stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Valóban, mi lesz velünk? Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből


Lídiának, hát mégis kinek?

1. A hullámok és a sors

Mikor ülünk a parton,
szemlélve a hullámok megunhatatlan játékát,
felmagasodnak, nőnek s üvöltve törnek össze,
hogy azonnal újjászületve essenek egymásnak megint,
sokszor úgy érzem, Lídia, hogy sorsunk
kegyetlen és torz tükörképét látom,
hogy pontosabban megérthesd,
pusztán a hullámokat kell
álmainkra, kívánságainkra, vágyainkra, elképzeléseinkre,
szeszélyes, néha gügye ötleteinkre cserélni,
és máris előttünk van ez a rejtélyes élet,
elfuserált valóság, amely úgy játszik velünk,
akár hullámaival a telhetetlen óceán,
és valahol remegnek már a szélben
Orcus fekete virágai.


2. Hajnali képzelgés

Lídia az álom,
akár elhibbant porszem,
mely a fényben kereng még
az ablakunk előtt,
de azonnal eltűnik,
a napsugarak dühe
szívja magába, ennyi
csak ennyi volt kiszabva,
szegény elhibbant porszem,
ellobbanó félálom.
Ketten ültünk egy kerek
torony tetején némán.
Álmomban, látod, Borges
álma is megkísértett.
Gomolyogtak a felhők
távol fehér vitorlák
imbolyogtak a fényben,
és mint éhes vadállat,
fel-felmordult a tenger.
Ennyi, csak ennyi volt,
csak megöleltelek még,
arcodhoz szorult arcom,
meg is csókoltalak, de
nem tudtam megszólalni,
a vihar üvöltése
felriasztott, az orkán
játszott a hullámokkal,
igézetten bámultam
álomban úszó arcod,
akár elhibbant porszem,
ennyi, ó ennyi volt csak.
Már nem aludtam vissza,
féltem, hogy elveszítlek,
hogy rémálom ragad el
távoli vad vidékre.
Néztem imádott arcod,
künn zuhogott az eső,
még mennyi lehet hátra? –
töprengtem elveszetten.


3. A szakadék

Egyre jobban izgat, nyugtalanít is már,
hogy mi lehet a házam mögötti szakadékban?
Ablakunkból is látszik, fenyegetőn sötétlik,
noha félig takarják, a mangófák, a cserjék.
De érzékelni mégis komor fenyegetését.
A tegnap egy órát is vizsgáltam. Lámpám fénye
sem hatolt le a mélybe, elveszett sötétjében,
egyáltalán nem látszott, hogy milyen mély lehet?
Nyugtalanító formák villantak fel s eltűntek.
Ősállatok, vad szörnyek csontvázai vibráltak
a pislákoló fényben. Járhatott lenn már ember?
Ott állottál mellettem s megremegtél, mikor
Közöltem, kötelet kellene már szerezni.
„Le akarsz oda menni? Ki tudja, mi vár ott lenn?
Lehet, hogy a tahiti alvilág kapuja…”
Emlékszem, mikor tavaly Nápoly környékén járva
néztük szomorú arcunk antracit víztükörben,
mint a Drakula tava, egészen olyan volt,
aztán továbbsétálva, mintha bűvöltek volna,
bámultuk az öbölben örvénylő hullámokat.
„Ha Vergiliusnak mégiscsak hinni lehet,
de hát ezt állította Homérosz is. Tévedtek?
Valahol itt rejtőzik a plutónium. A lelkek
itt szállottak alá az alvilágba.” Remegtél.
„Itt szállt alá Aineász, a pokolra menőkkel
akarván találkozni. Odüsszeusz már várta,
s lehet, Akhilleusz is, a Hadeszek árnyai.
A kamerosiak földje ez. Sötét föld.
Mélakóros, bús népe mióta várakozik.
Maguk sem tudják, mire. Várnak, egyre csak várnak!”
Közben besötétedett, és ránk hullott az este,
kilobbantak parázslón vöröslő szőlődombok
és gyümölcsöskertek. Kilobbant a szívünk.
Számonkérőn csillant meg az Averno tó vize,
mintha Drakula lápja mellett már láttuk volna
ezt az antracit tükört. „Menjünk innen – suttogtad. –
Itt maradni veszélyes…” S közvetlen közelünkben
már a pokol kutyái vonítottak. Rohantunk.
De a szakadék más volt. „Nehogy lemenj – suttogtad –,
ki tudja, mi vár ott lenn!…” És néztem, amint az arcod
fénybe ívódik lassan. Valóban, ki tudhatja,
mi vár lenn? Mi jöhet még? Féltem, hogy elveszítlek.
Hátunk mögött morajlott a nyughatatlan tenger.

4. Tested lenyomata

Sokáig néztem tested lenyomatát a homokban,
aztán utánad mentem a tengerbe, hívtál.
Sokáig úsztunk egymás mellett,
szembe a lenyugvó nappal,
csak ujjaink értek néha egymáshoz,
s olyankor ismét éreztem a delejes ütést,
mint megismerkedésünk első pillanataiban,
amikor a kávézóban eléd toltam a cukortartót,
és véletlenül egymáshoz ért a kezünk,
mintha elektromos áram rázna meg, ha hozzád érek.
Úsztunk. Tengerbe veszett a sugárzó napkorong,
bíborrá változtatva a vizet.
Pillanatokig, mintha vérben úsztunk volna,
Borzalmas volt és meghökkentő,
mint egy hajnali számonkérés.
Újra a görög tengeröböl tűnt fel előttem, emlékszel?
Úsztak pléhdobozokban a gyertyák,
megannyi kósza lélek, eljövendő kísértet,
száz és száz gyertya és Adonis teste
festette volna veresre a tenger vizét.
Újra kiömlő vére az égre felkomorlott.
Amire kijöttünk, imádott tested lenyomatát
elmosta az utolsó hullám.
Utána csendes lett a tenger,
mint szemed ébredés után,
és körülöttünk már ott grimászkodtak
a homály nyughatatlan árnyai.
És Noah hangját hallottuk,
Hívott, menjünk be a házba.
Te azonnal megindultál, de én pillanatokig
dermedten néztem tested lenyomatának
vibráló helyét a homokban.
Hová tűnhetett, ha egyszer ott volt?
És rádöbbentem, te is így fogsz hamarosan
eltűnni az életemből, és sírtam.
Erre te visszafordultál,
döbbenten meredtél rám
és kibújva dresszedből,
mint aki mindent megért,
ismét végignyúltál a nedves homokon,
és nevetve hívtál magadhoz.


5. Az árnyék

Lídia, az árnyékok
egyre jobban riasztnak.
Valami ismeretlen,
kóborló nomád árnyék
köröz fölöttem egyre,
ki tudja, mit akarhat?
Akarhat-e valamit
egyáltalán egy árnyék?
A zord tibeti barlang
riasztó réme lenne?
És most árnyék alakban
kísér, hogy megkísértsen?
Lehet a görög sziget
kóborló, kósza árnya,
utánunk jött, hogy hívjon,
babérligetünk ránk vár.
Vagy mégis Drakula gróf
vérszípó árnya lenne?
De lehet-e árnyéka
a homály kényurának?
Vethet-e árnyékokat
egyáltalán egy vámpír?
Erről nem szólnak könyvek,
Agrippa sem tud róla.
És Tacitus sem beszél
lámiák árnyékáról,
De itt köröz fölöttem,
Tahitin. Setét árnyék.
Napfény rajzolja ki
komor kontúrjait
a homokra. Sziluettjét
a szűrt-ezüst holdfény sem
tüntetheti el, végleg
bele nem ivódhat
a sötétségbe, soha
végleg nem tűnik el.
Borús időben is,
ha napunk felhők takarják,
érezni jelenlétét,
mintha árnyék képében
újra a köd kísértne.
Látod, már megjelent
és örökre ránk borul.
Valóban – kérdezem –
mi lesz vélünk, Lídia,
ha többé nem tűnik el,
ha végleg foglyul ejt?


6. A lovasok a tengerparton

Gauguin festménye alá

A lovasok, a tengerparton.
Derű, fény, meleg ragyogás.
Reggel van? Kora délután?
A kép megejtő erőterében
időtelen a látomás.
Lehet, hogy ez az éden?
Ezt persze Lídiától kérdem,
de nem hallom a válaszát.
Hat lovas: négy férfi, két nő.
Vagy fordítva? Egy lány gyalog,
mellét takarva álldogál,
bokáig süllyed a homokban,
verik a fények, fényostorok.
Valami fák is látszanak,
vékonyak, mint az angyalok,
égen felhők kerengenek,
libegnek is a szélben. Szél van?
A szilüettjük felragyog.
Távolabb a tenger morajlik,
a zátonyok most elmosódnak,
megejtőn a semmibe hullnak,
ötvenkét év is itt zuhog.
Élhetnek-e még a szereplők,
Gauguin kedvenc modelljei,
lovon táncoló szentjei,
lehet, hogy mégsincsen nemük?
S persze Tahiti fényei,
színei, a homokdűnék,
a hullámok tajtékjai
és mindez együtt, a lovak,
s aztán megint a lovasok,
a lovasok a tengerparton.
Hajnal van, délután, alkony?
Mit akar a fehér ruhás
lánytól a másik? Mire kéri?
Kér vagy kérdez? Eldönthetetlen,
a kép mágikus négyszögében
mit akarnak a lovasok?
Te nem vagy itt. Én sem vagyok.
S most mégis belépünk a képbe,
megtudni tőlük, mi a céljuk?
És innen hova lovagolnak?
A gyalogos lány itt marad?
Egyikük sem viszi magával?
Mi lesz vele? Meg kéne tudni?
És felnyerítnek a lovak.
Ott forgolódunk körülöttük.
Beszélünk hozzuk. Téveteg,
meredten néznek át felettünk,
számukra mi nem létezünk,
a kép mágikus világában,
nem jutnak hozzuk el szavak.
A szavainkat nem is értik,
vagy ha megértik, félreértik,
nem alakulhat ki kapcsolat.
Mindörökre magányosak.
És amíg közöttük bolyongunk,
megérthetjük magányukat.
Mert végül minden így marad,
lány, angyalok, fák és lovak,
a lovasok a tengerparton
és a vad, nyári kábulat.


7. A vízesés

Álmomban a hold arca mögötti vízesés
alatt álltunk, fürödtünk, s a mérhetetlen vének,
bálványuk tetejéről néztek minket meredten,
heten-nyolcan lehettek, verdestek szárnyaikkal,
egészen olyanok voltak most, mint a hárpiák.
Izgalmukban, hogy nem tehetnek semmit,
hogy nem kábíthatnak el, nem vagyunk foglyaik,
láthatókká váltak, időnként felrepültek,
és csőrük tátogtatták, dühösen füttyögtettek,
de hát nem volt hatalmuk fölöttünk, tükrünk védett,
nehezen értették meg, hogy nem kábíthatnak el.
Amikor egész közel repültek volna hozzánk,
hogy elragadjanak sötét birodalmukba,
egy adott pillanatban meg is merevedtek,
és tehetetlen vijjogva hullottak a folyóba.
Meg is zavarodtak, nem értették a dolgot,
hogy húsz méternél közelebb nem repülhetnek hozzánk,
és telepatikus hatalmuk sincs már fölöttünk többé,
önfeledten nevettünk és le-lebukva, prüszkölve,
rakoncátlan gyermekek, fogócskáztunk a vízben.


8. A tahiti hóember

Még meleg van, ragyogás, színorgia, fény,
de hamarosan ősz lesz, első tahiti őszünk.
Milyen lesz az ősz itt, a verőfény szigetén?
Változtatja-e színét vajon az erdő,
sárga, karmazsinvörös, lila levelek kerengnek-e
a levegőben, mint otthon? Milyen lesz az elmúlás
mélabús ünnepélye, és milyen lesz a tél?
A hóról hiába kérdezem szomszédaim,
döbbenten bámulnak rám. Lehet, hogy nem is értik,
elképzelni sem tudják, milyen lehet a hó.
„Hogyan, mint az eső, csak nagy, fehér, tízcentes
nagyságú pelyhek hullnak, beterítik az erdőt,
és hideg lesz, fázni fogunk, mint halottaink a holdon,
és rakhatjuk egyfolytában a hatalmas tüzeket?”
Ránk bámulnak, nevetnek, az esőről mesélnek
s a hatalmas szelekről. Fogalmuk sincsen arról,
milyen lehet egy jégcsap! Megőszül-e a tenger,
ha mégis eljő a tél? Mi vár ránk, Lídia,
ha végleg itt maradunk, ha nem megyünk el innen?
Hidegre vágyom, szibériai hóhullásra, fagyra.
Fehér szemfedőként terítsék be a tájat,
hogy a bennszülöttek meglepve teremthessük
meg az első, legelső tahiti hóembert.
A házunk előtt áll majd, arccal a tenger felé,
szénszemei kémlelik a zimankós láthatárt,
miközben a sirályok meglepve le-lecsapnak
a homokot fedő hóra, mely tolluknál is fehérebb.


9. Lobog a nyár

Lobog a nyár, Lídia, minden csókunk akár
az első csókunk volna. Nem, nem búcsúcsók!
És miért is búcsúznánk, most, hogy megtaláltuk
végre egymást magunkban, s a helyet is, ahol
bevárhatjuk, hogyan jön nesztelen, lopakodva,
a botot már beszereztem, a boldog, szép öregség,
mely hajad vörösébe fehér szálakat von,
de ruganyos alakod meg nem görnyesztheti.
Te hetvenévesen is gazellalépteiddel
táncolsz a szívemen, de hát akkor miért van,
hogy egyre többször érzem a végtelen hívását,
a kísértőm szólongat fojtó londoni ködből.
S mintha hallanám már a kerekek zörgését,
rossz szekér közelít és elragad, meglátod,
s ott leszek hamarosan egy másik tengeren,
Nápoly mellett, ahol a plutónium rejtőzik.
Jön már az utolsó ladik, odasiklik elém.
Kedvesen szólít Kháron. Beszállok. Elindulunk
a Hadészek öblében. Pokolra visz a révész?
Alberto, mesterem soha nem beszélt arról
(bár hányszor megidéztem s fuldokolva kérdeztem),
haláluk után mi lesz a heteronimákkal?
Mi vár rájuk, pokol, purgatórium, éden?
Lelkük – ha van – merre száll? A lelkünkkel mi lesz?
És visszatérhetek-e, legalább álmaidban?
Ki fog terád vigyázni, ha én már nem leszek?


10. Ünnepet teremtünk

Ki lesz a Mikulás,
ha mégis eljő a tél?
Honnan szerzünk rénszarvast?
Varacskos hátú disznók
húzzák majd a szánunk.
Ezt is be kell szerezni.
Vagy lovak, a nyakukon
csilingelnek a csengők.
Hallottak-e Tahitin
egyáltalán száncsengőt?
Repültek-e a havon,
sítalpon bennszülöttek?
Szánkóztak-e gyerekek?
Rendelünk sít és szánkót.
Hogyan hat majd a hó
a tupapaukra? Hogy
fogadják a hóhullást
a mérhetetlen vének?
Nemcsak a gyerekeknek,
nekik is viszünk majd a
Hold arca elé diót,
mogyorót, csokoládét.
Patefonról játsszuk le
nékik az Örömódát
és Mozart-szonátákat,
imádják a zenét.
Történelmet teremtünk,
ünnepét Mikulásnak,
csak az a kár Tahitin,
soha nem hull a hó.

11. A többiek

És a többiek is lassan megszokják a klímát,
egyre inkább lenyűgözi őket a sziget varázsa.
Bernardo Soares rendíthetetlenül ír,
be szeretné végre fejezni
A kétségek befejezhetetlen könyvét.
Álvaro újabb ódákat ír Walt Whitman szellemében,
a kis, tengerparti kunyhóba költöztek ki Noahval,
ahol semmi nem zavarja szerelmüket,
s már tárgyalt lisszaboni kiadójával is,
összegyűjtött versei kiadása ügyében.
Tejvét szinte alig látni, reggeltől estig
a toronyszobában ül, és írja nagy filozófiai művét,
melynek jegyzeteit olyan kalandos úton
csempészte ki Salazar mintaállamából,
esténként pedig Mirandolinával, teleszkópos távcsővel
vizsgálják a Dél Csillagát és az Orion csillagképet.
António is fölépül lassan, az utolsó simításokat végzi
Új pogányság című hírhedett könyvén,
és Cascaisból kimentett jegyzeteit rendezi,
hogy végre hozzákezdhessen nagy, őstörténeti munkájához.
Search is új, kizárólag szonettekből álló könyvet ír,
s a nap különböző óráiban,
soha nem látott fényhatásokra törekedve,
az őt imádó, mezítelen Moraut fotózza.
A lelkes Cross pedig első könyvét szerkeszti,
és Fernando Pessoa költeményeit fordítja angolra,
sokat sétál a szerelmes Vaituával,
akiről legújabban rajzokat is készít,
megörökítve vahinéje szokatlan szépségét.
Mindig sejtettük, hogy sokoldalú, mint az öttusázók,
de soha nem képzeltem, hogy ilyen varázslatosan rajzol.
Akárcsak a láthatólag boldog Vicente Guedes,
aki Pauline-t örökíti meg lapjain,
és a lány állandó felügyelete mellett
(soha, egyetlen pillanatig sem vállnak el)
hozzákezdett regénnyé formálni
ifjúkori remekművét, Az idegenség erdejét.
Lovecraft is meghosszabbította ittlétét,
bár láthatólag nagyon legyengült, s nem is érzi jól magát,
hogy megírhassa újabb elbeszélését,
az őt egyre jobban nyugtalanító a mérhetetlen vénekről
s rejtélyes bálványukról, a hold arcáról.
Borges is elhatározta, hogy még marad,
összeállítja Buenos Aires-i kiadója számára
Beatrizhez írt verseit és itt, a fény szigetén
fejezi be könyvét, Az aljasság világtörténetéről.
Mirandolina is fáradhatatlanul szervezi színházát,
megbolondítva a szigetlakókat.
Mi pedig, Lídiával nagyokat úszunk
a készséges óceánban, fekszünk a forró homokon,
időnként meglátogatjuk szomszédainkat, Titit és Pomarét,
akiknek életéről Lídia szeretne könyvet írni,
és igyekszünk nem is gondolni a közelítő jövőre,
amely fekete füzetemben írott
újabb verseimben is nyugtalanítóan itt kísért.


12. Mirandolina színháza

Mikor Mirandolina, föllelkesülve
kezdte el szervezni színházát Tahitin,
bolondságnak tartottuk, nem is hittünk benne,
Tháliát olyanokkal, akik nem láthattak
soha előadást! Hol is láthattak volna?
Fogalmuk sincsen róla. Azt se tudják, hogy mi.
Lear királyt Tahitin? Szophoklész, Brecht, Molière
drámáit lelkes, naiv amatőrökkel?
Szalmalángnak tűnt buzgó igyekezete,
ahogyan toborozta munkatársait.
Talált a fennsíkon aránylag sima völgyet.
Oldalt dombkaréjok. Itt lesz majd a nézőtér –
lobogott. „– Díszlet sem kell. Kosztümök sem. Minek?”
Milyen nyelven beszélnek? Erre is legyintett.
Le kell fordítani a Leart maori nyelvre,
vagy mondják franciául a szent szövegeket?
Szereplőit napok alatt megtalálta.
Akár egy pátriárka, járkált Lear király.
Először mégis Antigonéval kezdett.
Nem értették, miért nem temetheti el
halottait? Hogyan kerülnek így a holdba?
Ahol ugyan hideg van, de rakhatnak tüzet.
Miféle világ az, hol a halottakat
nem szabad eltemetni? És Antigoné
fellázadt! Egyszerre beindult a dráma.
Nem volt fontos a nyelv. A szereplők éltek.
Végül az egész Tahiti ott tolongott.
A szomszéd szigetekről pirogákkal jöttek.
Tapsoltak, fütyültek, dobogtak, énekeltek,
különféle nyelven kiabáltak közbe.
Láthatólag értették, élvezték is. Éltek,
s átélték az egészet. A végén sokan
sírtak, s a szereplők köntösét csókolgatták.
Fergeteges siker. Igazi, élő színház.
Amely, hittem botorul, immár nem létezik.
Nézőink a végén el se akartak menni.
Mirandolinát a levegőbe dobálták.
„Nagy dolog a színház – mondotta António,
amikor gratulált. – Tömegeket mozgat.”
El is határoztuk, kollektív drámát írunk
az életükről. Így majd eljátszhatják egymást.


Valóban, mi lesz velünk

Ricardo Reis-átirat

Még el se múlott, és máris visszavágyom
E januári nyárba, hullanak könnyeim virágai után.
Rózsaszirmok peregnek
A fölcserélt időben,
Végleg bezárulnak az évek kapui.
Zúgó örvény forgat már, megborzongok
Beláthatatlan mezőn,
Kóborolok vakon.
Rózsát kívánnék, rózsát, de a kopár vidéken,
Csak Paracelsus rózsája hullajtja szirmait.
Tág horizontra vágyom.
Ez itt a puszta ország.
Valóban, mi lesz velünk, mi lesz velünk, Lídia?





Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Bogdán László

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret