stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az éjszaka útvesztői (Regényrészlet)

Az éjszaka útvesztői (Regényrészlet)



– Akkor mi most elmennénk, drágáim. Holnap találkozunk a városban, ha nem, akkor este a hajón – áll fel Tatjána.
– Nem várjátok meg Eduardot…
– Nagyon fáradt vagyok, napok óta alig aludtam… – és szól a pincérnek, hogy hívjon egy taxit.
– Ebben a viharban nem járnak a taxik.
– Messze van a szállodánk? A Hiltonban vagyunk…
– Gyalog? Ebben a viharban…
– Van itt szoba?
– Nincs! Ha hamarabb tetszettek volna szólni, most adtam ki az utolsót ezeknek az ázott fiataloknak.
– Akkor mégis megkérném, próbálja meg a taxit…
– Elviszem önöket én – sóhajt a pincér, és előreindul.



Ők követik, visszanéznek, az újra meggyújtott gyertyák libegő fényében Diána közel hajol Carlához, és valamit suttog neki, az ajtóból nem érteni, arcuk sápadtnak tűnik, viaszszínűnek, olyanok, mint összeesküvő porcelánbabák.



Még egyszer tétován int búcsút, maga is meglepődik, hogy mennyire sajnálja az elválást, úgy érzi, mégis hozzájuk tartozik, szeretne visszafordulni és elmondani nekik, hogy mennyire megszerette őket, hogy mennyire hálás Carla őszinteségéért, hogy méltányolja törekvéseit, együttérez vele, de nincs már ideje, mert Tatjána megfogja a kezét, és magával húzza. Kilépnek az ajtón, és a szemükbe vág az eső, hirtelen kerülnek bele a tomboló viharba. Vadonatúj fehér öltönye azonnal elázik. Az orkánszerű szélben összekapaszkodva állnak, a zuhogó esőben nem látni semmit, távolról hallatszik a felkorbácsolt tenger dübörgése, aztán váratlanul, mintha a semmiből, megjelenik előttük egy fehér autó, a pincér kitárja az ajtót, ordít valamit, talán hogy siessenek, s ő, mintha álomból eszmélne, maga után húzva Tatjánát, néhány ugrással eléri a kocsit, beülnek, s ahogy bevágják az ajtót, a foga között szitkozódó, ezt a kibaszott vihart, ezt a hülye özönvizet szidó vezető azonnal indít, hatalmas víz hömpölyög az úton, a sportkocsi néha tengelyig merülve, spriccelve a hatalmas tócsákban, az egymást sokszorozó pocsolyákban, őrült sebességgel halad előre, a reflektor alagutat hasít ki a sötétségben, a didergő Tatjánát ölelve, melengetve is döbbenten látja, hogy mennyire meghajlanak, szinte panaszosan, emberi hangon sírnak az út mentén a fák, aztán már nem figyel semmit, s csak akkor tér magához, amikor a kocsi megáll a szállodájuk parkolójában.



– Megérkeztünk – hallja a pincér hangját.
– Mivel tartozunk? – kérdezi homlokát dörzsölve Tatjána.
– Maguk semmivel, asszonyom. Eduardo úr már mindent kifizetett, borravalót is többet adott, mint amennyi az én fizetésem.



Megköszönik a szívességét, elbúcsúznak, kiszállnak, berohannak a szállodába. A pultnál oxigénezett hajú fiatal nő ül, a gyertyák libegő fényében vigasztalanul sápadt az arca, résztvevően nézi őket, némán nyújtja át a kulcsot. Nem kérdez semmit, csak amikor tétován megindulnak, szól éles hangon utánuk, hogy gyertyát és zseblámpát is tud adni, de ne lepődjenek meg, gyalog kell felmenniük, több mint két órája áramszünet van a vihar miatt. Ő már évek óta itt dolgozik, de higgyék el, ilyen még nem volt, restelli, de nem tehet róla… Az igazgatóság nevében is elnézésüket kéri…



A zseblámpa sárgás fényében egymásba kapaszkodva mennek felfelé, a szoba szerencsére nem ázott el, valaki előzékenyen becsukta az ajtót, és az ablakokat is, amit este, mikor elmentek, óvatlanul nyitva hagytak. Lehányják magukról a nedves ruhákat, Tatjána szánakozva nézi az ő elázott, gőzölgő öltönyét, gondosan kirázogatja, vállfára teszi, kisimítgatja, s azzal vigasztalja meg – mintha őt pontosan ez érdekelné –, hogy holnap reggel leadják a szálloda tisztítójába, ott majd avatott kezekbe kerül, kivasalják, rendbe hozzák, ne essen kétségbe. Ugyan, legyint ő, de nem folytatja, tétován öleli át a nőt, magához húzza, meztelen testük követelőzőn feszül egymásnak, eszeveszetten csókolják, harapdálják egymást, szinte beesnek a fürdőszobába, döbbenten észlelik, hogy a meleg csap hörög, langyos, majd egyre hidegebb vízzel mossák le egymást, érzi magán a nő követelőző kezét, letérdel, combjai közé fúrja a fejét, de szerelme remegve húzódik el, ne itt, suttogja, s fürdőlepedőikbe burkolózva mennek vissza a szobába. Tatjána elővesz egy üveg bort, tölt, iszik egy kortyot, feléje nyújtja az üveget, még mindig remeg, összekoccan a foga, reszket a keze, néhány csepp ki is loccsan az üvegből. Ő nem kér, inkább vizet kívánna vagy valami erőset, de képtelen felemelkedni az ágyról, érzi, hogy Tatjána még mindig vacogva fészkelődik be melléje, az ő fürdőlepedője alá, érzi simogató kezét a combján, ellazul, hanyatt fekszik, magához húzza a nőt, hajába rejti az arcát, egyetlenem, suttogja rekedten, egyetlenem…




A sötétben nem lát semmit, meg-megrezzennek az ablakok a szélben, hallani a tenger bömbölését, az eső erősödő, halkuló, megint erősödő staccatóit. Valahonnan azonosíthatatlan, fenyegető moraj hallatszik.



– Maradjunk így, ne mozdulj, jó… – nyög Tatjána. – Azt hittem, soha nem érem meg ezt a pillanatot, már nem tudtam a drága Carlára sem figyelni… Nem tudtam már semmire sem figyelni. Egyre rólad képzelődtem, erről a pillanatról. Én…



Féloldalra fordulva fekszenek, érzi a nő illatát, két hete érzi, ebben az illatban él, a bőrén is érzi, a haján is, a ruháin, a faszán, mindenütt érzi, s ahogy nyelve a szájába kúszik, érzi a nyála ízét is, az előbb megivott bor fanyar zamatát, tulajdonképpen Amarillával is ezért kezdett ki, hogy elmeneküljön ez elől a bűvölet elől, de nem sikerült, és jó is, hogy nem sikerült, hiszen el akart ő menekülni egyáltalán? Dehogy akart, egész életében pontosan oda vágyott, ahol most van. Beszívja a nő illatát, nyelvével izgatja bal mellbimbóját, majd a jobbot is, most valahogy elképzelhetetlennek tartja, hogy kikezdett Amarillával, most, hogy a kényszerű, több napos szünet után végre tovább rajzolgathatja egymásra csúszó palimpszesztjeit, úgy tűnik, mindig is ez volt, mindig is benne volt, nem is váltak szét, s mint aki hosszú távollét után végre hazaérkezik, s birtokába akarja venni a házat és a kertet, s eszeveszett sürgölődésbe kezd, mintha mindent azonnal akarna elrendezni, hiszen semmi nem tűr halasztást, s a pillanatnyi nehézséget csupán az okozza, hogy nem tudja, mivel is kezdje el, teendői ráomolnak, lélegzeni sem tud a felelősség súlya alatt, hiszen annyi mindent kellene elrendeznie, de valahogy nem látja át a régen elhagyott otthon latens hierarchiáját, nem tudja, kivel is kezdje el, mert képtelen átlátni a rendszert, képtelen választani a fontos és a kevésbé fontos dolgok között, magányos középpont magányos körben, áll a szoba közepén, és tétován nézegeti az egyszerre ismeretlennek tűnő otthont, az ugrásra kész állatokra hasonlító bútorokat, a kiolvashatatlan képek fenyegető üzenete balsejtelemmel tölti el, aztán kimegy az elvadult kertbe, hátha megvigasztalja a tébolyítóan zöld káosz… Hirtelen, a fenekénél fogva rántja, húzza, vonja még közelebb magához a nőt, s mohón tapad rá a szájára, foguk összekoccan, a vér ismert íze a szájban sem tántoríthatja el, a kert felett most felhő úszik át, és halkan, figyelmeztetően puffan egy renitens császárkörte. Lomhán repülnek a sirályok a kert felett. Ez annyira meglepő, hogy felnyög, és önkéntelenül is elfelejti, hol van, a nő sikoltozása téríti magához, a madarak eltűnnek, szétesik a kert, kinyújtott nyelve Tatjána kinyújtott nyelvéhez ér, néhány pillanatig mintha vívnának, aztán felüvölt, és a maga számára is váratlanul gyorsul fel, ráfordulva a nőre, kezével feszíti szét a combját, hogy olyan mélyre érhessen benne, amilyen mélyre még nem, és a császárkörte váratlanul megállapodik a levegőben, nem esik le, boszorkányos, gondolja, és valahonnan, tudata mélyéről ismét meghallja a távoli, azonosíthatatlan, baljós morajlást. A villámlások fényénél egy pillanatra szembenéz a kerekre tágult szemű szerelmével, s önkéntelenül is megfeszül, számol, várja a mennydörgést, hogy aztán fékevesztett iramot diktálva folytassa, amit elkezdett, egy idő után felvéve az ablakokon és a tetőn dörömbölő eső sajátos ritmusát, behunyja a szemét, a kert is eltűnik, a madarak is, csak az ismeretlen, fenyegető zúgás hallatszik, s váratlanul villan fel a tükör, s a tükörben kékesen derengő szoba, ahol huszonöt éve nem járt, ahova Violával jutottak el a meghitt őrület legváratlanabb pillanataiban, hogy együtt repüljenek a derengő, egymásba nyíló termeken át, a távoli, feketén zúgó erdők felé, ahová Viola szerint már azért sem juthatnak el soha, mert onnan nincs visszatérés…



– Fáradt vagy? – kérdezi később Tatjána, de még nem engedi ki magából. – Nem is csodálkoznék, ha elfáradtál volna, hosszú volt ez a nap, s állandóan mások meséltek, noha én inkább téged hallgattalak volna…



Nem válaszol, simogatja a fenekét, a hátát, a combját, úgy érzi, egy alagútba került, amelynek nem látni a végét, lehet, hogy el is alszik? A nőnek mindenesetre meg kell ismételnie a kérdését, s ez annyira váratlan, hogy beleborzong, és hirtelen tér magához. Hogy mit csinált ő 1988. március 15-én? Elképedve akar tiltakozni, ezt ne, csak ezt ne, ki akarja fejteni, hogy miért nem akar többé egyáltalán semmire sem emlékezni, inkább beleveszne a nő bűbájos illatába, a varázslatos pinukájába, becézi, igen, legszívesebben örökre ott maradna, minek elhagyni azt a világmindenség e páratlan helyét, ahol otthon érzi magát, de nem tud megszólalni a meglepetéstől, mit akar ez a Tatjána, igazán aludhatnának már egy kicsit, s különben is, honnan a bánatból tudná, hogy hol volt és mit csinált tizenegy esztendeje és pontosan március 15-én, de mielőtt kitörne – ez megint mi? Mi a bánatot akar ezzel a március 15-ével? Mi ez a kényszerű nyomozás? – váratlanul villan fel, hogy igen, persze, Andival volt, hát kivel is lehetett volna, a felesége a hajnali vonattal jött fel a fővárosba, s ő másnaposan, morcosan, remegő lábakkal, de für alle falle, ha lúd, legyen kövér, reszkető kezében virággal várta a mocskos, hideg, nyomasztóan szegényes Gara de Nordon, a rosszarcú, rosszul öltözött, mogorva emberek között, a félhomályos, huzatos peronon. Sok volt a cigány, és sok volt a katona. Színes katrincás, káromkodó cigányasszonyok… Kenyérrel teli zsákokat vonszoló vidékiek. Mindezt tétován, kapkodva kezdi el mondani. Tatjána lenyul az ágy mellé, fölemeli a borosüveget, iszik, majd megitatja őt is.



Vegyük sorra. Tehát a feleségét várta?



Igen, mégis kit várt volna, akkor még azt sem tudta, hogy a kedves Tatjána egyáltalán létezik.



Várhatta volna valamelyik szeretőjét is. Vagy a kedves Klárát, vagy akkorra már befejeződött a barátja pere?



Hogy jön ide az az ordas kurva, és éppen most, nem érti, mit akar Tatjána?



Ő akkor megint Pesten volt, kibulizott magának egy féléves ösztöndíjat, s március 14-én érkezett. Kiderült, régi barátja, az a költő, kábítószer-túladagolás következtében időközben meghalt. Barátnője, a szép Szilvia viszont, akinek a lakásában megszállt, meghívta egy bulira. Hétkor kezdtek készülni, előzőleg együtt fürödtek, s a hatalmas fürdőszobatükörben alaposan megvizsgálták egymást, de megnyugodtak, egyikük sem változott különösebben, diadalmasan nevettek, de amikor Szilvia eléje térdelt, kedvetlenül lökte el, s hogy kibékítse, vagy még jobban felizgassa – kapcsolatukba sok minden belefért, szerettek játszani egymással, szerették túlfeszíteni a húrt –, a hülye férjéről kezdett mesélni, s később, amikor már felöltöztek, Szilvia tétován hozta szóba a nemzeti ünnepet, s akkor határozták el, hogy lesz, ami lesz, másnap kitűzik a kokárdát, és elmennek a Petőfi-szoborhoz, noha ez, figyelmeztette Szilvia, azért korántsem veszélytelen, a hatalom inog, de talán éppen ezért, valószínűleg tüntetőleg, a fiatalokat és az ünneplőket elrémítendő, kivonulnak a rohamrendőrök is, minden diktatúra akkor a legveszélyesebb, amikor már döglődik. Na jó, értetlenkedett ő, de az ország nemzeti ünnepén csak nem kezdik gumibotozni a magyar ifjúságot. Szilvia résztvevően nézett rá, ő attól fél, hogy igen, hogy igazi nagy balhé lesz, ha fél, inkább maradjon itthon. Ő, nézett rá, és nevettek. Egy orosz lány olyan, mint az oroszlán, vihogott. Én figyelmeztettelek, a bánatba, ne gyere nekem azután azzal, ha pofán vernek, hogy nem szóltam előre. Ő meglepetten nézett rá, komolyan soha nem gondolt arra, hogy éppen a Moszkvához képest szelídebb, béketűrőbb, liberálisabb Pesten fognak gumibotozni a rendőrök, de hirtelen feltámadt félelménél erősebb volt a kíváncsisága, és elhatározta, bármi történik, feltűzi a kokárdát, és elmegy a Petőfi-szoborhoz… Érdekli különben, hogy 14-én este hol volt ő és mit csinált? – fordul feléje, s ahogy megmozdul, ő váratlanul érzi meg, hogy ismét merev, szó nélkül fordítja a hátára, de a nő ellenáll.



Még ne, suttogja, még ne, várjál, ne siess, inkább, fordulnak ismét féloldalra, meséld el, hol voltál akkor, kivel voltál, mit éreztél és mit gondoltál?…



Otthon volt, és igyekezett pihenni, mert tudta, Andi látogatását nem ússza meg egy gyertyás vacsorával. Elég hamar elaludt a televízió előtt, tizenkettő felé zúgó fejjel ébredt, a képernyő ezüstösen villogott, akkorra már hazájában szinte alig volt nézhető tévéműsor. Meccsek s az obligát híradók, amelyek azzal kezdődtek, hogy éppen hol járt, miket beszélt a scorniceşti-i tölgy, a kortárs világ meghatározó személyisége. Nézte a tévé villogó képernyőjét, mintha elhalasztott ügyeire emlékeztette volna ez a számonkérő villogás. Kikapcsolta a készüléket, odatámolygott a félhomályban az ablakhoz, és bámulta a sötét várost. Hideg volt, fújt a szél is, hópelyhek kavarogtak a levegőben.



De ő oroszként hogyan menjen el annak a forradalomnak a legnagyobb ünnepére, mely forradalmat másfél évszázada éppen az orosz seregek verték le és fojtották vérbe. Egri bikavért ittak, hangosan is elmondta kételyeit, Szilvia bambán bámult rá, az ismeretlen férfiak és nők komoran néztek maguk elé, aztán egy szakállas filozófus vigasztalta meg, de hát az akkor volt, és te most vagy itt, nálunk, s különben is csak a saját hajójáért felelős az ember, s mi, liberálisok különben sem hiszünk a kollektív bűnösségben, ilyen nincs, ez marhaság… Látta, hogy mindenki fellélegzik, egy szeplős, jó alakú lány tétován kezdte el, hogy akkor is voltak olyan oroszok, akik másképp gondolkodtak erről az egészről. Ötvenhatban is voltak, mondotta ő kihívóan, és érezte hogy ólomnehezek a tagjai, de mégis a szovjet hadsereg verte le a magyar forradalmat. Te hány éves voltál akkor? – kérdezi a lány kíváncsian. Egymásra néznek, nevetnek, az egri bikavér számonkérően villan meg a talpas pohárban. Megszédül, kimegy a fürdőszobába, már a sminkje sem érdekli, az sem, hogy esetleg leolvad a szemfestékje, mossa az arcát a hideg vízben, amikor hallja, hogy nyílik az ajtó. Az ismeretlen lány. Mit akarsz? – vicsorít rá a tükörből. Mindketten nevetnek. Pisilni, mondja a lány kedvetlenül. De mégis, nem várnád meg, amíg kimegyek? Miért, prűd vagy? – kérdez vissza döbbenten a szeplős lány. Rábámul, de az már kihívóan csorogtat is. Vannak férfiak, nyögi, akik fizetnének azért, hogy hallhassák!… Ő meg sem törli az arcát, idegesen viharzik ki a fürdőszobából. A konyhában magas fekete férfi áll, és maga elé bámulva dohányzik. Ő tétován kér egy tüzet, az ismeretlen szó nélkül kattintja fel az öngyújtóját, s megbűvölve nézi őt. Te ki vagy? – kérdezi. – Téged még nem láttalak itt. Hát nem mindegy?, von vállat ő. A férfi melléje lép s be akar nyúlni a blúzába, valószínűleg azért, hogy megsimogassa a mellét, ellöki, köhögni kezd. Te megőrültél, mered rá. Miért, nem tetszem neked? Nem, mondja ő dühösen, de aztán nevetni kezd. Nem tetszel nekem, folytatja. Van ilyen, ne keseredj el azért, nagy a világ, még megtalálhatod az igazit. Keresni kell. A boldogság kék madara itt kóvályog felettünk. Fel a fejjel… Én téged már láttalak valahol, bámulja a zavar legkisebb jele nélkül a férfi, és mélyeket szív a cigarettájából. Nem hiszem, mondja ő durcásan, s érzi, legjobb lenne befejezni ezt az ostoba beszélgetést, amelynek az irányítása lassan, de biztosan csúszik ki a kezéből, s visszamenekülni a szobába a többiek közé, de nem mozdul, hősiesen szívja a cigarettát. Na mondjad, kezdi újra türelmetlenül a férfi, hol láttalak én téged. Feléje nyúl, ujján megvillan egy zöld köves pecsétgyűrű, megfogja az állát, s maga felé fordítva az ő arcát, a szemébe néz. Hát itt nem, az biztos, kapja el ő idegesen a fejét. Jártál mostanában Moszkvában? Te moszkvai vagy, lepődik meg a férfi. Akkor honnan tudsz magyarul? Jó kérdés, nyomja el a cigarettáját, és szó nélkül hátrál ki a konyhából, s szidja magát, hogy ő mindig az őrülteket fogja ki, a beképzelt bájgúnárokat… Felragadja a poharát, elkeseredetten iszik. A többiek a többpártrendszerről vitáznak, ez annyira meglepő, hogy a valószínűleg elkenődő sminkjéről is megfeledkezve, döbbenten hallgatja őket.



Közben villámlani, dörögni kezdett, erősödött a szél, de esni még egyelőre nem esett. Állt az ablakban, nézte a villámlások fehér fényében meg-megvillanó háztetőket, s újra, tévedhetetlenül érezte, hogy innen el kell mennie, amíg még van ereje valahol a világban új életet kezdeni. Barátai hívták, Rolfi Bécsbe, Alex Szegedre. A pénz? Hát a pénz köztük nem nagyon számított. Nem voltak milliomosok, jól kereső ügyvédek voltak, számíthatott volna rájuk, különben sem értették, hogy mit akar ő itt ebben a rothadó, bűzlő, reménytelen és vigasztalan kuplerájban, ahogyan nemes egyszerűséggel hazáját nevezték, amikor három-négy hónaponként meglátogatták. Mely hazád ráadásul nem is a tied, röhögött Alex, lakói téged bozgornak tartanak, hazátlannak. Mihez vagy hűséges, mondjad, strigókám. Egy ábrándhoz? A tájhoz? Az érzelmeidhez? A felszántott temetőkhöz, a ledózerolt falvakhoz?… Hát mit lehetett erre mondani? Hogy ő kitart, mert érdekli a végkifejlet. Barátai ugyan okosak voltak, és érzékenyek, de azt nem értették volna… Ő 1984 óta nem kapott útlevelet. Az a bizonyos per lehetett az oka, hiszen nem is túlságosan hosszú töprengés után mégis eleget tett a Klára kérésének, és elvállalta hazaárulással vádolt barátja és társai védelmét, noha kollégái is, meg egy civil ruhás ezredes is a leghatározottabban igyekeztek lebeszélni erről a szándékáról. Sőt, a szigorú ezredes burkolatlanul és brutálisan meg is fenyegette, ne gondolja, hogy mindent megengedhet magának, sziszegte. Ne legyen olyan nagyra magával, láttak ők még ilyen nagyfiúkat… Ekkor öntudatlanul is felnevetett. És szétnézett a vendéglőben, de egy asztalnál sem ült senki, következésképp nem tudta felfogni, kikre vonatkozik ez a többes szám első személy? Ez a mi? Meg is kérdezte, mire az ezredes elsápadt, agárarca rángatózni kezdett a dühtől. Ebből elég, rúgta ki maga alól a széket, s felemelkedve föléje hajolt. Maga szórakozik velünk, domnu avocat, de megbánja, keservesen fogja megbánni… S itt megint nem volt mit mondania, néhány percig ellenségesen kutakodva nézték egymást, aztán az ezredes sóhajtott, és visszaült a helyére. Miben reménykednek maguk, mondja. Mit akarnak? Én nem is értem. A párt és a rendszer mindent megadott maguknak, és mégis. Telhetetlenek, örökké másra vágynak, és hálátlanok. Jár a szájuk. Bezzeg ötvenben, amikor én kezdtem!… – liheg a férfiú, arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki az izgalomtól, és egy hajtásra dönti magába vodkáját – majd, mint aki magához tér, egy, a külvilág számára fölfoghatatlan révületből, hirtelen hallgat el, nem fejezi be a mondatot, nem tudja meg tehát soha, hogy mi is történt ötvenben? Igaz, nem is érdekli. Ki lehet találni. Nem érdekes. A picsába, gondolja, kit érdekel? És már csak az foglalkoztatja, hogyan menekülhetne el ebből a lassan, de biztosan rájuk záruló helyzetből, de érzi, erre egyelőre nincs módja, ezért int a lesben álló pincérnőnek, és rendel még egy kört. Úgysem tehet mást, hát akkor legalább igyon, a mai nap úgyis az ördögé… Eszébe jut, hogy ma még nem is evett, figyelmeztetően kordul meg a gyomra, ezért hidegtálat is rendel, ha lúd, legyen kövér, sajt, sonka, szebeni szalámi, olajbogyó, túró, paradicsom, paprika, sorolja. A pincérnő mosolyog… Mi van? – bámul rá az ezredes. – Kirabolt valakit, tudja, mibe kerül a Capşában egy hidegtál? Mi van, hát nem maguk fizetnek? – kérdez vissza ő szarkasztikusan. Úgy hallottam, hogy gazdag a cég! Mire az ezredes arca ismét elsötétedik, de nem válaszol. Fegyelmezi magát, s ettől ő is rettegni kezd, amíg üvöltözött és fenyegetőzött, valahogy nem vette komolyan, de ez a konok, vészterhes hallgatás rosszabb mindennél, habár, vigasztalja magát, be is rendelhették volna a „szekcióra", és verhetnék is. A talpát, vagy a veséjét. Megborzong. A lábától kúszik fel a hidegség. Remeg. S ha elmenne, ötlik fel benne… Utána rohanna vajon, megpróbálná megakadályozni? De hogyan? Meg is ütné vajon? Erővel próbálná visszatartani? Hátradől a széken, és figyelmesen pillantva a komoran hallgató férfire, a maga számára is váratlanul kezdi el. – Szívesen elmennék például Velencébe vagy Firenzébe, Génuába, a milánói Scalába… Nem tudná véletlenül elintézni az útlevelet és az olasz vízumot? Magának biztosan vannak kapcsolatai, nem olyan embernek nézem, mint akinek akadály lehet egy kibaszott útlevél, egy kurva olasz vízum… Ne is reménykedj, te szarjankó, te pofátlan senkiházi… A férfi sziszeg, s közben mozdulatlan arccal bámul rá, ha távolról nézné őket valaki, most azt hihetné, apa és fia, vagy azt, hogy jóbarátok, esetleg éppen békülő buzeránsok, de nem nézi senki őket távolról. Az egykori jobb napokat is látott vendéglő, a lecsúszó bukaresti egzisztenciák találkahelye ebben a késő délelőtti órában még kong az ürességtől. Az ezredes sejthette ezt, azért is rendelte ide, s nem az ő kedves helyére, az utca túloldalán lévő Berlinbe mentek, ahol viszont már tizenegyre beindul az élet, emelkedik a poharakban a sörhab, nagy a ricsaj. A pincérnő megjön a vodkákkal, a hidegtállal, ő meg sem várja, amíg elmegy, mohón enni kezd. A túró összetéveszthetetlen ízére vágyik, serceg a paprika a foga között, a prágai sonka elomlik a szájában. – Tudja, hogy nevezték a prágai sonkát, diákkoromban? – kérdezi. – Honnan a nyavalyából tudnám? Én akkor mással voltam elfoglalva – böffent az ezredes, és egy fogvájóval olajbogyókra vadászik, de nem elég ügyes, ezért elsiklanak előle. – Şuncă cotropită , röhög ő. – És az orosz szalámit úgy nevezték, hogy salam agresiv. Ezt szerettem a románokban, mondja még kedvesen, de némi éllel. Hogy a legnehezebb helyzetben is volt humoruk… Egyetlen mozdulattal szúrja fogpiszkálóját egy olajbogyóba, és odanyújtja az idegesen kísérletező ezredesnek. – Halászott már kézzel? – kérdezi. – Az ember áll a hideg vízben, benyúl a mart alá, megragad egy-egy alvó halat, de óvatosan, erősen, egyetlen mozdulattal kell megfogni, másképp kicsúsznak az átkozott dögök, de ha mégis sikerült foglyul ejteni, azonnal, érti, abban a minutában ki kell dobni a partra, hadd vergődjön a füvön, úgyse vergődik már sokáig… – Maga tetszik nekem, a szertelen ötleteivel, kezd enni a férfi is, és vigyorog. Mi barátok is lehetnénk, nem gondolja? – Nekem már van barátom – vonja fel ő a vállát komoran. – Épp most ítélte el a Román Szocialista Köztársaság bírósága, minden erőfeszítésem dacára, húsz esztendőre. Ez nem azt jelenti, hogy elégedetlen vagyok a munkámmal, elvégre immár életfogytiglanra vagy halálra is ítélhették volna a felelőtlen marhákat. Felemeli a poharát, kihívóan pillant a meghökkent ezredesre, és iszik.



Váratlanul hallgat el, érzi, hogy a nő apró, alig érzékelhető, mégis izgató belső mozgásokba kezd, lehunyja a szemét, de nem mozdul, nem kezdeményez, átengedi magát a sóvár Tatjánának, amúgy is ő tudja, mire vágyik, s azt is, hogyan lehet a legjobb neki, az eső mintha erősödne, ki érti ezt, már órák óta esik, és megint hallani azt a baljós morajlást, mintha a föld mélyéről készülnének kitörni ismeretlen rémek, hogy birtokukba vegyék végre az elátkozott sötét várost. Semmi egyéb nem hiányzik, csak egy földrengés, dermed meg. Tatjána felnyög, verítékező testén remegések futnak át, de ő most sem mozdul, érzi, hogy megfeszül, mint az íj, mint a vitorla a szélben, s újra váratlanul látja meg a hatalmas tükröt és a mögötte derengő szobákat, ahova Violával jutott el néhányszor, a halál közelében kerengő kéj életfogytiglani pillanataiban, de azóta sem, nem is hitte, hogy eljuthat egyszer a tükör mögötti szobákba, ha nem is felejtette el az ezüstösen derengő, egymásból nyíló, beláthatatlan és rejtélyes termeket. Tatjána is megfeszül, s az újabb hatalmas villámlás fényében látja egy pillanatra, a tőle már feltartóztathatatlanul távolodó, elúszó arcát is, aztán hatalmas dördülések hallatszanak, ez itt csaphatott le, suttogja, valahol egészen közel… Kacsalábon forgó nyulacskám, mondja tagoltan, jól érthetően, kissé gúnyosan Tatjána, és ráfordul. Lobog a haja… Neki váratlanul jut eszébe Médi, akinek pórusaiból is izgató kórházszag áradt, s aki úgy szerette, ha ő ölelkezés közben is fején hagyja bojtos hokisapkáját. Vajon mi lehet vele? Él-e még? Nem látta harminc éve. Tatjána felsikolt, sebzett, követelőző hangját az egymást görgető mennydörgések sem tudják elnyomni, s ő úgy érzi, repülnek megint, a tükör mögötti szobákban köröznek, de mielőtt átrepülnének ezeken a félhomályos, ezüstösen derengő termeken, hogy elérjék a távolban sötétlő rengeteget, tűzbe és lángba borul minden. Aztán Tatjána leválik róla, kimegy, visszajön, kimegy ő is, jövet kiveszi a vizet és a whiskyt a hűtőből, iszik, Tatjána combjai közé fúrja a fejét, a nő, kedvesen ugyan, de felhúzza magához, simogatja. Összevéreztelek? – kérdezi. Bocsáss meg, drágám. Az eső, hallgatózik, mintha valamennyire mégis csendesedne, viszont a villámlások egymást követik, ki-kivilágosítják a szobát, de mielőtt még Tatjána szemébe mélyedhetne, megkeresni a szívének irányuló lándzsákat, mindig elsötétedik, s jönnek az egymást sokszorozó mennydörgések, amelyek közelednek és távolodnak a Hiltontól, de mintha mégis állandóan, feltartóztathatatlanul körülöttük köröznének.



Ült az ismeretlen társaságban, hallgatta a többpártrendszerről önfeledten vitázó magyarokat, s legszívesebben elrohant volna, hogy nyugodtan kibőgje magát, de nem volt biztos abban, hogy lábra tud egyáltalán állani, kicsit sok volt a vörösbor, nyakán lüktetett a verőér, válla fájdalmasan feszült meg, s érezte, hogy kivörösödik. Elővette retiküljéből kis kerek tükrét, s elborzadt arca látványától. A szemfesték természetesen leolvadt, nagy zöld foltok virítottak a szeme alatt, olyan lehetek, dünnyögte, mint egy kifestett indián harcos. A magas férfi is visszajött a konyhából, melléje ült le, töltött magának egy pohár bort, kortyolgatta. Nem akartam megbántani, jegyezte meg teljesen feleslegesen. Vannak itt elegen facér nők, suttogta ő, próbálkozzon azokkal, drága uram, vagy hajtson tovább. Mindenesetre hagyjon nekem békét! Fáradt vagyok, ha fel bírja fogni… Máris megsértődött, nevetett a férfi, és a szeme megvillant. Ennyire érzékenyek a moszkvai lányok? Szilvia! – fordult ő éles hangon barátnője felé, aki a könyvespolc mellett állva beszélgetett egy idősebb férfivel, és sűrűn pislantott az órájára –, haza szeretnék menni, ez az úr rám szállt, mindenáron velem akar beszélgetni, nem érti meg, hogy fáraszt, hogy én nem akarok. Unom már. Adjad a kulcsot!



Még hogy beszélgetni, vicsorog a férfi, és újra magán érzi a vetkőztető, követelőző pillantását. De ki akar veled beszélgetni, te orosz virágszál? Én téged akarlak, a pinádat szeretném kinyalni, gerincre akarlak vágni, mert kívánlak. Ebből elég, sikít ő, s mindenki feléjük fordul. Ez őrült, mutat zavarodottan a vigyorgó férfire. Sérteget, pimasz ajánlatokat tesz, mint egy országúti Máriának, egy löki Bözsinek, egy fürdős kurvának. Hiába intem le, hogy semmi esélye nálam, nem hagy békén. Egy perverz, tolakodó állat. Nem tehetek mást, én most elmegyek. Nem gondoltam volna, hogy az általam szeretett Budapesten is így elvadult az egész, hogy egy férfi szemérmetlen, trágár ajánlatokat tesz, s hiába mondom, hagyjon békén, tovább erőszakoskodik, hogy így nyalja ki a pinámat, hogy úgy vág gerincre… Ajánlom, mit nyaljon ki… Mindenki nevetni kezd, egyesek önfeledten tapsolnak… Beszélni könnyen beszélek, gondolta még, a kérdés csak az, lábra tudok-e állni? Panaszkodik, röhögött gonoszul a férfi. Mit szólna akkor, ha magának esnék, letépném a bugyiját, és megbasznám, itt mindenki előtt? Hogyan szeretné? Análisan, vaginálisan, esetleg orálisan? Maga megőrült, hallotta ő a maga sirós hangját, s megremegett a dühtől. Mondja, maga nem érti, amit mondok? Hagyjon békén! Nem, szikrázott a férfi. Maga egyre jobban tetszik nekem, ha dühös, drága Masenyka, Natasenyka, vagy mit tudom én, akkor még jobban tetszik. Fújtasson, drágám, mint a vadmacska. Felállott, kissé forgott vele a szoba, de indulata legyőzte részegségét, odament Szilviához, megkérte, hogy hívjon egy taxit, elvette, retiküljébe tette a kulcsot, és kivágtázott az ajtón. Már lement vagy két emeletet, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, és felzúg a lift. A férfi. Dühében törni-zúzni szeretett volna, de gondolta, most megmutatja neki, az önző, beképzelt disznajának, és visszafordult, de két lépés után eszébe jutott, hogy várja a taxi, s lassan indult lefele, de szerencsére tévedett, sem a lépcsőházban, sem az utcán nem állott senki. Csalódottan ült be a taxiba, és bemondta a címet. Arra rezzent fel, hogy az idősebb, bőrsapkás sofőr aggodalmaskodva, már másodszor jegyzi meg, hogy kisasszony, követ minket valaki, kisasszony. Ha hazamegyek, gondolta azonnal, rájön, hogy hol lakom, és rám töri az ajtót. Így inkább megállott az Astoriánál, fizetett, és eltűnt a metrómegállóban, a tömegben, még látta, hogy a másik taxi is fékez a hotel előtt, kiugrik belőle a férfi, és idegesen pislog körbe. Rövidlátó lenne, aki hiúságból nem visel szemüveget? Meggondolta magát, mégsem ment le a metróba, hanem a Múzeum-körút felé tűnt el a forgatagban. Képtelenség, hogy ebben a tumultusban megtaláljon, gondolta elégedetten, noha csalódottan is. Kezdett tetszeni neki a férfi szenvedélye, sajnálta volna, ha nem talál rá, tétován indult meg, noha tíz óra már elmúlt, sokan jártak az utcákon. Szilvia a Lónyai utcában lakott, odáig most már elsétál. Döbbenten vette észre, hogy még mindig nem józanodott ki eléggé, s ha nem figyel oda, állandóan mellélép, mit szépítsük, tántorog. S akkor hirtelen látta meg a férfit, a Múzeum körúti antikvárium előtt állott, és figyelmesen nézett rá. Hova, hova olyan sietve, drága Tatjána? Már tudta a nevét is, melegedett el, érdeklődhetett a kéjsóvár disznó, de nem bírta eldönteni, hogy ez jó jel-e, vagy rossz? Megfordult és visszarohant a metróba. Ugyan milyen pártok jelenhetnek meg Magyarországon, töprengett, nem nagyon ismerte a magyar politikatörténetet, rémlett neki, hogy a háború után itt tényleg több párt létezett, rémlik a parasztpárt, a kisgazdapárt is, azt azonban – óvatosan forgatva a fejét s figyelve az utasokat, lesve, nem tűnik-e fel közöttük erőszakos hódolója, s maga sem tudta, szeretné-e, ha feltűnne – sehogy sem tudta elképzelni, hogy negyven év után hogy lehetne ezeket a nagy múltú pártokat újjászervezni, hiszen ha régi vezetői meg is úszták a magyar történelemben szomorú egykedvűséggel ismétlődő megtorlásokat, ez is hazája balszerencsés történetére emlékeztette, és elkedvetlenítette, eddig matuzsálemek lehetnek. Igen, kétségtelenül új pártok kellenének, de kik fogják megszervezni őket? A kommunizmust túlélő, második vonalbéli aktivisták, a régi, megbízható, most új szerepekben tetszelgő káderek, azok a fiatalok, akiket holnap meg fognak gumibotozni a rohamrendőrök, a szocializmus haszonélvezői, a szívós és kiirthatatlan klientúra?! A szamizdatozó, magát demokratikusnak nevező ellenzék, akiket a rendszernek sikerült elszigetelnie és meggyűlöltetnie? A renitens, de a hatalommal előbb-utóbb lepaktáló narodnyikok, ahogy a népi írókat és a körülöttük lebzselő értelmiségieket nevezte ő, magában, önkéntelenül is analógiákat keresve az orosz viszonyokkal… Bénán bámult maga elé a Kálvin téren, de a férfi nem volt sehol.



Ahogy fél fenékkel az ablakpárkányra ülve nézte városát a viharban, minden elmulasztott útja eszébe jutott. Hogy ő csak képzeletben utazhatott el ebből a kibaszott országból, a kóros unalom országából. Annyira sajnálta magát, hogy könnyes lett a szeme. Hogy ő legfeljebb csak haza utazhat, vagy a tengerpartra, aztán vissza ide, ebbe az épületbányába. Vagy a Gara de Nordra utazhat, hogy várja azt a kurva feleségét. Remegett, hullámokban tört rá az indulat. Megfordult, kitámolygott a konyhába, hogy keressen valami italt. Volt egy üveg megkezdett lengyel vodkája, meghúzta, s visszament az ablakhoz, a villámlások fehér csíkjai vakították, a hatalmas épületek között ide-oda guruló mennydörgések nyugtalanították, nem tudta, mit csináljon? Társaságra vágyott. Nőkre, férfiakra, bárkire… Egy normális városban ilyenkor lemehet az ember egy bárba, de itt nem, itt ilyenkor minden zárva van, az elvtárs és az elvtársnő alszanak, alszik tehát az egész ország, a párthatározatok szerint példásan teremtve újjá munkaerejét. Grimászkodott, újra ivott egy korty vodkát, és eljött az ablaktól. Gondolta, olvasni fog reggelig, de legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy közben elvették az áramot. Káromkodott. A kibaszott kurva anyjukat! Őrültekháza! Vegyék el a levegőt is! Mindent vegyenek el, neki nem kell semmi! Ült az ágy szélén a hidegben, s itta a vodkáját. Rázta a hideg is, tehetetlen dühében legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Akkor eldőlne végre, hogy tudok-e repülni? A takarót magamra húzva, felöltözve feküdtem az ágyban – mondja rekedten és indulatosan, újra átélve akkori lelkiállapotát –, tudtam, hogy három óra, és kelnem kell, s mivel ittam, nem ülhetek kocsiba, és ki tudja, kapok-e taxit? Minden bizonytalan volt akkoriban Bukarestben. Váratlanul jutott eszembe az ezredes, aki rettenetesen berúgott délig. Egy idő után én kifizettem a részemet, és elhúztam. Utána többet nem keresett, de tudtam, bármikor kereshet. Akár most is idejöhet. Fél hétkor az óra csergésére ébredt, tompán szaggatott a feje, alig látott. Zuhanyozott, felöltözött, rohant. Szerencséje nem hagyta cserben, leintett egy taxit, s az meg is állt. Elvégre tovább is húzhatott volna, s a sofőr is kiszólhatott volna, hogy foglalt vagyok, Öcsi, nem látod? Nu e cazul . Három perccel a felesége vonatának az érkezése előtt ért ki a pályaudvarra. Cudar idő volt, esett az eső, vett három szál vörös rózsát, és amire megérkezett a tizennegyedik vágányhoz, már be is futott a nagybányai gyors, és meglátta Andit, fehér bundájában szinte röpült feléje. Akkor egy cigánykölyök váratlanul nekirohant, és kikapta a kezéből a táskáját. Ő azonnal észrevette, várt, s amikor a kölyök mellette akart elfutni, elkapta, de nem verte meg, látta a rémületet a szemében, megsajnálta, és pénzt adott neki. Erre ért oda Andi, nézte a rózsákat, a piros tízlejest szorongató, félelmében vacogó kölyköt, s nem bírt megszólalni az izgalomtól. Ez a nap is jól kezdődik, mondotta ő, s átadta a rózsákat. A taxis ott várta őket, ahogy megegyeztek, az árkádok alatt. S háromnegyed nyolckor már ott is ültek a kádban, a forró vízben. Tudod, hogy ma március tizenötödike? – kérdezte Andi csillogó szemmel töltve ki a pezsgőt, és nevetett. Ő nem tudta, mi van vele, arra se emlékezett, hogy ma van március 15, a pezsgőt sem kívánta különösebben. Egyre a kókadt ezredest látta, és az éjszakai esőben ázó bukaresti tetőket. Szédült. A feje egyre jobban szaggatott, émelygett, s legszívesebben elaludt volna a forró vízben, de nem tehette, mert már felébresztette Andiban, ahogyan ő maga közölte, fuldokolva a nevetéstől, az alvó oroszlánt. Nálatok a családban szétbasszák a férjek feleségeiket a nemzeti ünnepen? – kérdezte becsípve a pezsgőtől, és közelebb nyomult hozzá. Nézte ezt a közönséges nőt, akit nem utasíthat ki innen, mert még a felesége, noha már régen a fenébe kellett volna küldenie, hagynia kellett volna a francba az egészet, és el kellett volna válniuk. Tudta, valahol utat tévesztett, s cselekednie kell, már nem halogathatja tovább… Már nincs idő. Megfordította villámgyorsan becsípő, vihogó feleségét – nem értette, valaki hogy rúghat be két pohár pezsgőtől, talán ő is ihatott a tegnap, esetleg a vonaton szivornyázott? – és hátulról hatolt bele, tudta, ebben a pozícióban biztosan célt ér, és a rögtön nyögdécselni, sikoltozni kezdő Andi előbb-utóbb megnyugszik. Egy idő után már nem is volt ellenére a dolog, felnyalábolta a nőt, és bevitte a szobába, lefektette az ágyra, forró testére öntötte a pezsgőt, és ráérősen a nyelvével itatta fel. Ezt ne csináld, könyörgött kacarászó felesége, csiklandós vagyok, de őt már nem lehetett leállítani. Belém van programálva a sorozat, gondolta émelyegve. Teszem a dolgom, mint egy sztahanovista…



A férfi nem jött utána, a Kálvin térről futólépésben rohant hazafelé, beült a kádba, megfürdött és lefeküdt. Egyfolytában, felváltva szólt a kaputelefon és a telefon. Csak a férfi lehetett, hiszen nem vártak vendégeket, és Szilvinek volt kulcsa a saját lakásához. Gavallérja erőszakossága újra elkedvetlenítette, s noha lett volna kedve az egészhez, erőt vett magán, és nem nyitotta ki a be-járati ajtót, a telefont sem vette föl. Belealudt tehetetlen dühébe. Másnap délelőtt a csípős szélben s a csepergő esőben kisétáltak a Múzeumkertbe. Ki volt az a magas férfi? – kérdezte Szilviától. Barátnője gúnyosan nevetett. Belezúgtál, mi? Hülye vagy? – kérdezett ő vissza megbántva –, hát nem láttad, hogy rám szállt, nyomta a hülye állat a kaputelefont, állandóan szólt a telefon is. Ki ez az erőszakos, rámenős alak? Szilvia ránézett. Tényleg nem ismered? – kérdezte, amire ő begorombult. Hát honnan a picsából ismerném, mondjad? Most már nem értett semmit, aztán a férfi, mintha csak a földből nőtt volna ki, megjelent mellettük. Csak ő mondhatta meg neki, hogy ide jönnek. Kutakodva nézett barátnőjére. Szilvia elvörösödött. Virágot a virágnak, vigyorgott a férfi. Már délelőtt részeg volt, de az is lehet, ki se józanodott még? Egy nagy csokor bíborvörös rózsát nyújtott át neki, teátrálisan fél térdre ereszkedve. Én nem tudom, uram, maga megőrült. Fel fogom jelenteni a rendőrségen, ha tovább molesztál. Világosan megmondtam, hogy nem csípem magát, hagyjon engem békén! Imádom, amikor dühös, vigyorgott a férfi, sáros nadrágját pallva. Beengedhettél volna az este, te kis orosz virágszál, vigyorgott rá, kivillantva fehér fogait. Mint egy ragadozó, hökkent meg ő, s elfordult. Nem tudod, hogy mit vesztettél! – lihegte a fülébe a férfi. Boldoggá tettelek volna. Látszik rajtad, hogy egyedül vagy. Egy ilyen nő. De ezt, kedves Szilvia, nem hagyhatjuk annyiban. Fel kell vidítanunk valahogy orosz barátnőnket. Ő nézte őket, barátnője tehetetlenül fordult el. Na, nekem ebből elég, ha azonnal nem megy el, szólok a rendőrnek, nézett szét. A Múzeumkertben párosával sétáltak, gumibotjaikat lóbálva a zsaruk… Na jó, ha tényleg így gondolja, drága, sziszegte a férfi, és elfehéredett. Én igazán nem akarom magára erőltetni magam. Mást se csinál, mondta ő, és elfulladt a hangja a tehetetlen dühtől. Nem akart a férfi szürke szemébe nézni, a kezét figyelte, a nagy, zöld köves gyűrűt, s tovább beszélt. Én még ilyet nem láttam. Maga mindig olyan szekér után fut, amelyik nem veszi fel? – kérdezte gúnyosan, és hódolója kezébe nyomta a virágait. Ő nem, dobbantott a férfi, megfordult, s válla fölött szólott még vissza, ott fogsz majd sírni, ahol senki se jár. Egy kukába dobta undorodva a rózsákat, és eltűnt a tömegben. Miért szóltál neki, hogy itt vagyunk? – nézett ő szigorúan Szilviára. Barátnője legyintett. Félreértettem a helyzetet. Azt hittem, te is találkozni akarsz vele. Egy ilyen férfivel. Ő… – de nem fejezte be a mondatot, sorra jelentek meg körülöttük a tegnapi társaság tagjai. Az eső erősödött. Feri megtalált? – kérdezte a szakállas filozófus. Nagyon be volt indulva, tudjad. Így évek óta nem láttam. Mindent tudni akart rólad, minden apróság érdekelte, s ráadásul meg volt győződve, hogy ti már valahol találkoztatok. Hiába magyaráztam neki, hogy te már évek óta nem jártál Pesten, hogy Moszkvában élsz. Nem hitte el. Mennyi zsaru! – nézett szét az egyik tegnap este megismert szeplős lány aggodalmaskodva. Te, ezek tényleg készülnek valamire. Nem hiszem, hogy bekeményítenének, legyintett Szilvia. Már nem olyan időket élünk. Tévedsz, Szilvi, sóhajtott a filozófus. Ezek mindenre képesek. S mintha szavait igazolnák, a rendőrök elkapnak két fiút, letépik mellükről a kokárdákat, és az utca felé taszigálják őket. Íme, az emberarcú szocializmus, legyint a filozófus, ők is megindulnak utánuk, most már becsületbeli ügynek tekintik, hogy elmenjenek a Batthyányi-örökmécseshez és a Petőfi-szoborhoz. Ő is velük megy, újra meg újra titokzatos hódolójáról faggatja Szilviát, de barátnője rejtelmesen mosolyog, és nem válaszol. Te tényleg nem ismered a Ferit? – hökken meg a lány, aki rányitott a fürdőszobában, és előtte pisilt. Szinte hihetetlen, Ferit mindenki ismeri… De meg fog ismerni, kedves Tatjána, jelenik meg mellette váratlanul a férfi, és vigyorog. És olyat kúrunk, hogy haláláig emlékezni fog rá! Hatalmas kokárdát visel, kihívóan fixírozza a rendőröket, akik összesúgnak, de nem jönnek közelebb. Ne csináld, kéri a lány, idegességében kipirul, szinte virítanak a szeplői. Ne csináld, Ferkó, nem érdemes! Nem éri meg. Hagyjál, sziszegi a férfi, és elfehéredik. Ebben a kibaszott, kurva országban, senki soha nem mer vállalni semmit. Hát vigyenek el azért, mert meg akarom ünnepelni március 15-ét! Hallod, te bunkó?! – kiabál a rendőrök felé. Gyere ide, és tépd le az enyémet is! Kussolj már, lép közelebb egy magas, kövér vamzer. Beszívtál, te disznó, s most jár a pofád, verjem be?… S ő remegve látja, hogy a férfi odaugrik a rendőrhöz, s azalatt, amíg ő, késői szerelme a pezsgőtől becsiccsentett, kéjsóvár feleségével szeretkezik egy bukaresti lakás fürdőszobájában, a lassan kihűlő forró vízben, addig az ő nagypofájú, kötekedő hódolóját leütik a rendőrök a földre, és rugdalják, őt pedig, noha oda akar rohanni, hogy védelmezze, Szilvi és a lány elrángatják, kiérnek az utcára, futnak a Kálvin tér felé. Ott van a kocsink, suttogja a lány sápadtan. Ő hátrafordul, de senki nem követi őket, az eső is csendesedik. Milyen ország ez? – kérdezi döbbenten Szilvi, és összekoccan a foga. Mondd, Lívia, fordul a lányhoz, milyen ország ez, ahol még egy kibaszott kurva nemzeti ünnepet sem lehet méltóságteljesen megünnepelni, mert az idióta disznó zsaruk letépik a kokárdádat, és szétrúgják a töködet. Mintha nem is Magyarországon lennénk, hanem egy megszállt, idegen országban! Hallgass, sziszegi a lány. Civil ruhás, esőkabátos férfiak jönnek szembe velünk, nézik a kokárdáinkat, de nem állítanak meg. Amikor elérjük a Kálvin teret, megkondul a harang. Dél van. A harag, a fájdalom és a bosszú dele. Beülnek a Lívia kocsijába, s rágyújtanak. Mi történt vajon szegény Ferivel? – szipog Lívia. Szilvia szeme könnyes. Szétverik a veséjét, szippant cigarettájából. De ki ez a férfi? – kérdezi ő konokul, ki ez a ti Feritek? Hallgass, szól rá szigorúan Szilvia. Miattad van az egész. Ha kedvesebb leszel hozzá, nem tölt rá, és nem köt bele a rendőrökbe. De te állandóan játszod, drága Tatjánám, az orleans-i szüzet. Már meg se haragudj, de már régen meg akartam kérdezni, hogy mire vagy te úgy oda? És kinek tartogatod magad? Az utált, idióta, féltékeny férjednek, vagy azoknak a mosdatlan, részeg, kretén orosz bunkóknak? Azoknak a vadállatoknak, akik, ha tehetnék, ma is szétbasznák a fél Európát, mint negyvenötben… Szilvikém, fogd már be, sikítja idegesen Lívia. Túl messzire mész, nem gondolod? Egyszerűen nem az esete a Feri. Mi van ezen mit nem érteni. Te se vagy kedves azokhoz, akiket nem kamelsz… És a modora is. Ferivel az utóbbi időben egy kissé tényleg elszállt a ló. Csak azt kapja, amit érdemel. Fogta volna be a nagy pofáját. Kellett neki kötözködnie azokkal a bunkó zsernyákokkal. Milyen ország ez? – kérdezi hisztérikusan Szilvia, és eltorzul az arca. Köszönöm a kioktatást. Még ma elmegyek a lakásodból, elviszem a csomagomat, ne aggódj. Többé nem leszek a terhedre, mondja ő, mire Szilvi elővesz egy kis üveg cseresznyét, meghúzza, a kezébe nyomja, és azt mondja, na ne, csak ezt ne. Hát ne értsél félre te is, baszd meg! Mi vagy te? Egy moszkvai mimóza? Hát tudod, hogy nem erre céloztam. Tudod, hogy szeretlek, mint a testvéremet… Sőt, jegyzi meg talányosan Lívia, ha lehetséges, még a testvérednél is jobban. És ezen végre már lehet nevetni. Iszik a cseresznyéből, kellemesen átmelegíti, de tényleg, kérdezi, ki tudja, hányadszor, és várakozóan néz rájuk, ki ez a férfi? Egy színész, egy ripacs színész, aki nem szerepel „Ezeknek?" – szokta mondani mindig, lehet, hogy ő ripacs, de akkor is… Egy költő, aki ír, de nem közöl. „Ezeknek?" Egy filmrendező, akinek dobozban vannak a filmjei. Egy pesti disszidens. Egy disszidens Casanova, akiért döglenek a csajok, ezért olyan nagyképű. Tudálékos, nagypofájú, mindenkinél mindent jobban tudó pesti nagyokos, akikkel a Dunát lehetne elrekeszteni, egy rámenős, elkényeztetett, pofátlan strici, legyint nagyvonalúan Szilvia, és arcán átsuhan egy emlék. Tulajdonképpen egy nímand, legyint Lívia, s kivéve az ő kezéből az üveget, iszik. Most már semmit nem ért. Hát ki fog vezetni? Lívia nevet. Ha igazoltatnak, legalább lesz miért megbüntessenek, legyint nagyvonalúan. Egy nő melléről mégse téphetik le a kokárdát. Talán onnan is letéphetik, mond ellent komoran Szilvi, és újra megkaparintja az üveget. Ti lefeküdtetek vele? – tér vissza ő megint makacsul a férfire, s nem tud megszabadulni az utolsó képtől, valósággal beleégeti magát, nyomasztóan újra fel-felvillan, amint a férfi vérző fejjel fekszik a földön, és a röhögő, káromkodó hekusok rugdalják, köpködik és szidalmazzák. Ferivel mindenki lefeküdt a társaságból, sóhajt Lívia. Te is le fogsz, majd meglátod, már érdekel, most még csak sajnálod, vihog a becsípett Szilvi, de tulajdonképpen ennyi elég is, hogy kipróbáld… Minden csaj így volt, van és lesz vele. A Feri már csak ilyen, át kell esni rajta, mint a kanyarón. S emellett vannak erényei is, lágyul el Lívia, úgy játszik a nőkön, mint egy hangszeren. A szakma művésze, nemcsak technikusa. Élmény vele lenni… Legalább lesz majd Moszkvában, amire emlékezned, vigasztalja gonoszul Szilvi.



Feküdtek egymás mellett Andival, kint feltámadt a szél, és erősödött az eső. Ő ásítozva javasolta, hogy aludjanak néhány órát, s délben menjenek el ebédelni valahova. Ő nem enni jött – simult hozzá Andi. Enni otthon is tud. Ő legszívesebben engem zabálna meg ebédre, és most megmutatja, melyik testrészemmel kezdené… Később bekapcsolták a tévét, de nem volt műsor, s Bukarestben rendkívül rosszul jött be a Kossuth rádió. Andi viszont láthatólag valamiért mindenben az ő kedvében akart járni, mert először feltett a lemezjátszóra egy, a táskájából elővarázsolt lemezt, s hamarosan felharsant a Klapka-induló, majd előkereste a szekrényből itt tartott csellóját, leült szembe vele egy hokkedlire, s szétvetett lábai közé húzva a csellót, játszani kezdett. Tudta, ezzel mindig hatással van rá, most is megbűvölten figyelte, ilyenkor trágárságát, romlottságát is hajlandó volt megbocsátani. Mégiscsak akart volna tőle valamit? Akkortájt már nem szívesen csellózott neki meztelenül, s ki is fejtette, hogy utálja, ahogy nézi, ez egy perverz disznóság, Péter, hidd el, romlott és rossz szokás, amikor rám nézel, azonnal rázni kezd a hideg, úgy érzem magam, hogy lecsupaszít a tekinteted, úgy érzem magam, mint egy védtelen, csóré csiga, hidd el, ezt be kell fejezni, számomra rendkívül megalázó ez a te infantilis perverzitásod, tárggyá fokoz le, disznó szenvedélyed használati tárgyává… Az viszont, ha egy másik lányt is felszednek, hogy hármasban csinálják, nem disznóság, és nem is perverzió, replikázott ő dühösen… Andi, mintha tudta volna, mire gondol, ránevetett, és úgy ült, hogy a cselló valahogy ne takarja el, ne rejtse el teljesen kivillanó szeméremrését, amelyről ő, megbabonázva, nem is tudta levenni a szemét. Andi beretválta a szeméremszőrzetét, ezért tekintélyes méretű csiklója ilyenkor mintha külön életet élt volna. Mint egy kis gyík vagy egy kígyó feje. Mit akar tőlem ez a fehérmájú ordas, tette fel a kérdést, s bámulta a pisztrángötös egy részletét nagy átéléssel előadó nőt, és érezte, hogy ismét merevedése támad. Andi is észrevette, vigyorogva jegyezte meg, hogy muzikális a káró király, ezt imádom benne, de nem hagyta abba a csellózást, áttért a szamárindulóra… Aztán mégiscsak letette a csellót, és odament hozzá… Mire ismét zuhanyoztak és felöltöztek, az eső is elállt. Lementek az utcára, egy kis vendéglőbe néztek be, de bizarr módon nem volt üres asztal, erre ő leintett egy taxit – ez is megállt, nem tudta mire vélni –, és elmentek a Capşába. Még nem is rendeltek, amikor megjelent az ezredes, és felfedezve őket, vigyorogva közeledett. Megdermedt. Hogy lehetett ilyen őrült, hogy pontosan ide jöttek, a Berlinbe kellett volna menniük, világos, ott nem talált volna rájuk ez a titkosszolga. Ezek nem járnak a Berlinbe. Zavarok? – kérdezte joviális mosollyal a frissen beretvált férfi, és tétován hajolt meg, majd miután bemutatta őket egymásnak, kezet csókolt az érdeklődve figyelő Andinak. Az ezredes elvtárs felel értem, mondotta ő feleségére pillantva, mire mindketten zavarba jöttek, Andi elsápadt a félelemtől, többé egyetlen szót sem szólt, némaságába menekült, a férfi pedig elvörösödött, és remegni kezdett a dühtől. Zavarok? – kérdezte kétértelműen. Maga minket soha nem zavar, ezredes elvtárs, válaszolta ő sima gúnnyal. Sőt, biztonságban érezzük magunkat a maga társaságában, így legalább lesz, aki megvédelmezzen bennünket, ha megjönnek az imperialisták kretén ügynökei… Vicces hangulatban van a kedves férje, asszonyom, tért lassan magához az ezredes, és Andira vigyorgott, valamit ünnepelnek? A magyar nemzeti ünnepet, mondotta ő semleges hangon. Ma van március 15, tudja? Száznegyven esztendeje ezen a napon mozdult meg Pesten az a híres magyar ifjúság. Kimentek az utcára, összegyűltek, sok tétova sétáló, tátott szájú alak is csatlakozott hozzájuk, ahogy az lenni szokott, mindenféle népek, akik éppen ráértek akkor… Petőfi a múzeum lépcsőjéről elszavalta a tömegnek a Nemzeti dalt, és megkezdődött a forradalom… S még sokáig beszélt, részletezte az egészet, szóba hozta a nyomda elfoglalását, a kinyomtatott tizenkét pontot, amire az ezredes szarkasztikusan megjegyezte, mintha viccnek, sőt rossz viccnek tartaná, ebben van az unió is Erdéllyel, ugye? És elkomorodott, mint aki száznegyven év után is Erdély elveszítésétől fél… Szóba hozta Táncsicsot is, elmesélt mindent, volt valami végtelenül és izgatóan kétértelmű az egészben, egy román szekustisztnek mesélni egy bukaresti vendéglőben a márciusi forradalomról. Mindez amellett, hogy kockázatos volt, s lehet, veszélyes is, felvillanyozta őt. Szeretett játszani a tűzzel, mindig szeretett kockáztatni, nem is tagadhatja. Te kalandornak születtél, vigasztalta mindig gúnyosan Viola, aki a legjobban ismerte őt, mi a nyavalyának lettél ügyvéd, így soha nem térhetsz rá magára a lényegre, állandóan a felek érdekében beszélsz mellé, amibe egy idő után kétségtelenül bele lehet őrülni… Ezt most miért meséli el nekem ilyen részletesen? – érdeklődött az ezredes, és magába döntötte a, legalábbis az ő társaságukban „első" vodkáját. Ő is megitta az övét, hozták a spárgakrémlevest, enni kezdett, s fél szemmel figyelte a sápadt Andit, amint kedvetlenül kanalazza az erdélyi parasztcsorbáját. Mitől van ez ennyire megijedve!? Nem értette. A kedves felesége ugye nem itt él? – igyekezett bevonni az egyoldalú társalgásba az ezredes Andit is, de nem járt sikerrel. Ő válaszolt helyette, nem, őt nem hoztam fel ide, ebbe a romlott és perverz városba. Ő vidéken vár rám, valahol a mioritikus térben él, a tiszta forrás közvetlen közelében, nem messzire a hallgatás asztalától. Vannak erényei is, szép, jó alakja van, él-hal a faszért, gyönyörűen csellózik, s nem kotyog bele a felnőttek beszélgetésébe. Sőt!… Még az irigyei vagy az ellenségei sem mondhatják, hogy sokat beszélne, hogy locsi-fecsi, kotnyeleskedő megjegyzéseket tenne, hogy szószátyár fecsegő lenne, aki szereti hallani a saját hangját. Ő a csellója bűbájos hangját hallgatná legszívesebben, még akkor is, amikor nem játszik, és ebben, be kell vallania az ezredes elvtársnak, ha már ennyit tud róla, tudjon még többet is, nincsen egyedül… Kísérj ki, állt fel sápadtan a felesége. Felugrott. Rápillantott, és őszintén szólva nem értette, hogy mi van vele, de készségesen nyújtotta a karját, szótlanul haladtak végig a termen, érezte, hogy remeg. Néhány asztalnál már öregurak trécseltek, s megdöbbent pillantásukat a hátában érezte. Mi van? – kérdezte az illemhely előcsarnokában. Én ezt nem bírom, Péterkém. Nekidőlt és sírni kezdett. De hát, kezdte ő, nem akar tőlünk semmit, egyszerűen ez a törzshelye, tudhattam volna, hogy most is itt lesz, állandóan itt lebzsel és vedel, mint a kefekötő. Te, ezek vesztüket érzik… Gondolod? – nézett rá tágra nyílt szemmel a felesége. Hülyék voltunk, hogy eljöttünk, legszívesebben hazavinnélek most is, egyszerűen nem tudok betelni veled… Hibát követtünk el, suttogta ő meghatódva, és szájon csókolta vonakodó feleségét, aki némán húzta be a Capşa női toalettjébe… Mégiscsak a Berlinbe kellett volna beülnünk. Én most elmegyek a Petőfibe, ott majd megtalálsz, suttogta Andi. Mentsél ki valahogy, lihegett, s észrevéve, hogy Andi könnyezik, előzékenyen nyújtott feléje egy papírzsebkendőt. A sminked, mondta, vigyázz, ellenőrizd a sminkedet! Andi rábámult, és eltűnt a toalettben, ő ott állingált az előcsarnokban, és arra gondolt, hogy ezt már tényleg nem csinálja sokáig, elege van, el fog menni innen, Andival vagy Andi nélkül. Úgy érezte, eljutott az út végére, s váltani kell. Szembenézett önmagával az előcsarnok nagy állótükrében, és vigyorgott. Csehül állunk, kispajtás – sziszegte saját önelégült képébe. Te, látom, nem félsz tőle, jegyezte meg kétértelműen, visszatérő felesége. Kitől? – kérdezte ő. Hát ettől az ezredestől, húzta el a száját Andi, összegyűrve a papírzsebkendőt. Én ha csak ránézek, rosszul vagyok. De te nem félsz, és ez föltétlenül örvendetes. Honnan a nyavalyából ismered? Miért, félnem kellene? Andi szájon csókolta, s bizonyítva, hogy kezd lassan azért magához térni, gúnyosan jegyezte meg, hogy ezt várjuk tőled, mi, akik szeretünk… Ő nevetett, mire felesége megint elbizonytalanodott. Mert én félek, suttogta, én, be kell vallanom, rettegek ezektől. De én csak egy gyenge nő vagyok, drágám… Így történt, hogy amiután visszakísérte feleségét, bejelentette, hogy hitvesének halaszthatatlan ügyben el kell mennie, és kikísérve Andit a bejáratig, s heves csókkal búcsúzva tőle, amin a járókelők, néhány szatyrával örökös bevásárlókörútjára induló kotnyeles vénasszony kellően meg is botránkozott. A szemérmetlenek, hallotta még, s néhány pillanatig elgyönyörködött felesége gazellajárásában. Tulajdonképpen a járásába szeretett bele, ha beleszeretett egyáltalán? Ahogy ment, felvetett fejjel, ringatózva. Ahogy utánanézett, újra megkívánta, s nem értette a dolgot. Andival, talán mert ritkán voltak bizalmasan együtt, állandóan különféle furcsa és bizarr élményei voltak, soha nem tudta, éppen hányadán áll vele, azt viszont jó tíz esztendő múlva értette meg világosan, hogy miért is menekült el akkor, pánikszerűen az ő imádnivaló, ringyó felesége a vendéglőből, s miért volt úgy megrettenve az ezredes megjelenésétől. Ha akkor gyanakszik, és tényleg gondolhatott volna erre, ha állandóan nem magával van elfoglalva, ha nem egy örökösen önmagát elemző lírai disznó, ahogy Viola nevezte, ha nagy ritkán összevesztek, kiszedhette volna a szeretkezés közben amúgy is mindig elgyengülő Andiból a titkát, és minden másképpen történhetett volna. Elég elkövetni a legkisebb figyelmetlenséget, a legkisebb hibát, máris másként alakul az életünk, másképpen borul körénk, és épül ki az örökösen körülöttünk és bennünk kísértő káosz…



Elhallgat, zavarja Tatjána különös hallgatása, feléje fordul, és a villámlások ismétlődő fényében döbbenten látja, hogy elaludt, ismét itt hagyta őt magára az éjszaka átláthatatlan útvesztőjében, élete feltámadó árnyai között. Az ágy szélére húzódik, lehunyja a szemét, s az eső monoton kopogásába alszik bele, bár álma legmélyén is érzékeli valamiképpen az egymást sokszorozó mennydörgéseket, majd hajnal felé, a vihar elvonulása után a baljós és nyugtalanító zúgást. Egyszer fel is riad, észrevéve az ágy lábánál álló kapitányt, de Kisseleff megnyugtatóan vigyorog rá, szájához ermelve ujját, és ő hipnotizáltan alszik tovább, védekezőn húzódva közelebb Tatjána forró testéhez.










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Bogdán László

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret