Vörös István
Eszméletvesztés
Az érzések vándorolnak,a vándorok érzelegnek,
jót és rosszat meglatolnak.
Könny fut a szemébe ennek, és röhögnie kell annak.
A szívből gyomorba ér a
szerelem, görcsei vannak.
Mi kezdődik, milyen éra? Milyen éjfélre riadunk,
milyen hajnalt alszunk végig?
Ha mindegyikünk életunt,
tetteinket mások végzik. A vándorok érzelegnek,
az érzések vándorolnak,
hisznek annak, hisznek ennek,
nincs jövő csak vándor holnap, elszökik a holnapután.
A lábfejem gondolkodik,
heherész, rám bámul bután:
"Cipő nem kell, arcon szorít." A térdemben meg szív dobog,
szerelmes a heréimbe.
Ha tudnák a doktorok,
mit veszek rá még az ingre, spanyol-hasfalra vágynának,
a távcsőbe szem kerülne,
temetőből az ágylábat,
égre lépne, nem a földre. Az érzelmek vándorolnak,
nem a földre lépnek, égre.
Jót és rosszat megszagolgat,
macskát eszik az egérke.
