A csend folyója ez. A rettenetes
csendé. Benne hangtalanul
úsznak, sodródnak tova évek,
arcok. Az egész elmúlt élet.

A Léthe vize ez. Szemlélem kavargását,
amíg csak látom, amíg látni tudom
mindezt, amíg elúszó képeit
érzékelni tudom, s felfogni ezt a sebesen
tovairamló időt, ezt a már lábszáramig
csapódó vízörvényt, amely bármikor
magával ragadhat már engem is.

Az ijesztő elmúltakat csak nézem,
a mésznél és a télutó szennyes havánál
fakultabb testeket, élettelenné
vált arcukat, kiürült szemgödreiket –

jól tudva, hogy nincsen remény sehol,
hogy többé nincs, mit várjunk:
darabjaira széthullt csonthalomként
hányódom hamarosan magam is

az enyészet folyója jéghideg vizében,
ahonnan nincs, nem lehet visszatérés
többé a fénybe, a csodálatos
élet gyönyörébe és vigaszába
a léttelenség és időtelenség
felfoghatatlan mélységeiből,
a megszűnés szakadékából.