William Julius Wilson hatvanegy éves, a szociológia professzora a Harvard Egyetemen. A Time Magazine szerint az Egyesült Államok huszonöt legbefolyásosabb személyiségének egyike. When Work Disappears (Amikor elfogy a munka) című könyvében a munkanélküliség és a szegénység kérdésében új nézeteket hangoztat. A párizsi L'Express című folyóirat munkatársa arról kérdezte a vele készített interjúban, miként vélekedik a Clinton-kormányzat tavalytól életbe lépett új politikájáról, amely a munkanélküliségi segély folyamatos folyósítását egy alkalommal két évre, összesen pedig öt évre korlátozta.
Wilson úgy véli, hogy újra kell gondolni a jóléti államokban tapasztalható szegénység és munkanélküliség fogalmát. Az új jelenség, amellyel szembe kell nézni: számottevően csökken az olyan munkahelyek száma, amelyek nem igényelnek szakképesítést. Ez a globalizáció következménye, ugyanis az új technológiák bevezetésével eltűnt egy sor hagyományos iparág és ez kipusztulásra ítélt számos korábbi mesterséget. Helyesli a Clinton-adminisztráció bevezette reformot, mivel az amerikai közvélemény egy idő óta ellenzi a szegényeknek korlátozás nélkül juttatott társadalmi segélyt. Elterjedt az a nézet, hogy az emberek bizonyos csoportjai szívesebben élnek munkanélküli segélyből, hogysem munkát keressenek. Úgy véli azonban, hogy ez a nézet alapvetően hamis. Saját kutatásai azt igazolják, hogy a szegénységben élők legnagyobb hányada nem kíván segélyből élni, sokkal szívesebben vállalna munkát. Ez indokolja a bevezetett reformokat, vagyis azt, hogy a kormány átutalta a központi segélyalap számára fenntartott összeget a szövetségi államok hatáskörébe azzal a céllal, hogy a magánszektorral együttműködve minél nagyobb számú új munkahelyet hozzanak létre. Az akció annyira sikeresnek bizonyult, hogy az elmúlt évben létrehozott munkahelyek száma meghaladja a két milliót. Ezek egy része gyengén fizetett (könyvtáros), és nem különösképpen vonzó (utcaseprő), de mind közhasznú tevékenység.
Wilson azonban úgy véli, a reform távolról sem old meg mindent, ellentmondásokat és veszélyeket is rejt magában. A munkanélküliek (és családjuk) korábban ingyenes orvosi ellátásban részesülhettek. Ez most megszűnt, kétséges azonban, hogy az érintettek meg tudják-e fizetni a betegbiztosítás magas díját. Ezért az új rendszer csak akkor lehet sikeres, ha a jelenlegi gazdasági fellendülés még legalább öt-hat évig eltart, és az érintett társadalmi csoportok valóban kilábalnak a szegénységből. Ha azonban a fellendülés leáll, száz- és százezrek kerülhetnek újra az utcára és válhatnak hajléktalanokká. E veszélyt csakis fokozottabb állami beavatkozással lehet elkerülni, olyan megelőző intézkedésekkel, amelyeket a kormánynak, illetőleg a Kongresszusnak kell kezdeményeznie. Megoldatlan továbbá, hogy a magánszektor alkalmazottai számára nincsenek biztosítva ugyanazok a társadalmi jogok, amelyek a közintézmények munkavállalóinak járnak (fizetett szabadság, megszabott munkaidő, minimális munkabér stb.). Hatmillió olyan család van ma az Egyesült Államokban, amelyben két munkaképes személy négy állást tölt be. A munkanélküliség viszonylag alacsony rátája (4,7 százalék) annak tulajdonítható, hogy mindenki fél. Wilson ezért úgy véli, hogy az amerikai példának legfennebb bizonyos elemeit érdemes követni. Másfelől arról is meg van győződve, hogy Franciaországnak ugyancsak meg kell találnia a nagyméretű munkanélküliség eredményes kezelésének módozatait. A francia rendszer irreális, az amerikai túl kemény foglalja össze mondanivalóját. A kiútat abban látja, hogy nagyobb adóbevételekből gondoskodni kell mindenkire kiterjedő egészségbiztosítási rendszer felállításáról, az óvodáskorú gyermekek megfelelő neveléséről. Minden el kell követni azért, hogy a társadalom ne termelje ki a munkanélküliek újabb nemzedékét. (L'Express, 1998. március 1925.)
H.A.