stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



2003–2005 között publikált magyar nyelvű prózai művek

A „határon túliság" / „határon inneniség",
A „nőiesség" és a „férfiasság" alakzatai


„(…) az öreg Bözsi lógatja aszott mazsolafejét bele a nagyvilágba, innen meríti földrajzi ismereteit, miszerint Palesztina és Amerika úgy vannak egymás mellett, mint Ungvár és Domonya, bizony." (Berniczky 101)

Felütés

A „határon túliság" és a „határon inneniség" – a magyar kultúra vonatkozásában is – nagy mértékben a művészi reprezentációkban és diskurzusokban kristályosodik ki. Ezért tűnt számomra lényegesnek elvégezni egy olyan elemzéssort, amelynek eredménye a jelen tanulmány, és amelyben arra próbáltam választ keresni, hogy az utóbbi két-három évben született irodalmi prózai szövegek mi módon viszonyulnak a magyar identitás eme sarkalatos pontjához. Mivel a látszólag leíró terminuspár mögött a „többségi-kisebbségi" ellentét lapul, nem hat újdonságképpen, ha azt írom, hogy a regionális magyar nemzeti identitások megképzésének és felmutatásának a terhét elsősorban a „kisebbségi" korpuszhoz sorolható szövegek vállalják magukra. Ezzel szemben a „többségi" magyar volt inkább oly módon mutatkozik meg, hogy az ide sorolódó/tartozó irodalmi szövegek már-már szimptómaszerűen hallgatnak – a posztkoloniális elméletek szellemében perifériának nevezhető – „kisebbségi" képződményekről.


Ezen okokból kifolyólag vizsgált példáimat igyekeztem a „határon túli" irodalom terméséből válogatni, és szerencsémre az irodalmi közélet egy olyan kötettel is a segítségemre sietett, amely eredetileg nem szerepelt a kutatási tervben, és amely magasfokú öntudatossággal foglalkozik az általam is megcélzott kérdéskörrel. Ily módon az elsődleges hivatkozási pontja az alábbi szövegnek Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos beszélgetőkönyve, a Költő disznózsírból, amelynek állításait a posztkoloniális irodalom- és kánonelmélet szemszögéből elemzem , illetve kiindulópontul használom fel a tanulmány második felében bemutatott (szoros) szövegolvasatokhoz. Ezek képezik a kutatási tervhez leginkább hű részt, ahol az eredeti kérdésfelvetésem szellemében a „határon túli" és „határon inneni magyar irodalmak" megkülönböztetés által konstituált szövegeket vizsgálok. A célkitűzés szerint a „határon túliság" minőségének textuális jellemzőit próbálom kimutatni a kiválasztott prózai munkák komparatív olvasata révén – természetesen, amennyiben ez a kategória tarthatónak minősül a 21. században megjelent prózai szövegek esetében is. Ezen túlmenően pedig még egy vizsgálati szempontot érvényesítek, nevezetesen annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy a nőiség, női íróság, női identitás-ábrázolások különböznek-e az egyes utódállamok határain belül született, publikált (?) prózai munkák esetében. Nyilvánvalóan, ez az utóbbi kérdésfelvetés – különösen a társadalmi nem kulturális beíródásainak a szisztematikus vizsgálata esetén – nem tekinthet el a (tükörszimmetrikus) másik identifikációs lehetőség, a férfiasság ábrázolásának és megképződésének elemzésétől sem, bár erre a jelen tanulmányban kevés hangsúlyt fektetek, ez további munkát igényel.


A szövegolvasatok tárgyát egyrészt a „határon túliságot" a szerzők valóságában és/vagy élettörténetében konstituáló prózai szövegek képezik: Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja, Bartis Attila A Lázár apokrifek és Vida Gábor Fakusz három magányossága című munkáiról van szó. Két további példám viszont a megképzett narrátori móduszban és cselekménysorban vállalja fel a „határon túliságot" – Bánki Éva Esővárosa –, illetve úgy „határon túli magyar" a holdudvara, hogy ennek nincs köze a poszt-Trianon szindrómához: Marc Martin francia származású író magyarul, a magyar nyelvről és a magyarságról írott kísérleti prózakötetéről, a Járt utat kétszer járj!-ra utalok itt.

Többségi (magyar) irodalom versus kisebbségi (magyar) irodalom

Kutatási kiindulópontomat az a tény szolgáltatta, hogy a magyar irodalomról szóló szakmai diskurzusokban a közkézen forgó kánonok radikálisan különböző szempontok szerint szerveződnek. Irodalomtörténeti, illetve poétikai mutatókra alapozó mű és szerzői név-csoportok mellett figyelmet érdemelnek (és kapnak) a területi-politikai valóságot irodalmi gyűjteménnyé transzformáló kánonok is. Ez utóbbiak államhatárok, nemzetfogalmak és földrajzi régiók mentén szervezik együvé azokat a műalkotásokat, amelyek poétikai vagy történeti perspektívából egymástól igen különbözőeknek mutatkozhatnak. Ugyanakkor azt is meg kell engednünk, hogy a „többségi/ kisebbségi", „határon túli", „felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, magyarországi" elengedhetetlen, jól bevált jellemzési kategóriák az irodalmi termelés vonatkozásában is, hiszen a politikai/földrajzi változókra az irodalmat teoretizáló diskurzusoknak is reagálniuk, reflektálniuk kell és lehet. Az erre a transzformációra való reflexió, a referenciális jelölők beszüremkedésének módja a non-referenciára, absztrakcióra, nyelvezeten belüli meghatározottságra törekvő diskurzusba jogos kérdésfelvetéssé lehet, és a továbbiakban ez az axióma határozza meg jelen tanulmány argumentációját is .


Ha azt mondjuk, „határon túli" avagy „kisebbségi magyar", a megnevezésekkel egy (több?) jól működő irodalmi kánont is megidézünk, amelynek szerkezete és pozíciója az átlagosnál is komplexebbnek tűnik. A kapcsolódás, amit ezek a kifejezések kifejtetlenül hagynak, nemcsak egy irányba szőhető meg: a legkézenfekvőbb „határon túli" kifejezés mellé a „határon inneni"-t is szcenírozni, avagy a „kisebbségi magyar" irodalom képződménye mellé a „többségi magyar" irodalmat is odagondolva, ezek viszonyáról (is) szólni. Ebből a szemszögből a rejtve maradó vetület azé a többségi irodalomé, értelmezésé és perspektíváé, ahonnan a Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia területén (is) születő irodalmi szövegek kisebbségiként, a határon túl születőként definiálódnak . Ezek az egyszerűnek tűnő megnevezések, amelyek a kisebbségi voltot, illetve a határ túlodalán elfoglalt pozíciót emelik ki, nemcsak a pár-terminusok elfedésében tekinthetőek igazán sikeresnek, hanem abban is, ahogyan elhallgatják a többféle határon túli, kisebbségi magyar irodalom között létező kapcsolatokat. Azaz reflektálatlanul hagyják azt, hogy a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyar irodalmi képződmények nemcsak a többségi magyar irodalomhoz kötődnek, viszonyfogalmakként, hanem egymáshoz is láthatatlan szálak fűzik őket, igaz, olyan szálak, amelyek java részét még csak nem is a kommunizmus időszakában, hanem a Monarchia idején szőtték.


A különböző politikai országhatárok közé sorolt magyar nyelvű irodalmak tematizálása és körüljárása a Költő disznózsírból című kötet alaphelyzetéből (is) fakad: Parti Nagy Lajos Magyarországról, magyarországi íróként utazik Szerbiába, Bácskába, hogy régi jó barátjával, a formabontó költő Tolnai Ottóval interjút készítsen. A Magyarországról látható, láttatott Vajdaság és Bácska/Kanizsa mibenléte, hangulatata elsődlegesen a fejlettebb, kevésbé kaotikus, „nyugati" országból érkező Parti Nagy csodálkozó, elbűvölt hanghordozásából bomlik ki: „Számomra ez ugyanolyan mitikus világnak tűnik, mint García Márquez világa, nem véletlenül mondom a hasonlóságot. Te hogy gondolod? Ti emeltétek ezt a világot ilyen különös dimenzióba, vagy pedig ennek a világnak van ilyen különös aurája?" (Tolnai–Parti 34) Megjegyezendő, hogy egy több mint tíz évvel korábban megjelent kritikai darabban egy másik, és más országból származó határon túli prózaíró érdemli ki a García Márquez-hez és a Kolumbiához való hasonlítást. A történet szereplői ezúttal Orbán Ottó, aki a Romániából/Erdélyből áttelepült Bodor Ádám Sinistra körzet című regénye (prózafüzére) kapcsán jegyzi meg: „(…) [Bodor] úgy erdélyi magyar, ahogy García Márquez kolumbiai" (Orbán 278). A Sinistra kritikai recepciójából hozzá csatlakozik egy másik hang, a monográfia-szerző Pozsvai Györgyi lábjegyzetbeli megjegyzése formájában: „Ez a kép (ti. Borcan ezredes denevérszerű esernyője) Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének egyik szürreális látomásához köthető. A dél-amerikai író mellett Bodor Ádám szellemtársai körébe sorolható Iszaak Babel és Franz Kafka is." (Pozsvai 227)


Visszatérve az említett interjúkötethez, a beszélgetőpartner Tolnai is ráerősít a magyar–szerb határ két oldalán lévő magyar közösségek és települések eltérő voltára, bár érdekes módon számára a kapcsolódási (asszociációs?) pontot nem García Márquez (Kolumbia, Latin-Amerika, az Óperenciás tengeren is túl) jelentik. A Jugoszlávia széthullását, illetve a délszláv háborús időket lereagáló részekben olvashatjuk a következőket: „Ültünk ott, a világ végén, valami felfoghatatlan sivárságban, és majdhogynem szó szerint sirattuk Újvidéket. Ám ennek a siratásnak tényleg volt egy alig észlelhető mediterrán dimenziója, mintha már egy kikötői csehóban üldögélnénk, végzetes hajónkra várva." (Tolnai–Parti 104) Továbbá, a beszélgetés egy másik pontján Tolnai arra is kitér, hogy az ő (és a Symposion című folyóirat/Thomka Beáta) irodalmi-művészeti, s ennélfogva emberi/humán profilja honnan nézve lenne megérthető: „Igaz, a mi jugoszlávságunk, kötődésünk végső soron Danilo Kiśből (…) eredeztetett, s a mai napig ugyanúgy vállalható, számomra ma is a legfontosabb szellemi kötődést jelenti (…) e térségeket illetően a Monarchia és Nagy-Jugoszlávia maximális képletnek mutatkozik meg mindig." (Tolnai–Parti 302)
Míg tehát a Magyarországról jött beszédpartner Bácska és Újvidék (irodalmilag is megalapozott) kisugárzását Márquezzel és Latin-Amerikával rokonítja, addig az ott (is) élő költő inkább egy mediterrán, nagy-jugoszláv, Osztrák–Magyar Monarchia által körülírt rokonságot lát felállíthatónak. A Monarchia mint fontos és vállalható, tehát értékkel bíró struktúra Vida Gábor regényében is az egyik legszívósabb háttérnarratívát jelenti, s ily módon talán nem nélkülöz minden alapot az az általánosítás, hogy a kommunizmus és a posztkommunizmus alternatíváival (valóságával) szemben a kisebbségivé vált magyar nyelvű irodalmak kettővel lépnének vissza, ha a szimbolikus aranykort (s így a számukra is elfogadható viszonyokat) kellene kijelölniük. Ízelítőül íme a Vida-regény főhősének első benyomása arról a kisvárosról, ahova pszichológusként állást kap: „Ezeket a hajnali megérkezéseket mindig szerette; a vonat lassít, majd megáll a Monarchia idején épült pályaudvaron. (…) A gimnázium előtt hosszan nézelődött, furcsa ház volt ez is, még abból az időből, amikor tudtak építkezni (…)." (Vida 6) Az Esőváros-beli elbeszélőnk, Torma Imre életében is fontos állomás a prágai német lapnál való újságíróskodás, ahol is kapcsolatba kerülhet a Monarchia „nyomait" magán viselő „füstös, ballonkabátos" közép-európai városi kultúrával, és persze ez alkalmat szolgáltat arra is, hogy ennek a közegnek a harcias szociális érzékenységét, balos igazság-keresését a visszájára fordítsa. Gondoljunk például a német riporter és későbbi megbecsült lektűr-író, Egon Erwin Kisch jellemzésére: „Legnagyobb riporteri trükkje az volt, hogy sildes sapkát, munkászubbonyt öltött (…), [és] az egyszerű emberek úgy megijedtek tőle, hogy azonnal maguk közül valónak ismerték el." (Bánki 68) Elbeszélőnk a kitalált bűnügyek részletező bemutatásával szerez magának hírnevet, ez indítja őt el a regényen belüli regényírói pályán.


Kolumbia/Latin-Amerika és a mediterrán-térség között, földrajzi-kulturális sztereotipizálás szintjén, a fő különbségek a Magyarországhoz viszonyított (kilométerekben mérhető) távolságban, valamint a tenger által is körülírt, értékesnek elismert kulturális hagyományvilágban érhetők tetten. Tolnai gesztusa visszaírja a Vajdaságot/Bácskát három, ma már jobbára csak szimbolikus utalásképp létező, ám a jelenlegi Magyarországot is tételező képletbe – Monarchia, mediterrán hatások, a kommunista tömb –, Parti Nagy pedig valószerűtlenné oldja a fizikai közelséget azáltal, hogy egy közismerten egzotikus, ám roppant messzi, kulturálisan rokonnak semmiképp sem nevezhető írói életműhöz, nyelvhez és kontinenshez/országhoz hasonlítja a délvidéki irodalom szerzői által létrehozott fiktív világot.


Közhelyesként ható kijelentés az, hogy a posztmodern gyűjtőnév alá rendelhető irodalomtudományi irányzatok a nemzeti irodalmak monolit konstrukciói ellenében, végső soron azokat tördelve, szabdalva alakították ki specifikus kutatási területüket. Hangsúlyozottan érvényes lehet ez a nézet a posztkoloniális teória esetében, amely éppen a nemzet, a (nemzeti) államalakulat, a birodalom fogalmait megképző imaginárius konstrukciókban – irodalmi és történelmi művekben – mutatott rá az egyneműsítés végett mellőzött, integrációt fenyegető kolóniák, perifériák létére és szerepére. A centrum-periféria, hatalom-lefokozás, gyarmatosító-gyarmatosított viszony-párok válnak ezen teoretikus irányvonal alap-kategóriáivá, amelyek révén az elmélet kísérletet tesz arra, hogy az esztétikum szférájába sorolódó irodalmi alkotások politikai és földrajzi kondicionáltságára rámutasson, illetve értelmezze ezt, hozzájárulva ily módon is a nemzeti irodalom (vö. egyetemes magyar irodalom) egységesnek tételezett építményének a korrekcióihoz.


A nemrégen elhunyt Edward Said amerikai irodalomtudós Orientalizmus című könyvében leírja annak a gondolkodási és világ-leképezési algoritmusnak a diskurzív stratégiáit, amelyet a címben is feltüntetett szó jelöl. Ezek révén a nyugati típusú, gyarmatosító logikájú diskurzív hatalom saját célkitűzéseinek megfelelően jellemzi és képzi meg a vele szemben álló Keletet: „Said lényeges felismerése, hogy a kulturális diskurzusok nem az ’igazat’ közvetítik, hanem egy meghatározott megjelenítést. (…) Az ilyen állandósult torzítások nélkülözhetetlenné váltak a Nyugat önmeghatározásában ahhoz, hogy a Keletet saját ellentétpárjaként, a titokzatos, sötét idegenként jelenítse meg." (Szamosi 422) Said véleménye szerint koloniálisként olvasható viszonyrendszer ott és akkor veszi kezdetét, amikor szembenálló felek inkább metonimikusan, mint metaforikusan viszonyulnak egymáshoz, azaz másságukat hangsúlyozzák a meglévő egyezések rovására. Az általa vizsgált nyugat-európai és keleti iszlám/arab szembenállás konstitutív momentumát így foglalja össze: „Az orientalizmus alapfeltétele a külsődlegesség, vagyis az a tény, hogy az orientalista, a költő vagy tudós, a Nyugat érdekében és a nyugat számára szólaltatja meg, írja le és magyarázza a Kelet titkait. (…) az orientalista a Keleten kívül helyezkedik el." (Said 445)


Csírájában és nyomaiban, de az antinomikusan megképzett, „egzotikus, keleti, határon túli magyar irodalom" kitermeli (mintegy a fordított logika folytán) a vele szemben álló „racionális, világos határon inneni irodalmat" – legalábbis semmi se tiltja, hogy ily módon értsük Parti Nagy Lajos, Orbán Ottó és Pozsvai Györgyi „Márquez-es, Kolumbiás" javaslatait (anélkül természetesen, hogy bármiféle szándékos, tudatos lefokozó gesztust tulajdonítanánk a jelzett „magyarországi" értelmező, kérdező feleknek). Erre érkezik válaszként a Kelet önnön értelmezése – Tolnai Ottó (Vida Gábor, Bánki Éva) monarchiás, kommunizmusos, mediterrán térség-elképzelése formájában – amely jelzi, hogy a Kelet-Nyugat szembenállás nem feltétlenül a „passzív–aktív" párral hozható fedésbe. A Kelet, ily módon, mindenkor megteszi a maga diskurzív javaslatait is, csak talán kevésbé találnak elfogadásra. Viszont a szúrópróbaszerű vizsgálat, amelyben tizenöt évnyi különbséggel szembesítettem magyarországi értelmezőt és kisebbségi magyar (erdélyi, illetve délvidéki) értelmezendőt/kérdezendőt, azt jelzi, hogy a másság hangsúlyozása – az esetleges hasonlóságok rovására/ellenére – továbbra is használatos stratégiának minősíthető többségi és kisebbségi magyar irodalom vonatkozásában.


Egy ilyenfajta felütés után talán látható, hogy nem érdemtelen az elmúlt két-három évben megjelent prózai szövegeket szemügyre venni abból a szempontból, ahogyan visszaigazolják, ébren tartják és megkonstruálják a magyar irodalom különböző térbeli korpuszai között a határokat, illetve hát az is érdekesnek tűnhet, hogy hova helyezik magát a határt. Mert ha a jelenkori Magyarország és Kolumbia közé, vajmi kevés alapja lehet a rokonság, hasonló érzésvilág és létezési mód keresésének.

Kisebbségi irodalmi kánon és kisebbségi irodalmi kánon

Míg a fenti gondolatmenetben a többségiként, illetve kisebbségiként definiált irodalmi tömbök/kánonok egymáshoz való viszonyukban mutatkoztak meg, ebben a részben két kisebbségi kánon lehetséges kapcsolatáról írok, vagy inkább azokról az értéktulajdonításokról, amelyek hozzájuk kapcsoltatnak. Eddigi szövegolvasó munkám során valóban kevés példájára bukkantam annak a viszonyulásmódnak, amely hajlandó elgondolkozni a különböző határon túli korpuszok „esszenciájáról", arról, hogy az eltérő politikai struktúra, illetve a magyar mellett létező nem magyar többségi kultúrák hatása mi módon teszi különbözővé a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar irodalmakat (a nyugati magyar irodalom sajátosságairól nem is beszélve). Érdekes mozzanat hát ebben a vonatkozásban Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó beszélgetésének azon fragmentuma, amelyben épp ezt a kérdést boncolgatják, végső soron leszűkítve azt a magyarországi, a délvidéki és az erdélyi irodalom háromszögére, egy olyan osztályalapú és mégis metaforikusként elgondolt értékrendszert érvényesítve, amely nem mentes a tudatosan lefokozó gesztusoktól – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy minderre egy magát értelmiségiként definiáló diskurzusban kerül sor. Ebben a replikacserében az is láthatóvá válik, hogy az „öt/hétágú síp" szimbóluma kitűnő identitásképző és ütközőfelületet kínál(t) a magyar irodalom különböző regionális képződményei számára, azon túlmenően, hogy egy ma már kevéssé érvényesülő kulturális politikai stratégia eszközeként is szolgált.


A gyerekkori és családi háttér szerepét tisztázó, s épp ezért a könyv alapozó részének nevezhető bevezetésben Tolnai Ottó felvázolja azt a délvidéki kisvárosi és/vagy rurális közeget, amely az ő és a pályatársai számára a továbbiakban meghatározónak mutatkozott, ekkor nyilatkozza a következőket: „Érdekes módon a kispolgári családokban az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötésű könyvei álltak a dívány oldalába épített üveges polcon." (Tolnai–Parti 47) Nosztalgiázó, a részletek finomságát sugalló idézés, amely azonban egyértelműen állít valamit, ez pedig, a könyv háttérnarratívájának vonatkozásában – két csúcsértelmiségi, alkotó ember beszélgetésének vagyunk tanúi – értékítéletként fogható fel: a halinakötés, az Erdélyi Szépmíves Céh és a kispolgáriság közti egyenlőségjelre utalnék itt. Függetlenül attól, hogy a történeti (és némiképp a poétikai) valóságnak feltehetőleg megfelel ez a megállapítás, az olvasó azt is sejteni véli, hogy a progresszív, s épp ezért az osztálykötöttségektől mentes délvidéki irodalomhoz képest az erdélyi irodalmat halinakötés akadályozza és teszi a hasonló radikális gesztusokra képtelen kispolgári fantáziavilág képviselőjévé. Ha netán sarkítottnak tűnne részemről ez a levezetés, akkor talán csak a könyv 47-ik oldalának vonatkozásában az, hisz néhány száz oldallal tovább Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos teljességgel explicit módon nyilatkoznak és képzik meg a kezdetben még csak sejtetett szembenállást, a következő idézetben: [Parti Nagy]: „Mi az oka annak, hogy Magyarország még mindig alapvetően Erdély-központú, ha a kisebbségekkel, vagy ha akár a kisebbségi irodalmakkal való foglalkozást nézzük? (…) [Tolnai] minden bizonnyal a kispolgári ízlés, valamint Trianon traumájának különös elegyéről lehet szó (…). (Tolnai–Parti 380) A párbeszédben Erdély és az ott születő irodalom cipelik a kispolgári engedékenység és az unalmas változtatni nem tudás terhét, elengedhetetlenül konnotálva az összmagyar irodalmi diskurzusban oly gyakorta használt „népies/rurális versus urbánus" ellentétet is, természetesen Délvidéknek osztva az utóbbi – a beszélgetésben hangsúlyozottan értékesként felmerülő – pozíciót.


A délvidéki/vajdasági magyar irodalom progresszív, újító és lázadó karakterének kialakítása (amely egyszersmind egybevág a „Tolnai Ottó" szerzői név hasonló szellemben történő megkonstruálásával/kiszínezésével is) meglátásom szerint a Költő disznózsírból című kötet egyik tétje. Épp ezért nem meglepő, hogy ez a „cselekményszál" meglehetősen hamar megjelenik, és búvópatakszerűen működik a könyv során. Két utalási tartományból tűnik eredeztethetőnek: az egyik a kispolgári erdélyi irodalommal szemben érzékelhető különbözőségének az állítása, amelyre a fenti paragrafusok hoztak példát. A másik utalási tartomány, ahonnan kérdező és olvasó megértheti a délvidéki magyar irodalom újszerűségének és nyitottságának a tényét, az a jugoszláv irodalomnak a kommunizmus korabeli világirodalmi irányultsága. Ebből pedig értelemszerűen részesül(t) az általa elfogadott, pártfogolt jugoszláviai magyar nyelvű irodalom is, amely ezáltal/emiatt képes (volt) gyorsabb és revelatív recepció(k)ra, mint ami a szimultán magyar irodalmi kánont jellemezte.


Ebből a perspektívából különösen tanulságos a francia irodalom és teoretikus gondolkodás egyik mozzanatának, a Tel Quel folyóiratnak és a köréje csoportosuló posztstrukturalista iskolának a magyar nyelvű kanonizációjáról folytatott eszmecsere. Az 1960-as és 1990-es évek közti időszak egyik meghatározó eszmetörténeti áramlatáról van szó, amelynek értékelése, illetve fontosságának gyors felismerése, úgy tűnik, fokmérőjévé lesznek a korabeli nemzeti irodalmi kánonok újításra és nyitásra való képességének. A Parti Nagy–Tolnai vitában ez úgy csapódik le, mint a szimultán magyarországi kánon lomhasága, lassúsága a Tel Quel magyar nyelvű fogadtatását illetően, amelyhez képest a délvidéki Symposion-kör igencsak valós, párhuzamos időben tudott reagálni a posztstrukturalista robbanásra, nem utolsósorban, ahogyan Tolnai Ottó fogalmaz, a jugoszláv csatornának (iranytűnek?) köszönhetően. Csupán érdekességképpen említem meg, hogy a Tel Quel és a posztstrukturalizmus korabeli el- és felismerése, mint valamely más, európai nemzeti irodalom érettségének, reakciókézségének bizonyítéka megjelenik a román nyelvű irodalom önértékelésében is, ez esetben mint a frankofón államok/ irodalmak közösségébe való tartozás csalhatatlan bizonyítéka.


A délvidéki irodalom lázadó volta/progresszivitása nemcsak a jugoszláv szellemnek (és atmoszférának) köszönheti minőségét tehát, hanem a standardként mindenkor ott lévő magyarországi irodalomhoz és irodalmi élethez viszonyított éberségének is. A megkülönböztető, szintetizáló és kritikus hajlama ennek a magyar kisebbségi irodalmi formációnak igazi valójában azonban akkor mutatja meg magát, amikor a többségi magyar nyelvű kánon mellett az egyik kisebbségi korpuszhoz képest is lehetősége van „definiálódni" a két költő beszélgetése során. Az alábbi idézet egyszerre ismeri el a többségi magyar irodalom és a kisebbségi kánonok közt a hierarchikus viszony(ok) létét, és állítja ennek a viszonynak/kapcsolatnak az érvénytelenségét a délvidéki irodalom vonatkozásában. A függő viszony azonban helyénvaló, amennyiben a magyarországi és az erdélyi kánont szituáljuk, az utóbbi nemcsak konzervatív, hanem kötöttségektől terhes is: „Ez a többségi irodalom, tetszik, nem tetszik, meg van áldva és verve egyfajta fensőbbséggel, a centrumban-lét biztonságával, (…) nagyon nehezen viseli el, hogyha egy kisebbségi, vele azonos nyelvű irodalom nála mondjuk korszerűbb és szabadabb, és nem rajta keresztül akarja magába szívni a világirodalmat. Én legalábbis ezzel magyarázom, hogy a magyarországi irodalom, túl a meglehetős konzervatív karakterén, sokkal jobb, bensőségesebb viszonyt tudott alakítani az erdélyi magyar irodalommal, mint ezzel a renitens és tőle bizonyos fokig olykor elszakadni látszó, reá jogos fittyet hányó vajdasági irodalommal." (Tolnai–Parti 367)


Úgy tűnik, hogy a vizsgálatra kiválasztott példaanyagból az erdélyi minták egyike, Vida Gábor regénye, bizonyos fokig párhuzamba állítható Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos kánon-jellemzésével, mely szerint a határon túli irodalom ezen korpusza kevésbé újító, lázadó hangvételű, inkább szemlélődő és kispolgári formátumú. Ennek igazolására íme egy idézet, a regény mindvégig komolyan vett főhősének belső, önértelmezésére vonatkozó monológjából: „Életformának a semmittevést tudta elképzelni leginkább, mert ehhez kötélidegek kellenek, (…), konkrét célja egyetlen gesztusnak sincs, nem értelmes vagy értelmetlen létezés ez, de valamiféle jelenlét (…)." (Vida 45) Ám a „pszeudo határon túli" kategóriába sorolt Bartis Attila prózakötete, a Lázár apkrokifek, egyszerre látszik sokkal inkább ráutaltnak az erdélyi/romániai valóságra – s ilyenként inkább és nyíltan felvállalja az e felől a kisebbségi irodalom felől való olvashatóságot/érthetőséget, mint Vida Gábor könyve. Erre a „tényállásra" az egyik legkönnyedebb, mégis sokat mondó példa az ammani sofőr autójában tett út leírása Az ammani tekercs című tárcában: „[A sofőr] nem lép a gázra, pedig minden oka meglenne rá, majdnem királyhágónyit kell még mennie a tengerszintig." (Bartis 18) Poétikai jegyeiben pedig a Fakusz három magányosságánál sokkal újítóbb szelleműnek és progresszívebbnek (a Tolnai–Parti Nagy-féle értelemben, természetesen) hat Bartis prózakötete. Berniczky Éva novellafüzére, A tojásárus hosszúnapja, szintén igen kevés erőfeszítést látszik tenni avégett, hogy ukrajnai/kárpátaljai eredetét meghamisítsa, eltörölje („Nem lehet azt már meghatározni, hogy mikor és milyen arányban keverték a szlávos dallamot bele, mennyit igazítottak a hangfekvésen, hangmagasságon, hogy akcentusnak nyomát se lehessen érezni, mégis kicsit idegenül üljön meg a fülben." /Berniczky 45/), ugyanakkor dikciójában és nyelvezetében a vizsgált szövegek közül talán csak a Marc Martin bevallottan kísérleti szövegével hasonlítható össze. Állításom alátámasztására idézem a kötete első novellájából az alábbiakat: Fundánics, a főhős „(…) észre sem vette, hogy egy álmos reggelen az éles penge tövig beleszaladt az életébe, és lenyisszantotta sorsáról, amelyhez azontúl bizonytalan leffegés kötötte." (Berniczky 8)


Ily módon a Tolnai–Parti Nagy axióma – amely azt állítja, hogy 1. a magyarországi irodalom hagyományosabb és reflektálatlanabb lehet, mint a délvidéki, 2. az erdélyi irodalom kispolgári és maradi úgy a magyarországi, mint a délvidéki kánon vonatkozásában, 3. a többi kisebbségi irodalmi formációk nem feltétlenül érdemelnek – poétikai szemszögből – megkülönböztetett figyelmet – könnyedén felülvizsgálatra szorulhat, még azon a módon is, hogy kisszámú szöveget olvasunk, mint teszi azt a jelen kutatás is. Ezen a ponton fogalmaznám meg, hogy a további kutatásnak az egyik kitűzött célja az lehetne, hogy bebizonyítsa: a délvidéki irodalom textualitásában is visszaigazolja a fenti dichotomiát, ha már az „erdélyi jellemzést" félig-meddig igazoltnak tekinthetjük.

Trópusok a „kisebbségi/többségi" dichotómia elfedésére

Előzetes hipotézisem szerint a kortárs határon túli (és inneni) prózaírók ironikus avagy nem egyértelműként dekódolható módon viszonyulnak az azonosulásnak az etnikum és nem által definiált gócpontjaihoz, ám ez nem jelenti azt, hogy a szövegeikben ne hoznának létre vonzással és tartással bíró, a (szereplők és az olvasók) identifikációját meghatározó centrumokat. A kutatás során ez módosult egy picikét, hisz világossá vált, hogy nem annyira a „vonzással bíró centrumok", mint inkább a folyamatos el- és megkülönböztetés ténye érdemelnek kitüntetett figyelmet. Az alábbiakban tehát arról lesz szó, hogy a határ konstituálta lét milyen szöveghelyeken és alakzatokban bukkan fel a vizsgált szövegekben, ezen túlmenően pedig milyen típusú bináris oppozíció-rendszerré állnak össze ezek az alakzatok, egy olyan rendszerré, amely véleményem szerint a „többségi-kisebbségi" alap-hasadást hivatott metaforizálni .


A teljesség igénye nélkül, egynéhány példa ilyen – a határt létrehozó – oppozíciókra: országok közti határok , történelem versus mindennapok, nyelvek közti határok, illetve keveredés , nők szemben a férfiakkal, természet és autentikusság szemben a civilizáció és a technológia romboló erejével , valamint az ember vis á vis az őt leárnyékoló istenivel. Az alábbiakban részletesen a mindennapok mágiájával, a férfiasság és a nőiesség kérdéskörével, valamint a transzcendencia lehetőségével foglalkozom.

A mindennapok mágiája

A Bujdosók és a Tormák – gazdag földbirtokos és kisiparos – családjai állnak egymással szemben Bánki Éva Esőváros című regényében, a közöttük fellobbanó rivalizálások, szerelmek és kiátkozások működtetik a cselekmény alaprétegét. Az utóbbiak közül kerül ki elbeszélőnk, Torma Imre, jobbára az ő hangján szólalnak meg az események. Ebből következik a regény első fejezeteiben tapasztalható, szűkítő gyerek-perspektíva, a regény közepe táján a háborús Kelet-Európát nem egészen értő vidéki újságíró modora, és a regény utolsó harmadában a szocialista Magyarországon gyökértelenül bolyongó, megvénült felvidéki parasztfiú nosztalgikus hangvétele. A regénynek a Torma Imre életpályájához kötődő szegmense az archetipikus eredetpontnak tekinthető Csallóközből indul, átível Dunaszerdahelyre, Galántára és Prágába, hogy a második világháborút követő áttelepítések eredményeként Magyarországon, Nagykanizsa régiójában állapodjon meg.


Nagyon pontos(nak tűnő) szociográfiával, társadalomrajzzal szembesülünk Bánki Éva könyvében. Ennek az előterében bontakozhat ki a jobb híján mágikus realistának nevezett poétikai technika, melynek csak egyik szeletét képezik az alaktöbbszöröződések, avagy a történelmi, régvolt térképek és a históriai fantazmagóriák kiélése, az ismétlődő előfordulások, mint például az emlékezetkieséses holland matróz alakja. Ezen a ponton jelennek meg az olyan emlékezetes alakok, mint Csák Böbe, Bujdosó Anci, Mályi Géza: némelyikük végigfut a történeten, Anci például az elbeszélő sógornőjeként, mások pedig alakot változtatnak, mint Mályi, vagy teljességgel eltűnnek, mint Böbe. Az öltöztetős Máriácska (anyuska „a cselédekkel kihozatott egy öltöztetős Máriácskát a hálószobából, a varrónőnél megrendelt neki egy csillagos köpenykét" /Bánki 11/) és az útszéli Nepomuki Szent János-szobor szintén el-eltűnő, majd visszatérő mozzanatok, a babonás varázslatosság hálójába szövődő naiv, népi vallásosság nyomai.


A mítoszok, a vallás, és a transzcendencia ily módon helyenként le-letaszítják a trónról a hús-vér realista figurák és a realista karakterszövés helyét. A spiritizmus, szeánszolás és szellem-idézés organikus építőkockái a századfordulós felvidéki társadalomnak, persze, az már viccesebb, hogy a magyar nemzettudat is a megrendülő asztallábakon nyugszik: „Petőfi, Kossuth Lajos, Rákóczi majd minden szeánszon a hazának üzengetnek. De mit?" (28) A magyar kulturális imaginárius egyfajta modelljét is elénk tárja Bánki Éva könyve ily módon.


A „határon túliságot" a kötet fülszövegében és az író életrajzában hordozó Vida Gábor-regény, a Fakusz három magányossága is számtalan olyan mozzanatot vázol fel, amikor a rejtetten tételeződő határ mentén két olyan világ kerül egymással szembe, amelyek közül az egyikben lehetségesek (működőképesek?) az Esőváros-ból már ismerős mágikus algoritmusok. Egy példa az éjszakai vándorlásai során szabadon asszociáló Fakusz gondolatáramából: „(…) aztán az épület emelkedni kezd lassan, elfordul, és olyan sarkai meg szegletei mutatkoznak, amelyeket egyszerre soha senki sem látott, kibillen törvényeiből egy pillanatra a geometria, nem újdonság ez errefelé (…)." (Vida 112) A varázslatosság és a mesei világba való kerülés, amint azt az előzőekben Bánki Éva regényéből idéztem, a Trianon-történetbe belekerülő régiók menthetetlen sorsa. Bár jómagam ezt csakis ironikus hangnemben tudom olvasni, van olyan szöveg-példám, Vida említett regényéből, amelynek főhőse őszintén vágyna erre a mesei állapotra, bár a regény rezignált hangneme egyértelműen jelzi, hogy ez (többé már) nem a valós lehetőség: „Ha megnövök, törpe leszek, vagy valami hasonló: vízimanó, kobold, lidérc. (…) Csak hát egészen meg vagyok nőve, se törpe, se vízimanó, se kobold" – gondolja Fakusz (Vida 283).
Ugyanakkor egy történelmi szociográfiával is szemben állunk: az Esőváros hihetetlenül érzékenyen lereagálja a kommunikációs technológiai váltásokat. Milyen módokon is tartják a kapcsolatokat a regény figurái? Lássuk csak: szeánsz, médiumozás, szellemezés (főként háborúk idején), jelenések, gondolatolvasás (ezt főként a regény és Felvidék hölgyei művelik), levél, váratlan találkozások, később majd telefon és tévé, ez utóbbi kettő túlcsorduló mennyiségben. Bánki regénye nyitott az általa áttekintett korszakok tömegkulturális kánonjai irányába is, amellett, hogy a megtűrt, nem hivatalos világmagyarázatoknak is teret biztosít. Hősei szenvedélyes újságolvasók, levelezők, recept-gyűjtők és emlékvers-írók, a beékelt Petőfis fogalmazás – amely a magyar irodalom par excellence költő-figuráját írja át a huszadik század eleji filléres ponyvák és Verne-regények, no meg a század végi televíziós szappanoperák szája íze szerint – pedig önmaga performálja ezt a magyar próza által különben ritkán űzött gesztust, a nyitást a köznapi, földhözragadt fikciók és reprezentációs formák irányába.
Bánki Éva regényének címe az egyik női szereplő, Bujdosó Anci verseiből származik, ezek helyszíne a minduntalan melankolikus Esőváros. Ez az a motívum, amely megteremti a mágikus realista poétika vonulatán belül való értés lehetőségeit, amit amúgy a magyarországi kritika sietve társított is az írónő regényéhez: „Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlítható, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban (…)." (101) „Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádó-erdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége" (102), szólnak az elbeszélőnek és Ancinak a sorai. Egzotikum-teremtés ez a javából, dicséretére legyen mondva, a regény részéről. Tehet-e a kritika mást, mint hogy utánamegy ennek a stratégiának?


Ezen a ponton mindössze emlékeztetnék tanulmányom kezdő részére, valamint a posztkoloniális teóriához való csatlakoztatás lehetőségére és fontosságára. Bánki Éva regénye recepciójának kezdetétől kivívta magának a „magyar mágikus realista" kánonhoz való tartozás jogát, ez pedig, a regényszöveg ismeretében több, mint ironikus viszonyulásmód a kritika részéről. Ugyanakkor elkerülhetetlen is, mert ugyan nem feltétlenül beismert módon, de a határon túli, illetve a határon túliról szólónak be kell illeszkednie a Másikról, a Másságról szóló történetekbe is. Ha ez így van, akkor Bánki Éva regényére úgy is lehet tekinteni, mint amely fikciós módban reflektálja le a többségi magyar kritikai pozíció eme gesztusát.

A nő az nő, a férfi az férfi?

Ha Nagy Gabriella idézett, a 2000-es évek elején írott tanulmányában arról a gátlásról ír, ami az irodalmi szövegek magyar kontextusban történő olvasásakor nem (feltétlenül) teszi jogosulttá az író nemére való rákérdezést , akkor jelen munka indirekt módon igazolja vissza a Nagy Gabriella kritikájában implicit módon ott rejtező állítást: nevezetesen, hogy igenis számít az író neme. Saját megfigyelésem szerint, a határon túli szerzők (szinte találomra) kiválasztott szövegeiben a női alakok ábrázolását vizsgálva levonhatjuk azt a következtetést, hogy a vizsgált férfi írók női alakjai teljesen különböznek a női írók femininként kódolt karaktereitől.


Hisz férfi író szövegében vagy másodlagos síkra szorul vissza a narrátori hang nemi meghatározottsága, mely oknál fogva se a férfiasság, se a nőiesség nem jutnak kardinális szerephez a szövegvilágban – azt hiszem, erre jó példa Bartis Attila tárcafüzére. Ha pedig a főhős férfiassága, férfi volta tematizáltan tűnik fel – Vida Gábor háromosztatú regényét úgy is felfoghatjuk, mint egy működőképes férfiúi identitás létrehozásának (reprezentálásának) történetét –, akkor kétségtelenül felértékelődik a női alak funkciója is. Ám mivel mindkét szerep és cselekvési lehetőség a polarizáció logikáját követi, egymás ellentéteiként mutatkoznak meg: „Így leszünk férfiak, csalfa lányok és gonosz asszonyok révén, ennyi maradt, se párbaj nincs, se futball." (Vida 26) / „(…) így leszünk igazi nők, aljas, léha, galád pasasok által (…)." (Vida 69) Ez pedig, legalábbis meglátásom szerint és a Fakusz három magányossága című regényben, együtt jár a nőiség és a férfiasság esszenciájának a feltételezésével, amelyre egyszer rátalálva, a regény hőseinek nem kell további erőfeszítéseket és próbákat tenniük. Kétsegtelen az is, hogy a Vida-regény női alakjai egy kanonizált női szépségideálhoz igazodnak, amely elsődlegesen a fokalizátor szerepét ellátó Fakusz (standardjai) számára létező („A legszebb lány, akit itt láttam, gondolta Fakusz, és őszinte csodálattal nézett bele a szürke szempárba. (…) kinövünk benneteket, szép leányok, férfiak is lehetünk majd, vagy gazemberek." /Vida 52/), az olvasónak pedig nincs betekintése a női karakterek gondolat- és érzésvilágába.
A női illetve férfi íróság különbözősége abban mutatkozik meg, hogy az elemzett női írók műhelyéből kikerült prózai szövegek radikálisan másképp közelítenek a női karakterek létrehozásának, ábrázolásának kérdéséhez. Bánki Éva, Berniczky Éva (és a mindössze érintőlegesen számba vett Kozma Mária Asszonyfa című regénye) gyakorta a normának és a szépségnek tudatosan fittyet hányó alakokat vonultatnak fel. „Szeréna átölelte Ernát, törékenyek és áttetszőek, mintha porcelánból lennének (…). A két nő álla hosszúra nyúlik, horgosodik, a kezük faltól falig, a maguk-eszkábálta kalitkában, leffegő madárszárnyaikkal átérik a semmit." (Berniczky 33) E hölgyek nemegyszer filmből, regényből, versből kölcsönzik személyiségüket és kinézetüket, mint például Berniczky Éva egyik legemlékezetesebb női alakja, Erna a Blasztula című novellából: „Erna nem járt moziba, vagy nem látta azt a filmet, honnan vette mégis az édeskés, fájó nosztalgiát, hogy ilyennek képzelje magát, nem tudni, (…)." (Berniczky 31) Transzgresszív voltuk cselekmény- és nyelvi konstrukció szintjén is megmutatkozhat, mint történik az Bujdosó Ancival az Esővárosban. Anci, a sógornő alakja szabja meg bizonyos értelemben a történet mibenlétét, az iránta érzett sóvárgás löki előre Imrét regényírói (és elbeszélői) útján. „Olvass Szabó Dezsőt, Móricz Zsigmondot, tégy minket halhatatlanná egy nagy parasztregényben, tette hozzá gúnyosan, és gömbölyödő hasa fölött összekulcsolta az ujjait. Ancit azzal csúfoltam, hogy csak grófnőkről és szellemekről olvas, mert hiszen tényleg imádta a bonyolult történetszövést, a tükröket a tükrökben, a titkokat, a kibogozhatatlan, rejtélyesen kacskaringózó, egymásnak felelgető epizódokat." (Bánki 83)


Esetleges hatásukat növeli az is, hogy a narrátori hangnak szabad bejárása van álmaikba, gondolataikba és érzéseikbe. Apró írói döntés és technika kérdése ez, ám érdekes módon a választóvonal (a vizsgálati anyagban) azok között, akik felvállalják, és azok között akik mellőzik ezt a lehetőséget, egybeesik a női, illetve férfi írói volttal.

Hol lakik az Úristen?

A szövegvilágon belül mozgó szereplőknek, s következésképp a rajta kívül konstituálódó olvasónak a transzcendenciát (azaz a metafizikai dimenziót) felkínáló szövegre a legjobb példa Vida Gábor regénye. Tételesen is megfogalmazódik ez a szempont, amikor Fakusz, a főhős emígy gondolkodik – a kísértetes sztori és a sehova sem vezető nyomok kapcsán –: „Rajtam áll, hogy az egészet tréfának tartom, vagy engedek a csábításnak, és beengedem a transzcendenciát a történetbe." (Vida 86) A regény három részében Fakusz három lénnyel létesít kapcsolatot a körülötte lévő világból: egy nővel, Angelikával, majd egy almásderessel. Legvégül, egy behavazott hegyre tett kirándulás alkalmával egy olyan lelkiállapotba-helyzetbe-emelkedőre kerül, ahonnan a következő találkozás válik számára lehetőséggé és (belső) valósággá: „Legyen hát egy olyan lelkiállapot, amikor az ember nem kételkedik, nem kritizál és nem gyűlölködik, hanem csak beleéli magát a nagy fehér semmibe, és ettől az egész emlékeztetni kezd vagy hasonlítani inkább egy rettentő nagy hegyre (…), az eszméleten vagy az őrületen is túl, ott ül egy sziklapárkányon, ott ül az öregisten, mintha csak lógatná a lábát, és vigyázna azokra, akik elindulnak feléje (…). Hát ez volna az a történet, amelyiket ma már nem illik elmesélni, gondolta Fakusz, és elmosolyodott." (Vida 319)


Mivel ez a mozzanat a regény legvégén jelenik meg, egy olyan konstrukciójú szövegben, amely a fokozatosság elvére épül, és amelynek a fokalizáló, identitás-centrumot kínáló főhőse a fenti stációkon halad keresztül az önkeresés, önépítés folyamatában, nehéz lenne nem megadni e jelenetsornak a szöveg (és a szerzői döntések) által sugallt fontosságot, jelentésességet a regényvilágon belül. Fakusz ugyan elmosolyodik, amint az öregistennel és a transzcendenssel való találkozás történetének divatjamúltságán elmélkedik, mégis, a történet teljességében előttünk áll, s így az értelmét illető kétely/kételkedés inkább csak retorikainak minősíthető, véleményem szerint.


A transzcendenssel mint „menekülési útvonallal" és az isten mibenlétével való foglalatosságot Bartis Attila prózakötete egyenesen fő témájául teszi meg, amint arról a 12 tárcát megelőző bevezetőben olvashatunk: „(…) alapvetően mégis csak Istenről szeretnék tizenkét igaz történetet elmesélni." (Bartis 7) Az isten és az isteni mégis más funkciót és stílusminőséget (jellemzőket?) öltenek magukra A Lázár apokrifekben, mint a Fakusz-regény pátoszteli, összekacsintó, az olvasó hasonló élményeire apelláló, külső (tárgyiasító, megjelenítő) leírásokban bővelkedő „erdélyi magyar" regényvilágában.


Fontos azt is megjegyezni, hogy a nőiség/férfiasság dichotómia vonatkozásában a legnagyobb (legmerészebb) újítás a Bartis Attila szerzői névhez fűzhető: „(…) félő, hogy hiába igyekszem, ismét nem lesz Istenről tizenkét igaz történetem, mindössze egyetlenegy, s annak is az a vége, hogy Isten valójában nő volt, aki nemhogy a Szentföldön nem járt, de sose jutott messzebb a román tengerpartnál, és bárhogy is számolom, ezerkilencszáznyolcvanhárom július huszonkettedike óta halott." (Bartis 8) Egy olyan prózai szövegről gondolkozunk, amely bevallottan az istenség, a hit és az emberi hovatartozás elvont kérdéseit tematizálja, ez a gesztusa pedig – a keresztény istenség nemének megváltoztatása és határtalan természetének (nem feltétlenül értékesként definiált) idő- és földrajzi korlátok közé szorítása – ellentmondani látszik a témát megillető emelkedett, netán pátoszteli hangvételnek. Bartis Attila ugyanakkor, ezzel a nyelvi bravúrral, nem a női nemről avagy a nőiességről állít egy radikálisan új dolgot (bár kétségtelen, hogy az anya szerepéről/személyéről igen), hanem kitűzött célja szerint az isten megnyilatkozási lehetőségeiről. Így az a lény, aki hatalmas férfiúként „könnyűszerrel" lehet uralkodó, a Bartis-szövegben gyenge, halandó (sőt, már halott) nőként is képes ugyanerre a teljesítményre. Ha nem volna ellenmondásos, azt is írhatnám, hogy a maximális lefokozás hiperbolikus hatásával szembesülhetünk ebben a példában.

Új dichotómiák létrejötte?

Ha fentiekben azt mutattam be, hogy milyen precíz bináris ellentét-rendszer szervezi a vizsgált szövegekben a „határon innen" és a „határon túl" létezőt – természetesen anélkül, hogy a határokat konkrét, földrajzi entitásokként határoznám meg, sokkal inkább a „határ-élmény" metaforizálásának válfajai foglalkoztatnak – tanulmányom utolsó részében arra a szövegre térek ki, amely – bár nem lép ki a dichotómiák rendszeréből, de – kísérletet tesz a (határon inneni) magyar és a (határon túli) nem-magyar, nő és férfi, itt-lét és transzcendencia közti határ(ok) áthelyezésére.


Ami ténylegesen egyedinek tűnik, a magyar irodalmi hagyomány felől nézve, Marc Martin Járt utat kétszer járj! című prózai szövegében, az a következetes, négyosztatú metafora-rendszer, amely nemi és nemzeti-nyelvi identitást ugraszt össze. Mi módon is? Az anyanyelv a francia, ilyenként pedig az eredet és az apai örökség toposza egyszersmind, a férfiúi nem ekvivalense. Az idegen nyelv, adott esetben a magyar, a választott szubsztancia, és ily módon az anyai ágon öröklődött szexuális viselkedésmóddal, a homoszexualitással áll párba. A francia anya-nyelv Martin rendszerében a gyűlölt apa, a férfi ágú domináns kultúra jelölőjévé válik. Talán emiatt is érthető könnyedén, hogy a regény miért halmozza az emlékezetes női előd-alakokat (nagyanya, anya), illetve fordít különös figyelmet a férfiúitól elkülönböződő homoszexuális elődökre. Illetve itt érthetjük meg az anyanyelv kényuralmáról írott napló brutális kínzástechnikáit, amelyekkel a „tógás némbert" illeti, talán úgy is, mint a heteroszexuális nemi vonzódással való leszámolás jelenetsorát: „[n]yugtalan tehetetlenségemben mi mást tehettem volna, szellemi elmaradottságomért a legkézenfekvőbb bűnbakot, saját anyanyelvemet kezdtem okolni. Így lettem anyanyelvgyilkos." (35) Ugyanezen logika érteti meg azt, hogy miért szittya magyar férfi az amúgy nem-telen magyar nyelv… Ezen axiómája révén a szöveg folyton pszichoanalitikus értelmezésekre (is) csábít, és ezt meg is tennénk, ha Martin műve nem előzne meg ebben: az egyik vitadrámában például az én, az ösztön-én és a felettes én harcolnak azért, hogy ÉN ne vonulhasson ki a francia nyelv uralma alól…


A főhős és elbeszélő a könyv végére Martin Márk néven, tiszteletbeli magyarként születik újjá, avagy szüli újjá önmagát. Ha elkülönböződik anyanyelvétől, a francia nyelvtől, abban bízik, hogy a sorsa és az élete szervezte összeesküvés alól is mentesülni fog: „[m]ert így a magyar buzi Martin Márkként se nem lettem, se nem leszek ugyan soha magyar, de mintha így végre mégiscsak kivontam volna magam a születésem véletlenszerű, ám sorsdöntő körülményei alól, nincsen immár se apám, se anyám, se hazám, se istenem, se anyanyelvem (…), pláne most, hogy roppant kéjjel-kínnal megírtam ezt a könyvet, amelyből sem apám, sem anyám, sem anyanyelvem, sem a hazámban szinte senki sem érthet – hurrá ! – egy árva kukkot sem." (143) Egy ön-teremtő, szubjektum- és én-létrehozó prózai mű a Járt utat…, amelyben a nyelviség/náció a szexuális identitással kapcsolódik össze, és így az idegen nyelvnek az idegen/más/non-heteroszexualitás felel meg, mint (ezentúl) felvállalható jellemző.


A könyv alapkérdése számomra ily módon az, hogy a kulturális különbségek hogyan konvertálhatók, a testiség talaján, nemi (orientációs) különbségekké? A magyar-ázás és a francia-ázás a kognitív érvelésmód felől is megerősíti az egyik nyelvnek a szellemi, gondolati voltát, a másiknak pedig a korporeális röghözkötöttségét, jobban mondva ennek magyar nyelvi sztereotipizálódását. Tehet-e Martin Márk mást, minthogy megírja, megfesti, megtestesíti ezt a (magyar nyelvből látható) zsigeri kódoltságot? És ha már közhelyekről esik szó: amint Roland Barthes oly hévvel ír az olvasásról, mint vágyteli, testi tevékenységről, úgy Martin-nél is a (magyar) nyelv tanulásának hangsúlyos pillanatai extrémen erotikus helyzetekké lesznek. „Mint idő előtt kerevetre rogyó, kimerült, silány szeretőnek, nem volt erőm, hogy a szótárakat, szavakat legyőzve, visszajussak a szöveghez és egyesüljek vele." (18) Hogyan is hazudtolhatná meg egy francia genetikusan vele született pajzánságát?


Akár úgy is olvashatjuk a Járt utat…, mint egy olyan textust, amely a magyar és a francia kultúrát meg nyelvet dichotomikus párba szervezi, előbbit a végletes in-korporealitásként, utóbbit a maximális megtestesültség megfelelőjeként aknázva ki. És a „kívülről" feltehetőleg sajátosan formáltnak ható (magyar) nemzeti érzést és az ezzel együtt járó nyelvi identitást szellemi, spirituális képződményből (francia) testi érzületté írja át: „úgy lovagolok a magyar szavakon, hogy öröm nézni. Roppant élvezettel. Körmönfont keccsel. (…) Nyelvedig persze nem bizonyult oly járhatatlannak és rendkívülinek az út." (11–12)

Zárlat

Bár a napi publicisztika nyelvezetébe beleivódott az a feltételezés, hogy az Európai Únió ernyőstruktúrája képes lesz csökkenteni a tanulmányban bemutatott relációknak az aszimmetrikusságát, sőt valósággá teheti a többféle magyar identitás egyesülése nyomán kialakuló „pán-össz-eús magyar" álmot is, a szimbolikus képződmények – köztük az irodalom (nyelvezete) – nem mozognak feltétlenül szinkronban a valóság fejleményeivel. Ugyanakkor attól sem tekinthetünk el, hogy az irodalom státusa a magyar nyelvű kultúrában magas, szövegei pedig kitüntetett figyelmet élveznek, s ezért azt is feltételezhetjük, hogy a bennük létrehozott nyelvi-szimbolikus konstrukciók hatással bírnak arra a módra, ahogyan az olvasó emberek önnön identitásukat modellálják, elgondolják. E tanulmány erejéig tehát az irodalmi szövegek állításait és nyelvi jelzéseit olyasfajta utasításokként fogtam fel (a befogadásesztétikai iskola szellemében), amelyek végső céljukat a befogadó mentális struktúrája erősítésében és/vagy rombolásában lelik fel, különösen azon kérdések vonatkozásában, amelyek a tapasztalatiként (politikaiként, gazdaságiként) definiált valóságra áttételesség nélkül vonatkoztathatók.

JEGYZETEK

FELHASZNÁLT IRODALOM

BARTIS ATTILA: A Lázár apokrifek. Budapest, 2005, Magvető K.
BÁNKI ÉVA: Esőváros. Budapest, 2004, Magvető K.
BERNICZKY ÉVA: A tojásárus hosszúnapja. Budapest, 2004, Magvető K.
KÁLMÁN C. GYÖRGY: Irodalomtudomány, 90-es évek. Jelenkor 1999/12. 1275–1279.
KOZMA MÁRIA: Asszonyfa. Csíkszereda, 2003, Pallas-Akadémia K.
MARTIN, MARC: Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról. Pécs, 2004, Alexandra K.
NAGY GABRIELLA: A múzsa testvérnénjei. (Erdős Virág, Halász Margit, Forgács Zsuzsa, Karafiáth Orsolya). Jelenkor 2001/2. 199–206.
ORBÁN OTTÓ: Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját. Holmi 1992/2. 275–280.
POZSVAI GYÖRGYI: Bodor Ádám. Pozsony, 1998, Kalligram K.
SAID EDWARD: Orientalizmus. Ford. Balogh Dániel és Szamosi Gertrúd. Helikon 1996/4. 430–449.
SZAMOSI GERTRÚD: A posztkolonialitás. Helikon 1996/4. 413–429.
TOLNAI OTTÓ – PARTI NAGY LAJOS: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. Pozsony, 2004, Kalligram K.
VIDA GÁBOR: Fakusz három magányossága. Budapest, 2005, Magvető K.





Kategoria:  Fórum
Denumire autor:  Virginás Andrea

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret