KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszerek a társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Lászlóffy Aladár

Több gondolat bánt engemet

"Csörgess ífjú, csörgésem átok, mely..." Valaki, akinek lelki gondjait meg szoktam érteni, valami olyant mondott ki, amivel ezúttal nem érthettem egyet: még nekünk is könnyű volt annak idején, húszévesen. Diktatúra ide meg oda, ôk ma jobban el vannak térítve, a maiakat sikerült különbül elnevelni...

Túl azon, amit széltében-hosszában vallok és hirdetek, miszerint gyengék és rossz képességűek, kétszínűek és megszállottak mindig ugyanolyan arányban vannak jelen minden oldalon, szárnyon, párton, s az ingalengés törvénye az is, hogy egyiket eufória, másikat pánik fogja el ugyanazon körülmények között is, rendszerint, menetrend szerint, túl efféle alapigazságokon, idônként — lehet szabályszerű, hogy ez kerek évfordulókra essék — tatarozni kell nemcsak magát a maradék hazát, de az eszményeket, az olyan kikezdhetetlen támpontokat is, amilyen a mi negyvennyolc-negyvenkilencünk volt. Mert megint éppen ott tartunk, hogy jó volna levakarni, leválasztani róla a művirágot és a galambürüléket, azt a nemkívánatos védô, de egyben szigetelô réteget, "mit rákentek a századok".

Közbevetôleg: minden így jár, mert ilyen az idô munkája. Elbánik széppel is, szenttel is, de szünteti, bekötözi a fájó sebesüléseket is. A távolság maga teszi ezt: koptat vagy "stilizál", ahogy tetszik. Ahogy neki tetszik. Abból, ami az évfordulós aktualitáson túl, meggondolkoztat, mikor "egy talált múlt megtisztításához" kellene fognunk, nem a restaurátorok tudós hozzáértése, hanem az újabb megrendelôk, a mai múlttulajdonosok megszeppent restelkedése. Kell-e egyáltalán nekik ma ez, ilyesmi? Az övék-e? És haszonélvezôi lesznek a generálszósznak, vagy csak újabb lelki szégyeneket-szenvedéseket hoz rájuk, tetézni "elneveltségük", elrugaszkodottságuk tudatát és nemtudatát!?

Olyan sokáig tart(ott) a múlt, hogy ami jó volt, megromlott, megsárgult, megrozsdázott, a sok utánfestés, utánrajzolás-aranyozás révén elalakult, és néhol önnön karikatúrájaként élhette csak túl a változásokat. A változások ugyanis "elôre-irányúak" ugyan, de ez az elôre néha szembejön, éppen szembevezet; ahogy a Tisza is elvben, a térkép- s madártávlatból egy északról délre tartó folyó, ám (különösen szabályozása elôtt) itt-ott valóságosan, gyakorlatilag, egy-egy kanyarában éppenhogy délrôl északnak tartott.

A múlt olyan sokáig tartott, hogy a "századoknak" volt ideje a kôműves, kéményseprô- és szobafestômunkára. Olyan sokáig, hogy mi is beleöregedtünk s bele is haltunk már. Olyan sokáig, hogy mint a palackba zárt szellem, volt ideje fázisonként elôbb jutalmat fogadni, utána bosszút esküdni a szabadítónak. A szabadító, az idô, mind a kettôt megérdemli. Egyiket a mégis elhozott fellélegzésért, másikat azért, amit véghezvitt, immár annyi nemzedéken, rajtunk is. Sôt rajtatok...

"Mi" ugyanis azt hittük, némi joggal, hogy mélypont az elnyomás, Világosok, Trianonok, Fényesszelek járása alatt és után; melybôl ébredvén aztán, hogy csak a legfrissebbet vegyük — szó se volt, szó se lett arról a robbanó szabadságszeretetrôl és igazságtevésrôl, melyre egy-egy petôfis szabadságeszmény nyomása alapján számítni, következtetni lehetett volna. Nem szakadt meg a szív, mikor lehullt a bilincs, s nem lett fényesebb a láncnál a kard. Na jó, az ma már múzeumi tárgy, operai kellék. Az mi? — kérdezhetné a Terminátor II. plasztik gamma-lángszórójának birtokában bármely elnevelt (vagy csak máshoz szoktatott) óvodás. De kiscsoportosként állja körül saját hologram-sírját az egyesek szerint épp elsüllyedô nemzet, és senki szemében nem ül "gyászkönyű".

Mégsem mondható, hogy így könnyű. Itt könnyű. Mert ha az összes kortársak egy össznemzeti Illyés Gyulába egyesültek volna tüstént, még a Kiegyezés elôtt megírni a Totális Fáklyalángot, akkor derült volna csak ki igazán, hogy nem lesz könnyű összhangba hozni a fényt és a gyalázatot a tényekkel — melyek persze a maguk természete szerint sokszor nem adatszerűen, hanem csak fényként és gyalázatként nyilvánultak meg —; ugyanis a "rákenés" azon nyomban elkezdôdött. Egyet nem értés, irónia, tragikus túlzás vagy humorérzék, gyávaság vagy becsvágy, mitománia, szadomazochizmus és egyéb egyszerű, mindennapi nyavalyák következtében; és minden újabb elôadása ugyanannak a szövegnek, egymást követô szereposztások szeizmogramjai más-más hangsúlyokat, megsokszorozott mártíriumokat, több ezer Görgeyt és Kossuthot állítottak, ólomkatonák ezreinek, viasz(ál)arcok millióinak panoptikumába. Hôsök, miután tűrték, tűrték, amíg tűrhették a mellôzést, kisemmizést, váltak háryjánosokká, és senkiháziak vitték fel a csúcsig, csak mert hosszú életük pótolta egy szép napon, egy más szebb ünnepi hangulat szomjában a segesvárjukat, isaszegüket, aradjukat, olmücüket. Mert mindennel így megy ez végbe, mihelyt Teremtôje leteszi agyagszobrát száradni a műhely, a műterem asztalára: a betévedô ünneplô (vagy ünneprontó) utókorok patetikus szoborcsoportozatokat hoznak létre a banális sakkfigura-sorozatokból is, és temetetlenül hagynak félisteneket is a tehetségtelen Antigoné-korok. Nem vagytok jobban elnevelve, kisöcsém, mint bárki azóta. Vagy bárki Nagymajtény és Világos között. Mert nem öli meg jobban a lelket, nem vakít jobban el és nem tesz süketebbé Tiborc panaszaira, Bánk áriájára a Coca-Cola sem, mint az orfeumi pezsgô. Amikor a múlt színehagyott vagy vérfoltos, de tiszta vásznait válogatod, teregeted lelkiismereted vasárnap délutáni vasalódeszkáján, arra gondolj, hogy aki igazán se lát, se hall valamitôl — akár kísértésekkel, csábításokkal, akár kényszerrel veszik rá erre —, Veronika kendôjét is a mosógépbe dobná. Csak úgy. Reflexbôl. Egyáltalán nem azért, mert bármit meg szeretne tisztítni valamitôl, "mit rákentek a századok". Most sem ennek-annak, '48—'49-nek a tanulságai mutatnak majd kiutat. Te magad vagy saját reményed, esélyed.

Nem vagytok jobban elnevelve, kisöcsém, mint bárki azóta. Vagy bárki Nagymajtény és Világos között. Mert nem öli meg jobban a lelket, nem vakít jobban el és nem tesz süketebbé Tiborc panaszaira, Bánk áriájára a Coca-Cola sem, mint az orfeumi pezsgô. Amikor a múlt színehagyott vagy vérfoltos, de tiszta vásznait válogatod, teregeted lelkiismereted vasárnap délutáni vasalódeszkáján, arra gondolj, hogy aki igazán se lát, se hall valamitôl — akár kísértésekkel, csábításokkal, akár kényszerrel veszik rá erre —, Veronika kendôjét is a mosógépbe dobná. Csak úgy. Reflexbôl. Egyáltalán nem azért, mert bármit meg szeretne tisztítni valamitôl, "mit rákentek a századok". Most sem ennek-annak, '48—'49-nek a tanulságai mutatnak majd kiutat. Te magad vagy saját reményed, esélyed.