stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó – 2009. május]

Szent László éjjele


Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú,
az egyszerű, a halk szavú,
a napszemű, a lánghajú,
tarka ménes tarka ménje,
apám, anyám szeme fénye.


Énekli Kerény Csida Mártának, míg számolják a bárányfelhőket. Mert barkás az ég, mintha a kunok terelnék azokat is.
Hajtják a kunok a fellegeket, kergetik a balga ábrándot, ami oly rútul rászedte s megcsalta őket; őket meg a bánat, nyakukon a keserűség ül. Az ösztökéli őket, sarkát kíméletlenül oldalukba vájva.
Mert amint mondják, s jól mondják, Szent László kardjával a hátukban mást se kergethetnek. Levágta már László a kun vitézt, ahogy Tang Márton kiáltott oda a besenyőnek, aki elrabolta Csida Mártát.
Szép húgom, törd el a fekete madár szárnyát!
S a lány lerántotta a besenyőt a nyeregből.
Mert megmarta a ménest a farkas, más kancával szoptatják már az árván maradt csikót.
Tang Márton hol nyeregterítővel bíbelődik, majd meg csikóvesztett kancát izzaszt, hogy a verejtéktől átitatott alátétet egy árván maradt csikóra teríthesse, hadd érezze a dajka a saját szagát az árván maradt kis csidun, mikor alája eresztik. Rákász Palkó és Taksány Gergő a besenyőt kötözik. Feszítik s várják, hogy Szent Illés megtérjen a lármafa alól.
Dorvatt László egy döglött csikó lenyúzott bőrével pepecsel, azt egy más csidu hátára kötik. Mikor Szent Illés megérkezik, nem sok szó esik, László király egészségére koccintanak illőn. Aztán Taksány Gergő fogja a kun karját pajzs felől, Dorvatt László kard felől. Tang Márton levágja annak a bal szemhéját. Aztán Szent Illés fogja a bicskáját, s megvágja a vitéz jobb szemét. A lemetszett bőröket a besenyő szájába rakják. Közben Csida Márta énekével bájolja László királyt.
Serceg-pattog a tűz lángja, virraszt a csikósnép, éberen várják a napfelkeltét. Hallgatják a besenyő hörgését. S mikor felkel a nap, Csida Márta újra dalba fog.

Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú,
az egyszerű, a halk szavú,
a napszemű, a lánghajú,
tarka ménes tarka ménje,
apám, anyám szeme fénye.


Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú!

Gönyi Farkas civódása


A múltkorjában érkezett a messzibb faluba ez a sok maskara. Jött belőlük egy csomó, jószág, gyalogos összegabalyodva, ki szamáron, ki amolyan kecske mögé kötött kocsin, más tüzet fújva gólyalábon. A tarlóról összeverődött pulyák, mint a méhek, körös-körül zsongták őket. Azok meg nem siettek, néhol megálltak, hogy a jószágos sereghajtók is kifújhassák magukat és felzárkózzanak, na meg, hogy átsegítsék a nagy bárbókás szekereket a kátyúkon. A határban meg a mi libapásztorlányaink csak megnézték őket, még csak nem is intettek. Azok mentek tovább, csak úgy recsegett, nyikorgott a sok szekér a latyakos kotymányba.
Aztán a faluba érve meg máris összekürtölték a népeket, s kezdték nagydobra verni a játékot. Volt köztük egy töpöri forma rikkancs, az óbégatott nagy fejhangon, olyan apró volt, talán a kútkávát se érte volna fel lábujjhegyen, a gyűrött tökfödőjébe meg kétszer is belefért volna. Fekete kalpagja alatt sárga gúnyát viselt, a nyakába meg valami idres-bodros szalagot kanyarított, ami úgy állt rajta, mint a pulykatakony.
Aztán mialatt ez óbégatott, mások doboltak meg színes lepleket húztak fel, egész szekérderéknyit, falu nőtt ott, egy másik ország teátrumokból.
Akkor nagy volt már a forgatag, összeverődtek a szájtáti népek, a lábak közén rohangászó, lacházi-cseresznyét lafáló kölkök, na és köztük Gönyi Farkas és Göncz Balázs, aki meg csak úgy épp arra ittak, de aztán látván a bambuldákat, már ők maguk is falták a finom betyárpaprikást.
Aztán ahogy végeztek, mentek oda, ahol a legtöbb emberfia volt, ahol a töpöri ember ordított, mert azt egy erőművész a nyakába ültette, az meg onnét szavalta, hogy


Óriásnak szíve alá
gyűlik össze magyar sereg,
Bizánc e szív, s sok lakosa
irgalomért kesereg.


Ilyeneket, egészen így, miközben az ilyen-olyan maskarák körülöttük ügettek körbe-körbe szalmakócos falovakon, ezeket nevették a népek.


Más férfinép harcolni vágy:
páncélt öltve siet hadba,
testi erejében bízva
dicsőséget sok aratna.


Közülük a legerősebb,
ki óriás, vélik ők,
s bízva-bíznak diadalban:
„Oly törpék a szittya bők!”


Közben meg csak végig pergett a dob, zászlókat hajigáltak, Gönyi Farkas és Göncz Balázs meg csak úgy bámulták az óriást. Persze kezdtek gurgyisak lenni az italtól, az illatoktól meg a sokaságtól. A töpöri meg csak óbégatott, úgy szavalta:


Birodalom szíve rögén
összegyűlt a magyar sereg,
bajról zengő harsona szól,
hadra hívó dob pereg.


Sok görög fi küzdeni vágy,
s vitézül lép első sorba.
Bizánc becsületét óvni:
Ne eshessék rajta csorba.


Közülük is az áll élre,
ki a legnagyobb termetre,
ki az ellent méricskéli:
Karján kettőt emelhetne.


Birodalom bástyájánál
áll szemben két elszánt sereg,
rút halállal paroláznak,
mégis: sírtól egy se remeg.


Hetykén néznek farkasszemet,
várva vezéreik jelét,
egymás erejét mustrálva,
kinek onthatnák ki belét.


Szóváltás jő, s kapu fölül
a falakról görög áll ki
vívni készen, délceg hadfi,
szándékát láthatja bárki.


Párbajra hív, ős-erényből
leckét adni bizony kész ő,
hivalkodik s tanácsot ád:
„Meghátrálni sosem késő!”


Ekkor történt, hogy odalépett Gönyi Farkas, és félrelökte a töpörit, mert, és ezt bárki megmondhatja, ott volt Gránic Menyhárt is a céheseivel, ők is tanúsíthatják, hogy Gönyi Farkas nem akart mást, mint kiállni az óriással, és úgy lökdöste félre a törpét. Csak amikor kinevették, mert a törpe egyáltalán nem jött zavarba, hanem még buzdította is a népet, hogy


Lovas hadak tömegéből
kicsiny emberke lép elő:
buzogányos magyar vitéz


– szóval csak ekkor mondta Gönyi Farkas, hogy:
… hajrá!
No és a gránicok is megmondhatják, hogy akkor még nem volt ott egy pandúr sem, de mindenki csak hahotázott, a dere-dura kisember meg csak bohóckodott, és hergelte a közönséget, a „görög” óriás meg derékba kapta Gönyi Farkast, és behajította egy szekérnyi szénába. Gönyi Farkas meg nem tett semmit, csak visszajött, és ő is derékba kapta az óriást, és épp oda csapta, ahová az őt. Másodjára viszont már nem hagyta magát egyik sem, úgy keltek birokra. Akkor már, hogy, hogy nem, ott voltak a pandúrok is, de baj nem esett, mert módjával verekedtek azok, inkább csak nagy hancúzással, csak akkor, amikor a tömegből valaki gúnyolni kezdte a civódókat, és a töpöri rikkancs is megérezte, hogy baj lehet. Akkor már szétválasztotta volna őket, ahogy szokta, intett is csepűrágólányoknak, akasszák csak meg a hadrát, de a pásztor lerázta magáról a fehérnépeket, akár farkas a vizet. Az óriás meg félreértette, s nagyot lökött rajta, de abban a taszajtásban már nem volt semmi pajkosság, Gönyi Farkas meg felmordult, hogy
… a kurva anyád!
Akkor már közbeavatkoztak volna a pandúrok is, de a görög óriás megelőzte volna őket, mert Gönyi Farkas felé lendült, de az meg úgy térden rúgta, hogy menten összenyaklott, oda, egészen Farkas lába elé, mintha csak rimánkodni hullott volna térdre előtte, az meg jobbról megfogta a fülét, balról meg torkon szúrta a bicskájával. Az meg rángott, köhögött, horsikolt, kapálódzott, mint a horogra akadt hal; a pandúrok meg odaugrottak, de Göncz Balázs is ott volt. Ott termett, és az egyiket a fokosával vágta agyon, a másiknak a nyakszirtjébe törte a bicskáját; ez még él az isten adta, de holnap temetik, mert addig biztos kiszenved, már megrendelték neki a koporsót.
Aztán most ez a Gönyi Farkas meg Göncz Balázs itt van, és várják, mit mondjak nekik.

A tajgós öreg hagyatéka


Aztán mikor a lovak fekete nyelvűek lettek, megjelent az az öregember. Tang Márton botlott belé a mezőn, messziről feltűnt neki, olyan tajgós volt az, mint héthatárba senki fia. Összevissza csámpázott, más így nem járt. Bevárta hát, mert kíváncsi volt Tang Márton, a tajgós öreg meg mondta, hogy ő bizony a Szent Illést keresi. Tang Márton meg nem szólt egy szót se, csak jól megnézte magának, aztán megfordította a lova fejét, az ember meg követte.
Ha napok óta nem hallott felőle, akkor is tudta, hol találja a komáját. Összerúgtak, mint a másodfű-, harmadfű-csikók, kengyel-társak voltak, kiszagolták egymást hetedhét határból, s ha ők maguk nem, a lovaik bizonyosan.
… oszt mi kéne, tata?
Kérdezte Szent Illés, mert hamar túlestek a fogadj istenen.
Ismerlek, öcsém, ha te nem is.
Szólt az öreg, és kezdett turkászni a gesznye-gusznyájában, mindenfélét előhalászott, ügyetlenül, lassan szuszogva, pálinkát kortyolva, de addig maszókolt, míg a cókmók alján meg nem lelte, amit keresett.
Ismered-e a nagyapád nagyapjának nagyapját?
Így kérdezte.
Hát!
No akkor ez a tiéd, öcsém – szólt, s nyújtotta a keszkenőt, amit talált.
Mi ez, bátyám?
Az örökséged.
Nincsen nekem örökségem.
Hátha mégis.
Szent Illés elvette, s ahogy két tenyerébe kapta, egy szelence pottyan a markába. Akkorka se volt, mint egy ökörszem.
Szent Illés kérdőn nézett az öregre.
A nagyapád nagyapjának a nagyapja hagyta rád, öcsém.
Honnét ismersz te engem, tata – nyújtotta volna vissza a ládikát, de az öreg tiltakozott:
Jó anyád nemzetes velem, szegről-végről, az ő révén ismerlek.
Az én apám pásztor volt, öreg. Az ő apja is. Az ő apja is, ahogy mindenki, egész a kvádok idejéig… Mióta csak az Isten egy marék déli szélből megteremtette a lovat, és a jóságot a sörényébe csomózta…
No hát, öcsém, aki ezt a Teremtő jóvoltából rád hagyta, az nem pásztor volt, hanem arkulárius.
Annyi szent.
Így Szent Illés.
Osztán miféle zákányos mesterség az?
Kérdezte később, mikor már az ebéd utolját fogyasztották, mert nem hagyta nyugodni a szó.
Mi mesterség?
Hát az arkulárius.
Aztat én nem tudhatom, de a mesterlevélében ez áll, és azt is tudom, hogy ilyen ékszerdobozokat készített.
Szent Illés köszönt, s ment dolgára.
Női holmi.
Mondta aztán a csikós.
Csida Márta meg már bújt is az ölébe, amint meglátta a szelencét.
Adja nekem!
A tied.
Úgy nézte naphosszat Csida Márta Szent Illés örökségét, mint emez Csida Mártát, mikor először meglátta a mezőn. Mert csupa gyöngy volt az a ládika, áttetsző kövektől ragyogó, csak úgy káprázott belé az ember szeme, olyan volt az egészen, mint egy szikrázó pávafej.
Sokáig azonban nem nyugodhatott Szent Illés, álmában is felzavarta e szó: arkulárius.
Végtére is felkötötte a ló üstökét, és ment, megkereste a Gorondi Vént. Az meg bólintgatott, ahogy ha gondolkodóba esett, s úgy ízlelgette a szót, mint ahogy más a bográcsot fújja.
A fivérem, Gyuba Kálmán mondja meg neked. Deákos ember, tudni fogja.
Arkulárius? – kérdezte Gyuba Kálmán, és elővette a deákoskönyvét.
Felütötte s megmutatta: itt van.
Itt.
A vézna, bütykös mutatóujj egyenest odabökött a szóra.
AR-CU-Á-RI-US.
Olvasta fennhangon. Tagoltan.
Azaz ékszerdoboz-készítő.
Mesterember volt?
Az volt. Aztán mondd csak, fiam, hogy van az én két öcsém?
Gyuba Botond uram felment az Égbe, de ha mifelénk járna kend, kérdezzen csak a Gorondi Vén felől, jól szolgál az egészsége. Hetény öccse a föld alá került. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia.


Habajdos lány parádéja


Esik. A csikósok nyeregből nézik a tüzet, nyeregben töltik szótlan. Dorvatt László fara egyik oldalt, teste a kápát kerülve a ló nyakán, vánkosa behajlított karja, így szunyókál a nyeregben.
Ködölődzik. Mondja Taksány Gergő.
Öböj Istvánnak mondja.
Öböj István ebből már érti, az Izsófi Farkasleány számolja a szemerkélő esőt.
Habajdos leány.
De azért csak arra fordítja hát lova fejét, amerre a féleszű leányt sejdíti. Visz neki kumiszt.
Az Izsófi Farkasleány amolyan digdáncs forma, mióta csak visszatért a szerecsen földjéről.
Gebe vagy, szentem. Korholja Öböj István.
Madárhúsú voltam egész életemben…
Nahát. Egész életében ilyen sovány, meghízni nem tudó bujakanca akarnál maradni, te?…
Már ezt nem viselheti Farkas. Őt ily arcpirító módon meddő kancának nevezzék. Belekap Öböj István arcába, hogy az egész hátratántorodik.
Majd meg a bokájába rúg, újfent az arcába marna, püföli, annak védekező karját harapja.
Nyughass, csikasz. Taszítaná el magától a nagy ember, de a lány oly hevesen ront neki, hogy a már legszívesebben letaglózná.
Kit csak lovagolnak? Vágásra ítélnek? Kiáltozza dühében a lány.
S nekiront újra.
Öböj István akkor se csapna oda, ha az fojtogatná. Csak nagyot dobbanna a szíve.
Megmarlak, te rongy, rivalkodik megveszekedve Izsófi Farkas.
Aztán, mint kinek méhkast vetettek nyakába, veti le ruháit, ugrabugrál, cigánykarikát vet, táncol s meghemperedik a locspocsban. Fröcsköli a híg sarat, úgy parádézik a hideg kostosságban.
Öböj István meg csak követi a tekintetével, míg el nem tűnik a szeme elől a nyíresben.
Hallgatja, ahogy a leány vonyító hangja ide-oda csapong a fák közt.

Izsófi Farkas csiduja


Lapítja a füvet az eső, veri a csikósokat, csak úgy patakzik kalapkarimán. Vége a takarásban való mímelgésnek, egybeverik a vemhes kancákat, csattog-pattog a seregnyi betyárkamcsi. Az összerittyentett ló meg mind szél alá megy, fart lök az időnek.
A mezőn Szent Illés durrogtat. Hébe-korba ordít, mint a csődör, ahogy ritytyent az ostorkorbácsával, úgy csalja-csalogatja az istennyilát.
Szent Illés villámért kiált, ha elléskor villámlik, a születendő csikó gyorslábú lesz. Ha ő kiált, becsap az istennyila, rászolgált a nevére. Már akkor is villámlott, mikor született. Magyarázza Kerecsen.
Csida Márta megbabonázva néz.
Az Izsófi Farkasleány is ott leskel, egyik lábáról a másikra áll a nagy rebernyefa mögött. Majd meg-megriadva futkos fel-alá a sok kanca közt, mint a kézen felnőtt, ménesbe nem járt lovak. A legények meg őt lesik, nem úgy ismerik, mint aki ijedős, ménkőre, ostorra már megbokrosodna. Mégis egészen odavan.
Akkor derül csak fény a bajára, mikor Tang Márton és Szent Illés már bábáskodnak a ménesakolban. Megellett a Pokolsánta. Meg a legyesszürke Pandra.
A legyesszürke versenyló lesz, már a lényeg, hogy a kiváló lónak szánt csikót két kancával szoptatják, nem csak a sajátjával. Hát a másik kancától elszakítják a saját csikaját, aztán meg elvetéltetik, mert hiszen az ilyenkor már újra vemhes egy másikkal. A Pokolsántát elvetéltetné Tang Márton és Szent Illés.
De az Izsófi Farkasleány nem akarja, hogy elvetéltessék a vércsederes kancát, inkább lenne ő az a másik, aki szoptat. Hadd szüljön a Pokolsánta.
Ő fogja szoptatni.
Hadarja, nekikerekedett szemmel.
Ezt a gyungya lányt mi lelte? Szólja egyik, tán Gyuba Holló.
Meglegyintette a pokolszél. Így a másik, tán Dorvatt László.
Szelídüljék, kend.
Fog rá az Izsófi Farkaslány Szent Illés karjára.
Eridj innen már, törfölyös némber.
Hogy életben maradhassak. Esdekli.
Körben állnak a csikósok: Öböj István, Gyuba Holló, Dorvatt László s a vén számadó Kerecsen. Még a kis mazna kurkó, Kerény is ott lábatlankodik.
Összenéz Tang Márton s Szent Illés.
Hát szelídülj, komám. Mondja Tang Márton.
Már Kerecsen is kiveszi a pipaszárat a szájából. Szelídülj, öcsém.
No jól van. Marad elég egy legényes vacsorára. Mondja erre Szent Illés.
Hallja a Gorondi Vén Szent Illés kérges beszédét, s nekiszól.
Nem úgy van az, öcsém.
Szárnyad repít szélsebesen,
éven is túl csecsen maradt,
szél sebes ló anyja csecsén,
akár három esztendeig.
Ám a táltos hét évig szop,
hét évig nyel kancatejet,
Szoptassa csak azt a csikót
más kancával az Izsófi,
majd hét esztendőre hal meg
újjászülve a Fanyűvőt.
Akkor az Izsófi Farkasleány megsimította a Pokolsánta hasát. És közben ezt a verset mondta.


Pokolsánta pej ló,
szép szárnyat szülj nekem!
Lenhajából Izsó
aranygyapjat fon rád.
Csitulj, csidu vércsém,
csikasz lesz anyácskád!
Hét határ lesz hazád,
csuklyád csillagsörény.

Betyároknak bölcsessége


Mondják, Kerényt neveti a Gyönyő Nyeste. Kinevette, amiért megbámulta a rózsát könnyező leányt. Mert rajtakapta a kis kurkót a leskelésben, mikor a tálasa előtt a tükrösének kászmálódott. Most a mazna kölyök ott őbölyög a csikósok tüze táján, mint rendesen, ha vállára száll a bánatmadár.
Törfölyös, rossz vérű leány az. Mit törődsz vele?
Mortyologja Dorvatt László.
Rosszféle. Bíz, az ura egyetlen lovát is levágatja. Tódítja Taksány Gergő, s nevet is hozzá, de nagyot, fejét hátraszegve örömez, úgy kacagja.
Dorvatt László se állhatja mosoly nélkül, kuncog magába, hogy beléfordítja mind a medve-szart a kávéjába.
Aztán, mondd csak, fiam…
Puhatolja Dorvatt László, s kavargatja a fekete cukrot.
Mondott-e neked valamit az Izsófi Farkasleány?
Mondott.
No?
Hogy csikóból lesz a ló.
Hát Kerecsen bátyám?
Hogy mesterséget fiatal legénytől.
Jól van.
Aztán milyen mesterségre vágynál, te fiú. Firtatja. S fújja a fekete levest.
Betyárnak állok, mint Göncz Balázs uramék.
Elkerüld azokat, te.
Mordul Taksány Gergő.
Megáll a bögre Dorvatt László kezében is, de aztán csak magában morfondál.
Tán tanított neked valamit Göncz Balázs?
Tudakolja most másikuk komoran mélázva.
Illés bátya az, s hogy Illés bátya így nekiszól, a kis Kerény már tudja, rossz fát tett a tűzre. Már azonban felelni kell, olyan nincs, hogy nem.
No?
Hogy örménytől, zsidótól azt vedd el, amit visel.
Székelytől, magyartól azt vedd el, amin ül.
Már Tang Márton azt hiszi, s mind a csikósok, hogy Szent Illés ott helyben, menten agyonüti a gyereket. Csak úgy a szemével. De a csikós nem néz fel a kalapkarimája alól, csak kavargatja lassan a maga levesét. Fújja. Aztán megszólal.
Na. Fiam, hát hadd mondjak neked valamit. Úgy a Gyönyő Nyestére, mint a Göncz Balázs bátyádra. Aztán, s itt felnéz Szent Illés.
Amelyik lovat nem ismered, azt ne környékezd.
Aki más bajára kasznárkodik, gazember mivoltával hetvenkedik, az istentelen ember, mert az ördöggel cimborál, szól neki Gyuba Holló.
Apád meg ne tudja, mit forgatsz a fejedben, így Dorvatt László, mert ide nem enged többet. Elad libapásztornak!
No, így Taksány Gergő. Hallod-e fiam, akkor kacagna csak igazán a Gyönyő Nyeste.





Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Varga Illés

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret