stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Maja út


Selyem Zsuzsának és Láng Zsoltnak

Yucatán-félsziget elsőre: Valami csoda folytán átkerültem Pan világába. Összeszűkült körülöttem a tér, beszívott a fekete lyuk, és kilökött a másik oldalon. Minden zubog, suhog, lélegzik és világít körülöttem. A ház fala és a kerti szék is. Úgy hull le New York rólam, mint nőről a ruha boldog szerelemben. Verőfény. Lassan kezdek nemlátni, olyan erős a fény. Tündököl az égszínkék színű tenger és a tengerazúr ég. Géza, kék az ég. Ha Géza tenger volna. Cseppfolyósult a levegő. A reggeli kiáradás adott. Megtörténik magától és állandóan történik, nem kell félálomban gyakorolni. Alfa szinten létezem, éberen. Lebegek a végtelen levesben.


Tegnap a faluban álltam az utca szélén, és néztem az eget. Egy amerikai férfi ment el mellettem, aki, mikor látta, hogy az eget fürkészem, megkérdezte, hogy valami érdekes történik-e odafenn. Mondtam neki, hogy én csak meg szeretném nézni, hogy mutat a Sarkcsillag a 20-ik szélességi fokon, de még nem találtam meg, habár a Nagy Göncölt már felfedeztem. Aztán ő megmutatta, hogy hol a Sarkcsillag. Kicsit néztük együtt, majd elköszöntünk, és folytattuk utunkat.


Az iguana nyoma olyan a fehér homokban, mintha egy kicsit kilazult kerekű bicikli hagyta volna. Játszik a kerék, kicsit bicegős, mint a Föld forgása a saját tengelye körül. Az iguana olyan jól érzi magát a bőrében (ami az egyedüli száraz felület a trópusi nedvességben), hogy egy kis erre-arra való kilengést megengedhet magának. Még úgy oldalra is szeretne kicsit terjeszkedni. A nyílegyenes unalmas. Délen az iguana a tűz jele. Délutánonként, amikor a hőség a legtikkasztóbb, felmásznak egy kő tetejére, felemelik felsőtestüket, és hosszú időn keresztül mozdulatlanul imádják a Napot. Közben emésztenek. Mély bölcsesség sugárzik az arcukról. Az egyik öreg egyszer odajött mellém, hosszasan figyelt, szemtől szembe, aztán amikor kielégítette kíváncsiságát, továbbment.


Tulum, július 4, 2006


Az a gyermeki boldogság, amikor észreveszel a természetben valami szabályosat. Például találsz egy tökéletes félgömb alakú dombot, vagy valami feltűnően szimmetrikusat, valamit, egy helyet, ami beindítja a képzeletet, és hozzáadásra, építésre ösztönöz. Egy helyet, amit felismersz.


Jó ideje bandukolunk Tulum felé. Már a városka lábainál vagyunk, és még semmi sem látszik belőle. Jól el tudták dugni a maják a városaikat. Az ösvény egy széles falhoz vezet, rajta ékszerű nyílás, azon kell átmennünk ahhoz, hogy elénk táruljon a látvány.


Tulum az egyedüli maja város, ami az égszínkék színű és fehér homokú Karib-tenger partjára épült. Olyan öröm tölt el a láttán, mint egy gyereket, aki először lát gyerekvárost. Ez olyan csodálatos, hogy én itt akarok élni. Kis szerény. Persze, ezt egy angol kutató meg is tette, nem itt, hanem, ha jól emlékszem, Palenque-en. Amikor meglátta, mi van ott, fogta magát és beköltözött két évre az egyik nagy piramisba. Onnan próbálta megfejteni a csodát.


Kis, szabályos teknőben helyezkedik el a városközpont, egy fehér sziklaszirt védelmében. Így ki is emelkedik a partvonalból, ugyanakkor láthatatlan, kivéve egy nagyobb piramist, ami közvetlenül a partra épült. A többi oldalról erdő veszi körül. Az épületek közül ez a nagyobb piramis az egyedüli, aminek egyértelmű funkciója is van: világítótoronyként működhetett, és a tengerből felkelő Napot is jól meg lehetett figyelni innen.


Tiszta szem kell ahhoz, hogy észrevegye a természetben a természet meghosszabbításának, kinyújtásának rejtetten jelenlevő lehetőségeit, azt, hogy a város képe már félig benne van a hely szellemében. A funkcionalitáshoz edződött szem ráerőszakolja elképzeléseit a természetre, kitöröl belőle annyit, amennyit csak tud, aztán valami mással helyettesíti.


Emberek állnak a fák alatt, vadméhkas alakulatban. Húsz, harminc láb egy-egy dús lombozatú, (máskor) magányos fa alatt, szorosan egymás mellett. A Ráktérítő és a Bakterítő közötti sávból tekintve, a Nap évente kétszer áthalad az égi egyenlítőn. Dél körül nincs árnyék, a Nap sugarai merőlegesen esnek a Földre. Nincs kegyelem. De ezzel az apró tudással már mérni lehet. Mindenesetre pontosan a fa alá kell állni, és nem mellé, ha árnyékba akarsz állni. Nem szégyen, még az iguánák is behúzódtak a fák koronái alá. Legalább negyven fok van.


Az épületek struktúrája rendkívül egyszerű: egy nagyobb téglatestre építettek egy kisebb téglatestet és arra egy még kisebbet (és így tovább). A legfelső szint az égboltozat alapja, azaz támasza. Nagyon sok a közös vonás bennük a mezopotámiai zigguratokkal. Az alsó szinteken általában nincs semmilyen bejárat. Széles, meredek lépcső vezet fel az épület oldalán a legfelső szintre. A lépcső tetején található az egyetlen bejárat és gyakran az egyetlen nyílás. Az épület belsejében még található egy-két cella, ahová belső lépcsőkön lehet beereszkedni, de általában nem lehet tudni, hogy ezeket mire használták, kivéve, amikor elöljárókat temettek el bennük. A dolgok állását még az is bonyolítja, hogy 52 évenként piramisaikat újraépítették, azaz általában a régi piramisra építettek egy újat. Az érdekes az, hogy az újnak is meg kellett felelnie bizonyos asztronómiai/numerológiai elvárásoknak, azzal együtt, hogy követnie kellett a régi méreteit (hiszen annak a tetejére épült).
A maják meg tudták jeleníteni egymásra helyezett, faragott mészkövekből a természet méhében rejlő szabályosságot, szögletességet, isteni építőkockajátékot.


Nincs semmi elsietett az építkezésükben; nyugodt, kiegyensúlyozott, széles gesztusok jellemzik. Nem kellett sehova még egy kicsi ezt vagy azt beszorítani. Ha a nyugati fal közepénél az ember szembefordul a tengerrel, akkor megtalálja a főépületek tengelyét. Pontosan szemben és pontosan ott, ahol a sziklaszirt a legmagasabb – ott található a főpiramis a templommal a tetején. A tengely mentén jobbra és balra épült a másik két nagy épület, de úgy, hogy mindkét irányban (nyugatról keletre és északról délre) el lehet sétálni közöttük (mintha egy útkereszteződés átellenes sarkaira épültek volna), és ha a főirányok egyikéből nézi a néző az épületeket, akkor ezek sohasem fedik egymást.


Mira! Nézd! Hogy ez milyen fontos szó errefelé…


A maják rendkívüli éles szemű természet-megfigyelők voltak. Egyik fontos forrásuk a hangyák világa volt. Tőlük nyerték inspirációjukat és részben módszerüket a piramisok és város-államok megépítéséhez, és a vihar közeledtét is tőlük tudták meg.


Egy másik fontos forrásuk a csillagok világa volt. A Sarkcsillag vagy Polarisz az a csillag, ami a mi korunkban a föld tengelyének a meghosszabbításában helyezkedik el (szinte pontosan), ezért úgy tűnik, hogy ő mozdulatlan és a csillagos égbolt körülötte forog. Sok mítosz épült erre a megfigyelésre (találtak egy biztos, mozdulatlan pontot a csillagos égen), de a maják is rájöttek arra, akárcsak az egyiptomiak, a babiloniaiak, a kínaiak és a görögök, hogy az a mozdulatlan pont is mozog. Annak a megállapítása, hogy milyen sebességgel és milyen irányba mozog, körülbelül 300 év megfigyelésbe került. Ez azt jelenti, hogy csaknem öt generáció csillagász figyelte a Sarkcsillagot egész életén keresztül, lejegyezte megfigyeléseit, aztán átadta a stafétabotot a következő csillagásznak. Aztán az ötödik generációs csillagász levonta a megcáfolhatatlan következtetéseket.


A maják nem pontokat kötöttek össze a csillagos égen, hanem jelenségegyütteseket, térbeli elhelyezkedéseket és elmozdulásokat figyeltek meg. Nem síkokra bontották az eget, és azokat kategorizálták, hanem jelenségek viselkedését figyelték meg, és „térben” láttak. Voltak kitüntetett bolygóik, mint a Vénusz, Jupiter, Szaturnusz, természetesen ismerték a Nap meg a Hold járását, de nagy fontossággal bírt számukra a Fiastyúk csillaghalmaza, a Tejútrendszer és a fekete vonulat a Tejútrendszer közepén, azaz a galaktikus közép. Megfigyeléseik alapján és azok köré mitikus világképet, munkaidőbeosztást, városállamokat és igen pontos kalendárium-rendszert építettek.


A maják szerettek számolni. Húszas számrendszerben számítottak, és a zéró első használói közé tartoznak. Bonyolult hieroglifákban rögzítették megfigyeléseiket.


Az írás a legmagasabb rendű foglalatosságok közé tartozott, és a kevesek kiváltsága volt. A könyv hieroglifája hasonlít a jaguárrá átváltozó sámánéhoz. A jaguár a hatalom jele; jaguárbőrt csak a hatalommal bíró személyek és a könyv viselhetett. A hieroglifák hasonlósága onnan származik, hogy könyveiket jaguárbőrbe burkolták.


Diego de Landa püspök az összes maja szöveget elégette, mert az ördög munkájának tekintette. Nem tudni hogyan, de a ferences rendi figyelmét valahogy három könyv elkerülte, és ezek fennmaradtak. Aszerint, hogy épp hol találhatók, ezek a következők: a Drezdai Kódex, a Madridi Kódex és a Párizsi Kódex. Ezen kívül még fennmaradt két, a 16. században latin betűkkel lejegyzett könyvük, a Popol Vuh, „Tanács-könyv”, ami a maják mitikus őstörténetét írja le, de egyben precesszió-elmélet is, és a Chumayel-i Chilam Balam, ami egy jaguár-sámán feljegyzéseit tartalmazza. (A teljes Drezdai Codex rajta van az interneten és gyönyörű szép. (http://www.famsi.org/ mayawriting/codices/dresden.html)

Chitchen-Itza, július 6, 2006


Jelentése: „Az Itza kútjának szájánál”, mert egy szent cenote mellé épült. Az első épületeket 495 és 625 között építették. Az Itza törzs 900 körül érkezett meg, és Kukulkan, a tollas kígyó tiszteletét hozta magával, többek közt. A városállam a 15. században hanyatlott le.


Az egyik titok, ami a maja városokat övezi, abból fakad, hogy nem lehet tudni, miért éppen oda építették őket, ahova. A Yucatán-félszigeten nincsen víz. Se folyó, se forrás, se patak, se tó. Viszont nagy föld alatti vízréteg van a félsziget alatt, ami helyenként áttöri a mészréteget, és megközelíti a föld felszínét. Ezeket a föld alatti vízlerakatokat cenote-nak (ejtsd: szenote) hívják, ami a maja dzonot szó spanyolosítása, és az egyedüli használatban levő szó. (Nincs hasonló jelentésű szó, mivel teljesen egyedülálló jelenségre utal, ami csak a Yucatán-félszigeten fordul elő.) A cenotek a föld leggyönyörűbb vízforrásaihoz tartoznak: mély, hűvös, édesvizű medencék közvetlenül a földkéreg alatt. Vékony mészkőréteg fedi be őket, hatalmas sztalaktitokat és sztalagmitokat formálva körülöttük. Helyenként beomlik a mészkőréteg, és az így kialakult résen keresztül beáramlik a fény, több méteren keresztül is követni lehet a napsugár útját a kristálytiszta, smaragdszínű vízben. Később, amikor a medencét takaró földkéreg teljesen beomlik, szinte tökéletesen kör alakú, természetalkotta kutak látnak napvilágot. Ilyen természeti csoda a Chitchen-Itza-i szent cenote, az Itzák kútja, ami hatvan méter átmérőjű, és nem lehet tudni, hogy milyen mély. De az Itzák nem a smaragdszínű vizet merítették ki belőle, hanem szent helynek nyilvánították. Csak rituális célokra használták, és úgy tűnik, később emberáldozatokat is hoztak érte. Mind a mai napig elnémító, hipnotikus erejű hely.


Az egyedüli körkörös épület Chitchen-Itzan az „El Caracol” – „A csiga” nevű csillagvizsgáló. A kagyló és a lépcső kereszteződése az egyik maja alapmotívum. A kagyló a víz és a végtelen testetöltése, a lépcső a dzsungelből való ki- és feljutásé, a látómező kiszélesedése az istenekhez és a csillagos éghez való közelebb kerüléséé. A kettő együtt a spirális kétdimenziós leleplezése. A csillagvizsgálónak csigastruktúrája van, középen csigalépcsővel. Az egymást körülölelő falak csillagászati mérőeszközként szolgáltak. Kis nyílások törték át a több rétegű falakat, amiken keresztül meg lehetett figyelni a csillagokat. A csillagvizsgáló legkülső falán nyolc rés van. Vénusz az év egy bizonyos napján és annak bizonyos órájában megjelent az egyik résben. Minden réteg falon kellett legyen egy olyan nyílás, ami a Vénusszal pontosan egy egyenesen volt, ahhoz, hogy a Vénusz látható legyen. Ez a jelenség periodikusan megismétlődött. Érdekes, hogy bár mindent tudtak a Vénuszról: azt, hogy pontosan mennyi idő alatt kerengi körül a Napot, mikor van recesszióban, mi a helyzete más bolygókhoz és csillagképekhez képest stb., mégis az esti Vénusz és a hajnali Vénusz más-más jelentőséggel bírt számukra. Megfigyeléseiket mindig földi jelenségekre vonatkoztatták, égi tudásukat földiekre alkalmazták. Így az Esthajnalcsillag mozgása alapján határozták meg egy sor tevekénységük idejét. Az összekötő eszköz a mitológia volt, mitológiájuk egyik (és egy másik) központi szereplője a hol este, hol hajnalban megjelenő Vénusz.


De hogy tudták ezt kőből megépíteni? Használtak-e alaprajzot, és ha igen, akkor milyet? Hogyan mérték ki? Hogyan mértek az építkezésnél?


Kőbe faragták a csillagok járását, a fény és az árnyék játékát.
Madárhangon szólalt meg a főpap. Hihetetlen, vadászsólyom-hangon. Megjelenése a nagy piramis tetején, teljes ceremoniális öltözetben, áhítattal töltötte el az embereket. Egyre erősödve dördült le és visszhangzott a hangja a 91 lépcsőn. Feladata nem emberi volt: esőt kellett megidéznie, mégpedig sürgősen. A csillagok állásából ítélve ez volt megjelenéséhez a megfelelő pillanat. De helyesen idézte-e meg az esőt, tartott-e még felfoghatatlan hatalma?


A Nagy Piramis négy oldalán négy lépcsősor fut a négy égtáj felé, mindenik 91 lépcsőfokkal. Ez kiadja az év 364 napját. A pap-király a piramis tetején lévő templom nyílásában jelent meg, a 365-ik fokon.


Ekkorra már az ünnepi asztal készen állt: mézsör a népnek, balcse ital a főpapnak és kíséretének, őzhús, kukoricalepény, méz és gyümölcs, és viaszos fáklyák. A balcse fát, aminek angol megfelelője sincs, a maják telepítették be a Yucatán-félszigetre. Leveleiből mágikus italt erjesztettek, és minden részét felhasználták. Az őz elejtése is már a rituálé része, mert mivel az őz járása megfelel az eső járásának, abból az irányból várták az esőt, amelyik irányban elejtették az őzet.


Így hangzik egy maja szöveg az őzvadászatról („hieroglifa szerint”):
„Képviselve van. Az őz. Az ő zsákmánya. Itt van. A kerek ház, az írás. Nagytiszteletű.”


Lassan ereszkedett le az esőisten főpapja a 91 lépcsőn. Amikor az utolsó lépcsőfokról is levette a lábát, eltűntek a vadászsólymok a piramis teteje fölül. Balra fordult a pap, tett néhány lépést, és felvette helyét a mellvéd északi falánál.


Néma csend vette körül, meg az iguanák sem moccantak.
Március 21-e volt, Tavaszi Napéjegyenlőség, délután négy óra körül. Ekkor a Nap sugarai úgy estek a kilencszintes piramis élére, hogy a mellvéd északi falán kirajzolódott az árnyékból a tollas kígyó, Kukulkan lefele hullámzó teste. A képet Kukulkan nagyméretű, kőbe faragott feje egészítette ki a mellvéd alján.


A csörgőkígyó csörgőjét tzab-nak nevezik, ami Fiastyúkot is jelent. A kígyó farkán, közvetlenül a csörgő alatt van egy körkörös rajzolat, ami napkoronghoz hasonlít. A Fiastyúk csillaghalmaz a rituálé idején pontosan a piramis főtengelyének meghosszabbításában helyezkedett el. Kukulkan felmutatta kilencszintes koronáját, azaz csörgőjét a Napnak és a Fiastyúknak, így biztosítva az életenergia visszatérését a földre, aztán maga is leereszkedett a lépcsőkön. Az ünneplőbe öltözött emberfal között haladt a Szent Cenote felé. Végighullámzott a széles sétányon, és amikor elérte a kút szélét, nem állt meg, hanem lassan beleereszkedett. Mire teljesen eltűnt benne, záporfátyol borította be az erdőt és benne a csodás várost. Megtörtént Kukulkan, a sárkánykígyó-napkirály és a zöld szemű Cenote rituális egyesülése, és ekkor megjelent az ősi esőisten is, Chaac, hogy megszentelje egybekelésüket.


„Békés tömeg volt, egyszerre heves és jó humorú. Közös vágy hajtotta őket: egyszerűen az, hogy eljussanak oda, ahova elindultak, hogy lássanak, hogy érintsenek. Nem volt szerepe az akaratnak, feszültségeivel és ellentmondásaival, ebben a személytelen, passzív, folyékony vágyakozásban. A teljes bizalom öröme: úgy érezték magukat, mint gyerekek végtelenül hatalmas és végtelenül jóindulatú erők kezében. Vonulásuk meg volt írva minden idők kalendáriumában, az idő harci szekere egyik kerekének egyik küllője volt. A szentélyhez vonultak, ahogy elmúlt nemzedékek tették, és ahogy eljövendők fogják tenni. Míg rokonaikkal, szomszédaikkal, barátaikkal, ismerőseikkel sétáltak, együtt sétáltak a halottakkal is, és azokkal is, akik még nem születtek meg: a látható sokaság része volt egy láthatatlan sokaságnak. Az évszázadokon vonultak keresztül, ugyanazon az úton, az úton, ami megszünteti a különbséget egyik és másik idő között. Ezt az utat követve, elhagyjuk a jövőt, és megérkezünk a tegnapba: a mába…
Csendes mozdulatok tava volt a sokaság, egyetlen széles meleg hullámzás. Kilazultak a görcsök, megszűntek a feszültségek, lenni egyenlő volt a kiterjeszkedéssel, a kiáramlással, a folyékonnyá válással, az ősi vízhez, az óceánhoz való visszatéréssel, ami mindenek szülőanyja. A szadhuk tánca, a szertartásmesterek kántálása, a sokaság felkiáltásai megannyi buborék volt, ami a tó mélyéből tört a felszínre, miközben a tó felszínét elhipnotizálta a fémes eső, amit a követők idéztek meg fémrudak ütögetésével” – írja Octavio Paz indiai útinapló-reflexiójában, a Majom Nyelvtanász című könyvében. Apró különbségektől eltekintve, ezt a részletet akár a majákról is írhatta volna, mint ahogy írta is egy kicsit.


A város nem azért épült, hogy legyőzze a természetet (és hogy megtagadja), hanem, hogy azzal még inkább összhangban működhessen. Azért olyan izgalmasak a maja városok, mert természeti erők köré szerveződtek. A természetnek legalább annyi beleszólása volt a város képébe, mint a tervezőknek. Város és természet közt valamilyen mély párbeszéd alakul ki, ami mágikussá teszi a helyet. A város sohasem szakad ki a természetből, egy városi embernek a természethez való viszonya nem gyengül meg, hanem elmélyül és még kifinomultabbá válik. A leggyakoribb rituálé továbbra is az esőzéshez és a mezőgazdasághoz kötődik.


A széles, magas lépcsősorok újabb, tágasabb teraszokra vezetnek, ahol az ember egyre közelebb kerül a Naphoz és a csillagokhoz, és egyre átfogóbb képet kap az őt körülvevő vidékről. Az erdővel való küzdelemnek soha sincs vége, a természeti erők emberfeletti voltát tisztelettel beismerik, és alázattal elfogadják. Ez az alapja annak, hogy dolgozni tudjanak vele. A városban is a leggyakoribb ábrázolás az esőistené. Hosszú, végén felkunkorodó orra mindenhol megtalálható, és meghittséget és humort kölcsönöz az épületeknek. Az esőistenhez mindenkinek és mindennek köze van. A tudós ember attól tud, hogy meghittebb kapcsolatban áll vele. Ahol esik az eső, ott van élet, és még a falakból is hímtagok nőnek ki, mint pl. Chitzen-Itza Esőisten templomának a homlokzatából: egy esőistenorr, egy hímtag, egy esőistenorr, egy hímtag. Mondhatni kendőzetlenül, gyermeki örömmel imádták a termékenységet. És mindez az Esőistennek is a tetszésére kellett legyen, mert ha hosszabb ideig nem jelent meg, akkor gond volt. Akkor elmentek egészen az emberáldozatig, habár feltehetően nem mindenhol, sőt valószínűleg a régebbi, teljesen maja településeken egyáltalán nem, ugyanis nekik nem volt hadseregük, nem harcoltak, és így rabjaik sem voltak, akiket feláldoztak volna. Későbbi, tolték időkből származnak a Csakmol szobrok is. Ezek nagyon gyakran előforduló, kb. másfél-két méter magas kőszobrok, amik egy félig fekvő férfialakot ábrázolnak. Az alak felhúzza a térdeit, a könyökére támaszkodik, és a hasa helyén egy üreg van. Ebbe az üregbe szokták helyezni az áldozati tárgyakat: ételeket, füstölőket, virágokat, és lehet, hogy emberi szívet is. Nagyon sok a halálhoz kötődő ábrázolás. A koponya mindenhonnan kikandikál sziniszter mosolyával, és úgy tűnik, a koponya és a lábszárcsont együttes jelét is már régen ismerték. Hihetetlenül gazdag a stilizált koponya-ábrázolásuk, a legkülönbözőbb anyagokban. Hol körbefaragták, hol jade lapocskákból tették ki, hol megrajzolták, leírták, megénekelték, mítoszba foglalták, aztán keresztény szimbólumokba öltöztették, mint isteneiket. (Valószínűleg, a halálfejeiket, csontvázaikat volt a legkönnyebb megkeresztelni. Szegény Esőisten… pedig milyen szép és gazdag kultúrát öntözgetett.)


Amikor menni kell, akkor menni kell. Ma sem tudják biztosan megállapítani, hogy mi okozta a maja civilizáció bukását, helyenkénti eltűnését. Halál, szárazság, éhínség, járványok, hurrikán, vulkáni kitörések, éghajlatváltozás, gazdasági hanyatlás, politikai harcok, törzsi harcok, ökológiai gondok stb. találhatók a magyarázatok között, de valahogy egyik sem kielégítő, egyiknél sem, vagy ezek kombinációjánál sem sikerült megállapodni a történettudománynak mind a mai napig. Tény az, hogy néha teljes városállamokat hagytak üresen a maják. Felkerekedett a lakosság apraja és nagyja, és egyik napról a másikra kiürült a város. Hogy majd építenek egy másik várost, egy jobb helyen? Ugyanis valami megzavarta az égi harmóniát.


Amikor a társadalom merkantilis és hódítói-hadászati elvek alapján kezdett működni, attól kezdve beindult a városállam hanyatlása, a megállíthatatlan dekadencia, ami az egyes városállamok történetében könnyen nyomon követhető.


A Chitchen-Itza-i Nagy Piramis magasból a következőképpen néz ki: egy nagy négyzet, aminek a közepéből, a négyzet oldalaira merőleges négy sávban vonalkák indulnak ki. A közepében van egy kis négyzet, amit nyolc darab egyre nagyobb négyzet vesz körbe. Egyszerű, szabályos geometrikus szerkezetet kapunk, de úgy néz ki, mintha pulzálna, mintha „légből kapott” üzenet-hullámokat továbbítana a szélrózsa négy irányába. Csakhogy elég fontos üzenetek érkeztek a légből.


A bolygóktól a csillagképeken, csillaghalmazokon keresztül a Tejútrendszerig fokozatosan haladva mindent megfigyeltek, és megfigyeléseiket a földi jelenségekre is értelmezték. Visszavezették az égi tudást a földbe, hogy aztán onnan újabb hullámként emelkedjen ki. Tágasan látták a világot. S ahogy egyre nagyobb időintervallumokat, ciklusokat mértek, egyre tágasabban. Az esős és a száraz időszak váltakozásától a galaktikus korszakokig. A Hosszú Számítású Kalendáriumukat a 13-ik baktun végéig mérték (egy baktun 144 000 nap). Itt lejár a kalendárium. Először azt sikerült megfejteni, hogy i. e. 3114-től mérték az időt, aztán az utóbbi évtizedekben azt is kiderítették, hogy a 13-ik baktun vége 2012. december 21-re esik. Ebben a maja kutatók nagy része egyetért, és abban is, hogy ez valamiért a majáknak nagyon fontos dátum kellett legyen. John Major Jenkins maja-kutató kiszámította, hogy 2012. december 21-én a Föld, a Téli Napforduló Napja, és a Tejútrendszer közepe konjunkcióban lesz. Ez a konjunkció állítólag 26 000 évenként ismétlődik. A Tejútrendszer közepe, azaz a galaktikus közép az a pont, ahol a tejútrendszer és az ekliptika metszi egymást. A galaktikus közép nagyon fontos volt a maják számára. Xebalba be-nek nevezték, sötét útnak, a teremtés méhének. A sötét út elnevezés onnan jön, hogy a Tejútrendszer és az ekliptika keresztmetszetében egy sötét hasadék van, ami szabad szemmel is látható. A sötét út a maják szerint egy másik világba vezetett. Első Hunahpu itt tűnt el, hogy furcsa dolgokat, világokat tapasztaljon meg, és innen fog visszatérni 2012-ben. Ugyanakkor a galaktikus közepet a teremtés méhének is nevezték. Ezek az elnevezések meglepően egybeesnek a mai tudomány állásával is, miszerint a Tejútrendszer közepén egy nagyon nagy (supermassive) fekete lyuk van, aminek a szélén a csillagok születésének megfelelő feltételek vannak. Jenkins szerint a 2012-es konjunkció maga a teremtés folyamatának a manifesztációja. Az ősi férfi energia és az ősi női energia újbóli egyesülését jelenti. Első Hunahpu, az ősapa találkozik a galaktikus ősanyjával, egyesül annak méhével, és onnan újra felbukkan, ami egy nagy korszak végét és egy újabb nagy korszak elejét jelenti. Kukulkan újra megjelenik, a Napisten kiemelkedik a fekete lyukból. Állítólag, amikor a maják rájöttek, hogy milyen égi jelenségek fognak lejátszódni 2012-ben, attól kezdve onnan visszafele számították az időt. A mai magyarázatok egyik véglete apokaliptikus képet nyújt, a másik egy újabb aranykor lehetőségéről beszél. Továbbá, lehet olvasni a föld energia-mezejének globális megváltozásáról, nagyméretű természeti katasztrófákról, de a planetáris emberi tudat emelkedésének a lehetőségéről, a földhöz és az élethez való alapvető hozzáállásunk megváltozásának a lehetőségéről is.


Jenkins szerint a Föld át fog lépni a galaktikus egyenlítőn, azon a választóvonalán, ami a Tejútrendszer közepén fut végig, azaz poláris átforduláson fog átmenni. Ennek kiszámíthatatlan következményei lehetnek, olyanok, amik bár a tudósok szerint nem lesznek közvetlenül érzékelhető hatással a Földre, Jenkins szerint valami, az érzékelhetőnél mélyebben fog megváltozni, vagy legalábbis meglesznek a feltételek hozzá. A Tejútrendszer is egy gömb-rendszer, és úgy, ahogy a Föld esetében, az északi és déli féltekén ellentétes irányban folyik le a víz, vagy ellentétes irányban forog a hurrikán szeme stb., úgy lehetséges, hogy a Tejútrendszer két oldalán is bizonyos jelenségek ellentétes irányban történnek.
Egyszerű és dús, mint a maja yin és yang, a Hunab Ku, ami a poláris átfordulás szimbóluma. Csak próbáld meg lerajzolni. Térben is működik, és nagyon szubtilisan vált át sötétből világosba és vissza. Galaktikus térkép.


Teret teremtettek ott, ahol nem volt tér. És hatalmas teraszokat, és a tetejükre újabb hatalmas teraszokat, és azokra hihetetlen kőépületeket emeltek. A hosszú folyosószerű belső terek, a magas, meredek, mindenhol jelenlévő lépcsők, a széles terek, mind a másfajta mozgásra, haladásra, netán sétára utalnak. Tigrisléptekkel. Milyen lehetett egy maja városban sétálni? Lebegni az épületek között – ott, ahol a környező dzsungelben egy lépést sem lehetett tenni a machete használata nélkül, ahol át kellett törd magad a liánok, bokrok, szúrós aljnövényzet, bozontos, tüskés fák fojtogató ölelésén, és minden lépésért meg kellett küzdened, és már hátra sem mertél nézni, hogy lásd (ne lásd), mi maradt (ami elmúlt) az alig egy perccel ezelőtt kivívott apró győzelmedből. Közvetlenül a városfalak másik oldalán ott tombolt a dzsungel afrikai láng fáival, gumifáival, balcse és ceiba fáival. Milyen lehetett egy folyosón végigsuhanni, amikor még vibráló, trópusi színekben pompáztak a nagyméretű stukkók és féldomborművek, és ahogy fény és sötétség váltogatták egymást az oszlopok közt, úgy hirtelen az erős fényben hol egyik, hol másik isten jelent meg egy-egy pillanatra? Egy isteni színjáték óriási, kőből épült rituális díszletében sétálok.


Tény és való, hogy amikor szegény spanyolok elszörnyülködtek a rémséges épületek láttán, ahhoz még a színeket is hozzá kell venni. Ezeket nem kímélte meg az idő. Épületeik nagy része, freskóik, szobraik, díszítéseik mind ki voltak festve – rikító színekre. Alapszíneik a fehér, a vörös, a sárga, a fekete, a zöld és a kék. A fehér színt mészkő és gyanta keverékéből nyerték, a vöröset kocsinia (bíborbogár) kitinjéből valamint hematiszból, amiből a sárgát is (más eljárással), a feketét és a zöldet elsősorban borzsonyfából állították elő, és a híres maja kéket indigó és egy enyhén átlátszó agyag, attalpagit keverékéből.


Van egy Borges-szövegrészlet , amiről az jut eszembe, hogy körülbelül így láthatták a spanyolok a páncél és a kereszténység súlya alatt a maják csodás világát:


„Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan helyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: Az istenek, akik építettek, őrültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem lelkiismeret-furdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe. (…) A tökéletlenül felderített palotában azonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták. Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső szervek és fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adva róla.”

Uxmal, július 15, 2006


A majáknál minden, ami ember-alkotta, kicsit szögletes, a hieroglifáktól a piramisokig. A kő adottságaiból származna ez, mint Brâncuşi Csókja? Az egyetlen piramis, aminek lekerekítették a széleit, az az uxmali Mágus Temploma, ami az egyik legkülönösebb piramis. A piramis tetején lévő kis templom falait úgy építették, hogy azok kicsit kifelé dőlnek, nem 90 fokot zárnak be a föld síkjával. Ennek az a csalóka eredménye, hogy ha felnézel a 35 méter magasságban lévő templomra, tökételes téglatestnek tűnik.
Uxmalban minden épület más-más szintre épült. Ezzel még inkább fokozzák a térélményt. Néha a természet adottságait használták ki, máskor (legtöbbször) ők maguk építették ezeket az óriási teraszokat, amikre aztán felhúzták épületeiket.


Nagyon fontos az épületek térbeli elhelyezkedése egymáshoz képest is. Gyakori a tereket körbezáró négyzetes építkezés. Egyik legszebb példája ennek az uxmali „Apácazárda”, ami 80x86 m-es teret zár közre. Az Apácazárdán összesen pontosan 582 nyílás van, ami a Vénusz ciklusának a száma. Minden oldalon különböző architektúrájú, mégis különösen egybecsengő hosszú, lapos, keskeny épületsor veszi közre. A különösséget növeli az, hogy mind a négy épületsor különböző szintre épült, de úgy, hogy a szintek kapcsolatban vannak egymással. Meg kell állni valamilyen nem éppen egyértelmű helyen és nézni. Mire. Ha az Apácazárda déli falának bejárata előtt áll meg az ember, és balra néz, a következőket látja: a déli fal felső párkánya pontosan belefut a keleti fal középső párkányába. A déli fal középső párkánya pedig a keleti fal alsó párkányával találkozik. Ez úgy, hogy közben a két fal nem ér össze. Ott, ahol a két fal találkozna, a háttérben a Mágus Templomának a főtengelye áll. A három együtt egy koordináta-rendszert alkot. A Mágus Templomának a főtengelye a koordinátarendszer vertikális tengelye.


A Teknősök Házán az épület felső párkányán teknősbékák futnak végig, szép sorjában, egymástól egyenlő távolságra, de mindeniknek a páncélján a rajzolat különböző.


A Madarak Házát repülő kőmadarak fedik, mintha épp most szálltak volna le, áttekinthetően rendezetlen alakzatban. Egy suhintás és megtelt az épület teteje kőmadarakkal. Viszont az élő mot mot madár a Kormányzók Palotájában fészkel, az egyik legeldugottabb helyen. Tollai álomszép, kékes fényből vannak és nagyon szemérmes teremtés.


A galambdúcos épületsor kétdimenziós maradványa – egy átlyuggatott, faragott, csipkézett fal a semmiben. Alatta boltíves hajlatok, kagylószerű bemélyedésekkel, mint valami páholyok, ahonnan a madarak tekintetével figyelhették az előttük zajló, állandóan változó erdőt. Ott van valahol a háta mögött a déli nagy piramis, jaguárok megfigyelőhelye. Préda, áldozat lapult ott remegve, ahol megrezdült a lombozat.


Hegyet építettek ott, ahol nem volt hegy, vízzel gazdálkodtak ott, ahol nem volt víz.


A piramis egy mesterséges hegy. Ugyanaz a hegy és a piramis hieroglifája. Másrészt úgy fogták fel az épületeket, mint valami monumentális szobrokat. Gyönyörű fej nyílik ki az alapzatból. Érett, aranyos, teljes. Erős arccsontok és rágóizmok, vágott áll, szabályos, szép ajkak, egyenes orr és szürreálisan óriási, nyitott szemek. Az is lehet, hogy valami mesterséges látószerkezet van rajta, de az is lehet, hogy a föld szelleme, és akkor lehet, hogy vak. Szemöldöke apró gyöngyökből van. Két ránc húzódik a homloka közepén, a megfeszített figyelem jelei. Hihetetlenül gazdag, geometrikus díszítés borítja a falakat. Az analógia-sorozatok találkozásában a dússág fokozhatatlansága jelenik meg. Kukulkan teljes díszben, a minden irányba kiágazó, kinövő, rügyező, bimbózó, kígyózó jelképrendszerével. Kiterjeszkedő, szétterülő, kimeríthetetlenül adakozó, mint a Nap. Ugyanakkor fegyelmezett és nagyon stilizált. Hullámzik a Kormányzók Palotájának a fala, ahogy a sárkánykígyók egybefonódnak, de nemcsak síkban, hanem térben is hullámzik. Napokat, naplementéket, éjszakákat, hónapokat kellene eltölteni itt ahhoz, hogy a felmérhetetlenül gazdag összefüggés-rendszernek egy kis részét felfogja, befogadja az ember. Az épületek elhelyezkedésének földrajzi irányultságától kezdve, az egymáshoz való viszonyukon, az általuk meghatározott tér méretén és akusztikáján keresztül, a részletek alig követhető gazdagságán át, a fény-árnyék viszonyok tudatos felhasználásáig, a csillagos éghez viszonyított helyzetükig – kimeríthetetlen kincs fekszik némán a dzsungel közepén. És nem egy, hanem több száz, és még az alaposabban feltárt városállamok sincsenek teljesen feltárva. És még ki tudja hány teljes maja várost rejteget valahol az erdő.


Sötét, dús, zümmögő talajon haladok. Nem állhatok meg, mert akkor a lábam földbe gyökerezik, és én el szeretnék jutni az Öregasszony Házához. Fia, a törpe mágus, háromszor mutatta be teremtő erejét egy éjszaka alatt: először megteremtette a Kormanyzók Palotáját, aztán az Öregasszony Házát és utoljára a Mágus Templomát. Ux-mal jelentése: Három-szor. Háromszor termett a föld a Puuc vidékén, háromszor arattak évente a maják.
Megyek az erdei ösvényen. Máshol nem is lehet. Keresem az öregasszony elfelejtett piramisát, azt a pontot, ahonnan Uxmal története elkezdődött. Itt az erdő nem olyan sűrű, mint máshol a Yucatán-félszigeten, mert a Puuc vidéke egy szinte tökéletes háromszögben emelkedik ki a félszigetből. Könnyebb a levegő is, bár a délutáni napfényben nehéz álomba merülten izzad az erdő. Megbolygathatom sziesztáját? Próbálok annyira része lenni, amennyire csak tudok (ennél kedvesebb erőfeszítést…). Hangtalanul, lassan hatolok előre. Már rég eggyé váltam izzadságommal, szúnyogcsípéseimmel és a lábszáramat érő csaláncsípésszerű csípésekkel, szurkálásokkal. Nem volt nehéz. Ezek az apró kellemetlenségek összemérhetetlenek azzal az érzéssel, hogy itt lehetek. Itt vagyok. Azért persze hallom néha a szívem dobogását, amikor hirtelen megmozdul egy iguana a nagy levelek között, vagy felrepül egy madár. Tudom, hogy bármi lehetséges itt, ami a természet megnyilvánulásait illeti. A trópusi erdő szívderítően nem gátlásos, szemmel láthatóan nincs számára olyan, hogy lehetetlen szín vagy lehetetlen forma, és bármit a lábaid elé produkál, amihez kedve tartja. Szeretnék nem rálépni egy kígyóra vagy egy skorpióra, ezért diszkréten a lábam elé nézek, és titokban abban reménykedem, hogy az uxmali romokhoz ilyen közel csak nem jelenik meg egy jaguár. Sajnos nem maradtak sokan, de még van belőlük a félszigeten. A chitchen-itzai vezetőnk nemrég látott egy pumát átsétálni a régi városon egy délután. Elágazik az ösvény. A letisztítottabb ága a szintén ritkán látogatott déli piramishoz vezet, az irányból tudom, én a másik ágon megyek tovább. Kis elkerített helyen egy nagyon régi csakmolt találok, mellette egy kőkocka, maja számokkal. Apró jelek, még van tovább. Megyek. Aztán újabb elkerített területet találok. És mit ad az erdő, félméteres átmérőjű, egy-másfél méteres magasságú hímtagokat. Szépen sorjában álldogálnak, úgy tízen, semmi stilizáció, minek? Az is lehet, hogy a földből nőttek ki. Nádfedeles tető védi őket. Vidám látvány a tündöklő zöld fényben, ami áttöri a fák koronáit. Itt az ösvényt már teljesen benőtte az aljnövényzet, csak épp sejteni lehet, hogy merre vezet. Megyek tovább. Aztán ott van előttem. Az Öregasszony Házából a maradék: meredek, fehér lépcsősor, ami az égbe vezet. Ez a lépcsőrészlet maradt csak fenn a teljes piramisból, ami valamikor elég nagynak számított. (Papíron sikerült rekonstruálni.) Érdekes a helyzete is: a városon kívül, de attól nem messze, mintha az egész várost be lehetett volna onnan látni, meg lehetett volna a háttérből figyelni.


A sasok vigyáztak Ixchelre, a Hold és Föld istennőjére, hogy a gyarló, emberi gonoszkodások többé ne érhessék el. Aztán Ixchel eljutott a tengerig, és még azon is túl, a szigetekig. Terhes nők őrizték a tudást és kagylókürtbe fújták, és gyógyították a megsebesült harcosokat. Tőlük féltek a spanyolok talán a legjobban. Minden kis istennő-szobrocskájukat ripityára zúzták, de a füvek gyógyító erejét nem tudták megállítani.


Véresszájú Tlaloc a bölcs, mosolygó, látnok szemeivel légies figura. Többet tud az esőről, mint a kormorán. De az eső maga, az az áldás – azt is kőbe tudták volna faragni? És honnan jön Tlaloc színkombinációja? Mindene éteri kék, kivéve a fület és a szájat, ami vérvörös. Működik a körforgás. Átlényegült szem és vérvörös száj. A vér esővé válik, megtermékenyítő, éteri esővé. Az eső vérré, ami ott bíborlik Tlaloc kielégült, enyhén nyitott ajkain, keretbe foglalva nagy, fehér vámpírfogait. Tlaloc a nahuák eső-istene és a közép-mexikói fennsíkról került a majákhoz, és csatlakozott Chaac-hoz.


A véráldozat a föld megtermékenyítésének, az eső szimpatetikus mágián alapuló megidézésének volt alárendelve. Chitchen-Itza-i falfreskókon látható, ahogy a mágikus/rituális maja labdajáték egyik kapitányának a feje porba hull. (Nem lehet tudni, hogy a vesztes vagy a győztes kapitányé-e, mert kitüntetésnek számított a közösség érdekében való teljesmértékű önfeláldozás.) A testéből sugárban folyik a vér, és ott, ahol földet ér, megtermékenyülnek a magok, kihajt a kukorica, és kivirágoznak a fák. Mitikus időkben ez sokszorosan felerősödött: a világ teremtése ennél is többet igényelt. Felfedeztek egypár hónappal ezelőtt egy guatemalai maja városállamban egy tízméteres, szinte érintetlenül fennmaradt freskót. Maja teremtés-mítosz jelenik meg rajta. Az első jelenetben áll a teremtő, kezében a hímtagjával, amin átdöf egy jade szúróeszközt. (Ez a tárgy létezik, megjegyzem.) Omlik a vér. A jelenet háromszor megismétlődik. A különbség az, hogy első alkalommal a vér egy halra ömlik, a másodikban egy őzre és a harmadikban egy pulykára. A harmadik alkalommal megjelenik egy fa tetején a Fő Madár Istenség, aki bár az egyik legmagasabb rendű maja isten, csak annyit tudunk róla, hogy madár alakja van, és ahhoz, hogy a teremtés beteljesüljön, az ő jelenlétére van szükség. A jelenet a fájdalomban, fájdalomból való születésre, teremtésre utal. A teremtőnek a fájdalomtól látomásai voltak. A látomások, álmok, tervek később életre keltek. A vízió nem öncelú, ellenkezőleg: világteremtő ereje van. Fontos kérdésekben a maja sámánok fájdalomtól vagy szerektől módosult tudatállapotban elérhető régiókhoz fordultak.


Hétágra süt a Nap.


A trópusi Nap alatt sem megállni, sem rohanni nem lehet, csak menni. Menni tovább. De erre is találtak megoldást: kagylódarabkákat öntöttek fontos útjaikba, amik a Hold fényében sziporkáztak. Éjszaka gyöngyházfényű úton közlekedtek.
Mexikó otthonos. Az a pontja az amerikai kontinensnek, ahol a földhöz lehet kötődni, még idegenként is. A hely szellemét a föld és a tűz természeti erejének a kereszteződése jellemzi a leginkább. Ezt különben még a mai mexikói embereken is érzékelni lehet, olyanok, mintha föld és tűz keveréke lennének. A mindenkori maja uralkodónak a Kukorica Istenének régebbi keletű (földi) erejét és a Napisten újabb keletű (tüzes) erejét a saját személyében kellett egyesítenie. A kukorica nyugalma beépült a testükbe. A Popol Vuh teremtés mítosza szerint az istenek több anyaggal is próbálkoztak, amiből megteremtsék az embert. Az első próbálkozások nem voltak sikeresek. (Egyik alkalommal fával próbálkoztak, és, szó szerint manökeneket kaptak.) Aztán sárga és fehér kukoricából sikerült előállítani a megfelelő anyagot. Azóta is a test megnyugszik, és örömmel telik el, amikor kukorica-alapú táplálékot vesz magához, mert visszatér az ősállapotba, az ősnyugalomba, a van-ba, a nincs hiány-ba, ami leginkább a legszegényebb mexikóiakból árad, akik mindig mosolyognak. Kukorica – tengeri a rengetegben.
A mexikóiak egyik kedvenc ajándéka az, hogy: megfognak egy pillangót, üvegbe zárják, aztán átadják az ünnepeltnek, aki kinyitja az üveget, és szabadon engedi a pillangót.


Que ondas? Milyen hullámhosszon vagy? Milyen kis csomókat, hurkokat, öltéseket adsz hozzá a nagy közös hullámzáshoz, ami egy latin-amerikainak adott, sohasem tagadja meg, sohasem távolodik túlságosan el tőle. S ha még a Karib-tengerhez is közel van, ahol a víz fényből van, és a tenger szubtilis lüktetése mindent áthat, akkor jó esélye van napos lénynek lenni. De, ha véletlenül a Karib derű megtévesztene, gondolj a hurrikán szezonra. Gondolj a halálra, ahogy a maják európai „rokonai”, a görögök is mondták.





Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Nagy Imola

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret