stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bécsi lelet


Ha a homoródalmásiak Mária Terézia alatt nyelvet váltottak volna, akkor ugyanúgy köszönnének, mint a bécsiek: Grüss Gott. De hagyjuk a sikamlós képzavarokba rekedt történelmet. Mária Terézia alól menjünk inkább a Weinorgel nevű kocsmába.


Gutenberg is ide járna, ha le tudna mászni talapzatáról. Beférni ő is beférne, bár olyan szorosan állunk egymás mellett, mint az orgonasípok. A padlón földimogyoróhéj ropog talpunk alatt. A nehéz vöröshöz könnyű zöldbor jár, cuvée-síthet, aki akar.


Magányos nő iszik mellettünk, keszeg orra a pohárba lóg. Róbert mond valamit róla, a zsibongásban alig értem. Találgatjuk, miért van arcán annyi bánat, s vajon bánat az, vagy csupán öregedő közöny. Magányunkat megosztani lehetetlen, de az életünket még ennél is nehezebb. Ki tudná viszonylag szabatosan elmesélni, miért zuhant mély depresszióba a reggeli buszon, munkába menet, amikor eszébe jutott, hogy barátai lemondták a közös vacsorát?


Másik oldalunkon egy férfi ül a falipult előtt, olyan, mint Günter Grass ötvenévesen, csak nem pipázik; cigarettát szív. Elnyúlt garbó, finom bőrű cipő rajta. Szőke lánnyal beszélget összebújva. Látványos, ahogy ezek az ötvenes férfiak eljutnak a felismeréshez, hogy ideje a külsőségeket levetkőzni, aztán mégis, ennek ellenére szép és fiatal nővel járnak kocsmázni. De az is lehet, hogy a szép és fiatal nők szeretnek bele az élet külsőségeit levetkező ötvenesekbe.


Már nem emlékszem, hogyan fogant meg az ötletünk: vigyük haza Irsainak a magányos nőt. Irsai a szállodában maradt, mert fáj a lába. Ül az ágyon és cigarettázik. Feltaszítjuk a nőt az Ankeruhrig, onnan már lejt az utca. Betoljuk a szobába, aztán rájuk zárjuk az ajtót, kívülről feltámasztjuk a kilincset. Ötödik emelet, nem lehet kimászni. Vajon milyen kép tárulna elénk reggel, milyen történet volna az arcukra írva? Lenne Irsainak egy bécsi története, és lenne nekünk is.


Róbert nevetni kezd, úgy, ahogy egy gyerek sír, meg-megújuló rohamokban. Günter Grass hátrafordul, kedvesen mosolyog. Mögöttünk a mosdóajtó kifelé nyílik, minduntalan a falhoz kell préselődnünk. Pedig a mosdóajtók általában befelé nyílnak, a sürgetés irányához alkalmazkodva. Ha a kocsma ilyen kicsi, mekkora lehet a mosdója? Megpróbálunk belesni, így elszalasztjuk azt a pillanatot, amikor a magányos nő fizet. Már csak a pincérlány lenéző mosolyát látjuk, ami a maroknyi aprónak szól.


Valahonnan a pult felől, amerre a pincérlány is beleszövi magát a tömegbe, megszólal egy orgona. Mély és anakronisztikus hangja annyira váratlan, mintha valaki azzal a hírrel hajolna fülünkhöz, hogy van még egy gyerekünk, aki már katonatiszt az új NATO-alakulatnál. A búgás megbarnítja a füstöt, az emberek elhallgatnak, furcsán meglágyul az arcuk. Mint kandalló tüzétől felmelegített szobában az asztalon elheverő kibontott csokoládé. Ezt az ellágyulást használja ki a szemfüles Róbert, és helyet szerez nekünk. Nekem épp a magányos nő széke jut, s ahogy közelebb húzom az asztalkához, megérzem a támlájára simult meleget. Ha ujjbegyemet a melegbe márthatnám, vihetnék belőle legalább egy orsónyi nyalábocskát Irsainak.


De miért nem Bécs legszebb nőjét visszük el neki?


Rózsaárus lép be a nyitott ajtón, jobbjával ölnyi rózsahalmot tart a vállán, baljával füléhez nyomja kéken világító mobilját, így imbolyogja be a kocsmát. Amikor fél órája a jezsuita templom előtti terecskén láttuk, akkor is ugyanígy telefonált. Meg kellene szabadítani árujától, aztán a hatalmas bokrétával rábeszélni Bécs legszebb nőjét, látogassa meg Irsait, s tépdesse le lábáról a fájdalom szulákját. Aztán üljön mellé az ágyra, és beszélgessen vele hajnalig.


Egy éjszaka, ami nyugtalanító fénytörést ad életünknek.


Egy éjszaka, ami eltűnik, mint egy búvópatak.


Róberttől kérdezem hazafelé ballagva, érti-e az éjszakákat.


Nem tudom, feleli Róbert, de ma éjszaka talán megírom.


Lábujjhegyen lopakodom el Irsai szobája előtt. Sajnálnám máris továbbadni neki, hogyan akartuk meglepni. Még őrizgetem, tartogatom, mint valami saját vágyak sugallta ajándékot.


Álmomban Bécs legszebb nője a zuhanyrózsa alatt áll. Aztán kiszáll, megtörülközik. Hosszú haját úgy szárítja, hogy a tövében összefogja, és előredőlve, mint valami kereplőt forgatja. Ilyet még nem láttam. Aztán befekszik mellém, és ugyanazt teszi velem, mint a hajával. A barokkosan cirádázott lábú ágy nyekkenve térdre rogy alattunk.


Reggel a háromcsillagos reggelinél kérdem Róbertet, írt-e valamit.
Nem, és te?


Tudod, mesélem neki, éjszaka meglátogatott Bécs legszebb nője. Megtörtént, ami megtörténhetett, sőt, annál egy kicsit több is. Aztán még azon melegében odaültettem a géphez, és tollba mondtam neki a történetünket. Készségesen kattogtatta a billentyűket. De amikor el akartam menteni a szöveget, láttam, a képernyőn üresen vibrál a virtuális lap. Értetlenül arcom elé emeltem a nő kezét, hát ott voltak ujjbegyén a betűk, a szöveg rátapadt, mint meglágyult csokoládé.





Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Láng Zsolt

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret