Csiang Csing emberei Konfucius pocskondiázását oly fontosnak tartották. A két tábor közötti patthelyzetet tükrözte, hogy a két halott elleni cikkáradat összekapcsolódott a "Bíráljuk Lin Piaót, bíráljuk Konfuciust!" kampányban.

Csou sohasem vált semmiféle irányzat vezéralakjává, mindig a háttérből folytatta ragyogó belső és nemzetközi diplomáciáját, amellyel nem csupán saját túlélését biztosította, de végső soron Maóét, a kommunista hatalomét is. A történelembe saját nevén csak halála után szólt bele, nevezetesen akkor, amikor halála után néhány hónappal a Tienanmen téren a Csingming-ünnepen, vagyis a halottak napján megindult a koszorúk áradata a hősi emlékmű talapzatához. A szeretett miniszterelnökről való spontán megemlékezés a "négyek bandája" elleni nyílt bírálattal párosul; a tömeg verseket szaval, a gyász és a Csouról való megemlékezés címén politikai fordulatot követel.

Rövid távon az ügy Teng miniszterelnök-helyettes harmadik bukásához vezet, két és fél év múlva azonban a pragmatikus irányzat végső győzelmét eredményezi, azt, hogy Kína a reform útjára lép.

Teng azonban Csou En-lajnak az ellentéte: amíg Csou szerint Maót csak úgy lehetett önmagától megmenteni, hogy kiállt mellette a hibáiban is, Teng mindig, minden helyzetben kimondta a véleményét, és vállalta ennek a következményeit is, a sorozatos politikai bukásokat. Gyakran mondogatta is: "Három halálom volt." Először 1932-ben lett kegyvesztett a pártban, amikor a katonai taktikáról folytatott vitában Mao oldalára állt egy olyan helyzetben, amelyben a pártvezetés másik szárnya győzött. Elvesztette (akkor még szerény) párttisztségeit.

Hamar talpra állt azonban, és a továbbiakban megannyi katonai és közigazgatási tisztségben tanúbizonyságot tett kiváló szervezőképességéről, gyakorlatiasságáról, éles eszéről. Csouval ellentétben Teng nem félt attól, hogy önállóan gondolkodjék, és epigrammatikus tömörségű formulákban összegezze "elmélkedéseinek gyümölcsét" (lásd a macska színét a "nagy ugrás" utáni éhínség utáni korszakban), s Maóval ellentétben attól sem tartott, hogy nyíltan beismerje, ha tévedett. Ezek persze olyan tulajdonságok, amelyek előbb-utóbb bukásra ítélik az embert a pártban.

Nem csoda tehát, hogy Teng a "kulturális forradalom" idején kiérdemli "a párton belül burzsoá úton járó második számú hatalmon lévő személy" homéroszi jelzőt és a második politikai halált: a párt főtitkárát 1966 őszén családjával együtt Dél-Kínába száműzték. Egy traktorgyár lakatosaként dolgozik három éven át — gyakorlatilag házifogságban (külön őrség vigyáz rá és családjára). Ez azonban egészen más sors, mint ami "a párton belül burzsoá úton járó és hatalmon lévő első számú személyre", a "kulturális forradalmi" plakátokon általában gonosz kígyóként ábrázolt Liu-Sao-csire várt. Őt bebörtönözték, betegségét nem kezelték. Nyomorultul pusztult el 1969-ben. Halálát csak évekkel később jelentették be. Csou meg tudta óvni politikai védencének az életét, és 1973-ban vissza tudta hozni Pekingbe. Kevesen tudták, de Csou ekkor már a rák halálos szorításában vergődött, és segítségre volt szüksége. Teng az ő segítségével miniszterelnök-helyettesként fokozatosan átvette az újjáépülő államapparátus irányítását.

Az ilyen visszatérések akkoriban különösebb ceremónia nélkül mentek végbe: az illető, akit mondjuk, 1966 tavaszán láttak utoljára egy indonéz sportküldöttség fogadásakor, egyszer csak feltűnt egy fogadás résztvevőinek felsorolásakor, esetleg funkcióját is megemlítették. Teng az Országos Népi Gyűlés egyik vacsoráján jelent meg. A veterán tudósítók kezében előbb megállt a pálcika, majd a protokoll minden szabályát feledve felugrottak asztalaik mellől, és rohantak a postahivatalba, világgá röpíteni a hírt, a legnevezetesebb visszatérőről. És Teng munkához látott.

Évekkel később, amikor már Kína vitathatatlan vezetője volt, közzétették az ekkortájt a párttanácskozásokon elmondott beszédeinek a szövegét. Látszólag magától értetődő dolgokat mond, a "kulturális forradalom" éveken át tartó halandzsái után azonban ez hallatlan bátorságot követelt. Ezt Teng nem is tagadja. "Nem kell félnünk attól, hogy megpiszkáljuk a tigris ülepét." Az egyenlősdi ellen, a munkafegyelem megtartásáért, a Csou hatására meghirdetett "négy modernizálás", a meghurcolt értelmiségiek szerephez juttatása mellett érvel, a tehetetlen öreg vezetők fiatalokkal való felváltását sürgeti. Híres kérdése: "Megengedhető, hogy valaki, aki nem kakál, elfoglalja a budit?" Mao eszméit, fejti ki, nem lehet néhány mondat kiragadására korlátozni. Csiang Csingékkel például így polemizál: "Mao Ce-tung elvtárs az irodalmi és művészeti irányvonal vonatkozásában meghirdette, hogy a múltat a jelen, a külföldit pedig Kína érdekében kell felhasználni, hogy virágozzék mind a száz virág, hogy a régiből szülessen meg az új. Ez egy teljes koncepció. Ma azonban a száz virágot nem említik többé, ez a gondolat eltűnt. Mi más ez, ha nem az egységes gondolat megbontása?"

Csiang Csingék "válaszát" már említettem: a Csingming-fesztivál Csou melletti szimpátiatüntetése után (a haldokló Maót felhasználva) menesztik Tenget. Hua Kuo-feng lesz az utód. (Az első érdemeket Hua akkor szerezte, amikor járási párttitkárként fontos szerepet játszott a Mao saosani szülőházához vezető vasútvonal kiépítésében.) De hiába Hua a párt első embere Mao néhány hónap múlva bekövetkező halálakor, hiába tartóztatja le a "négyeket": a számtalan vihar ellenére a hatalom gerincét még mindig a "hosszú menetelés" emberei alkotják, akiknek szemében Hua nem sokat képvisel, Teng viszont már bizonyított — katonai, politikai, közigazgatási, gazdasági téren egyaránt. 1977-ben ők azok, akik kikényszerítik Teng visszatérését a párt alelnöki tisztségébe, erről a posztról pedig Teng (éppen a Mao-örökség kritikai értékelésére vonatkozó követelésével) végül eléri, hogy Hua távozzék, és — mivel már a jövőre gondol — a vezető tisztségekbe az ő politikai szövetségesei kerüljenek.

A harmadik politikai halált tehát a harmadik "feltámadás" követte. Teng 1978-tól a párt vezetője, a politika meghatározója, bár legfontosabb tisztsége csak a párt katonai bizottságának elnöki posztja. S habár halálakor, 1997-ben már semmiféle tisztséget sem tölt be, szinte az utolsó hónapokig az ő akarata a meghatározó Kínában.

A magyarázat: Teng megtalálta a módját, hogyan vethet véget a maói gyakorlatnak anélkül, hogy oly módon lökje le elődjét a piedesztálról, amivel a párt hatalmi monopóliumát is aláássa. Tengék megrendezik a "négyek bandájának", Csiang Csingnek és sanghaji cinkosainak perét: a szélsőségesek, akik milliókat hurcoltak meg, elnyerik méltó büntetésüket. Mao az 1981 júliusában közzétett párthatározatban abban találtatik hibásnak, hogy... eltért saját tanaitól. Teng szerint "Mao Ce-tung eszméinek zászlaját nem szabad eldobnunk, azzal pártunk dicsőséges történetét tagadnánk meg." Mit tekint a magáénak új vezetés a pártvezető változatos örökségéből? "Mi tulajdonképpen azt kezdtük el megvalósítani, amit Mao Ce-tung elvtárs korábban meghirdetett, de nem csinált meg. Amit tévesen ellenzett, azt kijavítjuk, amit elrontott, azt rendbe hozzuk." Mao a tengi szemléletben fő forrása a párt sikereinek, ugyanakkor egyfajta tragikus hős is.

A dogmák hatalma után tehát a gyakorlat uralma következik: a külvilág felé történő nyitás, a kínai társadalom belső gazdasági energiáinak felszabadítása, a "Gazdagodjatok!" jelszó kiadásával, a jövedelmezőség elvének érvényesítésével, a különleges gazdasági övezetek létesítésével, Hongkong kérdésének az "egy ország — két társadalmi rendszer" formulával történő rendezése, az oktatási rendszer helyreállításával, a központi célokhoz (például Tajvan visszatéréséhez) kőkeményen ragaszkodó külpolitikával.

Tudjuk, hogy ez még távolról sem jelenti a demokrácia győzelmét: a Tienanmen téren 1989 júniusában vérbe fojtották a diákmozgalmat. Teng szerint a rend helyreállításáért "egy kis vérnek" kellett folynia. A halottak számát százakra, sőt egyes források ezrekre becsülték. A szörnyű dráma nem feledhető, és Teng értékelésében sem hagyható figyelmen kívül. De nem az általános terror korszakába zuhant vissza az ország. A téren történtek nem állították le a rendszer gazdasági reformját, az ennek érdekében tett intézkedések folytatódtak, s ez végül átszivárog a mindennapi életbe, a politikába is. A világ legnépesebb országa megőrizte egységét, stabilitását, gazdasági dinamizmusát. 1,2 milliárd ember sorsáról van szó. Mit tenne a világ, ha Kína anarchiába süllyedne? A jugoszláv példa elgondolkodtató.

A kommunisták győzelme az országot a gyarmatosító behatolással, megcsonkítással, kifosztással ért megrázkódtatásra való reagálás volt. Mao egyszemélyben hőse, ideológusa és vezetője volt ennek a hatalomátvételnek, de talán éppen a páratlan siker magyarázza, hogy türelmetlenségében és elbizakodottságában ő maga többször is szinte elpusztította művét. Ugyanakkor különös paradoxon: talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ország vezetése az egypártrendszer ellenére rugalmas és életképes maradjon: nem volt lehetőség olyan bürokratikus megmerevedésre, arra, hogy olyan korrupció és gazdasági tehetetlenség alakuljon ki, aminő a szovjet változat moszkvai és kelet-európai összeomlásához vezetett. Mao oldalán Csou a legnehezebb időkben is megőrizte legalább egyes struktúrák működőképességét, a folyamatosság lehetőségét, Teng pedig Mao dogmatizmusát félresöpörve, de az egypárti és egyközpontú vezetés korlátai között új úton indította el az országot.

Meddig működik ebben a formában a rendszer, amelynek kialakulására mindhárman rányomták bélyegüket? A válasz az új vezetők kezében van. (ők már nem tartoznak a hosszú menetelés nemzedékéhez, bár az előző évtizedek kínai kommunista politikai hullámvasútján jutottak mai posztjaikra.) Meg a kínai parasztok, munkások, vállalkozók, értelmiségiek százmillióinak kezében. A diákok kezében, akiknek mozgalmát szétverték a Tienanmen téren, de néhány év múlva az ország irányító posztjain állnak majd. Bizonyára vannak arcok és értékek a múltból, amelyeket meg akarnak tartani, és tapasztalatok, amelyektől meg akarnak szabadulni. Kína egyszer túllép mai politikai berendezkedésén, de nem léphet túl önmagán.