Tamás Tímea
A Göncölön
Nekem mindig van menedékem.Enyém a hold az égen
s körötte a csillagok,
a Göncöl énértem ragyog,
s a nagy tavaszi fagyok
is engem bújtatnak
gömbölyű dércsillagok alá. Nekem mindig van menedékem.
Hír foszlánya nem lóg utánam
s nem előz meg.
Ismeretlenség házában lakom,
hol csak a fájdalom tanyáz zsiványul.
Megférünk ketten.
O csak rabol. Én csak pihenek.
Ósdi szerelmeket nézegetek,
halottak ők,
mint a már nem használt eszközök,
elhagyta őket a világ. Nekem mégis van menedékem.
Hangok hosszú szárába kapaszkodom,
fölrepülök az égre,
ott vár Bartók mester, s bólint,
látod, lányom, ugye, hogy megérte.
