stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó – 2009. május]


Kornis Mihály Feliratok a fehér égen (Kalligram, 2008) című könyve időtálló olvasmány, amit az is jelez, hogy az írások egynegyede épp húsz évvel ezelőtt, 1989-ben jelent meg először, A félelem dicsérete című kötetben. Persze, nem az újraközlés ténye a bizonyíték, hanem az újraközölt szövegek aktualitása: néha megdöbbentő, mennyire nem változott körülöttünk, bennünk semmi. Persze, ha jobban megvizsgáljuk, akkor rájövünk, hogy a nem-változás kérdése csakis az olvasói tapasztalat viszonylatában tehető fel. 1989-ben, aki elolvasta A félelem dicséretét, úgy gondolta, hogy amennyiben a világ „menni fog előre", akkor egy idő után oszlik a félelem is, visszanyeri méltóságát az emberi beszéd is, a púder is elszáll, a színházakban is újfajta látásmód érvényesül, a csárdáskirály is örökre nyugdíjba vonul stb., stb. De nem. Minden mondat érvényes maradt. E mai olvasói tapasztalat azonban mégsem azt mondja, hogy a világ nem ment előre, vagy hogy mi nem változtunk szemernyit sem, hanem azt, hogy ezek az írások mélyebbre nyúltak a tapasztalatnál. Nem a félelem korrajzát tették elénk, hanem a félelem természetrajzát. Nem a kollektivitás beszédét dekonstruálták, hanem az egyénét. Nem a szálló púder könnyűségét kárhoztatták, hanem a púderező kéz ostobaságát.

„Az írónak szent kötelessége elszigetelődni, ha múzsáival és istenével, a benne lakó Nagyobbal írásban óhajt beszélni." Egy ilyen mondatot sokféleképpen lehet érteni, s csak ha a mondat gyakorlattá válik, ha olvasója megcselekszi és a cselekvés által elmélyed benne, akkor érti meg, mert minden költőisége ellenére, vagy tán épp amiatt, a Kornis-mondat a racionalitás diadalát hirdeti, megérti, hogy a magunkkal folytatott zavartalan párbeszéd az első lépés a világ megértéséhez. És ha a magunkkal folytatott beszéd során, „elfüggönyözött" fülkénkben valóban megszólítjuk a bennünk lakó Nagyobbat, akkor rá fogunk jönni, hogy egyetlen ember létezik: az isten. Istennél nincs pontosabb emberrajz.

Az írásokból megjelenő személy egyszerre szabadságharcos és próféta, egyszerre szenvedélyes lázadó és zen-nyugalmú bölcs. Egy szabadságharcos merészségével kivívja a maga elfüggönyözött terét, ahova elvonulhat szenvedélyes párbeszédeire a Nagyobbal; a téma lehet az irodalom, a filozófia, a politika, lehet tévéműsorokról, társadalmi mozgalmakról, színházról, gazdaságról szó. A lényeg a szenvedélyes beszéd. Nem elég profinak lenni, szükség van a belső szabadságra, a szabadság sodrására. A szenvedély a kapocs. Nincs elit kultúra, hiszen egyetlen ember van. Az elfüggönyözött fülke tehát nem elefántcsonttorony, sem pedig gyóntatófülke.

Azt mondják, hogy szenvedélyes műveket könnyebben elkoptat az idő. Éppenhogy nem. A szenvedély a legtisztább sugallat. Ráadásul Kornisnál szakszerű elemzéssel társul. Milyen közösség kell ahhoz, hogy igazi színházról lehessen beszélni? Lényegre tapintó kérdés, a választ kereső kiindulópontja. Újfajta színházi látásmód? A kirívóan jó előadások során sem erről, hanem „egy kétségtelenül gondolatgazdag és igényes előadásokban megtestesülő munkamorál győzelméről van szó". És még mindig a közösségről: „már ott tartunk, tíz emberből jó, ha kettő ébren van szellemileg". A színházról való beszélgetések terméketlenségének oka évek óta a rossz kiindulópontban keresendő. Nincsenek igazi beszélgetések a színházról sem. Alibibeszélgetések vannak. Másképp kellene elkezdeni, és akkor adódna esély annak felismerésére, hogy a rossz magasabb osztályzatú fokozata nem azonos a jóval.

A bölcsesség a nyelv szenvedélyes kitárulkozásával társul. Költői áradás. Ám ha közelebbről megnézzük, láthatjuk, alaposan ki van gondolva minden, jóllehet, a gondolat nem a szillogizmusokra épülő szövegképzés algoritmusát követi, a gondolat logikája nem síkbeli. A szenvedély mint gondolat. Kornis nyelve a szenvedély kiáradásával elmossa a burkolatot, felfedi belső szerkezetét, a szövegét is, felfedi sérülékeny mivoltát. A maga elragadtatásában, többféleképpen értelmezhető szentteréz-eksztázisában láttatja magát ez a nyelv. Az igazságra néha épp úgy hívja fel a figyelmet, hogy a hazugságról akként beszél, mintha az egy másfajta igazság kimondásának heves szándéka volna. Ám nem mos össze, nem mondja igaznak a hamisat, éppenhogy nem. Nem mondja gondolatnak a nem-gondolatot. Kevesen tudnak szenvedélyesen ennyire pontosan fogalmazni. „Tudás" és „dörzsöltség" közti különbséget csak ennyire pontosan megfogalmazva lehet elkülöníteni ott, ahol az elkülönítés éppenhogy kerülendő, ahol az összemosás a cél. Azt mondja, hogy aki tud valamit, az túlél, az megmenekül, de ha a tudás pusztán a túlélést szolgálja, a nyáj közepébe helyezkedve, soha nem téve kockára semmit sem a közösségért, akkor ez a tudás: dörzsöltség. E mondás sokféleképpen értelmezhető, akár hazugságként is. Hiszen: mi dolga az elvonulónak a közzel? Ámde megint a nyelv szenvedélyessége teszi lehetetlenné, hogy a következtetés elkanyarodjon, félreköntöljön. A prófétikus kornisi szenvedélyesség eleve nem lehet közösségellenes, ahogy Jeremiás sem volt az, bárhogy is ostorozta a népét. Vállalni kell a pusztulást, a cet gyomrát. Csakis ezt lehet vállalni, és ezt lehet elvárni a közösségtől, nem pedig a hasznot, a Petri-versből idézett „rezsi" megtérülését.

Amikor az ember kamaszkorában először lát Bosch-képeket, akkor azokról az arcokról azt gondolja, hogy ilynek nincsenek a valóságban. Aztán felnőve, egyre gyakrabban lát Bosch-arcokat, amikor végigmegy az utcán. Sőt, olykor reggelente, tükörbe nézve, megállapítja: milyen Bosch-arcom van! A gyermek szeme másképp lát, mint a felnőtté. Kornis szeme egyszerre a gyermeké és a felnőtté. Az írások „lelke" is ilyen. Hasonlítja őt a gyermekhez: a szeretet kötelmeinek kiderítése. Rosszalkodom, hogy lássam, mennyit engedsz. Rosszalkodom, hogy lássam, menynyire szeretsz. De hát a felnőtt is megteszi ezt, főképp, ha szerelmes. Mit jelent az a szó, hogy szerelem? És akkor a szerelmesek próbálgatni kezdik, mit is jelent. Mennyit bír, milyen erős, milyen hosszú, milyen tartós? A kornisi lélek egyszerre nőé is, meg férfié is. Módszereiben talán inkább a nőé. Ahogy megnyitja az olvasó lelkét. „Most el akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb." Ez az elmondandó pedig férfias sirám is lehet. Dühkitörés, tomboló indulatária. Ellenben, miközben megkapja a magáét a színház, az irodalom, a tévé és a sok egyéb felszínes divatjelenség, minden indulat a szereteté, minden korholás és átok a szeretet kifejezésének eszköze. Minden lebontás mellett ott van a másik világ tervrajza. A jelzés, a vallomás: van másik is. „Bizony ám. Könnyű Nem Tudom Kit lecethalazni, kulturáltan kinyalni a Sárkány fenekét, ha már úgyis ott vagyunk állandóan, mert odasodródtunk a lába közé velünk született tehetségünk folytán, aztán, nem tudtuk, de tettük Néki a szépet, formás, kurta kötetekben. Hanem egy élet munkájával nemet mondani a sejtésre, mert az csak nyavalyatörés, ellenben kimerítően részletes és pontos nemet mondani mindenféle homályos vigaszra, megváltást prófétáló rögeszmére, általában minden könnyűnek látszó megoldásra, szemétre, és mindig csak az igazat akarni, hiába követelni, húsz kötetben csakis a teljes és tökéletes igazságot, a mondhatatlant, az éppenséggel számunkra fölfoghatatlant vágyni…" Ez az egyetlen kornisi alternatíva.

De lássuk mindezt a mondatok mintázatában is. „Bele akarok halni, hogy éljek." Ezzel a mondattal fejeződik be a könyv első darabja, A félelem dicsérete. Az utolsó pedig azzal, hogy: „Orbán Ottó halott. / Aki él, aki van: igaz, tiszta, szent. Szent igaz. Szent és sérthetetlen." És e két mondat között megvan a magyarázat. Megvan az út, amelyen keresztül a sokféle értelemből kiválasztható az érvényes is, az értékes is, az emberi is. Ennek az útnak az immanenciája a magyarázat.

Nem komolykodó ez a könyv: ha valaki számára olykor annak tűnne, hallgatózni kell kicsit: kuncogás hallatszik, a szerző kuncog magán. Ahogy Renée Zellweggerről beszél például. Erről a svéd texasi színésznőről. A gondolkodó nőről, aki végre nem csak hús. Igen komoly. Ám közben kuncogva észreveszi azt is rajta, hogyan mozgatja a fenekét, észreveszi, és abból arra a következtetésre jut, hogy ez a nő tudja, mi a jó, tudja, hogy van jó, és lesz jó. Máshol a deskriptív mondatok közé ékel be egy nagyon súlyos, komoly mondatot. „Dokumentum-díszleteket! / Archív jelenkort! / Közös bűneinket szeretném a színpadon látni." És ez az utolsó mondat nagyon telibe találja a lényeget. Nem nevezi meg a konkrét tennivalót, mégis tudottá válik, mi a teendő. Nem görbíti el a szeget, egy csapással beveri.

„A hétköznapi hamistudat pislákol. Megúszható tragédia nélkül, de végül nem ébredsz fel. A bóbiskolónak pedig minden ébredése külön büntetés, nem csak jutalom. Komoly lehetőség, hogy megtapasztaljuk az életet." Ezt olvashatjuk a szavak színházának BÓBISKOL nevű szereplőjéről. Bölcs és tiszta, égtiszta rendezői utasítás. A többi már csak rajtunk múlik.






Kategoria:  Sétatér
Denumire autor:  Láng Zsolt

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret