stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Heiligerberg

Heiligerberg



Vakon követem az utat. Vakon, vagy csak gondolatban. Vagy fölhúzom a kalocsnimat, fölkapaszkodom a ház mögötti lapos ösvényen, nem támaszkodom a rozoga korlátra, kihagyom a billegő kőlapokat. A kertkaput megemelem, kintről visszateszem a helyére, és ráhajtom az akasztót.


1
Az út még a kerítésen belül elkezdődik, a szemem előtt jön létre, amint rálépek. Amikor tizennégy éves voltam, feleannyi, mint most, pontosan kigondoltam minden egyes lépést, és végigmentem ezen az úton. Most másodszor is felépítettem magamban, lépésről lépésre. Elég időt hagytam magamnak, éveket, évtizedeket. A durva struktúrát fokozatosan finomítottam, képekkel és jelentésekkel tűzdeltem tele, megtörtént, kitalált, jövőbeli vagy csak olvasott történetekkel. Hétéves voltam, amikor végigmentem ezen az úton, és három és fél, és ezen az úton vittek, mielőtt megtanultam volna járni. Anyám huszonnyolc volt, amikor végigment rajta, és tizennégy, és hét, és három és fél.


2
Meredek mélyút vezet a hegyre. Egymást követik a léptek, egymást követik a növények, szederbokor, mogyorófa, néhány szál harangvirág, tövestől kicsavart fa. Az út jobb oldalán, egy bemélyedésben apró, ibolyakék mező. Aki nem tud róla, csak néhány hét múlva vehetné észre, amikor szédítő illata már távolról is jelez. És keresgélni kezdené, és meglepve bukkanna rá a szépnek egyáltalán nem mondható környezetben, egy rozsdás keret és egy összerogyott vaskerítés között. Középen egy kivágott nyírfa. Lehet, hogy már nincs is ott, de az akkor is az ő helye marad. Eleinte még rátelepedtem, de lassanként szétmállott, mintha ledarálták volna. Akkor kezdett el felsejleni bennem, mit is jelent az élet széthullása, amikor megláttam, hogy csak odvas és csalókán fénylő kéreg maradt belőle: hirtelen elhatalmasodtak az idegen szervezetek, a fa saját szervezetét kínálta nekik eleségül – az élet diadala a halál felett, puszta képekben. A fát bekebelezte a föld, megemésztette és kiválasztotta, és újra befogadta, csak a szívós kéreg maradt a felszínen. És azt is tudom, hogy az ibolyagyökér a korhadékból szívja az illatanyagot.


3
Innen az út egy szelídnek mondható rétre vezet. A fű puha, nem túl magas. A környéken juhok legelésznek, tavaszonként tejfehér bárányok is. Nápicfű nő arrafelé, lóhere, parlagi gyopár, sőt még pelyhedző rezgőfű is. A hegy tarajára vezető keskeny ösvényre lépek. Észak felé tart, ezért a nap állandóan ott lépked az arra járó háta mögött, onnan a rétről nézve olyan, mintha valaki egyre feljebb tolná az égen. A nyári káposztalepkék alacsonyan szálldosnak, közvetlenül a léptek előtt lendületet vesznek, és felröppennek, mintha ők vontatnák az arra járót. A lejtő feléhez érve megállok, és visszanézek a házat eltakaró lucfenyőkre. Magam mögött hagytam a bensőséges, otthonosan megvilágított szobát, a lépcsőkorlát cirádáját, az étkezések szigorú rendszerességét. Azt hiszem, itt még hallótávolságon belül vagyok. Most is a fülembe cseng, ahogy a sötétben egy félelmetesen tiszta hang a nevemet kiáltja. De az is lehet, hogy az egész csak képzelgés, azért, hogy ki ne menjen a fejemből: otthon vár rám valaki, és a konyhaablak túloldalán már órákkal hamarabb besötétedik, mint idefenn.


4
De nem akarok a természetről írni. Mások önéletrajza úgy kezdődik, hogy szellőrózsa és kutyatej nő az út mentén, vagy a patak partján egy fűzfa gyökere közt ezer halállal dacoló, öreg pisztráng tanyázik. A gondolkodás sémájáról szándékozom írni. Ennek eredetét a gyakran lerótt utak tipikus helyzeteinek a bevésődéseiben látom. Kicsit magasabban, túljutva a lejtő felén, egy második megálló következik. A tisztáson átvezető ösvényről szemügyre veszem a környéket. Úgy érzem, mintha lentről valami a magasba törne: egy nehezen leírható örömteli érzés, én is kötődöm valamihez. Vagy egyszerűbben megfogalmazva: felismerem a falut, mert az az én falum. Egy formátlan település, templomtorony nélkül, hársfák nélkül, központ nélkül, középen egy panelkorona.


5
A harmadik megálló már a dombon túl van. Szemem előtt szüntelenül váltakozó árnyalatok sorakoznak. A szemközti hegycsúcson négy parcella fut egymással párhuzamosan. Színeik, akár a négy évszak: erdő, parlagon hagyott szántóföld, virágos mező és búzatábla. A pontos sorrendet nem tudom felidézni, mert az évszakok és a földművelés módjától függően folyamatosan változik. Mégis ezeknek a parcelláknak a rendszere tette lehetővé az absztrakttal való első találkozásomat. Vagyis az a tény, hogy a Zimmerberg ragacsos, vörösesbarna földjén különféle növények élnek változatos egyidejűségben. Minden parcellának megfelel egy-egy árnyalat, de én nem a parcellát, csupán a színét jegyzem meg. Az én értelmezésem szerint ez a szimmetria. Az erdő megfelel a rétnek, és ez a szántóföldnek, a négy részre szabdalt hegycsúcson az útkereszteződés megfelel a hegy lábánál az Erbstromba torkolló Mosbach-i pataknak. És mindez megfelel annak a körnek, amit egy kánya ír le a mezei egér elágazó útvonalai fölött. Amilyennek látom a hegyet, olyannak lát a hegy engem.


6
A hegycsúcson az ösvényt homokos út keresztezi. Ezen az úton két irányba is elindulhatok. Jobbra, lefelé, a temetőbe. Ott áll az egyik leánykori barátom sírköve. És a saját szobrom, megcsonkított karral. A letört kezemben koszorút tartottam, de egy jól célzott dobással Viktoria termett a szemétdombon. Legalább száz éve egyensúlyozom, nehogy lecsusszanjon a ruhám pántja, és szabadon hagyja a mellemet. Éjjel-nappal ott ácsorgunk a temetőben, félig-meddig egymás felé fordulva. Én 1905-ben jöttem ki az öntődéből, ő 1945-ben esett el a háborúban. Nem, az a lány valójában nem is hasonlít rám. Különösen azokban az időkben, akár egymásra is találhattunk volna, az a férfi meg én. Bár azt hiszem, mégsem, mert úgy illene, hogy a férfi legyen az idősebb. Ő mozdulatlan maradt, én meg továbbmentem, egy napig, kettőig, egy évig, tízig. Évekkel ezelőtt még egy pár voltunk, évtizedeken keresztül mindenféle konkurencia nélkül, s ezzel magunkra vontuk a temetőtársaság irigységét. Akkor még senki sem mondta volna, hogy akkora köztünk a korkülönbség. És akkor vettem magamnak a bátorságot, szétzúztam a társaság emlékvázáját, és a barátom dolomittömbjét megkoszorúztam százszorszéppel. Ráadásul időközben úgy megöregedtem, hogy a közösség egy emlékpadot állíttatott nekem, ahol éjszakánként még én is elücsöröghettem. Csodás öregkor, kőtömb, feltehetően nem is nyugszik alatta senki, és a csinos kicsike, aki még most is a meztelenség és a félmeztelenség állapota között lebeg.


7
Balra, a Heiligerberg tarajára visz az ösvény. Elhaladok a Reinhard nyugalmának nevezett hely mellett. Itt egy újabb útelágazás. Az egyik irányban az orosz temető. Hiányoznak a vörös csillagok és az évenként megismétlődő koszorúzások, és ráadásul a földben a halottak sem oroszok többé, hanem kényszermunkások. A másik irányban egy sötét erdőbe jutunk, arra visz rémálmaim kiútja. De az az út, amelyen én megyek, a szántóföldön ér véget, a Kohlberg csúcsán. Ez a pont a középpont, ahol az út maga válik hellyé, ahonnan a megértés szálai csillagszerűen futnak szét, ahová elutasításuk szimmetriájában visszatérnek. Innen egyszerre látszik a Hörselberg, a Wartburg, és kicsit távolabb, az erdő mögött, a Heiligerberg. A Hörselberg felém eső oldala egy mészkőszirt. Meredeken lejt, akárcsak a Heiligerberg. A két hegyoldal mintha odafordulna egymáshoz, s én épp ott állnék a hajlott hátú ölelés közepén. Mindig is lebilincselt ez a testi párhuzam. Kisgyermekként gyakran elképzeltem, ahogy a lovag itt találkozik a Hörselbergen élő Holle anyó vad seregeivel. Kislányként a Wartburg jól ismert körvonalaiban fedeztem föl a magyar királylányt, aki oly nehezen szokta meg ezt a környéket. Holle anyó tizenkét éjszakán át szaggatja le az orsókról az asszonyok szöszét, és bekeni sárral. Ma már a német történelem egy-egy figurájában fut össze a vár körvonala. Felsorakoznak a Hermann udvarán összegyűlt vándorénekes kiválóságok, Szent Erzsébet, akit Konrad von Marburg tett tönkre, és ezt követően szentté is avatták, a szorgalmas Luther, amint a fejére zuhan a mennyezet, az újrakeresztelt Erbe a toronyban, Goethe, aki idejött levegőváltozásra, Wagner, aki a hörselbergi pihenőhelyen könnyített magán, és először hallotta Tannhäuser lovag legendáját, és végül Hugo von Rittgen, aki felépítteti a Wartburgot, ezért a mai napig szívünkben hordozzuk. Most már kezdem sejteni, hogy e hegyek sajátos konstellációja szolgáltatta az alapot a Heiligerberg elnevezéshez. Jobban szemügyre veszem az éjszakai égboltot. És még ezen kívül is számtalan kapcsolatot veszek észre, amikor a szántóföldnek ezen a hellyé vált pontján állok, tudomásom van a különbözőségek egyidejűségéről, ezt követően ezek képekké állnak össze a fejemben. Meglátom a szövevény újabbnál újabb struktúráit, ebbe születtem bele, ide vezet az utam. Csak egyszerűen arra nézek, ahol a pillantásomban a helyek és a történések megérintik egymást. Csak kevés dolgot találok ki, mert minden itt van előttem, és minden elrendeződik önmaga körül. A helyek összekapcsolódnak egymással a múló időben, és ez az az anyag, amiből összeáll a vers.



KARÁCSONYI NOÉMI fordítása










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Daniela Dantz

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret